Zoey - Életem egy blogba vésve (13.rész)

13. rész

Édes vasárnap

Vasárnap a már-már szokásostól eltérően egész frissen keltem. 8 után nem sokkal már fel is voltam öltözve. Már egészen őszies volt az idő, így hosszúnadrágot vettem fel egy kerekített nyakú, hosszú ujjú felsővel és már mentem is a konyhába. Anyu már ott sürgött-forgott.

• Jó reggelt kicsim! De jó, hogy már ébren vagy!
• Jó reggelt anyu! Mi történt? – kérdeztem anyukámtól, aki szintén hosszúnadrágot viselt egy pólóval.
• Semmi, csak el kéne szaladnod a boltba. Felírtam már, hogy mi kell. Elmennél értük, kérlek?
• Persze, csak veszek fel zoknit meg cipőt.
• Köszönöm! – kiabált utánam anyu, mert már bent is voltam a szobámban.

5 perc múlva már csuktam is magam után a kaput. Felpattantam a biciklimre és már száguldottam is az egyetlen élelmiszerboltba a faluba. 5 perc alatt odaértem, leraktam a biciklitárolóba a járgányomat és már mentem is be a boltba. Úgy éreztem, senki és semmi nem tudja elrontani a jó kedvemet. Éppen az utolsó csomag kéztörlőt vettem le a polcról, amikor megpillantottam valakinek a gyönyörű szemeit a túloldalon, pontosan velem szemben. Egy tükör volt. Oké, vicceltem. Sajnos Castiel volt a tulajdonosa a szép szempárnak.

• Zoey? – kérdezte csodálkozva a fiú és szemei kikerekedtek.
• Szia Castiel. – próbáltam hirtelen elszabadult izgalmamat leplezni, így igyekeztem minél nyugodtabban köszönni neki, miközben tekintetemmel inkább a vásárolni kívánt tárgyat követtem, miközben beleraktam a bevásárló kosárba.
• Mit keresel te itt? – kérdezett még mindig hatalmas szemekkel a fiú a másik sorból figyelve.
• Öhm... vásárolok? – kérdeztem vissza, mintha nem lenne elég egyértelmű a helyzet.
• Ja, tényleg... – vakarta meg idegesen a fejét és a földet kezdte el bámulni. Istenem, milyen édes! Talán zavarban lenne? Mondjuk, egy ilyen hülye kérdés után lehet én is az lennék.
• Hát, ha nem haragszol én folytatnám amit elkezdtem. – mondtam nyugodt hangon, és mentem tovább.
• Várj! – szólt a sor végéhez érve a fiú, aki akkorra ért oda, mint én.
• Mondjad.
• Haragszol még, igaz? – kérdezte a fiú aki halásznadrágot és egy pólót viselt. Halásznadrágot? Hisz már ősz van, és elég hűvös. Ilyenkor járkál halásznadrágban?? Nem tudom követni...
• Miért? Kéne? – kérdeztem hűvösen, és igazából már magam sem értettem, hogy miért is lenne okom haragudni rá. Hiszen nem tett semmi rosszat. Nem akarta, hogy ott maradjak. Ennyi. Nincs ebben semmi rossz. Amúgy sem akartam már ott maradni, így mind a ketten azt akartuk, hogy menjek.
• Tudom, nem voltam valami kedves tegnap. Nem volt jó napom. Nagyon sajnálom. – mondta komolyan Castiel.
• Tudom, írtad tegnap. Vissza is írtam, hogy nincs gond. Ezek szerint akkor még nem olvastad.
• De igen, olvastam. Csak... tudni akartam, tényleg megbocsátottál-e.
• Mondtam, hogy nincs semmi baj. Minden oké. – néztem rá és erőltettem mosolyt az arcomra.
• Hát... ennek örülök. – mosolygott rám vissza.
• Nekem viszont sietnem kéne. – mondtam, és mutattam a cuccokra a kosárban.
• Ja igen, persze. Akkor... a suliban találkozunk. – mondta az elejét mosolygósan, majd a végére lesütötte szemeit.
• Oké. – mondtam, és indultam el mellette.
• Figyelj csak... – kezdett bele halkan –... segítsek hazavinni? Mert hát... sok,... és... és nehéznek tűnnek.
• Nem kell köszönöm, biciklivel vagyok. – mondtam gyorsan, és mentem tovább – Szia Castiel.
• Szia Zoey. – köszönt halkan a fiú.

Miután elköszöntünk folyton csak azon járt az eszem, hogy milyen volt a viselkedésem. Teljesen hideg voltam vele, pedig nem tehet róla, hogy valamit megmozgatott bennem. Én voltam a bolond amikor azt hittem, hogy változás lesz az életemben. Meg azt, hogy a változást ő fogja nekem jelenteni. Hogy is gondolhattam ilyet?! Hiszen neki ott van Vanessa. Szinte hallom Armin hangját a fülemben, ahogy azt mondja: „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” – és mennyire igaza van...

Amikor úgy láttam, hogy minden megvan, elindultam a pénztár felé... természetesen csak egy kassza volt megnyitva, aminek a végén Castiel állt az anyukájával. Visszanéztem a kis listára, és egyből megláttam egy olyan dolgot, amit elfelejtettem: kenyér.

• Ez az! – mondtam ki egyből és kicsit hangosabban, mint kellett volna. Természetesen mindenki elkezdett engem nézni... na, például ilyenekre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy hülyét csinálok magamból... bárhol! Castiel és az anyukája is felém nézett. A fiú először furcsa fejet vágott, aztán elmosolyogta magát. Istenem, miért ilyen édes amikor mosolyog???

Hirtelen észbe kaptam és elindultam a pékárus pult felé. Válogattam a 3 darab kenyér között, hogy teljen az idő és Castielék elhagyják az üzletet. Hirtelen egy hideg kéz érintette meg a kézfejemet, amint nyúltam a legfelső sorban lévő kenyérért, amit pipiskedve is alig értem el.

• Várj, majd segítek! – mondta Castiel a hátam mögül. Olyan közel állt mögöttem, hogy éreztem a mellkasát a hátamon.

Teljesen zavarba is jöttem. Miért nem tudott volna mellém jönni? – gondoltam, majd gyorsan körbenéztem. Mind a két oldalamon állt valaki, akik a maradék két kenyeret vették le a polcról. Miért nem volt jó nekem az egyik szélső kenyér? Miért kellett nekem a középsőt választani?

• Csak nem?! Alfred, gyere gyorsan! – mondta mellettünk a néni, akivel a parkban találkoztunk. – Olyan helyesek vagytok együtt! – mosolygott ránk egyből a néni kedvesen.
• Öhm... mi... igazából nem is... – kezdtem bele, de a bácsi a szavamba vágott.
• Hát, a kenyér nem erről árulkodik. – nézett huncutul a bácsi és lenézett a kosárban heverő pékárura, amit én fogtam, az én kezemet pedig... Castiel. A fejem megint csupa vörös lett. Már megint belefeledkeztem a pillanatba! Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ilyen...??? Ajjj!!! Hirtelen szétkaptuk a kezünket, ezzel együtt pedig a – szerencsére előre becsomagolt – kenyeret is kirántottuk a kosárból. Castiel, mint aki megérezte, már kapott is utána, de az csak leesett. Azzal a mozdulattal hajolt is le érte, és a kezembe nyomta.
• K-köszönöm. – dadogtam még mindig elpirulva, és tekintetemet gyorsan a kosárra vezettem, hogy belerakjam a kenyeret.
• Igazán nincs mit. – mondta a fiú halkan és kedvesen.
• Alfred! Teljesen zavarba hoztad szegény gyerekeket! – mondta a néni erőltetett szigorral – De mi megyünk is. Csak a kenyér hiányzott a listáról. Jók legyetek! – kacsintott rám a néni – Sziasztok!
• Viszlát. – mondtuk megint egyszerre a mellettem álló fiúval.
• Köszi, hogy segítettél levenni a kenyeret. – mondtam a fiúnak lesütött szemekkel.
• Ugyan, nincs mit. – mondta a szokásos, kedves hangján.
• De mondd csak, hogy kerültél ide? Mármint... az előbb még a pénztárnál álltál.
• Észrevettél? – kérdezte, mintha csak ebben reménykedett volna.
• Persze. Egyből kiszúrtalak. – mondtam és lesütöttem ismét a szemeimet.
• Hát tudod, anya küldött vissza... kifliért. – és amint kimondta bele is rakott egy zacskóba néhány kiflit – De megyek is, már biztosan várnak.
• Jól van, nekem is ideje indulnom.
• Hát akkor szia. – mosolygott rám kedvesen.
• Szia. – mosolyogtam vissza rá.

Ment is vissza az anyukájához, aki már ki is fizette a többi dolgot, csak Castielt várta a kiflikkel.

• Castiel! Kenyeret mondtam, nem kiflit. – mondta az anyukája már kicsit idegesen. Gondolom sokat várt a fiúra.

• Hát... már nem volt. – mondta a fiú, és hátranézett rám mosolyogva – Elvitték előttem. – erre én is rámosolyogtam.
• Akkor hozd azokat, csak induljunk!

Castiel után én is beálltam a sorba, ahol már csak mi ketten álltunk. Szinte teljesen elfogytak a vásárlók a boltból. Miután kifizették a kifliket az anyukája már lépett is ki az üzletből, de Castiel még hátrafordult, hogy elköszönjön tőlem, majd szaladt is ki. Én is kifizettem a dolgokat és mentem haza. Anyu csodálkozva nézett rám, hogy merre jártam ennyi ideig, mire csak annyit mondtam: „Sokan voltak a boltban.” - majd mosolyogva leraktam az asztalra a vásárolt dolgokat, és bementem a szobámba. Egyből ledőltem az ágyra és csak bámultam a plafont vigyorogva. Folyton az a néhány mondat visszhangzott a fejemben, amit az idős házaspár mondott:

„Olyan helyesek vagytok együtt!”
„Hát, a kenyér nem erről árulkodik.”
„Teljesen zavarba hoztad szegény gyerekeket!”