Zoey - Életem egy blogba vésve (12.rész)

12. rész

Elkerülő hadművelet

Másnap álmosan mentem iskolába, mert 4 órát ha tudtam egész este aludni. Azt sem egyhuzamban, mert kb. fél óránként felkeltem. Próbáltam odafigyelni az órákon, de nem nagyon ment. A büfében vettem egy kávét, de az se használt. Hasonlóképpen telt az egész hetem. Dorothy-t se vittem sétálni, nem akartam megint összefutni Castiellel. Igen, kerültem! Az az apró érintése is elég volt, hogy valamit nagyon erősen megmozgasson bennem. Féltem az érzéstől. Féltem, hogy megint ugyan az történik majd, mint Gabe-bel történt általánosban. Én totálisan belezúgok, ezzel pedig teljesen hülyét csinálok majd magamból folyamatosan. Akár a buszon, akár a suliban, akár otthon a faluban. Én ezt nem akarom! Inkább elkerülöm amennyire csak tudom, de nem szeretnék se beszélgetni, se semmi mást.

A tervem 2 hétig – hétköznapok és egy hétvége – volt sikeres, hogy nem vittem el Do-t sem sétálni, ugyanis anyáéknak is feltűnt, hogy milyen nyúzott vagyok már 2 hete, és hogy ki sem mozdulok otthonról, csak ha iskolába megyek. Na meg azt is mondták, hogy elhanyagoltam az utóbbi időben Dorothy-t is. Igazuk van! Hogy lehettem ilyen szívtelen, hogy egy srác miatt hanyagolom azt, aki mindig mellettem van? Szegény Dorothy! Ma egy jó nagyot fogunk sétálni! Nem érdekel, ha összefutunk megint Castiellel. Nem fogom amiatt a kis hülyeség miatt hanyagolni a házi kedvencemet!

Délután 2-kor már indultunk is a parkba. Hát persze, hogy megint összefutottunk Kathlyn-nel meg Ivy-val. Miért is ne szúrnák el a hétvégémet már most?!

• Sziasztok. – köszöntem, majd elhaladva mellettük mentem is tovább.
• Csá. – köszöntek a „nagy vagányak”.

Hát jajj de jó nekem, most komolyan. Direkt hamarabb jöttünk, hogy ne fussunk össze senkivel, erre tessék. Áhh, mindegy. Mentünk tovább, és ahogy a park bejáratához értünk, alig volt bent valaki. Még elég korán volt mondjuk ahhoz képest, amikor mindenki kijön. Elengedtem Dorothy-t, hagy szaladgáljon. Szerencsére Castiel se volt ott Démonnal, így próbáltam jó hangulatot varázsolni az arcomra és úgy sétálgatni Do-val. Szaglászott jobbra-balra, aztán felkapott egy fadarabot. Felém fordult, és felvette a „játszunk!” pózt. Na belementem. Nagy terpeszbe álltam, mint a szumósok, hogy majd úgy elkapom vagy ilyesmi, erre Do elszalad a lábaim között. Hirtelen megfordultam, és azt láttam amint a kutyám éppen odaér Démonhoz. Elsőre felismertem, de nem Castiel volt vele, hanem egy kedvesnek kinéző 40-es nő. Arra jöttek felénk, gondolom Do vezette őket arra. El kéne beszélgetnem a kutyámmal, hogy kiket szabad odavezetni a gazdihoz és kiket nem. Jó, ez elég fura ötlet volt.

Gondolataimba annyira elmerültem, hogy csak arra eszméltem fel, amint Dorothy megnyalja a bal kezem.

• Mi a ….?? – ijedtem meg a saját kutyámtól – Dorothy! Megijesztettél! – mondtam a kutyámnak, majd megsimogattam a buksiját mosolyogva.
• Áááá, szóval ő lenne Dorothy? – kérdezte a hölgy, akit én elég gyorsan el is felejtettem.
• Öhm, igen. Jó napot, Zoey vagyok! – mondtam mosolyt erőltetve felé az arcomra, majd nyújtottam a kezemet.
• Igen, azt már tudom. – mondta sunyi vigyorral az arcán. Várjunk! Sunyi? De miért? Akkor is olyan volt, csak na. Fura. – Én pedig Kirsten Riggs vagyok, Castiel anyukája. – nyújtotta ő is a kezét kedvesen mosolyogva. – Nagyon örülök Zoey a találkozásnak!
• Én is. – mondtam visszamosolyogva – De honnan tetszett tudni, hogy én ki vagyok?
• Castiel megmutatta az összes osztálytársát az interneten.
• Ja, értem. – mondtam, és azt reméltem az ilyen választól meg fogok könnyebbülni, de nem így lett. Inkább kicsit rosszul éreztem magam. Nem a gyomrom kavargott, hanem a szívem körül éreztem valamit.
• Na, többet nem mondhatok! Megjöttek a fiúk. – bökött a fejével a nő a bejárat felé. Jött Castiel felénk egy idősebb fiúval. Valószínű egyből kiszúrták, hogy merre vagyunk.
• Szia Zoey! – köszönt Castiel egyből, amint odaértek, de nem tudtam semmit kiolvasni a szeméből.
• Szia Castiel. – köszöntem vissza neki én is, próbáltam érzelemmentesen. – Nekünk most mennünk kell. Viszlát! Szia Castiel. – köszöntem el, és ráraktam Do-ra a pórázt, majd indultunk volna a kijárat felé.
• Ilyen hamar? – kérdezte csodálkozva Castiel anyukája.
• Már itt vagyunk egy ideje.
• Igen, láttunk titeket amikor ideértetek a bejárathoz. – mondta az anyuka a tekintetemet fürkészve, mivel a mondatának a végére inkább a cipőmet néztem. Szóval lebuktunk. Csodás...
• De tényleg mennünk kell sajnos. – mondtam, de az anyukája közbevágott.
• De hát … – kezdett volna bele Castiel anyukája.
• Anya! Ha mennie kell, hagy menjen. – vágott közbe most Castiel, és mintha haragudna valamiért. De én nem csináltam semmit. Talán az anyukájára, amiért marasztalni akart?
• Akkor hát viszlát, és nagyon örültem! – mondtam, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, amíg az anyukájára néztem, majd hátat fordítottam.
• Szia! – köszönt el az anyuka – Ez meg mi a fene volt, Castiel?? – hallottam még a hangját a hátam mögül.
• Micsoda? Nem volt semmi. – kérdezte morcos hangon Castiel.
• Úgy se mond semmit, hagyd anyu. Vanessával mi van öcsi? Összejöttetek már? – ez volt az utolsó dolog amit hallottam, ezek szerint Castiel bátyjától. Nem mondom, hogy jó érzés volt, de mégis megkönnyebbültem, hogy neki se jelentett semmit az a múltkori kis... valami. Ezek szerint ő nem érzett akkor semmit. De vajon a Vanessa, az osztálytársunk Vanessa lenne? Az a lány, akire a táborban Armin mondta, hogy „Jó bige nagy dudákkal.”? Mondjuk megérteném... nekem nincs „ nagy dudám”, meg hiába mondtam akkor azt, hogy nekem nem tűnik annyira szépnek, hogy a fél suli futkosson utána, attól még az nyilvánvaló, hogy mennyivel szebb nálam. Igen, sokkal. Szóval már alapjáraton 2-0 lenne az állás Vanessával. Hát igen, ilyen az én szerencsém. Na mindegy, nem szabad búslakodnom. Nem ér annyit az egész, hogy megint egy fiú miatt búslakodjak. Hazafelé menet ezeken gondolkoztam, így majdnem észre se vettem, hogy hazaértünk. Simán mentem volna tovább, ha Do nem áll meg a kapuban. Ekkor észbe kaptam és kinyitottam a kaput, majd levettem a kutyáról a pórázt. Alexys meglepődve nézett ki a bejárati ajtón, hogy mégis ki lehet az. Csodálkozott, hogy már mi mentünk haza, hisz még egy órája se mentünk el.
• Hogy hogy már itthon is vagytok? – kérdezte nővérem csodálkozva.
• Nem kívánatos személyekkel találkoztunk... – zártam volna le ennyivel a beszélgetést, mert a kedvem megint a padlón volt.
• Kathlyn és Ivy? – kérdezte aggódva a drága nővérem, mert látta rajtam, hogy mennyire nincs jó kedvem.
• Igen, ők. – na meg Castiel... de ezt inkább nem mondtam, nem akartam annyira belebonyolódni a beszélgetésbe. Gyorsan lerendeztem Dorothy-t, adtam neki enni és inni, majd bementem a szobámba. Csak ültem az ágyamon és bámultam ki az ablakon. Nem tudom meddig ülhettem ott úgy, hogy nem csináltam semmit. Talán nem is sokat pislogtam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog az ajtón.
• Gyere. – szóltam ki még mindig az ágyamról.
• Minden rendben?! – kérdezte aggódva a bátyuskám.
• Igen, persze. – erőltettem mosolyt az arcomra.
• Lisa! – legtöbbször a bátyám hív Lisának. Lehet nem jön a szájára az, hogy Zoey. – Engem nem versz át! Mi történt? – kérdezte még mindig aggódva, majd leült mellém az ágyra.
• Tényleg semmi. Csak összefutottunk Kathlyn-nel meg Ivy-val, miközben mentünk a parkba.
• Mondtak valamit? Vagy talán csináltak? – kérdezte kissé ingerülten a tesóm.
• Nem, dehogyis. Ha mégis akartak volna, Dorothy úgysem hagyta volna, hogy akármit is csináljanak, vagy egy rossz szót szóljanak.
• Ez mondjuk igaz. De akkor mi a baj? – kérdezte Lewis és átkarolta a vállam az egyik kezével.
• Csak egész jól indult a nap, és már azzal el sikerült rontaniuk a kedvem, hogy összefutottunk. – húztam el a számat. Jó, nem miattuk voltam olyan bús, de erről nem akartam beszélni senkivel.
• Hát rendben. De ha van még valami, nekem elmondhatod. – mosolygott halványan a bátyám.
• Igen, tudom. És köszönöm! – mosolyogtam én is és átöleltem a bátyuskám derekát.
• Ugyan. – ölelt vissza, és megpuszilta a homlokomat – Na de nekem készülődnöm kell. Nemsoká találkozok a haverokkal.
• Oké. Jó mulatást! – mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
• Köszi húgi. Te meg ne búslakodj. Nem érnek annyit azok a lányok, hogy elrontsák a napodat! – próbált vigasztalni.
• Tudom. – mosolyogtam – Na de menj már, mert elkésel! – lökdöstem ki vigyorogva a drága bátyámat.
• Jó, jó. Megyek már! – nevetett ő is és becsukta maga után az ajtót. Szerencsés vagyok, hogy ilyen jó testvéreim vannak, akik aggódnak értem.

Vacsoránál nem ettem semmit, mert nem voltam éhes, de azért odamentem a többiekhez és leültem melléjük beszélgetni. Nem volt ahhoz sem kedvem, de nem akartam, hogy aggódjanak, így próbáltam valahogy bekapcsolódni a beszélgetésbe. Nem is bírtam sokáig, így a vacsi felénél mondtam, hogy megyek fürdeni aztán alszok, mert nagyon fáradt vagyok. Így is tettem. 8-kor már ágyban voltam, de természetesen nem tudtam aludni, így gondoltam felmegyek telefonról facebook-ra. Valerie is írt és Fay is. Mind a ketten tegnap este írtak.

Valerie Miller: Szia Zoey. :D Tudod, hogy mondtam, hogy átmegyek ma délután egyik volt osztálytársamhoz, Bridget-hez. Otthon volt a bátyja is. Fu, ha tudnád milyen helyes srác lett belőle! :D :P

Zoey Bale: Na szia, Val. Elképzeltem, ahogyan épp olvadozol a gép előtt, miközben írod :D

Na nézzük, mit írt Fay.

Fay Stevenson: ZOOEEEY!!! Austin randizni hívott!!! :D :D Jövőhét szombaton megyünk majd el moziba. Át tudsz majd jönni előtte segíteni ruhát választani? KÉÉÉRLEEEEK!!! :D

Zoey Bale: FAAAY!!! Nagyon örülök neki, és persze, hogy átmegyek segíteni :D majd a suliban még megbeszéljük a részleteket. ;)

Gondoltam lelépek, de még volt egy olyan megérzésem, hogy frissítenem kell. Hát... kár volt. Még egy üzenet, feladója pedig Kathlyn Wilson.

Kathlyn Wilson: Elég bunkón köszöntél ma nem gondolod?

Zoey Bale: Én köszöntem bunkón? Nem én nyögtem oda neked annyit, hogy „csá” …

Fuuu de felidegesít már megint estére. Amint elküldtem, kiadott még egy üzenetet. Mi a fene van itt ma este?

Castiel Riggs: Szia. Bocs a mai viselkedésemért. Nem voltam jó hangulatban.

Visszaírjak neki, vagy hagyjam a fenébe?

Jó, legyen... visszaírok.

Zoey Bale: Oké, nincs gond.

Zártam le ennyivel, majd léptem is le. Ez után a két „szuper” üzenet után biztos is, hogy el tudok majd aludni. Hm... Jó éjszakát nekem... – gondoltam, és leraktam kissé ingerülten magam mellé a kis éjjeli szekrényemre a telefont.