Zoey - Életem egy blogba vésve (26.rész)

26. rész

Bál – III.

Ahogy kiértem a mosdóból egyből Castielt láttam meg. Már nem Dorindával táncolt, hanem Vanessával. Láttam a fiún, hogy mennyire boldog, hogy vele lehet. A szívem majdnem megszakadt. Búsan kullogtam vissza a székhez, amin előtte ültem. Lysandert kerestem út közben a tekintetemmel, de nem találtam sehol.

• Miért búsla... semmi. – jött mellém Valerie. Gondolom az lett volna a kérdése, hogy miért búslakodok, csak közben észrevette. – Sajnálom, Zoey. – húzta el a száját a lány.
• Ugyan! Nem tehetsz semmiről. – mosolyogtam a lányra.
• Akkor is rossz így látni téged.
• Majd idővel jobb lesz. – egy ideig nem szóltunk semmit, végül megtörtem a csendet. – Kimegyek egy kicsit levegőzni. – mosolyogtam a lányra.
• Kimenjek veled?
• Nem kell, meg ne fázz. Nekem meg most jót fog tenni.– mondtam, miközben felvettem a kabátomat, kezembe vettem a kis retikülömet, és megindultam a kijárat felé.

Kiérve megcsapott egy kellemes, hűs szellő. Nem fáztam. Pont jó idő volt, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejem. Úgy is rám fért már. Sétálgattam egy kicsit a színház előtt, és élveztem, ahogy a téli szél fújdogálja az arcomat. Megnéztem, hogy mennyi az idő, de hoppá, egy SMS Alexytől.

Feladó: Alexy Thomson

Üzenet:

Szia Zoey. Ne haragudj, de haza kellett vinnem Armint. Rosszul volt, valószínűleg összeevett valamit. Légy óvatos te is a kajákkal. Jól éreztem magam, csak sajnálom, hogy a virág nem volt rajtad. Jó éjszakát, további jó mulatást. Puszi, Alexy

Úristen! A virág! Otthon hagytam! – ütöttem fejbe saját magamat. – Pedig nem is siettem, mégis ott maradt! Hogy lehettem ilyen hülye??? Pedig meg is ígértem neki, hogy rajtam lesz. Ajjj!!

Címzett: Alexy Thomson

Üzenet:

Szia Alexy. Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, amiért otthon maradt a virág. Nem tudom, hogy hagyhattam otthon. Tényleg, őszintén sajnálom! Armin remélem jobban van. Jó éjszakát és szép álmokat nektek is. Puszi

Ja igen, az időt akartam még megnézni. Szóval: 11 óra elmúlt... a bált 1–ig mondta az igazgatónő, hogy addig fog tartani. Már meg se várom a végét. Majd megkeresem nemsoká Lysandert, hogy tudjunk még egyet táncolni, ha már beígértem neki. De még muszáj egy kicsit kint maradnom. Nem bírok már bent megmaradni. Lehet szólnom kéne Lys–nek, hogy jöjjön ki és itt táncoljunk. A zene elég hangos, tisztán hallatszik itt is. Na jó, ez elég hülye ötlet volt.

Idő közben leültem a bejárat előtt levő egyik padra. Meguntam a sétálást, és a magassarkúban már a lábam is kezdett fájni.

• Leülhetek? – kérdezte egy ismerős hang. De vajon az, akinek gondolom? Felpillantok oldalra, és igen. Castielhez tartozott a hang. Hirtelen azt hittem, hogy hallucinálok.
• Persze, gyere csak. – mosolyogtam a fiúra barátságosan. Az ő hangja is barátságos volt, akkor én miért bunkózzak, nemde?
• Szép esténk van, nem? – próbált beszélgetést folytatni a fiú.
• De, nagyon. Meg ahhoz képest még hideg sincs.
• Tényleg nincs. – mosolygott rám a fiú kedvesen. Mi lett vele? Nincs egy órája, hogy megint Úgy nézett rám. Mitől lett hirtelen ilyen kedves és barátságos? – Figyelj, Zoey... – na, kezdődik... Gyerünk, nagyfiú! Ne kímélj... hagy halljam. – ...nagyon sajnálom, amiért olyan hülyén viselkedtem mostanában. – bocsánatot kér? Oké, van miért, de nem erre számítottam.
• Bocsánatkérés elfogadva! – mosolyogtam rá.
• Tényleg? Ennyi? Ilyen gyorsan? – először mosolygott, aztán nem értette a dolgot.
• Nem mondtam még végig. Egy feltétellel fogadom el a bocsánatkérésedet.
• És mi lenne az? – kérdezte a fiú. Ha megcsókolsz! Mi? Ja, nem... Hahó, Zoey! Ébresztő!!! – Jól vagy? Kicsit lesápadtál.
• J–jól vagyok köszi. – kezdtem el ismét a dadogást... fantasztikus!
• Szóval, mi lenne az a feltétel? – érdeklődött a fiú.
• Áruld el, miért voltál olyan, amilyen. – hirtelen mintha ő sápadt volna le. Lehet, hogy nem erre számított?
• Én... – hatásszünet. – nem tudom. – nyögte ki végül néhány másodperc gondolkozás után. Hát igen... erre a válaszra megérte várni!
• Ez nem válasz... így hát a bocsánatkérést se fogadom el. – mondtam, és felkeltem, majd megindultam befelé.
• Zoey, várj már! – jött utánam a fiú.
• Igggen? – vártam, hogy végül elárulja, amit tudni szeretnék.
• A párod az előbb keresett... – mondta, és megfordult, majd a távoli messzeségbe kezdett el nézelődni.
• Nem hiszem, mert ő már egy ideje otthon van. – kacagtam egy kicsit.
• Dehogy van! Mielőtt kijöttem, akkor mondta, hogy ha meglátlak, akkor szóljak, hogy keres. – kezdett el velem vitatkozni a fiú.
• Akkor miért küldött SMS–t, hogy Armin beteg lett és haza kellett vinnie? – értetlenkedtem.
• Mondom, hogy... várj! Mi? Hogy jön ide Armin? Mi a...? – gondolkozott egy kicsit, majd újra megszólalt. – Ki a párod?
• Alexy. – vágtam rá, mintha nem lett volna egyértelmű.
• Baaaazzz! – csapta fejbe magát. Lehet rájött valamire. Remélem arra, hogy mekkora hülye. – Hogy én mekkora egy hülye vagyok! – BINGÓ!
• Nem vitatkozok. – mondtam elmosolyodva.
• Én... pfff. – röhögött saját magán tovább. – Én mindvégig azt hittem, hogy Lysander a párod!
• Miért lett volna Lysander? Ő Valerie–vel jött. – most akkor mi van?
• Val–Valerie–vel? – kerekedett ki a szeme.
• Igen!
• Akkor nem téged hívott el aznap, amikor bejelentette az igazgatónő, hogy bál lesz. – kutatta tekintetével a betont. Most akkor erre jött rá? Komolyan? Hogy nem velem jött Lys? Hűha. Ez aztán a nagy felfedezés! Tapsot neki! Nem volt feltűnő, hogy Alexy–vel táncoltam a legtöbbet, mi?
• Ügyes vagy. – kezdtem el tapsolni. – Nem én voltam. Engem a bejelentés után kb 2 héttel hívott el Alexy.
• De akkor miért válogattatok egyforma ruhát, meg fogdosta a kezedet? Meg miért jöttetek folyton folyvást úgy mindenhova, mint egy pár?
• Nem direkt találtunk egyforma ruhákat. Ő az egyik helyen kutatott, én a másikon, és valahogy mégis egyezőt találtunk. De az egész csapat ruhákat keresett.
• Milyen csapat?
• Val, Fay, Austin, Armin meg Alexy.
• Ők is ott voltak? – csodálkozott a fiú.
• Persze, hogy ott voltak! – mondtam neki, mert szerintem ez teljesen egyértelmű volt.
• Hogy én mekkora ökör vagyok! – ingatta a fejét és felnézett az égre.
• Elmondanád végre, hogy mi... – bajod van? Fejeztem volna be így a mondatot, de félbeszakított.
• Táncolnál velem? – fordult felém, és komolyan a szemembe nézett.
• Hogy mi? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
• Táncolnál velem? – tette fel újra a kérdést és felém nyújtotta jobb kezét jelezve, hogy várja az enyémet, és mehessünk táncolni. Ezek szerint mégis jól értettem.
• Ökrökkel nem táncolok... – cukkoltam egy kicsit a fiút mosolyogva.
• Jó, tényleg ökör voltam. Kérlek, bocsáss meg! – rakta össze könyörgésre a két kezét. – Félreértettem az egészet. Már a legelejétől. Megtennéd, hogy táncolsz velem? – mondta a végét halkan, mosolyogva, és talán egy kicsit elpirulva is, és ismét felém nyújtotta a kezét.
• Legyen! – tettem kezemet a kezébe. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Sőt... egy egész Mount Everest!

A fiú cserébe egy hálás mosolyt küldött felém, és finoman megszorította a kezem, és elindultunk befelé. Igaz, végül nem mondta el a rendes okát, hogy miért volt olyan bolond mostanában, de legalább az kiderült, hogy félreértés volt. Vidáman szaladtunk be a táncparkettre, miután leraktuk a kabátokat és a retikülömet, és mivel kicsit pörgősebb zene ment, így elengedtük egymás kezét és úgy kezdtünk el egymással szemben táncolni. Hirtelen váltás jött, egy lassú szám. A parkett fele leürült, és nagyrészt csak a szerelmes párok maradtak fent. Dylan és Val is táncoltak, aminek nagyon örültem. Fay és Austin egyértelmű volt, de hogy mi mit keresünk még mindig ott a közepén, azt nem tudtam. Éppen indultam volna le, amikor a már jól ismert hideg kezével megfogta az én jobb kezemet.

• Nem táncolunk még egy kicsit? – kérdezte, mire én hátrafordultam hozzá, egy „Ez most halálosan komoly?” fejjel. Ő a fejét vakarta és kicsit mintha zavarban lett volna. De cuki! – Deee, csak ha te is szeretnéd.
• Táncoljunk. – mosolyogtam a fiúra.
• Figyelmeztetlek, nem tudok táncolni! – nevetett a fiú, miközben megfogta a másik kezemet is.
• Tudom, Dorinda... – kaptam a szám elé a kezeimet, de gondolom már ennyiből rájött, mit akartam mondani.
• Jó, várható volt, hogy elmondja. De most ne róla beszélgessünk. – vette el a számtól a kezeimet. – Inkább táncoljunk. – mondta, és egyik kezemet a nyakához tette, a másikat fogta a kezében. Szabad kezével megfogta a derekamat, és kicsit közelebb húzott magához, amitől én persze teljesen elpirultam.
• Én... én se tudok táncolni. – dadogtam... újra.
• Majd megtanítalak! – kacsintott, mire én kétkedően néztem rá. – 6 évig verseny táncoltam. – mosolygott rám a fiú.
• Komolyan? – kérdeztem csodálkozva. Soha a büdös életben nem néztem volna ki belőle, hogy versenytáncolt.
• Igen. Tudom, nehéz elhinni, de akkor is így volt. Csak kérlek, ne mondd el senkinek. Tönkretenné a jó híremet! – nevette el magát a fiú.
• Neked? Jó híred? Kizárt! – cukkoltam ismét a kis vöröst. – Amúgy miért hagytad abba? – érdeklődtem. Tényleg érdekelt. Minden, ami vele kapcsolatos, vagy akár egy hajszállal is hozzá köthető.
• Választanom kellett a foci és a tánc között. Mind a kettőt szerettem, de így már nem volt kérdés, hogy melyiket válasszam! – mosolygott rám barátságosan, miközben egyre jobban belejöttem én is a lassúzásba.
• Focizol? – kérdeztem csodálkozva, mert még soha nem említette, hogy edzése lenne vagy hasonlók.
• Sajnos a nyáron csúnyán lesérültem a térdemmel, és még mindig nem szabad annyira megerőltetnem, hogy visszaálljak focizni. De hétvégente a meccsekre ki szoktam járni.
• Mikor lesz a következő meccs? – kérdeztem izgatottan. Igen, szeretem a focit. Nagy ügy.
• Nocsak, a kislány érdeklődik a nagyfiúk sportja iránt? – heccelt a kis vörös.
• Képzeld, igen! A bátyám is focizott. Szintén sérülés miatt hagyta abba, de már nem is folytatja, így csak szurkolni szoktunk együtt a tv előtt.
• Sajnálom. – húzta a száját Castiel. Milyen szép ajkai vannak. Milyen puhának tűnnek. Úr Isten, Zoey! Mikre nem gondolsz?! Alig békültetek ki, te meg már is... Ááhh!
• Szóval... mikor lesz a következő meccs?
• Tavasszal.
• Óóóó! – szomorodtam el egyből.
• Nyugi, ha lesz meccs elviszlek! – emelte fel a fejemet azzal a kezével, amelyikkel a derekamat fogta és mélyen a szemembe nézett. – Úgy jó lesz? – mosolygott rám, és úgy éreztem, hogy a szívem egészen hazáig ugrik ki a helyéről.
• Ig... – nyeltem egyet. – Igen. – mosolyogtam vissza a fiúra.
• Lekérhetem a hölgyet? – lépett mellénk Lysander. – Ugyan is még jön nekem egy tánccal! – Köszi bátyó, pont a legjobbkor... időzíthettél volna egy kicsit későbbre is. Most épp nem kell kimenteni a sárkány karmai közül... már a hercegnél vagyok.
• De csak ha vigyázol rá! – fenyegette meg az ujjával Castiel Lysandert.
• Ígérem! – tette jobb kezét a szívére a fiú.
• Akkor tessék. – nyújtotta át neki a kezemet, utána pedig kedvesen rám mosolygott, és elment.
• Látom, kibékültetek. – mondta Lys tánc közben.
• Micsoda? Kik? – adtam az ártatlant.
• Tudod kikről beszélek. Attól még, hogy nem hoztam fel, vak nem vagyok, húgicám! – mosolygott sunyin a fiú.
• Igen, úgy tűnik minden rendben van. – mosolyogtam a táncpáromra.
• Örülök! – mondta, majd megölelt. – De nekem ideje indulnom. Azt mondtam, hogy éjfélre hazamegyek, és már 11:50 van.
• Hamupipőke fiúvá változott? – cukkoltam egy kicsit őt is.
• Vicces... – mosolyogta el magát Lysander. – Köszönöm a táncot, Zoey! – mondta, majd adott két puszit az arcomra, amit viszonoztam.
• Én is köszönöm. Jó éjszakát!
• Neked is. Szia.
• Szia. – intettem a fiú után, majd elindultam a cuccaim felé.
• Van időd még egy táncra, vagy sorba kell állnom? – állt hirtelen elém Alexy.
• Alexy!!! – öleltem át boldogan a nyakát. – Hogy kerülsz ide? Nem Armint ápolod?
• Ő jól van. Szokásához híven szerintem összeevett mindent, aztán meg lett az eredménye... mint szokott. De már be is aludt, így gondoltam még kijövök megnézni, hogy itt vagy–e. – mosolygott rám a fiú.
• Örülök, hogy itt vagy! – mosolyogtam vissza rá. – Ami a virágot illeti... – kezdtem bele, és a földet kezdtem el bámulni. – ...én...
• Semmi gond! – fogta meg két kezével a fejemet, és felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni. – Tényleg nem baj! – mosolygott rám a fiú.
• Egészen biztos, hogy nem haragszol? – néztem reménykedve a szemeibe.
• Egészen biztos! – mondta, majd megpuszilta a homlokomat. - Akkor táncolunk? – vigyorgott, és a kezét nyújtotta. Én belecsaptam, és elkezdtem húzni vissza a táncparkettre.

Nem sokat táncoltunk már, de azok kicsit pörgősebb számok voltak, nem azok a nagyon lassúk, amilyenre Castiellel is táncoltam. Az Alexy–vel a táncparketten való ügyetlenkedéseim után felhívtam Lewis–t, aki még szerencsére ott volt a haverjánál, és úgy hallottam, hogy a háttérben is jó a hangulat. Azt mondta, hogy már is indul értem. Én addig összeszedtem magam, felvettem a kabátomat és kezembe vettem a kis retikülöm, majd elköszöntem a többiektől és elindultam kifelé.

• Csak így lelépnél, köszönés nélkül? – hallottam meg Castiel hangját a hátam mögül.
• Azt hittem, már hazamentél. – fordultam hátra a fiúhoz.
• Nem, most indulok én is. Itt alszom unokatesómnál.
• Ja értem. Messze lakik?
• Nem, itt a másik utcában. – mosolygott. – De nem válaszoltál.
• Mire?
• Hogy lelépnél–e csak így, elköszönés nélkül. – lépett közelebb hozzám egy lépést a fiú, mire én teljesen elpirultam.
• Én... én nem... – kezdtem el megint dadogni.
• Lysanderrel is meg az ikrekkel is puszival váltok el. – vörösödött el egy kicsit az arca. – Esetleg lehetne, hogy mi is így váljunk el? Mint jó barátok! – szépen elrontottad az este utolsó órájának hangulatát. Gratulálok. Minek kellett oda az az utolsó mondat, mi??
• Pe–Persze. – mondtam, de nem mozdultam. A földbe gyökerezett a lábam.
• Akkor jó. – lépett közelebb ő hozzám, és két oldalról megpuszilta az arcomat, én pedig viszonoztam. Soha többé nem mosok arcot! ~ Mondta egy fanatikus, és lerohadt az arca...

Khm... szóval...

• Értem viszont mindjárt itt van bátyám, szóval elindulok elé. – mutattam magamnak balra, és pont akkor kanyarodott be egy autó a parkolóba.
• Gondolom az ő. – mosolygott.
• Igen. Akkor szia! – mondtam, és már ott se voltam.
• Szia Zoey! – kiáltott utánam.

Úgy tűnik, hogy mégis jól sikerült este lett a végére. Castiellel kibékültünk, táncoltunk és még puszit is kaptam. Ezek után hazaérve boldogan vetettem bele magam az ágyamba.