Zoey - Életem egy blogba vésve (3.rész)

3. rész
Tábor – II. rész

Az éjszaka folyamán alig tudtam aludni. Folyton csak Gabe, és az éjszaka közepén a holdfényben megcsillanó tengerkék szemei voltak előttem. Nem tudtam egy könnyen kiverni a fejemből. Remélem a tanévek során nem sűrűn fogunk találkozni, mert akkor nehezebb lesz mint gondoltam.

Fal felé fordulva gondolkoztam, mire a hátam mögül megszólalt valaki.

• Zoey, ébren vagy? – kérdezte suttogva Val.
• Persze. – mondtam, miközben megfordultam. – Jó reggelt!
• Neked is. – mondta mosolyogva. – Hogy aludtál?
• Hát... aludtam már jobban is. – mondtam ki neki az igazat, mert sajnos tényleg nem nagyon aludtam.
• Mi történt? Kényelmetlen volt az ágy? Vagy mi volt a baj? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
• Nem, nem volt az ággyal baj. – vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem – Emlékszel a srácra, akivel az este beszélgettem az ablakon keresztül?
• Srác? Milyen srác? Barátod? Mikor? Hol? Az ablakon keresztül? Mit keresett az itt? – kérdezte egy szuszra újdonsült barátnőm.
• Nem emlékszel rá? Pedig még meg is kérdezted, hogy ki az. – mosolyogtam el magam.
• Tényleg? Nem is emlékszek rá. Na de mesélj, mi volt vele?
• Ő egy volt osztálytársam. Nem volt soha semmi köztünk, csak barátok voltunk. Én mondjuk szerettem volna ha más is van, de nem jött össze. Az este beszélgettünk, és nem tudtam kiverni a fejemből, ahogy a tengerkék szeme megcsillant a holdfényben.
• Ó, milyen szépen megfogalmaztad. – kacagott fel Val. – Sokáig gondolkoztál rajta?
• Haha. – kacagtam fel én is. – Milyen kis vicces kedvedben vagy ma reggel.
• Reggel van, még kicsit kómás vagyok. – mosolyodott el, majd egyet ásított.
• Na mi az? Te se tudtál aludni rendesen?
• Nem nagyon. Nekem az ággyal volt bajom, nem pedig a „holdfényben megcsillant tengerkék szem”. – mondta vigyorogva, nyálas hangon, mintha én is így mondtam volna. Vagy tényleg így mondtam? Remélem nem.
• Nagyon vicces. – vigyorogtam el magam végül én is. – Na de szerintem lassan öltözzünk.
• Hát tényleg ideje lenne. Már a többiek is mocorognak, meg beszélgetnek. Vajon Fay már ébren van? – megfordult, hogy a másik oldalán lévő lányhoz forduljon.
• Fay. Faay! FAAAY! – Mondta Val, persze még csak suttogva.
• Ébren vagyok na. – ásított egyet. – Csak adjatok még 5 percet. – majd átfordult a másik oldalára.
• Val, szerintem csikizzük meg. – tanácsoltam a lánynak.
• Nekem is pont ez jutott eszembe. – kacsintott hátha felém Valerie.
• Nem kell, ébren vagyok. – fordult a hátára a csikizendő lány, és kipattintotta a szemét. – Látjátok? – fordult felénk már-már ijesztően kitágított szemekkel.
• Látjuk. – nevettük el magunkat egyszerre a barna, hosszú hajú Valerie-vel, mert azért csak vicces volt.

Elkezdtünk felöltözni, összeszedtük a dolgainkat, összepakoltunk, mert sajnos ennyi volt a tábor. Délután 2-kor bezár a bazár.

Reggel 8 volt még csak, így elmentünk gyorsan megreggelizni. Szendvicseket tudtunk csinálni. Volt zsemle, felvágottak, apró teavajak, zöldségek, gyümölcsök, és kaptunk mellé finom, frissen főzött teát is. Evés után a tanárok terveztek még nekünk egy kis kiruccanást. A közeli templom tornyába mehettünk fel, és csodálhattuk meg a gyönyörű kilátást. Egyszerűen meseszép volt, ahogy a kis városka a lábunk elé tárult, a messze feltűnő hegyekkel. Leírhatatlan érzés kerített ott, akkor, odafent hatalmába. Úgy éreztem, hogy szabad vagyok, mint a madár, és szárnyra is kapok. Ami majdnem meg is történt, mert a torony magassága miatt nagy volt fent a szél. Szerencsére ott volt Armin, és megfogta a karomat, mielőtt leestem volna.

• Héj, vigyázz te! – szólt rám a fiú – Le akarsz esni?
• N-nem. Nem volt szándékomban. – sütöttem le a szemem egyből – Csak magával ragadott a kilátás.
• Hát azt mondjuk megértem. Tényleg nagyon szép.
• Armiiin!!! Gyere már haver, nézd mit találtunk!! – szólt neki egy szőkésbarna hajú srác.
• Bocsi, mennem kell. – mondta nekem a fekete hajú, fehér pólós és kék halászgatyás srác – Majd még beszélünk. – mosolygott rám, majd megindult a másik irányba, de még visszanézett rám.
• Mindenképp. – mosolyogtam rá vissza – Várj! Armin!
• Igen? Mi a baj? Megint készülsz leesni? – viccelődött a fiú.
• Nem. – nevettem el magam – Csak köszönöm, hogy az előbb megfogtál. – komolyodtam el.
• Ugyan, nincs mit. – mosolygott, majd tovább állt.

Mire nagy nehezen visszaértünk a sulihoz, már majdnem fél 12 volt, így készülődtünk az ebédhez. Fay-jel még kibeszéltük a kis túrát, meg a kilátást. Csatlakozott hozzánk az ikerpár is. Valerie egy barna hajú lánnyal beszélgetett. Nagyon... hogy is mondjam... dekoratív lány volt. Armin-t idézve: „Jó bige nagy dudákkal.”. Az elsővel nem akartam vitatkozni, mert én lány szemmel máshogy láttam egy kicsit, a mondata második felével viszont már nem is tudtam volna vitatkozni, mert az határozottan igaz volt. Eléggé le voltam maradva a lánytól, így nem is csoda, ha futottak utána a pasik, utánam meg... hát... még ha csak annyit is mondok, hogy „nem”, még egyszerűen fogalmaztam.

Ebéd után még beszélgettünk egy kicsit Fay-jel és Val-lel, telefonszámot cseréltünk, majd elindultam, mert a szüleim már itt voltak értem. Mondták a lányok, hogy ők is jönnek. Fay biciklivel volt, Valerie pedig gyalog. Közel lakott az iskolához, így nem akart biciklivel jönni. A kapuban elköszöntünk egymástól, majd mindenki indult a maga útjára.