Zoey - Életem egy blogba vésve (9.rész)

9. rész

Szombat – Előkészületek

Szombaton reggel fél 9 után keltem, de úgy, mint aki legalább 3 kávét megivott pár perc alatt. Anyáék is örültek, hogy ilyen hamar találtam barátokat, így örömmel engedtek el velük egy délutánra. Egészen boldog voltam addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Hirtelen elfogott egyfajta rossz érzés, ami miatt meg se akartam nézni, hogy ki keres. Végül csak rávettem magam, és megnéztem, hogy ki hív. Kathlyn volt a kijelzőre írva...

• Szia. – köszöntem neki egyszerűen, mert valahogy nem volt kedvem vele beszélgetni.
• Szia Zoey! – köszönt bele vidáman a lány. Na, vele meg mi lett? – Ráérsz ma?
• Nem igazán. Mert?
• Óh, gondoltam elmehetnénk sétálni, meg akár fagyizni is. – mesélte kicsit csalódottan a lány.
• Már van programom. – valahogy nem éreztem emiatt rosszul magam, hogy a legjobb barátnőmet kell lemondanom. – Amúgy Ivy is jött volna? – kérdeztem, mert valami kis manó a fejemben azt súgta, itt valami gikszer van.
• Dehogy. – kezdett bele, de csak folytatta – ő most elutazott a szüleivel a nagyszülőkhöz.
• Ja, értem... – hát itt volt a kutya elásva... ha nincs ló, jó a szamár is... értem én... – Hát bocsi, de nem érek rá.
• Mert milyen programod van? – kérdezte, mintha bármilyen magyarázattal is kéne neki szolgálnom.
• Néhány osztálytárssal találkozok. – mondtam neki teljes lelki nyugalommal.
• Jaaaa! – mondta, és egy kis ingerültséget véltem felfedezni a hangjában. – Hát oké. Akkor majd máskor... Helló. – és le is csapta a telefont.

Ez aztán jól sikerült beszélgetés volt... – gondoltam magamban. – Na mindegy, nem fogja elrontani a napomat! Akkor sem! Annyira jól indult a mai nap. Nem értem miért kellett most ez bele... – gondolataimból ismételten a telefonom csörgése zökkentett ki. Szempillantás nélkül felvettem és beleszóltam.

• Jó szórakozást szeretnél kívánni? – kérdeztem Kathlyn-től.
• Basszuskulcs. Rossz számot hívtam? – hallottam a vonal másik végéről Armin meglepődött hangját.
• Úr Isten! Te vagy az Armin? – csodálkoztam el én is, és a képernyőre pillantottam, amin nem Kathlyn Wilson volt kiírva, hanem Armin Thomson. – Ne haragudj, másra számítottam. – mondtam zavartan a fiúnak.
• Hát azt észrevettem. – mondta a fiú és elnevette magát.
• Tényleg ne haragudj. – mondtam és én is elnevettem magam. – Amúgy miért hívtál?
• Ja, igen. – kezdett bele a mondandójába. – Azt szeretném kérdezni, hogy akkor neked a buszod mikorra ér be?
• Fél 4 előtt 10 perccel körülbelül. Mert?
• Alexy-vel gondoltuk körbetelefonálunk a bejárósoknak, hogy ki mikorra ér be, de rájöttünk, hogy rajtad és Castielen kívül nincs más bejárós a csapatban. – mondta kedvesen.
• Áh, szóval kijöttök majd elém? – kérdeztem vigyorogva a fiútól.
• Hát, az a tervünk. – mondta a srác. – így legalább nem unatkoznál, amíg a mindenki oda nem ér. – mondta, és mennyire igaza volt.
• Hát ez igaz! Akkor 3:20-kor találkozzunk a buszpályán.
• Oké, akkor ott találkozunk. – ígérte a fiú.
• Rendben. Akkor ha nem gond, én most lerakom, mert még nem reggeliztem és már kezdek éhes lenni. – mondtam a fiúnak, miközben korgott még egyet a gyomrom. – Vagy van még valami?
• Nem, nincs. Csak ennyit szerettem volna. Akkor jó étvágyat a reggelihez. Szia! – köszönt el a fiú.
• Köszönöm. Szia. – majd leraktuk a telefont.

Amint leraktuk, mentem is reggelizni. Anya bundás kenyeret készített, aminek nagyon finom illata volt. Már alig vártam, hogy elkezdjek enni.

• Hmm... Jó reggelt. Nagyon jó illata van. – köszöntöttem anyut, és nyomtam egy puszit az arcára, miközben vettem ki a kistányérokat a reggelihez.
• Jó reggelt. Hát, igyekeztem. – mondta anya mosolygósan.

Együtt megreggeliztünk, utána megetettem és megitattam Dorothy-t is. Gondoltam még délelőtt elviszem egyet sétálni, így 10 óra körül úgy is tettem. Sétáltunk egy nagyot, és csodák csodájára összefutottunk a biológia tanárommal, Mr. King-gel.

• Jó napot tanár úr! – köszöntem a tanárnak mosolygósan.
• Jó napot, öhm... ne segítsen, mindjárt mondom. – láttam, hogy nagyon elgondolkozott – Lisa. Ugye?!
• Hát, félig eltalálta tanár úr. Elisabeth is vagyok, de Zoey-nak többen hívnak. – mondtam a rövid barna hajú, zöld szemű tanárnak, aki szürke melegítőnadrágot viselt fehér pólóval.
• Akkor félig tényleg eltaláltam. – nevette el magát a helyes tanár úr, aki 30-nál biztosan nem volt több.
• Igen. – nevettem el én is magam.
• Nagyon szép kutyád van. Hogy hívják?
• Köszönöm, Dorothy-nak hívják. Ballagásomra kaptam ajándékba.

Beszélgettünk még pár szót a kutyákról, majd észbe kaptam, hogy már mindjárt dél, így elköszöntem és már mentem is haza, de úgy tűnik Do még nem akart hazajönni. Minden második fánál megállt, leült mellette, és engem nézett. Mint aki éppen sztrájkolt. Ezzel az a gond, hogy az utcánk tele van fával, így nem volt könnyű dolgom, amíg a felénél lévő otthonunkig eljutottunk.

Mikor hazaértem már kész volt az ebéd, ami húsleves volt és csirkepörkölt nokedlival. Megebédeltünk és beszélgettünk is, így 1 körül végeztem az ebéddel, utána már rohantam is fürdeni. Zuhanyzás után odaléptem a szekrényemhez, és elkezdtem gondolkozni, hogy mit is kéne felvenni. Mint aki meghallotta „segélykiáltásom”, megcsörrent a telefonom. Megnéztem, hogy ki hív... Fay Stevenson volt a képernyőre írva.

• Helló Fay! - köszöntöttem jókedvűen barátnőmet.
• Szia Zoey! Figyelj csak... – kezdett bele mondanivalójába. – segítség kéne. Nem tudom mit vegyek fel. Te mibe jössz? És te tudod, hogy Armin hozza a haverját? – mondta a lány egy szuszra.
• Kezdjük az elején. Még én is most állok a szekrényem előtt, szóval még én se tudom, hogy mibe megyek... és MI VAN? – kérdeztem hangosabban, mint kellett volna. – kit hoz? Milyen haverját?
• Nem tudom, nevet nem mondott. Csak felhívott azzal, hogy készüljek, mert meglepetése lesz.
• Ohhóóóó. Úgy tűnik Armin Cupido-sat akar játszani. – nevettem a telefonba.
• Ez nem vicces! Nem tudom mit vegyek fel. Semmit nem tudok a srácról. Nem tudom milyen stílust kedvel, nem tudom miket szeret, … – mondta a lány idegeskedve.
• Csak add önmagad! – vágtam bele a barátnőm szavába. – ha megtetszel neki, akkor azt a lányt kedvelje meg aki vagy, ne azt, aki nem vagy.
• Igaz. De akkor se tudom mit vegyek fel. – nevette el magát a lány a végére.
• Még én se. Mivel jó idő van, lehet szoknyát veszek fel. De lehet, hogy hosszú farmer nadrágban megyek, mert este felé nem tudom milyen idő lesz.
• Hm... lehet igazad van... most már másodjára. – kacagott fel a vonal másik végén lévő lány.
• Hát igen... – kacagtam vele én is.
• Hát akkor a farmer eddig biztos. Akkor hagyom, hogy készülődj te is, a felsőt majd még kitalálom. – mondta a barátnőm – Akkor majd találkozunk délután.
• Jól van, jó készülődés. Majd találkozunk. – köszöntem el barátnőmtől – Akkor szia!
• Szia. – köszönt el ő is.

Hosszú gondolkozás után végül egy sötétkék farmer mellett döntöttem, amit egy citromsárga, egyik vállamról lelógó felsővel vettem fel egy fekete kis szandállal. Miután elkészülődtem, az órára pillantottam. 14:40 volt, így még gyorsan elmentem fogat mosni, 45-kor pedig elindultam a buszhoz, miután elköszöntem anyáéktól és a bátyámtól, aki tegnap este jött haza a koliból. Nyomtam egy puszit mindenkinek az arcára, felkaptam a fekete kis táskámat, intettem Do-nak és ki is léptem a kapun.