Zoey - Életem egy blogba vésve (11.rész)

11. rész

Mozi utáni pihenés

Szombat reggel 9 után pár perccel keltem. Egész éjszaka Castielre és azokra a szürke szemeire gondoltam, amik olyan szépen csillogtak az este, amikor hazakísért. Alig tudtam aludni miatta. Talán tegnap kezdődött volna az életem egyik új szakasza, hogy egy új baráti körben voltam? Nem tudom. De azt igen, hogy a tegnapit meg akarom ismételni! Talán nem mozizni megyünk, hanem mondjuk csak sétálunk egy nagyot, vagy bemegyünk egy játszótérre, a lényeg csak az, hogy együtt legyünk. Na meg persze az, hogy Castiellel zárhassam a szép napomat. Még próbálok kimászni a régi szerelemből, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! Tegnap este amikor felajánlotta, hogy hazakísér, mintha valami megmozdult volna bennem. Nem tudom mi volt az, de valami kellemesen bizsergető érzés kerített akkor, ott a buszon hatalmába.

Reggel pizsamában mentem le fél 10 körül enni egy pár falatot. Nem akartam sokat, mert úgy is nemsoká ebédelünk. Csináltam magamnak egy melegszendvicset: megkentem vajjal a kenyeret, raktam rá sonkát, paradicsomot, csemege szalámit, kukoricát, és végül reszeltem rá sajtot. Elég laktató tud lenni egy ilyen minden jóval megpakolt melegszendvics.

Evés után úgy gondoltam, kipihenem a tegnap este fáradalmait, ezért beültem a szobába tv-t nézni apu mellé. Valami pár éves vígjáték ment, amin jókat nevettünk. Tv nézés közben apu piszkálta a hajamat, így majdnem el is sikerült aludnom. Addig-addig tv-ztünk, míg anyu szólt, hogy „Gyertek ebédelni!” – így felkeltünk és kimentünk. Finom húsleves volt rakott karfiollal. Evés után pihentem még egy fél órácskát, aztán arra a döntésre jutottam 1 óra körül, hogy ideje felöltözni. Kaptam magamra egy hosszú szárú farmernadrágot, egy fekete trikót és egy lila-fehér kockás inget egy kis fekete bokazoknival. Úgy terveztem, hogy 3 óra körül elviszem Do-t sétálni a parkba, így addig gondoltam még pihenek. Pihenésképpen odaültem egy kicsit a számítógéphez. Felnéztem a facebook-ra, ahol már nem voltam fent egy ideje, de még nem is nagyon elterjedt közösségi oldal, így sok látnivaló nincs is rajta. Viszont meglepődve láttam, hogy az osztályból mindenki bejelölt ismerősnek. Ők valószínűleg többet vannak fent, mint én. Lehet mégis keresettebb, mint ahogy én azt gondoltam? Hát... nincs kizárva. Viszont üzenetem is volt, de csak 3. Az egyik Rosa volt, még a strandolás utáni napon írt (vagyis kb. 2 hete), hogy jól érezte magát és valamikor majd ismételhetnénk. A másik Fay volt, aki péntek este írt, hogy már mennyire várja a holnapot és reméli jó lesz a film is, meg szeretné ha segítenék neki ruhát választani. A harmadikon viszont meglepődtem, mert Castiel írt az este, hogy reméli nem tévedtem el a kaputól befelé menet. Meg küldött mellé egy mosolygós fejet is. Hát jajj, de vicces na. Visszaírtam mindenkinek, valamint eldöntöttem, hogy kicsit sűrűbben fogok feljárni, hátha lesz valami érdekes. Meg hátha ír majd még Castiel. Vissza írtam neki, hogy milyen vicces és nem, nem tévedtem el.

Jól esett, hogy hazakísért. Kicsit zavarba is jöttem, mert egy fiú se kísért még haza. De bevallom, nagyon jól esett és lehet el is pirultam néha egy kicsit. Nagyon várom már a holnapot, hogy újra találkozzunk. Úgy érzem, kicsit kezd hiányozni. Vagy... talán egy kicsit annál is jobban. Elég hülye egy érzés...

Még volt időm, így úgy gondoltam tanulok egy kicsit. Nem kellett szerencsére másnapra semmit tanulni. Nem lesz felelés vagy dolgozat, így megcsináltam gyorsan az írásbeliket.

Fél 3 körül szóltam anyáéknak, hogy nemsoká elviszem Dorothy-t egy kicsit sétálni. 5 körül legkésőbb meg jövünk haza. A labdáját most inkább nem is viszem. Úgyis inkább majd egy fadarabbal fog játszani. Na, már háromnegyed 3... nincs kedvem tovább várni. Mire is várnék egyáltalán? Magam sem tudom. Így hát megfogtam Do pórázát, majd odahívtam magamhoz drága kutyámat. Ráraktam, és az ajtónál visszaszóltam, hogy „Elmentem!”, végül pedig kiléptem a kapun. El is indultunk a parkba.

Egész jó idő volt, csak néha elbújt a nap. Nagyon örültem viszont, amikor befordulva a park utcájába pont szembe találkoztunk Kathlyn-nel és Ivy-val. Köszöntem, majd továbbmentünk. Köszöntek ők is, de különösebben nem foglalkoztunk egymással. Úgy éreztem ez is elég volt... a mostani helyzetünket figyelembe véve még sok is. Legutóbb, sétálás közben az egyik tanárral futottunk össze. Kíváncsi vagyok, hogy ma megint összefutunk-e. Csodák csodájára, Isten meghallgatta az imámat. A park kapuját átlépve megragadt a szemem valakin. Éppen egy kutyával játszott. Gondoltam odamegyek hozzá és köszönök. Vagy... inkább csak sétáljak arra, hátha észrevesz? Hm... nehéz döntés. Legyen inkább a második!

Elindultunk Dorothy-val feléjük, de persze nem konkrétan arra, hanem mintha csak éppen teljesen véletlen arra sétálnánk. Amikor már elhaladtunk mellettük, reméltem észrevesz, de nem így lett.

• Hé, Zoey! Szia! – hallottam mégis Castiel simogató hangját, mire boldog mosoly jelent meg az arcomon.
• Jajj, szia! Észre se vettelek! – füllentettem egy kicsit a fiúnak, aki sötét farmerban és világos szürke hosszú ujjú felsőben volt.
• Én viszont egyből kiszúrtalak! – mondta a fiú, mire nekem az arcomon remélhetőleg csak halványan és neki nem tűnt fel, de pirosság jelent meg.
• T-tényleg? – kérdeztem zavarban, és inkább lenéztem a kutyámra, aki kíváncsi tekintettel méregetett engem és Castiel-t is.
• Ő lenne Dorothy? – kérdezte aranyosan a fiú, majd leguggolt a kutyához.
• Igen, ő az? Na és a te kutyád? – kérdeztem a fiútól, mert a kutyát nem láttam.
• Démon? Itt... volt. – nézett körbe Castiel csodálkozva, mert az előbb még itt volt a kutyája. – Démon! – mondta hangosan, majd fütyült egyet a kutyának.

Alig hogy szólította, a kutya már ott is termett egy fadarabbal a szájában, amit lerakott Dorothy elé, utána pedig „játszunk” pózba dobta magát. Do is kapott az alkalmon, felvette ő is azt a pózt, majd felkapta a fadarabot és elkezdett szaladni vele, Démon pedig utána suhant. Amíg a „gyerekek” játszottak, a „szülők” leültek egy padra beszélgetni, ahonnan jól látták „csemetéiket”.

• Nagyon szép kutyád van! – állapította meg Castiel a kutyákat figyelve, majd rám nézett mosolyogva. Attól tartok, elolvadtam. Legalábbis közel álltam hozzá... nagyon!
• Köszönöm. Démon is nagyon szép. – mondtam, visszamosolyogva a fiúra.
• Az. – mondta mosolyogva és visszapillantott az említett kutyákra, majd témát váltott – Jól éreztem magam tegnap! – nézett vissza rám ugyan olyan ellenállhatatlan mosollyal az arcán, mint előző nap.
• Igen, én is. – mosolyogtam vissza és 100%, hogy a mostani vörösséget az arcomon észrevette, mert úgy éreztem lángol az arcom. Valamint elkezdett vigyorogni.
• Zavarban vagy? – kérdezte már majdnem nevetve. Láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni magát.
• Mi? Nem! Dehogyis. – tagadtam a tagadhatatlant.
• Hát oké. – fordult vissza a kutyákhoz – Mikor jöttök megint ki Dorothy-val sétálni? – kérdezte komolyan.
• Mert akkor inkább otthon maradsz? – kérdeztem a fiútól erőltetett mosollyal, de féltem, hogy „igen” lesz a válasz.
• Igen. Pontosan erre gondoltam. – mondta továbbra is komolyan a kutyákat figyelve.
• Ja... amúgy nem tudom még. – mondtam és bámultam magam elé a földre. A kedvem inkább ahhoz volt közelebb, mint az égbolthoz.
• Csak vicceltem! – bökött oldalba a könyökével, miközben elkezdett nevetni – Ne vágj ilyen fejet, kérlek! – mondta egy kicsit már komolyabb stílusban.
• Ja, oké. – mosolyodtam el én is, mire odajött hozzánk egy idős házaspár a két kis palotapincsijükkel.
• Elnézést, fiatalok! Meg tudnák nekünk mondani, hogy mennyi az idő? – kérdezte aranyos hangon a bácsi.
• Mindjárt mondom... – kotorta elő a telefonját mellettem Castiel – 4 óra 43 perc. – mosolygott vissza a házaspárra a fiú. Nem is tudtam, hogy ilyen kedves és segítőkész.
• Köszönjük szépen, fiatalember. – mondta a néni.
• További szép estét! – fejezte be a beszélgetést a bácsi – Viszlát! – köszönt el, majd elindultak.
• Köszönjük, Önöknek is. – mondtuk egyszerre Castiellel. – Viszlát!
• Jajj, de kedves fiatal pár volt. Helyesek együtt, ugye Alfred? – mondta az idős hölgy a férjének, amit mi nagyon jól hallottunk még, mert nem voltak még csak 3-4 lépésnyire. Kijelentésére pedig nekem teljesen elkerekedett a szemem, az arcom pedig elvörösödött. Legalábbis én úgy éreztem... nagyon!
• Igen Bernadette, nagyon! – mondta a férfi kedves hangon feleségének.
• Milyen kedves házaspár. – mondta Castiel és sunyi mosollyal rám nézett.
• Igen, aranyosak voltak. – mosolyogtam el magam én is. – Úr Isten! Mit mondtál, mennyi az idő? – kérdeztem, amikor leesett a tantusz.
• Háromnegyed 5. Mert? Talán randid van? – mondta Castiel az elejét még mosolyogva, a végére pedig komolyabbra váltott.
• Ugyan, dehogy. – legyintettem egyet – Csak anyunak azt mondtam, hogy 5-re otthon leszünk. – magyaráztam a dolgot a fiúnak.
• Ja, értem. – kezdte el a cipőjét bámulni a fiú – Hazakísérjelek? Mármint... mi! Démonnal! – mondta Castiel, és kicsit mintha elvörösödött volna. De biztosan csak beképzeltem.
• Hát, ha szeretnéd. – mondtam elmosolyodva.
• Csak azért, hogy ne tévedjetek el. – mondta, majd kacsintott egyet.

Castiel felpattant a padról és mosolyogva a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen a padról. Visszamosolyogtam a fiúra és megfogva a kezét felálltam én is. Ezt követően majdnem egyszerre szóltunk a kutyáknak, akik másodperceken belül már ott is voltak a lábunknál. Démon amint odaért, egyből a kezünket kezdte el szaglászni. Igen, még mindig egymás kezét fogtuk. Hirtelen szétkaptuk őket, utána pedig, hogy ne lássa Castiel az arcomat – ami megjegyzem, vörösebb volt mint a rák páncélja –, gyorsan leguggoltam Dorothy mellé, hogy ráadjam a nyakörvét.

• Na akkor indulhatunk? – kérdezte Castiel halkan.
• Igen, persze. – mondtam, de nem mertem a szemébe nézni az előbbi jelenet miatt.

Az úton nem sokat beszélgettünk. Úgy láttam kicsit ő is furcsán érezte magát, de mégis hazakísért. Kedves volt tőle. A kapuhoz érve megvakargattam Démon füle tövét, míg Castiel megsimogatta Dorothy fejét, egymástól pedig – egy pár másodperces egymás szemébe való nézés után – egy gyors és halk „Szia!”-val köszöntünk el.

Hazaérve megetettem és megitattam Do-t, én pedig mentem egyből fürdeni. Hívtak anyáék vacsizni, de nem voltam éhes. Egész este arra gondoltam, amikor Démon orra választotta szét a kezünket. Akárhányszor átfutott az a pillanat az agyamon, éreztem, amint megint elvörösödik az arcom. Próbáltam ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből, és aludni. Hát a terv nem vált be. Egész éjszaka alig aludtam...