Zoey - Életem egy blogba vésve (28.rész)

28. rész
Hazaút Castiel–lel

• Ne haragudj, Castiel. Egy pillanat. – vettem ki a zsebemből a telefonomat. – Kathlyn? Basszus!

• Baj van? – kérdezte aggódó tekintettel Castiel, mire én csak megráztam a fejemet, hogy nincs baj és felvettem a telefont.

• Szia Kathlyn! – köszöntem barátnőmnek a telefonba.

• Szia Zoey! Merre vagy? Már 10 perce itt állok a parkban.

• Ne haragudj, csak beültem az egyik osztálytársammal meginni egy üdítőt és jobban eltelt az idő mint gondoltam.

• Akkor már nem is jössz?

• Én... – gondolkoztam, mert maradni is akartam, de menni is.

• Nyugodtan menj, ha menned kell. Nekem is ideje indulnom. – suttogta nekem Castiel, és közben barátságosan mosolygott.

• Fiúval vagy? – hangzott barátnőm hangja a vonal másik végéről egy huncut nevetéssel a végén.

• Igen. – vágtam rá gyorsan, és lefogtam a telefon mikrofonját. – Biztos nem baj? – kérdeztem én is halkan a fiútól.

• Biztos. – nézett mosolygósan, mélyen a szemembe és kisimított egy rakoncátlan tincset ami a szemembe lógott.
• Én... – pirultam el teljesen.

• Zoeeey! Hahó! Ott vagy még? – Kathlyn!

• Ne haragudj, itt vagyok. Máris indulok! Átszaladok hozzád miután hazaértem, rendben?

• Oké. Akkor várlak. Szia.

• Rendben, szia. – köszöntem el én is barátnőmtől, de még mindig úgy éreztem, hogy tiszta vörös vagyok az előbbi jelenettől.

• Akkor induljunk. – kelt fel Castiel a velem szemben lévő székről. Felvette a dzsekijét és megfogta a már üres poharakat, hogy visszavigye a pulthoz.

• Oké. – keltem fel én is, majd felvettem a kabátomat.

• Köszönjük! – mondta Castiel a pultos nőnek, amikor visszavitte a poharakat.

• Nincs mit, kölyök. – mondta unottan a nő és elvette a poharakat.

• Viszlát! – köszöntünk egyszerre, amikor kiléptünk az ajtón.

• Brrr. – rázkódtam meg hirtelen, mert megcsapott a téli hideg. – Bent teljesen elfelejtettem, hogy tél van. – nevettem egy kicsit a végén.

• Pedig a kabát miatt kapizsgálhattad volna. – cukkolt Castiel, miközben a buszmegállóba sétáltunk.

• Naa! – mentem neki egy kicsit, és próbáltam megsértődött fejet vágni, de közben csak elnevettem magam.

• Mostmár lökdösődünk is? – lökött vissza egy kicsit.
• Igen! – löktem vissza ugyan úgy a bal oldalammal, de ő a jobb kezével hirtelen lefogott a jobb karomnál és ott tartott, szorosan magához szorítva. Meg se tudtam szólalni, csak újra elpirultam. Csendben sétáltunk még a buszmegállóig, ami felfelé kerekítve is maximum 2 perc volt.
• Befejezted a lökdösődést? – törte meg nevetve a csendet Castiel.

• Igen. – bámultam elpirulva a földet, ő pedig elengedte a kezemet.

• Jól éreztem magam veled. – mondta Castiel, miközben a menetrendet nézte a táblán.

• Én... én is. – vallottam be magamnak is, mert az biztos, hogy felejthetetlen volt a mai délután Vele.

• Castiel! – hallottunk egy női hangot a hátunk mögül. – ...és Zoey.

• Szia Vanessa. – köszöntem halkan. Hát most már tényleg feledhetetlen lett. Köszi.

• Szia. – köszönt neki Castiel is.

• Mit kerestek még itt? Vagy azóta visszajöttetek? – kérdezősködött a lány, miközben furcsa pillantásokkal illetett. Igazából fogalmam sincs, hogy mi volt az a furcsa villogás a szemében, de már majdnem kezdett megijeszteni vele.

• Csak megittunk egy üdítőt a Walter's–ben. – mondta nyugodtan Castiel.

• Áhá. – nézett rám megint a lány ugyan azzal a nézéssel. Bizarrrrr.

• Na de megjött a busz. Holnap találkozunk! Szia Vanessa. – mondta a fiú. Csak így itthagyja? Semmi piszi–puszi, csóki–móki? Mi folyik itt?

• Sziasztok. – hátradobta a haját a lány és sértődötten távozott.

• Szia. – köszöntem, teljesen ledöbbenve a törénteken.

• Zoey! – integetett a szemem elé Castiel. Teljesen elbambultam. – Mész? – mutogatott a kinyitott buszajtóra.

• Ja, persze. Megyek. – indultam felfelé, mutatva a bérletem, és mivel tele volt a busz, megálltam a hátsó ajtóhoz közel, mivel már ott is álltak az emberek, Castiel pedig megállt mellettem.

• Minden oké volt az előbb?

• Persze. Miért?

• Úgy álltál ott bámulva a semmibe, mint aki szellemet látott. Már majdnem elkezdtem aggódni!

• Aggódni? – kérdeztem azokba a szürke szemekbe nézve és halványan elmosolyogtam.

• Persze csak úgy... barátilag. – fejezte be a mondatot és bámult ki az első szélvédőn.

• Értem.

• Elnézést, kislány. Elengedne? – szólalt meg egy néni a hátam mögül, aki le akart szállni. Én meg csak Castiel felé tudtam menni, mert a másik irányban volt az ajtó, amerre a néni menni akart.

• Persze. Castiel, arrébb mennél egy kicsit? – kérdeztem a fiút.

• Itt is szállnának le... – mondta kicsit kétségbe esetten a fiú.

• Menj már odébb, kölyök! – mondta egy 2 ajtós szekrény Castielnek, és rámlökte, én meg majdnem fellöktem a nénit, aki mögöttem már jött volna ki az ülések közül.

• Gyere ide. – szorított magához Castiel, a szekrény pedig elhaladt mellettünk a frissen szolizott, plázacica barátnőjével.

• Cas... Castiel. – nyeltem egy nagyot.

• Így kisebb helyet foglalunk. – zárta le a dolgot ennyivel, és éreztem, amint a hajamat kezdi piszkálni. Életem legjobb döntése volt a mai napon kiengedve hagyni!

• Ok... Oké. – mondtam és becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy még szorosan ölel és piszkálja a hajamat, hallottam a szívdobogását, és minden lélegzetvételét. Csak élveztem a pillanatot, és azt kívántam, hogy soha ne legyen vége!

• Zoey. – súgta a fülembe Castiel. – Megjöttünk. Le kéne szállni. – hallottam a hangján, ahogy a végén elmosolyodik.

• Mi? Máris? – kaptam fel a fejemet és a szemébe néztem. Közel volt, vészesen közel! – Vagyis... mikor indultunk el a megállóból? – pirultam el teljesen ezért elkaptam a fiúról a tekintetem.

• Mivel már itt vagyunk... – állt meg a busz. – ...kb 20 perce. – leszálltunk a buszról, rámmosolygott a fiú, és mintha kicsit elvörösödött volna. Vagy csak a haja miatt tűnik úgy néha?

• Gyorsan ideértünk. – mondtam, miközben elkezdtünk sétálni.

• Maradtál volna még a karjaim között? – igen... de ezt meg nem mondhatom.

• Én nem úgy... én csak... – hebegtem–habogtam és tuti, hogy elpirultam.
• Nyugi, vicceltem. – mosolygott rám kedvesen a fiú.
• Oké. – mosolyogtam vissza.
• De nem válaszoltál. Maradtál volna még? – néz rám komolyan a fiú, én pedig megszólalni se tudtam, csak éreztem ahogy egyre jobban elvörösödök.
• É–Én... én... – ez az, Zoey! Csinálj még nagyobb hülyét magadból! Ügyes...
• Ezt vehetem igennek? – kérdezte lehajolva hozzám, mert én elkezdtem a földet bámulni, de nem tudott a szemembe nézni. Folyton fordítottam még a fejemen, hogy véletlenül se lássa milyen helyzetbe hozott. Gyerünk, Zoey! Terelj témát! Terelj témát!
• Mi a helyzet Vanessával? – kérdeztem a fiútól, de még mindig nem tudtam belenézni a szemébe.
• Semmi. Barátok vagyunk. – zárta volna le ennyivel a fiú. Na peeersze! Ennyivel nem úszod meg, kishaver!
• Barátok? Komolyan? – néztem rá kételkedve, az egyik szemöldökömet felhúzva. – Csak barátok? Mint mondjuk velem? – maradt ugyan olyan az arckifejezésem. Engem ne próbáljon megetetni az ilyen szöveggel!
• Nem. – vágta rá egyből. Na ugye... Zoey vagyok én, nem hülye! – Veled jobb barátságban vagyok. – Hogy... mi van?!
• Mi–Micsoda? – kérdeztem a fiútól kikerekedett szemekkel. Nem teljesen értettem jól szerintem.
• Mondom veled jobb barátságban vagyok. Mit nem értettél ezen? – kezdett el nevetni a fiú.
• Én csak... csodálkoztam.
• Mégis miért? – csodálkozott most ő.
• Azt hittem vele jobb barátságban vagy mint velem... sokkal.
• Mégis miből gondoltad ezt?
• Nem fontos... De én már itthon is vagyok. Akkor szia. – hadartam és mentem volna be a kapun, de megfogta a karomat és visszarántott magához. Szorosan a mellkasánál kötöttem ki.
• Már puszit sem kapok? – nézett a szemembe mélyen a fiú, és szokásomhoz híven elvörösödtem. – Zavarban vagy? – kérdezte sunyi mosollyal az arcán.
• Én csak... nem szoktak ennyire visszarántani holmi puszik miatt. Sőt... semmi miatt. – vallottam be az igazat a fiúnak lesütött szemekkel.
• Zoey. – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy a szemébe nézzek. A szemei furcsán csillogtak. Nem rémisztően, inkább... megnyugtatóan. – Nem csak holmi puszikról van szó. – sütötte le a szemét. – De ideje mennem. Neked is találkozód lesz, nem?! – mosolygott rám egy aprót, de mintha ez csak erőltetett lenne. Miért?
• Igen. – néztem mélyen azokba a szürke szemekbe. – Akkor... szia. – mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára, amit viszonzott, majd elengedett.
• Szia Zoey. – intett egyet és elindult haza.

Beérve a házba köszöntöttem az otthoniakat, ettem egy pár falatot és elindultam Kathlyn–hez. Sokat beszélgettünk, és este 7 óra is elmúlt, amikor hazaindultam. Otthon elmentem fürdeni és fogat mosni, utána pedig belevetettem magam az ágyba, és gyönyörűt álmodtam egy szürke szempárról és a gazdájáról.