Zoey - Életem egy blogba vésve (12.rész)

12. rész

Elkerülő hadművelet

Másnap álmosan mentem iskolába, mert 4 órát ha tudtam egész este aludni. Azt sem egyhuzamban, mert kb. fél óránként felkeltem. Próbáltam odafigyelni az órákon, de nem nagyon ment. A büfében vettem egy kávét, de az se használt. Hasonlóképpen telt az egész hetem. Dorothy-t se vittem sétálni, nem akartam megint összefutni Castiellel. Igen, kerültem! Az az apró érintése is elég volt, hogy valamit nagyon erősen megmozgasson bennem. Féltem az érzéstől. Féltem, hogy megint ugyan az történik majd, mint Gabe-bel történt általánosban. Én totálisan belezúgok, ezzel pedig teljesen hülyét csinálok majd magamból folyamatosan. Akár a buszon, akár a suliban, akár otthon a faluban. Én ezt nem akarom! Inkább elkerülöm amennyire csak tudom, de nem szeretnék se beszélgetni, se semmi mást.

A tervem 2 hétig – hétköznapok és egy hétvége – volt sikeres, hogy nem vittem el Do-t sem sétálni, ugyanis anyáéknak is feltűnt, hogy milyen nyúzott vagyok már 2 hete, és hogy ki sem mozdulok otthonról, csak ha iskolába megyek. Na meg azt is mondták, hogy elhanyagoltam az utóbbi időben Dorothy-t is. Igazuk van! Hogy lehettem ilyen szívtelen, hogy egy srác miatt hanyagolom azt, aki mindig mellettem van? Szegény Dorothy! Ma egy jó nagyot fogunk sétálni! Nem érdekel, ha összefutunk megint Castiellel. Nem fogom amiatt a kis hülyeség miatt hanyagolni a házi kedvencemet!

Délután 2-kor már indultunk is a parkba. Hát persze, hogy megint összefutottunk Kathlyn-nel meg Ivy-val. Miért is ne szúrnák el a hétvégémet már most?!

• Sziasztok. – köszöntem, majd elhaladva mellettük mentem is tovább.
• Csá. – köszöntek a „nagy vagányak”.

Hát jajj de jó nekem, most komolyan. Direkt hamarabb jöttünk, hogy ne fussunk össze senkivel, erre tessék. Áhh, mindegy. Mentünk tovább, és ahogy a park bejáratához értünk, alig volt bent valaki. Még elég korán volt mondjuk ahhoz képest, amikor mindenki kijön. Elengedtem Dorothy-t, hagy szaladgáljon. Szerencsére Castiel se volt ott Démonnal, így próbáltam jó hangulatot varázsolni az arcomra és úgy sétálgatni Do-val. Szaglászott jobbra-balra, aztán felkapott egy fadarabot. Felém fordult, és felvette a „játszunk!” pózt. Na belementem. Nagy terpeszbe álltam, mint a szumósok, hogy majd úgy elkapom vagy ilyesmi, erre Do elszalad a lábaim között. Hirtelen megfordultam, és azt láttam amint a kutyám éppen odaér Démonhoz. Elsőre felismertem, de nem Castiel volt vele, hanem egy kedvesnek kinéző 40-es nő. Arra jöttek felénk, gondolom Do vezette őket arra. El kéne beszélgetnem a kutyámmal, hogy kiket szabad odavezetni a gazdihoz és kiket nem. Jó, ez elég fura ötlet volt.

Gondolataimba annyira elmerültem, hogy csak arra eszméltem fel, amint Dorothy megnyalja a bal kezem.

• Mi a ….?? – ijedtem meg a saját kutyámtól – Dorothy! Megijesztettél! – mondtam a kutyámnak, majd megsimogattam a buksiját mosolyogva.
• Áááá, szóval ő lenne Dorothy? – kérdezte a hölgy, akit én elég gyorsan el is felejtettem.
• Öhm, igen. Jó napot, Zoey vagyok! – mondtam mosolyt erőltetve felé az arcomra, majd nyújtottam a kezemet.
• Igen, azt már tudom. – mondta sunyi vigyorral az arcán. Várjunk! Sunyi? De miért? Akkor is olyan volt, csak na. Fura. – Én pedig Kirsten Riggs vagyok, Castiel anyukája. – nyújtotta ő is a kezét kedvesen mosolyogva. – Nagyon örülök Zoey a találkozásnak!
• Én is. – mondtam visszamosolyogva – De honnan tetszett tudni, hogy én ki vagyok?
• Castiel megmutatta az összes osztálytársát az interneten.
• Ja, értem. – mondtam, és azt reméltem az ilyen választól meg fogok könnyebbülni, de nem így lett. Inkább kicsit rosszul éreztem magam. Nem a gyomrom kavargott, hanem a szívem körül éreztem valamit.
• Na, többet nem mondhatok! Megjöttek a fiúk. – bökött a fejével a nő a bejárat felé. Jött Castiel felénk egy idősebb fiúval. Valószínű egyből kiszúrták, hogy merre vagyunk.
• Szia Zoey! – köszönt Castiel egyből, amint odaértek, de nem tudtam semmit kiolvasni a szeméből.
• Szia Castiel. – köszöntem vissza neki én is, próbáltam érzelemmentesen. – Nekünk most mennünk kell. Viszlát! Szia Castiel. – köszöntem el, és ráraktam Do-ra a pórázt, majd indultunk volna a kijárat felé.
• Ilyen hamar? – kérdezte csodálkozva Castiel anyukája.
• Már itt vagyunk egy ideje.
• Igen, láttunk titeket amikor ideértetek a bejárathoz. – mondta az anyuka a tekintetemet fürkészve, mivel a mondatának a végére inkább a cipőmet néztem. Szóval lebuktunk. Csodás...
• De tényleg mennünk kell sajnos. – mondtam, de az anyukája közbevágott.
• De hát … – kezdett volna bele Castiel anyukája.
• Anya! Ha mennie kell, hagy menjen. – vágott közbe most Castiel, és mintha haragudna valamiért. De én nem csináltam semmit. Talán az anyukájára, amiért marasztalni akart?
• Akkor hát viszlát, és nagyon örültem! – mondtam, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, amíg az anyukájára néztem, majd hátat fordítottam.
• Szia! – köszönt el az anyuka – Ez meg mi a fene volt, Castiel?? – hallottam még a hangját a hátam mögül.
• Micsoda? Nem volt semmi. – kérdezte morcos hangon Castiel.
• Úgy se mond semmit, hagyd anyu. Vanessával mi van öcsi? Összejöttetek már? – ez volt az utolsó dolog amit hallottam, ezek szerint Castiel bátyjától. Nem mondom, hogy jó érzés volt, de mégis megkönnyebbültem, hogy neki se jelentett semmit az a múltkori kis... valami. Ezek szerint ő nem érzett akkor semmit. De vajon a Vanessa, az osztálytársunk Vanessa lenne? Az a lány, akire a táborban Armin mondta, hogy „Jó bige nagy dudákkal.”? Mondjuk megérteném... nekem nincs „ nagy dudám”, meg hiába mondtam akkor azt, hogy nekem nem tűnik annyira szépnek, hogy a fél suli futkosson utána, attól még az nyilvánvaló, hogy mennyivel szebb nálam. Igen, sokkal. Szóval már alapjáraton 2-0 lenne az állás Vanessával. Hát igen, ilyen az én szerencsém. Na mindegy, nem szabad búslakodnom. Nem ér annyit az egész, hogy megint egy fiú miatt búslakodjak. Hazafelé menet ezeken gondolkoztam, így majdnem észre se vettem, hogy hazaértünk. Simán mentem volna tovább, ha Do nem áll meg a kapuban. Ekkor észbe kaptam és kinyitottam a kaput, majd levettem a kutyáról a pórázt. Alexys meglepődve nézett ki a bejárati ajtón, hogy mégis ki lehet az. Csodálkozott, hogy már mi mentünk haza, hisz még egy órája se mentünk el.
• Hogy hogy már itthon is vagytok? – kérdezte nővérem csodálkozva.
• Nem kívánatos személyekkel találkoztunk... – zártam volna le ennyivel a beszélgetést, mert a kedvem megint a padlón volt.
• Kathlyn és Ivy? – kérdezte aggódva a drága nővérem, mert látta rajtam, hogy mennyire nincs jó kedvem.
• Igen, ők. – na meg Castiel... de ezt inkább nem mondtam, nem akartam annyira belebonyolódni a beszélgetésbe. Gyorsan lerendeztem Dorothy-t, adtam neki enni és inni, majd bementem a szobámba. Csak ültem az ágyamon és bámultam ki az ablakon. Nem tudom meddig ülhettem ott úgy, hogy nem csináltam semmit. Talán nem is sokat pislogtam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog az ajtón.
• Gyere. – szóltam ki még mindig az ágyamról.
• Minden rendben?! – kérdezte aggódva a bátyuskám.
• Igen, persze. – erőltettem mosolyt az arcomra.
• Lisa! – legtöbbször a bátyám hív Lisának. Lehet nem jön a szájára az, hogy Zoey. – Engem nem versz át! Mi történt? – kérdezte még mindig aggódva, majd leült mellém az ágyra.
• Tényleg semmi. Csak összefutottunk Kathlyn-nel meg Ivy-val, miközben mentünk a parkba.
• Mondtak valamit? Vagy talán csináltak? – kérdezte kissé ingerülten a tesóm.
• Nem, dehogyis. Ha mégis akartak volna, Dorothy úgysem hagyta volna, hogy akármit is csináljanak, vagy egy rossz szót szóljanak.
• Ez mondjuk igaz. De akkor mi a baj? – kérdezte Lewis és átkarolta a vállam az egyik kezével.
• Csak egész jól indult a nap, és már azzal el sikerült rontaniuk a kedvem, hogy összefutottunk. – húztam el a számat. Jó, nem miattuk voltam olyan bús, de erről nem akartam beszélni senkivel.
• Hát rendben. De ha van még valami, nekem elmondhatod. – mosolygott halványan a bátyám.
• Igen, tudom. És köszönöm! – mosolyogtam én is és átöleltem a bátyuskám derekát.
• Ugyan. – ölelt vissza, és megpuszilta a homlokomat – Na de nekem készülődnöm kell. Nemsoká találkozok a haverokkal.
• Oké. Jó mulatást! – mondtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
• Köszi húgi. Te meg ne búslakodj. Nem érnek annyit azok a lányok, hogy elrontsák a napodat! – próbált vigasztalni.
• Tudom. – mosolyogtam – Na de menj már, mert elkésel! – lökdöstem ki vigyorogva a drága bátyámat.
• Jó, jó. Megyek már! – nevetett ő is és becsukta maga után az ajtót. Szerencsés vagyok, hogy ilyen jó testvéreim vannak, akik aggódnak értem.

Vacsoránál nem ettem semmit, mert nem voltam éhes, de azért odamentem a többiekhez és leültem melléjük beszélgetni. Nem volt ahhoz sem kedvem, de nem akartam, hogy aggódjanak, így próbáltam valahogy bekapcsolódni a beszélgetésbe. Nem is bírtam sokáig, így a vacsi felénél mondtam, hogy megyek fürdeni aztán alszok, mert nagyon fáradt vagyok. Így is tettem. 8-kor már ágyban voltam, de természetesen nem tudtam aludni, így gondoltam felmegyek telefonról facebook-ra. Valerie is írt és Fay is. Mind a ketten tegnap este írtak.

Valerie Miller: Szia Zoey. :D Tudod, hogy mondtam, hogy átmegyek ma délután egyik volt osztálytársamhoz, Bridget-hez. Otthon volt a bátyja is. Fu, ha tudnád milyen helyes srác lett belőle! :D :P

Zoey Bale: Na szia, Val. Elképzeltem, ahogyan épp olvadozol a gép előtt, miközben írod :D

Na nézzük, mit írt Fay.

Fay Stevenson: ZOOEEEY!!! Austin randizni hívott!!! :D :D Jövőhét szombaton megyünk majd el moziba. Át tudsz majd jönni előtte segíteni ruhát választani? KÉÉÉRLEEEEK!!! :D

Zoey Bale: FAAAY!!! Nagyon örülök neki, és persze, hogy átmegyek segíteni :D majd a suliban még megbeszéljük a részleteket. ;)

Gondoltam lelépek, de még volt egy olyan megérzésem, hogy frissítenem kell. Hát... kár volt. Még egy üzenet, feladója pedig Kathlyn Wilson.

Kathlyn Wilson: Elég bunkón köszöntél ma nem gondolod?

Zoey Bale: Én köszöntem bunkón? Nem én nyögtem oda neked annyit, hogy „csá” …

Fuuu de felidegesít már megint estére. Amint elküldtem, kiadott még egy üzenetet. Mi a fene van itt ma este?

Castiel Riggs: Szia. Bocs a mai viselkedésemért. Nem voltam jó hangulatban.

Visszaírjak neki, vagy hagyjam a fenébe?

Jó, legyen... visszaírok.

Zoey Bale: Oké, nincs gond.

Zártam le ennyivel, majd léptem is le. Ez után a két „szuper” üzenet után biztos is, hogy el tudok majd aludni. Hm... Jó éjszakát nekem... – gondoltam, és leraktam kissé ingerülten magam mellé a kis éjjeli szekrényemre a telefont.

Zoey - Életem egy blogba vésve (11.rész)

11. rész

Mozi utáni pihenés

Szombat reggel 9 után pár perccel keltem. Egész éjszaka Castielre és azokra a szürke szemeire gondoltam, amik olyan szépen csillogtak az este, amikor hazakísért. Alig tudtam aludni miatta. Talán tegnap kezdődött volna az életem egyik új szakasza, hogy egy új baráti körben voltam? Nem tudom. De azt igen, hogy a tegnapit meg akarom ismételni! Talán nem mozizni megyünk, hanem mondjuk csak sétálunk egy nagyot, vagy bemegyünk egy játszótérre, a lényeg csak az, hogy együtt legyünk. Na meg persze az, hogy Castiellel zárhassam a szép napomat. Még próbálok kimászni a régi szerelemből, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! Tegnap este amikor felajánlotta, hogy hazakísér, mintha valami megmozdult volna bennem. Nem tudom mi volt az, de valami kellemesen bizsergető érzés kerített akkor, ott a buszon hatalmába.

Reggel pizsamában mentem le fél 10 körül enni egy pár falatot. Nem akartam sokat, mert úgy is nemsoká ebédelünk. Csináltam magamnak egy melegszendvicset: megkentem vajjal a kenyeret, raktam rá sonkát, paradicsomot, csemege szalámit, kukoricát, és végül reszeltem rá sajtot. Elég laktató tud lenni egy ilyen minden jóval megpakolt melegszendvics.

Evés után úgy gondoltam, kipihenem a tegnap este fáradalmait, ezért beültem a szobába tv-t nézni apu mellé. Valami pár éves vígjáték ment, amin jókat nevettünk. Tv nézés közben apu piszkálta a hajamat, így majdnem el is sikerült aludnom. Addig-addig tv-ztünk, míg anyu szólt, hogy „Gyertek ebédelni!” – így felkeltünk és kimentünk. Finom húsleves volt rakott karfiollal. Evés után pihentem még egy fél órácskát, aztán arra a döntésre jutottam 1 óra körül, hogy ideje felöltözni. Kaptam magamra egy hosszú szárú farmernadrágot, egy fekete trikót és egy lila-fehér kockás inget egy kis fekete bokazoknival. Úgy terveztem, hogy 3 óra körül elviszem Do-t sétálni a parkba, így addig gondoltam még pihenek. Pihenésképpen odaültem egy kicsit a számítógéphez. Felnéztem a facebook-ra, ahol már nem voltam fent egy ideje, de még nem is nagyon elterjedt közösségi oldal, így sok látnivaló nincs is rajta. Viszont meglepődve láttam, hogy az osztályból mindenki bejelölt ismerősnek. Ők valószínűleg többet vannak fent, mint én. Lehet mégis keresettebb, mint ahogy én azt gondoltam? Hát... nincs kizárva. Viszont üzenetem is volt, de csak 3. Az egyik Rosa volt, még a strandolás utáni napon írt (vagyis kb. 2 hete), hogy jól érezte magát és valamikor majd ismételhetnénk. A másik Fay volt, aki péntek este írt, hogy már mennyire várja a holnapot és reméli jó lesz a film is, meg szeretné ha segítenék neki ruhát választani. A harmadikon viszont meglepődtem, mert Castiel írt az este, hogy reméli nem tévedtem el a kaputól befelé menet. Meg küldött mellé egy mosolygós fejet is. Hát jajj, de vicces na. Visszaírtam mindenkinek, valamint eldöntöttem, hogy kicsit sűrűbben fogok feljárni, hátha lesz valami érdekes. Meg hátha ír majd még Castiel. Vissza írtam neki, hogy milyen vicces és nem, nem tévedtem el.

Jól esett, hogy hazakísért. Kicsit zavarba is jöttem, mert egy fiú se kísért még haza. De bevallom, nagyon jól esett és lehet el is pirultam néha egy kicsit. Nagyon várom már a holnapot, hogy újra találkozzunk. Úgy érzem, kicsit kezd hiányozni. Vagy... talán egy kicsit annál is jobban. Elég hülye egy érzés...

Még volt időm, így úgy gondoltam tanulok egy kicsit. Nem kellett szerencsére másnapra semmit tanulni. Nem lesz felelés vagy dolgozat, így megcsináltam gyorsan az írásbeliket.

Fél 3 körül szóltam anyáéknak, hogy nemsoká elviszem Dorothy-t egy kicsit sétálni. 5 körül legkésőbb meg jövünk haza. A labdáját most inkább nem is viszem. Úgyis inkább majd egy fadarabbal fog játszani. Na, már háromnegyed 3... nincs kedvem tovább várni. Mire is várnék egyáltalán? Magam sem tudom. Így hát megfogtam Do pórázát, majd odahívtam magamhoz drága kutyámat. Ráraktam, és az ajtónál visszaszóltam, hogy „Elmentem!”, végül pedig kiléptem a kapun. El is indultunk a parkba.

Egész jó idő volt, csak néha elbújt a nap. Nagyon örültem viszont, amikor befordulva a park utcájába pont szembe találkoztunk Kathlyn-nel és Ivy-val. Köszöntem, majd továbbmentünk. Köszöntek ők is, de különösebben nem foglalkoztunk egymással. Úgy éreztem ez is elég volt... a mostani helyzetünket figyelembe véve még sok is. Legutóbb, sétálás közben az egyik tanárral futottunk össze. Kíváncsi vagyok, hogy ma megint összefutunk-e. Csodák csodájára, Isten meghallgatta az imámat. A park kapuját átlépve megragadt a szemem valakin. Éppen egy kutyával játszott. Gondoltam odamegyek hozzá és köszönök. Vagy... inkább csak sétáljak arra, hátha észrevesz? Hm... nehéz döntés. Legyen inkább a második!

Elindultunk Dorothy-val feléjük, de persze nem konkrétan arra, hanem mintha csak éppen teljesen véletlen arra sétálnánk. Amikor már elhaladtunk mellettük, reméltem észrevesz, de nem így lett.

• Hé, Zoey! Szia! – hallottam mégis Castiel simogató hangját, mire boldog mosoly jelent meg az arcomon.
• Jajj, szia! Észre se vettelek! – füllentettem egy kicsit a fiúnak, aki sötét farmerban és világos szürke hosszú ujjú felsőben volt.
• Én viszont egyből kiszúrtalak! – mondta a fiú, mire nekem az arcomon remélhetőleg csak halványan és neki nem tűnt fel, de pirosság jelent meg.
• T-tényleg? – kérdeztem zavarban, és inkább lenéztem a kutyámra, aki kíváncsi tekintettel méregetett engem és Castiel-t is.
• Ő lenne Dorothy? – kérdezte aranyosan a fiú, majd leguggolt a kutyához.
• Igen, ő az? Na és a te kutyád? – kérdeztem a fiútól, mert a kutyát nem láttam.
• Démon? Itt... volt. – nézett körbe Castiel csodálkozva, mert az előbb még itt volt a kutyája. – Démon! – mondta hangosan, majd fütyült egyet a kutyának.

Alig hogy szólította, a kutya már ott is termett egy fadarabbal a szájában, amit lerakott Dorothy elé, utána pedig „játszunk” pózba dobta magát. Do is kapott az alkalmon, felvette ő is azt a pózt, majd felkapta a fadarabot és elkezdett szaladni vele, Démon pedig utána suhant. Amíg a „gyerekek” játszottak, a „szülők” leültek egy padra beszélgetni, ahonnan jól látták „csemetéiket”.

• Nagyon szép kutyád van! – állapította meg Castiel a kutyákat figyelve, majd rám nézett mosolyogva. Attól tartok, elolvadtam. Legalábbis közel álltam hozzá... nagyon!
• Köszönöm. Démon is nagyon szép. – mondtam, visszamosolyogva a fiúra.
• Az. – mondta mosolyogva és visszapillantott az említett kutyákra, majd témát váltott – Jól éreztem magam tegnap! – nézett vissza rám ugyan olyan ellenállhatatlan mosollyal az arcán, mint előző nap.
• Igen, én is. – mosolyogtam vissza és 100%, hogy a mostani vörösséget az arcomon észrevette, mert úgy éreztem lángol az arcom. Valamint elkezdett vigyorogni.
• Zavarban vagy? – kérdezte már majdnem nevetve. Láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni magát.
• Mi? Nem! Dehogyis. – tagadtam a tagadhatatlant.
• Hát oké. – fordult vissza a kutyákhoz – Mikor jöttök megint ki Dorothy-val sétálni? – kérdezte komolyan.
• Mert akkor inkább otthon maradsz? – kérdeztem a fiútól erőltetett mosollyal, de féltem, hogy „igen” lesz a válasz.
• Igen. Pontosan erre gondoltam. – mondta továbbra is komolyan a kutyákat figyelve.
• Ja... amúgy nem tudom még. – mondtam és bámultam magam elé a földre. A kedvem inkább ahhoz volt közelebb, mint az égbolthoz.
• Csak vicceltem! – bökött oldalba a könyökével, miközben elkezdett nevetni – Ne vágj ilyen fejet, kérlek! – mondta egy kicsit már komolyabb stílusban.
• Ja, oké. – mosolyodtam el én is, mire odajött hozzánk egy idős házaspár a két kis palotapincsijükkel.
• Elnézést, fiatalok! Meg tudnák nekünk mondani, hogy mennyi az idő? – kérdezte aranyos hangon a bácsi.
• Mindjárt mondom... – kotorta elő a telefonját mellettem Castiel – 4 óra 43 perc. – mosolygott vissza a házaspárra a fiú. Nem is tudtam, hogy ilyen kedves és segítőkész.
• Köszönjük szépen, fiatalember. – mondta a néni.
• További szép estét! – fejezte be a beszélgetést a bácsi – Viszlát! – köszönt el, majd elindultak.
• Köszönjük, Önöknek is. – mondtuk egyszerre Castiellel. – Viszlát!
• Jajj, de kedves fiatal pár volt. Helyesek együtt, ugye Alfred? – mondta az idős hölgy a férjének, amit mi nagyon jól hallottunk még, mert nem voltak még csak 3-4 lépésnyire. Kijelentésére pedig nekem teljesen elkerekedett a szemem, az arcom pedig elvörösödött. Legalábbis én úgy éreztem... nagyon!
• Igen Bernadette, nagyon! – mondta a férfi kedves hangon feleségének.
• Milyen kedves házaspár. – mondta Castiel és sunyi mosollyal rám nézett.
• Igen, aranyosak voltak. – mosolyogtam el magam én is. – Úr Isten! Mit mondtál, mennyi az idő? – kérdeztem, amikor leesett a tantusz.
• Háromnegyed 5. Mert? Talán randid van? – mondta Castiel az elejét még mosolyogva, a végére pedig komolyabbra váltott.
• Ugyan, dehogy. – legyintettem egyet – Csak anyunak azt mondtam, hogy 5-re otthon leszünk. – magyaráztam a dolgot a fiúnak.
• Ja, értem. – kezdte el a cipőjét bámulni a fiú – Hazakísérjelek? Mármint... mi! Démonnal! – mondta Castiel, és kicsit mintha elvörösödött volna. De biztosan csak beképzeltem.
• Hát, ha szeretnéd. – mondtam elmosolyodva.
• Csak azért, hogy ne tévedjetek el. – mondta, majd kacsintott egyet.

Castiel felpattant a padról és mosolyogva a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen a padról. Visszamosolyogtam a fiúra és megfogva a kezét felálltam én is. Ezt követően majdnem egyszerre szóltunk a kutyáknak, akik másodperceken belül már ott is voltak a lábunknál. Démon amint odaért, egyből a kezünket kezdte el szaglászni. Igen, még mindig egymás kezét fogtuk. Hirtelen szétkaptuk őket, utána pedig, hogy ne lássa Castiel az arcomat – ami megjegyzem, vörösebb volt mint a rák páncélja –, gyorsan leguggoltam Dorothy mellé, hogy ráadjam a nyakörvét.

• Na akkor indulhatunk? – kérdezte Castiel halkan.
• Igen, persze. – mondtam, de nem mertem a szemébe nézni az előbbi jelenet miatt.

Az úton nem sokat beszélgettünk. Úgy láttam kicsit ő is furcsán érezte magát, de mégis hazakísért. Kedves volt tőle. A kapuhoz érve megvakargattam Démon füle tövét, míg Castiel megsimogatta Dorothy fejét, egymástól pedig – egy pár másodperces egymás szemébe való nézés után – egy gyors és halk „Szia!”-val köszöntünk el.

Hazaérve megetettem és megitattam Do-t, én pedig mentem egyből fürdeni. Hívtak anyáék vacsizni, de nem voltam éhes. Egész este arra gondoltam, amikor Démon orra választotta szét a kezünket. Akárhányszor átfutott az a pillanat az agyamon, éreztem, amint megint elvörösödik az arcom. Próbáltam ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből, és aludni. Hát a terv nem vált be. Egész éjszaka alig aludtam...

Szerkesztői felhívás!

Kedves olvasóim!

Készülőben a 11. rész, holnap hozom! Addig is további szép hétfőt mindenkinek!

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Meghoztam Zoey életéből a 10. részt! Bízom benne, hogy tetszik mindenkinek!
A következő részt (idő hiányában) nem holnap fogom hozni. Megértéseteket kérem!
Addig is jó böngészést az oldalon! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (10.rész)

10. rész

Szombat – Együtt a csapat

Ahogy a buszra felszálltam, elöntött az idegesség. Nem tudom miért, de egy kicsit izgultam a délután miatt. Észre se vettem, és már ott is voltam Lakeland-ben. Útközben hallgattam egy kis Linkin Parkot, Three Days Grace-t és Egypt Central-t is, hátha eltereli a figyelmem az izgulásról. Sikerült is, mert amikor észbe kaptam akkor állt meg a busz ott, ahol leszálltam. Gyorsan felkaptam a kistáskámat és már szálltam is le. Időben értem oda a busszal, és Arminék az ígéretükhöz híven ott is vártak 3-an a busznál, Armin legjobb barátjával együtt.

• Sziasztoook! – ugrottam Armin és Alexy nyakába, amint leszálltam a buszról. Armin kék pólót vett fel egy szürke farmerral és fekete cipővel, Alexy pedig egy kék rövid ujjú inget vett fel zöld nadrággal és ugyan ilyen színű cipővel.
• Helló Zoey! – köszönt nekem egyszerre az ikerpár.
• Úgy vártam már a mai napot! – mondtam nekik vidámat, mikor elengedtem őket.
• Mi is! - mondta Armin – Ja, ő pedig a legjobb barátom, Austin Wright. Austin, ő itt Zoey Bale.
• Szia Zoey. Örülök, hogy megismerhetlek. – mondta a barna szemű, fekete hajú, farmert és egy hosszába csíkos világoskék inget viselő fiú mosolyogva és kézfogásra nyújtotta a kezét.
• Szia Austin. Én is örülök. – mondtam neki mosolyogva, majd kezet fogtam vele.
• Nézzétek, ott jönnek a csajok! – mondta Alexy, és a túloldalra mutatott.
• Sziasztok! – üvöltött nekünk a két lány, miközben jöttek át az úton.
• Sziasztok! – mondtuk mi is, majd Armin folytatta – Fay, Val, – mondta a fiú a lányoknak, Fay nevét különösen kihangsúlyozva – hagy mutassam be nektek a legjobb barátomat, Austin Wright-ot. Austin, ők itt Fay Stevenson és Valerie Miller.
• Sziasztok! Örülök, hogy megismerhetlek titeket! – nyújtott kezet először Val-nek, aki nagyon szép lila egybe ruhát viselt ugyan ilyen szandállal és kis táskával, és miután kezet fogtak, nyújtotta a kezét Fay-nek is, aki végül rózsaszín rövidnadrágot választott fehér felsővel és egy kis fekete bakancsot vett fel hozzá, amihez választott még egy fehér kis táskát is. Vele kicsit tovább fogták egymás kezét, és elég feltűnően bámultak egymás szemébe.
• Hahó, itt vagytok? – szakította ki őket egymás szemének bámulásából Armin, aki úgy gondolta, ideje indulni a plázába, mert idő közben már megjött Lysander és Castiel is. Lysander sötétzöld ingben és nadrágban jött, hozzá pedig egy fekete cipőt vett fel. Castiel fekete-piros kockás inget állított mára össze fekete nadrággal és cipővel.

Hirtelen szétvált a kis újdonsült gerlepár, és mind a kettőnek elég vörös lett az arca. De a fülükig ám!

Armin bemutatta Austint a másik két fiúnak is és nagy nehezen elindulhattunk a moziba. Odaérve a pláza 2. emeletére láttuk, hogy milyen nagy sor áll a mozi mind a három kasszájánál. Közelebb érve láttuk, hogy nagy része 10 éves kor alatt van, így remélhetőleg nem azt nézik majd amit mi. Meg hát Lysander is észrevette, hogy ma vetítenek valami mesét is pont abban az időpontban, amikor a miénk is kezdődik. Így hát beálltunk a sorba és vártunk. A kasszához érve a lány nem igazán foglalkozott a korunkkal, így simán odaadta nekünk a jegyeket, ami – mivel túllépte az öt főt – csoportos volt. Nem sokkal, de így kicsit olcsóbban kaptuk meg a jegyeket.

A terembe beérve már elég sokan voltak, de tudtunk egymás mellett ülni, még ha nem is pont egy helyen. Volt egyszer 5 hely a legutolsó sorban, meg volt még 3 hely hárommal előrébb. 5-en le is foglaltuk gyorsan a leghátsó sorban lévő helyeket, mert ugye onnan a legjobb nézni a filmet. Austin, Fay és Armin pedig előttünk három sorral foglaltak helyet. Szegény Fay. Armin biztosan mondja majd neki az Austin-os dolgokat. – mosolyogtam magamban, miközben már a helyeket foglaltuk el a teremben, kezünkben a popcornokkal és az üdítőkkel.

* Film közben, kb. a felénél. *

• Pszt... Zoey... – pisszegett a fülembe Alexy aki a bal oldalamon ült, hogy figyeljek rá.
• Mi a baj Alexy? – kérdeztem a fiút, persze csak suttogva.
• Nekem nem tetszik ez a Joker fazon. – mondta kicsit elborzadva.
• Nekem valamiért szimpatikus. – mondtam, és magam sem értettem miért kedveltem meg pont a „rossz fiút”.
• Hé, miről sutyorogtok? – kapcsolódott be a jobb oldalamon ülő Castiel is a beszélgetésbe.
• Csak Joker-ről. Nekem szimpi, Alexynek meg nem. – vettem rövidre a dolgot.
• Miért nem tetszik Alexy? Tök jó arc. – tette hozzá a vörös hajú, szürke szemű fiú, fejével a vászon felé biccentve.
• UGYE? – fakadtam ki és odafordultam Castielhez, mire a teremben ülők fele leordított egy „PSZT!!!”-et. Én mint egy kiskutya, „fülemet-farkamat behúzva” csúsztam kicsit lejjebb a székben, hátha nem vesznek úgy észre. Alexy inkább nézte tovább a filmet, velünk nem is törődve. Castieltől viszont kaptam egy kis nevetést az előbbi „produkcióm” miatt, utána pedig még egy csábító mosolyt is, amitől eléggé zavarba is jöttem. Remélem elég sötét volt bent, és pont nem látta.

* Film után. *

• Uuuu de jó volt! Mikor mozizunk megint együtt? – pattogtam ki a moziteremből akkora vigyorral az arcomon, ami közbeérte majdnem az egész fejemet, miközben sorban kidobáltuk az üres poharakat és popcorn-os zacskókat.
• Tényleg jó volt. Nekem akármikor jó... majdnem. – pillant rá Castiel legjobb barátjára. – Néha azért próbálni is kell a szabadidőben. – tette hozzá a fiú mosolyogva.
• Ebben teljesen igazad van Castiel. – mondta Lysander. – De azért majd ismételhetünk valamikor! Persze csak ha mindenkinek jó. – mosolyogta el a végét a fiú.
• Úgyis beszélünk még addig, majd kitalálunk más programot is a mozizáson kívül. – mondta Valerie, és ebben is maradtunk.

Beszélgettünk még egy pár óra hosszát, beültünk egy kis kávézóba, ittunk üdítőt, majd 8-körül szétváltunk. Az ikerpár, Austin és Fay elindultak az egyik irányba, mivel mint kiderült, az ikrek és Fay csak 2 utcára laknak egymástól, Austin pedig a hétvégét Arminéknál tölti. Azt mondták hazakísérik a lányt, utána mennek ők is haza.

4-en maradtunk mi is: Val, Lysander, Castiel és én. Útközben csak beszélgettünk és beszélgettünk, amikor azon kaptuk magunkat, hogy már a suli épületénél vagyunk.

• Na itt hogyan tovább? – kérdezte Lys.
• Én szerintem megyek haza. Itt lakom nem messze. – mondta Valerie.
• Én is megyek most már haza. Majd itt felszállok. – biccentett Castiel a túloldali buszmegálló felé.
• Hát te Zoey? – kérdezte Lysander, miközben felém fordult.
• Megyek én is haza. Kicsit elfáradtam, hosszú volt a mai nap. – mondtam a többieknek, és közben valószínű fancsali képet vágtam, mert eszembe jutott egyből Kathlyn és a telefonhívása még délelőtt.
• Mi történt? Baj van? – kérdezte Castiel... aggódva?!
• Mi? Ja, nem. Minden rendben van. – erőltettem mosolyt az arcomra.
• Zoey! Tudod mit mondtam a múltkor! – váltott komoly arckifejezésre barátnőm, Val.
• Tudom, tudom. De nyugi, csak a szokásos. Semmi komoly. – próbálkoztam ismét egy mosollyal.
• Na, ezt majd még megbeszéljük! – mondta a lány. – De én most már tényleg indulok haza. Elég sötét van és nem szeretek már ilyenkor nagyon sétálgatni. – mondta, mire Lysander egyből válaszolt.
• Szívesen hazakísérlek! Merre laksz? – kérdezte a lányt kedves hangon.

Val bólintott neki, hogy hazakísérheti, majd elköszöntünk egymástól és megbeszéltük Val-lel, hogy majd még a holnapi nap folyamán beszélünk telefonon. Castiellel ketten maradtunk, így átmentünk az út túloldalára a buszmegállóba.

• Neked mikor jön a buszod? – kérdezte tőlem Castiel, miközben a menetrendet nézte.
• Azt hiszem fél 9. – pillantottam a telefonomra – szóval még egy 10 perc és jön a busz.
• Nem nézed meg? Amúgy nekem is akkor jön. 8:32-kor.

Megnéztem, és nekem is pont akkor jött. Mint a buszon kiderült, ő is Gibsoniában lakik. Az úton még beszélgettünk, amikor pedig szálltam volna le a buszról, megkérdezte hazakísérhet-e, mert úgyis a következőnél már szállt volna le ő is. Rábólintottam. 5 perc alatt elértünk a házunkig, addig pedig megállás nélkül beszélgettünk. Megtudtam, hogy neki is van egy kutyája és augusztus végén költöztek ide, 4 utcával arrébb. Amikor a házunkhoz értünk egy öklössel elköszöntünk, majd amikor én beértem a kapun ő is elindult haza. Nagyon rendes fiú, és jól éreztem magam ezen a délutánon akkor is, amikor együtt volt a csapat, meg akkor is, amikor csak kettesben voltunk.

~ Saját idézetek

Saját idézetek

Percenként nézem az órát, de nem telik az idő,
Borongós szívemben nem rejlik más, csak Ő!

Nem kell, hogy más legyél
Hiszen van, kinek kellesz még.

‎Bárcsak olyan lenne a fájdalmas szerelem elfelejtése, mint valami letöltés... legrosszabb esetben megvan 1-2 nap alatt. Csak az a rossz, amikor a legvégén kiadja, hogy: *Letöltés sikertelen!* 

Lapozz egyet, s ne gondolj a múltra,
Mert ki összetörte szívedet összetörheti újra...

" ...aztán, amikor már eltelnek hónapok, talán évek, hogy nem találsz senkit, akit tudnál szeretni és az viszont szeretne, és már úgy vagy vele, hogy nem kell senki, mert jobb neked egyedül és azon gondolkozol, hogy talán az a sorsod, hogy egyedül kell lenned. Na akkor lép be egy olyan ember az életedbe, aki végül mindent megváltoztat. "

28. versem: Te vagy ...

Te vagy …

Te vagy …

Kit mindennél jobban

A széltől is megóvva

Szívedre vigyázva

Végtelenül imádlak!

Te vagy …

Ki szívemet tartod

S bezárva markod

Gondoskodsz féltőn

Mint angyal az égből.

Te vagy …

Ki számomra a világot jelenti

Kit soha nem fogok feledni

Akit örökké szeretek

Nekem Te vagy az Egyetlen!

/ 2014. 07. 08 /

27. versem: Örökre

Örökre

Azt mondják, hogy minden csoda csak három napig tart,

De az enyém már bő egy éve jóban-rosszban velem van.

A Sors akarta, hogy akkor egy suliba menjünk,

S, hogy egy év "próba" után egymás szívére leljünk.

Rátaláltunk egymás minden belső jójára,

Rosszat is találtunk, de az elveszik a jóságban.

Teljes szívből szeretlek, remélem ezt tudod,

És, hogy az elmúlt évnek verseit még kicsit sem unod.

Hisz' messze még a vége, csak úgy jönnek a szavak,

Szerelmem e verssel együtt örökre megmarad.

/ 2014. 06. 24 /

26. versem: Jó éjszakát SMS

Jó éjszakát SMS

Este van, csendes az éjszaka,

Hiányzik a szívemnek egy fontos darabja.

Hát ebben a pár sorban elmondom Neked,

Te vagy a hiányzó darab, és nagyon szeretlek!

Jó éjszakát sms-be ennyi fért mára,

Pedig gyötör a szerelmem óriási hiánya.

Próbáltam megfogalmazni mennyire hiányzol,

De nem jöttek a rímek ki a számon.

/ 2014. 06. 18 /

Zoey - Életem egy blogba vésve (9.rész)

9. rész

Szombat – Előkészületek

Szombaton reggel fél 9 után keltem, de úgy, mint aki legalább 3 kávét megivott pár perc alatt. Anyáék is örültek, hogy ilyen hamar találtam barátokat, így örömmel engedtek el velük egy délutánra. Egészen boldog voltam addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Hirtelen elfogott egyfajta rossz érzés, ami miatt meg se akartam nézni, hogy ki keres. Végül csak rávettem magam, és megnéztem, hogy ki hív. Kathlyn volt a kijelzőre írva...

• Szia. – köszöntem neki egyszerűen, mert valahogy nem volt kedvem vele beszélgetni.
• Szia Zoey! – köszönt bele vidáman a lány. Na, vele meg mi lett? – Ráérsz ma?
• Nem igazán. Mert?
• Óh, gondoltam elmehetnénk sétálni, meg akár fagyizni is. – mesélte kicsit csalódottan a lány.
• Már van programom. – valahogy nem éreztem emiatt rosszul magam, hogy a legjobb barátnőmet kell lemondanom. – Amúgy Ivy is jött volna? – kérdeztem, mert valami kis manó a fejemben azt súgta, itt valami gikszer van.
• Dehogy. – kezdett bele, de csak folytatta – ő most elutazott a szüleivel a nagyszülőkhöz.
• Ja, értem... – hát itt volt a kutya elásva... ha nincs ló, jó a szamár is... értem én... – Hát bocsi, de nem érek rá.
• Mert milyen programod van? – kérdezte, mintha bármilyen magyarázattal is kéne neki szolgálnom.
• Néhány osztálytárssal találkozok. – mondtam neki teljes lelki nyugalommal.
• Jaaaa! – mondta, és egy kis ingerültséget véltem felfedezni a hangjában. – Hát oké. Akkor majd máskor... Helló. – és le is csapta a telefont.

Ez aztán jól sikerült beszélgetés volt... – gondoltam magamban. – Na mindegy, nem fogja elrontani a napomat! Akkor sem! Annyira jól indult a mai nap. Nem értem miért kellett most ez bele... – gondolataimból ismételten a telefonom csörgése zökkentett ki. Szempillantás nélkül felvettem és beleszóltam.

• Jó szórakozást szeretnél kívánni? – kérdeztem Kathlyn-től.
• Basszuskulcs. Rossz számot hívtam? – hallottam a vonal másik végéről Armin meglepődött hangját.
• Úr Isten! Te vagy az Armin? – csodálkoztam el én is, és a képernyőre pillantottam, amin nem Kathlyn Wilson volt kiírva, hanem Armin Thomson. – Ne haragudj, másra számítottam. – mondtam zavartan a fiúnak.
• Hát azt észrevettem. – mondta a fiú és elnevette magát.
• Tényleg ne haragudj. – mondtam és én is elnevettem magam. – Amúgy miért hívtál?
• Ja, igen. – kezdett bele a mondandójába. – Azt szeretném kérdezni, hogy akkor neked a buszod mikorra ér be?
• Fél 4 előtt 10 perccel körülbelül. Mert?
• Alexy-vel gondoltuk körbetelefonálunk a bejárósoknak, hogy ki mikorra ér be, de rájöttünk, hogy rajtad és Castielen kívül nincs más bejárós a csapatban. – mondta kedvesen.
• Áh, szóval kijöttök majd elém? – kérdeztem vigyorogva a fiútól.
• Hát, az a tervünk. – mondta a srác. – így legalább nem unatkoznál, amíg a mindenki oda nem ér. – mondta, és mennyire igaza volt.
• Hát ez igaz! Akkor 3:20-kor találkozzunk a buszpályán.
• Oké, akkor ott találkozunk. – ígérte a fiú.
• Rendben. Akkor ha nem gond, én most lerakom, mert még nem reggeliztem és már kezdek éhes lenni. – mondtam a fiúnak, miközben korgott még egyet a gyomrom. – Vagy van még valami?
• Nem, nincs. Csak ennyit szerettem volna. Akkor jó étvágyat a reggelihez. Szia! – köszönt el a fiú.
• Köszönöm. Szia. – majd leraktuk a telefont.

Amint leraktuk, mentem is reggelizni. Anya bundás kenyeret készített, aminek nagyon finom illata volt. Már alig vártam, hogy elkezdjek enni.

• Hmm... Jó reggelt. Nagyon jó illata van. – köszöntöttem anyut, és nyomtam egy puszit az arcára, miközben vettem ki a kistányérokat a reggelihez.
• Jó reggelt. Hát, igyekeztem. – mondta anya mosolygósan.

Együtt megreggeliztünk, utána megetettem és megitattam Dorothy-t is. Gondoltam még délelőtt elviszem egyet sétálni, így 10 óra körül úgy is tettem. Sétáltunk egy nagyot, és csodák csodájára összefutottunk a biológia tanárommal, Mr. King-gel.

• Jó napot tanár úr! – köszöntem a tanárnak mosolygósan.
• Jó napot, öhm... ne segítsen, mindjárt mondom. – láttam, hogy nagyon elgondolkozott – Lisa. Ugye?!
• Hát, félig eltalálta tanár úr. Elisabeth is vagyok, de Zoey-nak többen hívnak. – mondtam a rövid barna hajú, zöld szemű tanárnak, aki szürke melegítőnadrágot viselt fehér pólóval.
• Akkor félig tényleg eltaláltam. – nevette el magát a helyes tanár úr, aki 30-nál biztosan nem volt több.
• Igen. – nevettem el én is magam.
• Nagyon szép kutyád van. Hogy hívják?
• Köszönöm, Dorothy-nak hívják. Ballagásomra kaptam ajándékba.

Beszélgettünk még pár szót a kutyákról, majd észbe kaptam, hogy már mindjárt dél, így elköszöntem és már mentem is haza, de úgy tűnik Do még nem akart hazajönni. Minden második fánál megállt, leült mellette, és engem nézett. Mint aki éppen sztrájkolt. Ezzel az a gond, hogy az utcánk tele van fával, így nem volt könnyű dolgom, amíg a felénél lévő otthonunkig eljutottunk.

Mikor hazaértem már kész volt az ebéd, ami húsleves volt és csirkepörkölt nokedlival. Megebédeltünk és beszélgettünk is, így 1 körül végeztem az ebéddel, utána már rohantam is fürdeni. Zuhanyzás után odaléptem a szekrényemhez, és elkezdtem gondolkozni, hogy mit is kéne felvenni. Mint aki meghallotta „segélykiáltásom”, megcsörrent a telefonom. Megnéztem, hogy ki hív... Fay Stevenson volt a képernyőre írva.

• Helló Fay! - köszöntöttem jókedvűen barátnőmet.
• Szia Zoey! Figyelj csak... – kezdett bele mondanivalójába. – segítség kéne. Nem tudom mit vegyek fel. Te mibe jössz? És te tudod, hogy Armin hozza a haverját? – mondta a lány egy szuszra.
• Kezdjük az elején. Még én is most állok a szekrényem előtt, szóval még én se tudom, hogy mibe megyek... és MI VAN? – kérdeztem hangosabban, mint kellett volna. – kit hoz? Milyen haverját?
• Nem tudom, nevet nem mondott. Csak felhívott azzal, hogy készüljek, mert meglepetése lesz.
• Ohhóóóó. Úgy tűnik Armin Cupido-sat akar játszani. – nevettem a telefonba.
• Ez nem vicces! Nem tudom mit vegyek fel. Semmit nem tudok a srácról. Nem tudom milyen stílust kedvel, nem tudom miket szeret, … – mondta a lány idegeskedve.
• Csak add önmagad! – vágtam bele a barátnőm szavába. – ha megtetszel neki, akkor azt a lányt kedvelje meg aki vagy, ne azt, aki nem vagy.
• Igaz. De akkor se tudom mit vegyek fel. – nevette el magát a lány a végére.
• Még én se. Mivel jó idő van, lehet szoknyát veszek fel. De lehet, hogy hosszú farmer nadrágban megyek, mert este felé nem tudom milyen idő lesz.
• Hm... lehet igazad van... most már másodjára. – kacagott fel a vonal másik végén lévő lány.
• Hát igen... – kacagtam vele én is.
• Hát akkor a farmer eddig biztos. Akkor hagyom, hogy készülődj te is, a felsőt majd még kitalálom. – mondta a barátnőm – Akkor majd találkozunk délután.
• Jól van, jó készülődés. Majd találkozunk. – köszöntem el barátnőmtől – Akkor szia!
• Szia. – köszönt el ő is.

Hosszú gondolkozás után végül egy sötétkék farmer mellett döntöttem, amit egy citromsárga, egyik vállamról lelógó felsővel vettem fel egy fekete kis szandállal. Miután elkészülődtem, az órára pillantottam. 14:40 volt, így még gyorsan elmentem fogat mosni, 45-kor pedig elindultam a buszhoz, miután elköszöntem anyáéktól és a bátyámtól, aki tegnap este jött haza a koliból. Nyomtam egy puszit mindenkinek az arcára, felkaptam a fekete kis táskámat, intettem Do-nak és ki is léptem a kapun.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Szeretném megköszönni, hogy ennyien olvassátok a blogot! Ami pedig nagyon meglepett, hogy nem csak Magyarországról vannak olvasók! Nagyon szépen köszönöm!

25. versem: Ülök az ablakban ...

Ülök az ablakban …

Én csak ülök az ablakban,

Nézek ki az éjre,

Szemem előtt angyalka,

Ki körberagyog Téged!

Csak ülök az ablakban,

Mélyeket pislogok,

Érzem, hogy a hasamban

Kis pillangó mocorog.

Szívem is ragyog

Az éj sötétjében,

Szerelmes vagyok,

Ki csókodra éhes.

Szerelmes vagyok

Minden pillanatba,

Szerelmes vagyok

Minden mozdulatba.

Szerelmes vagyok

Minden eltöltött percbe,

Minden egyes napon

Mit eltöltök Veled!

Ülök az ablakban,

Bámulom a sötét eget,

Várom, hogy nappal

Újra Veled legyek!

/ 2013. 12. 13 /

24. versem: Örökké szeretlek

Örökké szeretlek

Minden nap egy újabb csoda,

Mikor újra láthatom arcodat.

Reggel várom, hogy karjaidba bújhassak,

Este várom, hogy megint lássalak.

Pici szívem csak Érted dobog oly' hevesen,

Pici szívem csak Neked adtam kezedbe!

Neked adtam, hogy szeresd, óvd és védd,

Neked adtam, hogy ne érje több szenvedés.

Csókokkal halmozlak el amikor tehetem,

Szerelmem zúdítom Rád, drága egyetlenem.

Nehéz megtalálni, 'kit örökké szerethetünk,

Akit egész életünkben csak keresünk.

Én úgy érzem megtaláltam, nekem Te vagy az,

Szívemben ez az érzés örökre megmarad.

Nagyon szeretlek, óvlak és védelek,

Amíg csak élek, örökké szeretlek.

/ 2013. 10. 12 /

23. versem: Fájdalom

Fájdalom

Jó érzés néha kiadni magunkból mindent...

Mindent ami fáj, nagyon fáj... itt bent...

Amitől néha sírni tudnánk, de nem megy,

S mint egy vulkán, kitör belőled egyszer.

Szűnni nem akaró fájdalom, mely' éget,

Bűntudat, mely' teljesen felemészthet.

Perceken át tartó bőgés, rohamszerű sírás,

Melybe szinte beleőrülsz. Ez egy örökös vívás.

Harc, melyben szembeszállsz önmagaddal,

S melynek a végén alul maradhatsz.

Összeszeded magad és bátran továbblépsz,

Vagy szépen lassan teljesen felemészt.

Ha erős vagy győzhetsz, túlélsz,

Vagy felemészt végleg a múlt lét.

/ 2013. 10. 08 /

22. versem: Egy új csoda

Egy új csoda

Álmomban sem gondoltam volna,

Hogy újra megszólal szívemben az óra

Az óra, mely' eddig csak csendben ott volt

Nem ment sehova, és semmit nem mondott.

Két hosszú évig csak ott ült... és várt...

És most elindult, mert újra csodát lát.

Mert ha Rád gondolok mosolygok,

És egyszerűen csak boldog vagyok.

Karjaidban biztonságra és otthonra leltem,

És a mennyország volt, amikor karjaidban keltem.

Köszönöm, hogy Vagy nekem,

És napjaimat szebbé teszed.

Köszönöm, hogy szeretsz,

És hogy én is szerethetlek.

/ 2013. 06. 18 /

21. versem: Emlék és remény

Emlék és remény

Megőrülök, ha nem vagy velem,

Megőrülök, ha nem fogod kezem.

Megőrülök, ha mosolyod látom,

Mert hogy velem légy’ csak álom.

Karjaid között biztonságra

Leltem és boldogságra

S amikor melletted keltem...

Amikor melletted ébredtem fel...

Azon a reggelen az idő megállt...

Azon a reggelen nem kellett más..

Éreztem boldog vagyok, hogy ott fekszel,

S hogy mellettem ért a napkelte.

Kiöntöm lelkem, 'mi szívemet nyomja

Beleégett forró és édes csókodnak nyoma.

És az a nézés... megfogalmazhatatlan...

Amit akkor érzek, az valami gyengéd és hatalmas.

Egy örvénybe kerültem, nem tudok kiszállni

Folyton csak hiányzol. Nem tudok leállni.

Szívemből kiáltanám a világnak,

Hogy mennyire szeretlek te állat!

De még nem tehetem, még nem szabad,

A Te szíved foglalt, az enyém megszakad.

Jó lenne ölelni és csókolni naponta,

És nyugodtan belerakni szívemet a markodba.

Tudni, hogy velem maradsz és tényleg szeretsz,

Tudni, hogy nem csak pár napig tervezed velem,

Tudni, hogy ölelésed soha nem hagy cserben,

Tudni, hogy a végső percig velem leszel.

A szikra már megvan egy ideje, tudom és érzem,

De ami mostanában történik, olyat még nem éltem.

Furcsa... mi, akik annyira ez ellen voltunk,

Most azok vagyunk, 'kik felől a vihar elvonul.

Elvonul, ha hagyjuk, hogy kisüssön a Nap,

És tőlünk az élet újra lángra kap.

Apró szikrából lehet olthatatlan tűz,

Mely’ két lelket örökre összetűz.

Remélem a mi lelkünk is egy tűzzé lobban,

S hogy majd szeretjük egymást egyre jobban,

Amíg lélegzünk,s ameddig világ a világ,

Szeretjük majd egymást egy életen át.

/ 2013. 05. 04 /

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

A zenékkel kapcsolatban írok most nektek.

A zenelejátszót fent találjátok. Ott is ki vannak írva a nevek, de ha válogatni szeretnétek, bal oldalon a szavazás alatt megtaláljátok a zenék előadóját és címét, így át tudtok ugrani egyik zenéről a másikra. 

Remélem tetszenek, és találtok számotokra megfelelő zenét és verset is.

Köszönöm, hogy elolvastad!

További szép napot!

Zoey - Életem egy blogba vésve (8.rész)

8. rész

Hétvége várás

Kedden Val tartva a szavát és korrepetált a szünetekben töriből. Kiderült, hogy Fay-re is ráfér egy kis segítség, ezért ő is odajött a szünetben. Nem mondom, hogy jól sikerült, de túléltem. Mindenhova igyekeztem írni valamit, hátha jó lesz. Volt, aminél csak tippelgettem, de reménykedek a kettesben.

Szerdán 0. órán németből felelés volt. Először Dakotát szólította Mr. Neumann ki az asztala mellé, amíg mi feladatot kaptunk. Dake "őőő"-n és "háááát"-on kívül mást nem igazán mondott, így a tanár a helyére küldte. Helyette kihívta Peggy Graham-et, aki a suliújságnál segített be. Nagyon szépen lefelelt, így a tanár egy 5-ös osztályzattal jutalmazta. Azt mondta, hogy még egy valaki lefelel, utána megnézzük a feladat megoldását. A felelő Castiel Riggs volt, Lysander legjobb barátja, akivel egy bandában zenélnek. Lysander énekel, Castiel pedig elektromos gitáron játszik. A felelet nem volt rossz, a tanár azt mondta, hogy kap rá egy 4-est. Amint Castiel visszaért Lys mellé, lepacsiztak, és gratulált gitáros barátjának a fehér hajú srác, aki sötétzöld ingben volt és fekete nadrágban.

A feladatok egész jól sikerültek, a 3 feladatból összesen 4 hibám lett. Az első feladatban 3 hibám lett, a második hibátlan lett, az utolsóban pedig csak 1 pontot vesztettem. Német után még volt 6 óránk, így a nap végére eléggé ki voltunk fáradva. Igaz, biológia, tesi és matek után már lazább órák voltak: 2 informatika és egy ének. De elég is volt, mert nagyon ki voltam merülve, főleg úgy, hogy az igazgató nő bejelentette, pénteken dolgozatot írunk. Hát igen... abból is körülbelül annyira álltam fényesen, mint történelemből. Előre érzem, hogy fárasztó 4 év áll előttem. Ha énekből kellene korrepetálás, akkor Lysander biztos segítene felkészülni. Nem mondom, hogy milyen jó hangom van, mert egyáltalán nincs, csak amit meg kell belőle tanulni dalok, azokat megtanulom úgy, ahogy kell. 4-esnél rosszabb jegyet még nem kaptam eddig. Bízom benne, hogy nem is fogok.

Csütörtökön nem volt csak 5 óránk. Az utolsó történelem volt, így Mr. Hill kiosztotta a dolgozatokat. HÁRMAST KAPTAM! Szünetben, ahogy kiértünk a teremből, egyből beleugrottam Val és Fay nyakába örömömben.

• HÁRMAST KAPTAAAM! – üvöltöttem a lányok fülébe, miközben átöleltem őket.
• Én meg most már csak egy fülemre hallok. – mondta nevetve az én kis tanár nénim.
• Szintúgy! – nevetett fel Fay is.
• Ügyes vagy! – dicsért meg a virágos szoknyában és felsőben lévő Valerie, aki szintén virágos, lapos talpú szandált viselt.
• Olyan boldog vagyok! – mondtam megkönnyebbülve barátnőimnek.
• Akkor ezt ünnepeljük meg szombaton egy mozizással! – pattant ki az ötlet Alexy fejéből, aki nem tudom hogyan, de oda került mellém.
• Nekem tetszik az ötlet. Csajok? – kérdeztem hátra pillantva barátnőimtől, miközben indultunk az iskola kijárata felé.
• Nekem is oké. Ráérek. – vágta rá Fay, aki farmernadrágot és sárga felsőt viselt sportcipővel. – Val?
• Nem tudom. Szerintem nekem is jó, de a szüleim szerveztek valami programot hétvégére, csak nem tudom, hogy szombat vagy vasárnap délutánra. – mondta elgondolkozva a feltűzött, barna hajú lány.
• Holnapig akkor kérdezd meg, délután meg mindenki gondolkozzon, hogy mit szeretne megnézni. A többség dönt. – mondta jókedvűen a társaságnak Alexy, aki világoskék, kerek nyakú pólót viselt sötétkék kockás halásznadrággal.
• Mi is jöhetünk? – lépett mellénk Lysander a legjobb barátjával együtt. Castiel piros pólót viselt, rajta egy fekete rövid ujjú ing volt teljesen kigombolva. Ezekhez pedig egy farmernadrágot vett fel, fekete sportcipővel párosítva.
• Persze, gyertek! Legalább többen leszünk! – mondtam rámosolyogva a két fiúra és nem tudom miért, de mintha egy pillanatra elvörösödtem volna, ezért gyorsan elkaptam a fejem, és alaposan megvizsgáltam a betont, amin már a sulin kívül sétáltunk a kapuhoz.
• Remek! Mikor? – kérdezte a fehér hajú fiú.
• Még csak annyit beszéltünk meg, hogy szombaton. Időpont még nincs, de holnapig gondolkozzatok, hogy mit szeretnétek megnézni. – mondta Alexy a srácoknak.
• Tényleg, Alexy. Hol van Armin? – kérdezte Fay a fiútól.
• Jujjci! – kapott a fejéhez az egyik kezével, miközben kikerekedtek a szemei. – Engem vár! Mondtam neki, hogy várjon már meg a büfénél, mert venni akartam gyorsan egy gumicukrot.
• Ügyes vagy! – mondtam neki, és elnevettük magunkat a többiekkel.
• Fél perc és itt vagyok, visszamegyek érte. Megvártok? – nézett ránk Alexy kiskutya szemekkel. Nem tudtunk neki nemet mondani, így már rohant is vissza a testvéréért.

Amíg vártuk őket beszélgettünk még egy kicsit, majd mikor visszaért Alexy immár Arminnal, elindultunk. Az iskola kapujában szétváltunk és mindenki ment haza.

Pénteken megbeszéltük, hogy a Batman: A sötét lovag című filmet nézzük majd meg. Mindenkinek tetszett a filmnek az előzetese, ezért emellett döntöttünk. Egész nap csak a holnapi délutánról beszéltünk, például, hogy a pláza előtt találkozunk majd fél4-kor, mivel a film 4-kor kezdődik. Igaz, ma volt 0. óránk is, egy földrajz Mr. Rocks tanár úrral, de első óránk lyukas volt, így végig arról beszélgettünk. Harmadik órában volt egy matekunk, utána egy tesink, végül pedig egy infónk az emeleten. Szépen sorban jöttünk le óra után a lépcsőn, teljes extázisban, mikor valaki hirtelen lefelé menet megállt a lépcső aljánál előttem. Természetesen ügyes voltam és sikerült is neki mennem. De most komolyan... minek kell megállnia ilyen hirtelen, amikor tudja, hogy egy egész csorda jön mögötte?! Szóval visszatérve... nekimentem.

• Basszus! Ne haragudj. – kértem bocsánatot, mert hát azért na. Nekimentem.
• Mi? Ja, nem baj. Én is bocs. – mondta Castiel, aki szürke felsőt viselt szintén szürke térdnadrággal. – Kicsit elbambultam.
• Azt észrevettem. – mosolyogtam rá a fiúra.
• Mi van már ott elöl? – kérdezte előre kiabálva a sor végén álló Dake.

A sor természetesen azért állt meg, mert volt aki engem várt a sor elején, és volt aki ugye Castielt. Szép kis „forgalmi dugót” okoztunk. Vagyis igazából ő okozta, de végül is lényegtelen.

• Nyugi haver, lépünk már. – mondta hátra Lysander a szőkés barna fiúnak.
• Ideje... dolgom van. – mondta a fiú ingerülten.

A suliból kifelé menet még mindig a szombat délutánt beszéltük. Mindenki teljesen be volt zsongva. Mi lányok azt beszéltük, hogy ki mit vesz fel, míg a fiúk arról beszéltek, hogy mit isznak majd a popcorn mellé. Pár perc elteltével Lysander mondta, hogy nekik most menniük kell próbálni, de holnap találkozunk. Mindenki bólintott, majd elköszöntünk.

• És most mit csináljunk? – kérdezte Alexy hatalmas boldogsággal az arcán.
• Hát, ami azt illeti nekem is mennem kéne... – sütötte le a szemét Val.
• Óh... oké. – mondta Alexy kicsit elszomorodva.
• Ne már gyerekek! Holnap a fél délutánt együtt fogjuk tölteni! Nehogy elszomorodjatok itt nekem! – mondta Armin.
• Igaza van! Holnap szuper napunk lesz együtt! – vigyorogtam egy hatalmasat, és akit csak értem, megöleltem. Szerencsére mindenkinek jutott egy kicsi Zoey-ból.

Kis ideig még beszélgettünk, majd mindenki indult haza. Este fél 10 után kerültem ágyba, és boldogan, a holnapra gondolva aludtam el.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Szeretném megköszönni, hogy három nap alatt (ismétlem: HÁROM) ennyien megnéztétek az oldalt. Remélem tetszik, és máskor is visszajöttök.

Holnap hozom Zoey életéből a 8. részt, valamint ismét hozok 5 verset. Nyugodtan írjatok megjegyzéseket akár a történethez, akár valamelyik vershez, vagy szavazhattok a bal oldalon található Szavazásnál.

Holnap találkozunk! További szép estét nektek!

Zoey - Életem egy blogba vésve (7.rész)

7. rész
Csoki

Másnap reggel úgy döntöttem, hogy viszek Arminnak egy Bounty-t, hogy megköszönjem neki a pénteki üdítőt. Először 3bit-et akartam, csak az pont nem volt a boltban, így gyorsan lekaptam egy más fajtát a polcról, és futottam is a buszhoz, mert majdnem lekéstem, bár kis szandálban nem volt olyan könnyű, amit a világos lila, térdig érő szoknyámhoz vettem fel, amit egy fehér spagettipántos felsővel párosítottam. Természetesen ott volt Kathlyn és Ivy is.

• Sziasztok. – köszöntem egyhangúan, ahogy a múltkor Kathlyn is.
• Helló. – köszönt szőkésbarna hajú barátnőm, aki sötétkék egybe ruhát viselt fehér szandállal.
• Hali. – köszönt Ivy is. Nem nagyon kedveltem, de tudtam, hogy az érzés kölcsönös. A lány néhány számmal kisebb farmerszoknyát és egy hasonló méretű csőtoppot viselt hosszított szárú fekete-fehér tornacipővel.

• Kathlyn, melyik busszal mész suliba? – kérdeztem barátnőmtől.
• Még nem tudom. – válaszolta, majd rápillantott hosszú, göndör hajú barátnőjére, aztán elmosolyogta magát. Egy ideje már nem láttam mosolyogni úgy, hogy én is ott voltam. - Azt hiszem a későbbivel megyek. – pillantott vissza rám, majd hátra nézett – De nézd, Zoey! A te buszod már itt is van.
• Igen, látom. – mondtam nem szomorúan, hanem inkább kicsit ingerülten. Kezdett elegem lenni ebből a viselkedéséből. 4-én volt a szülinapom, de még annyit se mondott, hogy "bakk". Még a suliban is felköszöntöttek a többiek, pedig csak 2 hete ismernek, nem pedig egy évtizede. Mondjuk biztos nem volt ideje Ivy mellett...

Szó nélkül felszálltam a buszra. Nem is néztem vissza rájuk akkor sem, amikor elindult a busz. Nagyon felidegesített már korán reggel. Nem tudom mitől lett ilyen, de kezdem azt érezni, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. A buszmegállóban ismét vártak a lányok és szokásukhoz híven nekem ugrottak, amint leszálltam a buszról. Majdnem vissza is estem, olyan erővel ugrottak nekem. Kicsit megnéztek minket a buszmegállóban az idősek, mert pont „piacos nap” volt, így a busz is tele volt tömve általában nem a legkedvesebb, nyugdíjas korosztállyal.

A suliba beérve teljesen felvidítottak, és el is felejtettem egészen addig a reggeli gondomat, amíg becsengetés után 10 perccel be nem futott az én „drága barátnőm”. Nem figyeltem oda rá, inkább odamentem Arminhoz, hogy átadjam a csokit, mielőtt megolvadna táskámban.

• Szia Armin! – köszöntöttem a fiút mosolyogva, aki éppen a padján ült, mivel még a tanár nem volt bent a suliban, de Lysander már felment Rosával, hogy szóljanak a tanáriban.
• Szia Zoey, jó reggelt! – köszönt vissza nekem mosolyogva a kék szemű fiú, aki szürke farmert viselt kék pólóval és tornacipővel, kezében a telefonjával, amin épp játszott. – Csak egy pillanat, gyorsan megdöntöm a csúcsomat, utána beszélhetünk. – vigyorogta el magát, majd visszafordult a játékához.
• Oké. – mondtam én is vigyorogva. – Megnézhetem, hogy mivel játszol? – kérdeztem kicsit zavarban.
• Persze, pattanj fel mellém. – mondta, és megütögette maga mellett a pad üres részét.

Felültem mellé, és néztem ahogy egy autós játékkal játszik. Szeretem az ilyeneket, és játszottam is néhánnyal már, de ezt nem ismertem. Nem akartam zavarni azzal, hogy kérdezgetem játék közben, ezért gondoltam megvárom míg végez.

• Basszuskulcs! – kiáltotta el magát, mert nem sikerült az új rekord állítás, pont amikor belépett Mrs. Hill, az igazgatónő, aki egyben a matektanárunk is.
• Na de Alexy! Hogy beszélsz?? – förmedt rá a tanár igazából Arminra, csak még nem jegyezte meg a neveket.
• Én vagyok Alexy tanárnő. A tesóm Armin. – mondta az egyik hátsó padból a srác, aki fehér térdnadrágot és egy fehér pólót viselt szürke cipővel, és éppen Fay haját fonta be.
• Ez esetben, Armin! Hogy beszélsz? – kérdezte az igazgatónő, miután rájött, hogy tényleg így van.
• De tanárnő, a „basszuskulcs” az nem csúnya szó. Komolyan. – esküdözött mellettem a fiú, bal kezét felemelve, a jobbat pedig a szívéhez rakta.
• Nem érdekel, üljön mindenki a helyére! Kezdjük végre az órát! – mondta, lerakta az asztalra a dolgait, és már fordult is a táblához kezében a krétával.

Ellenőriztük a házi feladatot, majd átvettünk néhány egyenletet. Szerencsére a tanár késése miatt hamar vége lett az órának. Utána volt még 5 óránk: földrajz Mr. Rocks tanár úrral, történelem Mr. Hill tanár úrral, utána 2 német Mr. Neumann-nal, végül egy nyelvtan Ms. Adams tanárnővel, aki 25 év körüli volt.

Iskola után a lányok még kikísértek a buszhoz. Éppen beszélgettünk séta közben, amikor szólt valaki a hátam mögül.

• Zoey! Várj! – hátrafordultam, és megláttam amint Armin éppen fut utánunk, Alexy pedig követi egy „jujjci, várj már meg!” kíséretében.
• Mit szeretnétek? – mosolyogtam rá mind a két fiúra.
• Alexy csak jött, mert utána megyünk haza. Csak azt akartam kérdezni, hogy mit szerettél volna matek előtt?
• Jajj tényleg. – csaptam a fejemhez, és kivettem a táskámból a szanaszét olvadt csokit. – Ezt neked hoztam, hogy megköszönjem a pénteki üdítőt. – nyújtottam át a csokit mosolyogva, kicsit elpirulva, és kicsit elkeseredve amiért ennyire megolvadt.
• Óóó, nem kellett volna. Nem azért csináltam. – mosolyogta el magát, és láttam, hogy eléggé meglepődött.
• Tudom. Én se azért csinálom. – nevettem el magam, és hallottam, hogy a lányok is elnevetik magukat mögöttem.
• Hát... akkor köszönöm. – mosolygott Armin, elvette a csokit, és mintha kicsit zavarba is jött volna. Nem tudom miért.
• Zoey, itt a buszod! – szólt Valerie, aki lila egybe ruhát viselt fehér telitalpú kis cipővel. – Vagy inkább másikkal mennél? – hátranéztem rá, és kacsintott egyet.
• Nem, ezzel megyek. Sietek haza, mert sok a házi holnapra és még Dorothy-t is el akarom vinni sétálni.
• Ki az a Dorothy? – kérdezte csodálkozva Alexy.
• A kutyám. – mondtam vigyorogva, majd el is köszöntem a kis bandától. – Akkor holnap találkozunk! Sziasztok! – mondtam, majd előkapva a bérletem fel is szálltam a buszra. Mivel utolsónak szálltam fel, csak az ajtóban tudtam megállni, mert máshol már nem volt hely, de még tudtam integetni a barátaimnak.

Kathlyn-t nem is láttam nyelvtan után. Akkor is kisietett a teremből, és elindult a másik irányba, de nem láttam semmi aggodalmat az arcán, szóval biztos találkozója volt. Sejtem is, hogy kivel...

Miután hazaértem megebédeltem, és el is kezdtem megírni a házi feladatokat holnapra, ami nem volt egyszerű tekintve, hogy töriből év eleji témazárót írunk, én pedig sík hülye vagyok belőle. Gondoltam egyet, és felhívtam valakit.

• Szia! Zavarlak? – kérdeztem a vonal másik végén lévőtől.
• Dehogy Zoey, soha nem zavarsz. – mondta vidáman barátnőm, Valerie, aki velem ellentétben minden tantárgyból nagyon jó volt.
• De jó nekem. – vigyorogtam el magam, amit persze ő nem látott, de a hangomon biztos hallotta.
• Ugye? Mit szeretnél? – tért a lényegre a lány.
• Segítséget kérni. Történelemből. Nagyon hülye vagyok belőle, és félek a holnapi dolgozat miatt. Tudnál valahogy segíteni?
• Most? Tartsak neked kiselőadást telefonon keresztül? – kérdezte a barátnőm, a végét elnevetve.
• Nem tudom, az elég sokba kerülne. – nevettem el magam én is. – Nincs valami más ötleted? – kérleltem barátnőmet könyörgő hangon.
• Hm... figyelj. Úgyis csak a 6. óra lesz töri. Addig majd szünetekben elmondom a dolgokat. – újságolta ötletét a lány.
• Szuper vagy! – örültem meg a hír hallatán. – Jövök neked egyel! – nevettem.
• Vigyázz, mert behajtom! – nevetett ő is.
• Oké, akkor köszönöm szépen. Csak ennyit szerettem volna. – mondtam.
• Rendben, akkor holnap találkozunk. – mondta, majd elköszönt. – Szia!
• Oké, szia. – köszöntem el én is.

Utána még megtanultam a többit, amit kellett holnapra, és este 6 körül elvittem egy kicsit sétálni Dorothy-t. Élvezte a sétát, és megint talált egy fadarabot, amivel játszott. A kislabda megint pórul járt, mást választott Dorothy. Olyasmi ez a helyzet, mint Kathlyn-nel. Ő is inkább mást választott. Érdekes dolgok ezek.

Miután hazaértünk odaültem a családomhoz vacsorázni, és elmeséltem mi történt az iskolában. Kérdezték, hogy mi van Kathlyn-nel, mert régen meséltem már róla. Erre rá vágtam, hogy „Nem tudom.” és már ettem is tovább. Vacsi után mentem lefürdeni, és bevágódtam az ágyba. Nagyon izgultam a holnapi dolgozat miatt. Nagyon remélem, hogy sikerül megírni legalább 2-esre.

20. versem: Szerelem egy emlékbe

Szerelem egy emlékbe

Megszakad a szívem, hogy mással látlak
Szívem mélyén még mindig csak Téged várlak

Azt reméltem máshogy lesz vége, de tévedtem...
Azt hittem én is olyan vagyok neked, mint te nekem:

Fontos...

De tévedtem... nem én vagyok, 'kit keresel
Én pedig egy emlékbe lettem szerelmes...

Egy emlékbe... amikor te és én, mi lettünk,
Amikor a virágzó réten pillangót kergettünk.

Amikor ölelő karjaiddal átkaroltál,
S ezzel páratlan biztonságot sugároztál.

Biztonságot. Akkorát, hogy bármily' nagy a baj
Te ott leszel majd nekem.. védelmező karjaiddal.

Sajnos nem így történt... nagy háborút vesztettem.
Szívem megsebződött, s talán már fejemet sem emelem fel.

Vége. Ennyi volt. Te lettél az a nyertes,
Aki édes csókjával egy másik lányt nyert meg.

/ 2013. 04. 14 /