Zoey - Életem egy blogba vésve (20.rész)

20. rész

Nehéz napok

Apa halálát nem tudtam feldolgozni. Nem mentem iskolába, nem ettem, csak néha ittam egy kicsit, de semmi több. A barátaim is hívtak, de nem reagáltam. Hívott volna Lys és az ikrek is, na meg ugye a lányok, de a végén már meguntam és kikapcsoltam a telefont. Az ajtómon sajnos nincs zár, így azt nem tudtam bezárni. Fay, Val és Kathlyn is átjöttek, hogy megnézzék, hogy vagyok. De senkivel nem akartam beszélni. Nem akartam és nem is tudtam elhinni, vagy egyáltalán felfogni, hogy számomra az egyik legfontosabb ember elment. Egyik pillanatról a másikra csak úgy... nincs többé. Autóbalesetben halt meg. Azzal a busszal ütközött frontálisan, amelyikkel én hazajöttem. A busz éppen ment vissza Lakeland–be, apa meg már éppen úton volt haza. Azért nem ért haza apu, és már nem is fog soha, ennek az oka, hogy az a &Ł$#@ß sofőr úgy gondolta, hogy ha már nincs utas, akkor beugrik egy sörért a kocsmába út közbe... csak az nem egy üveg sör lett a végén, hanem egy rekesz, amit szépen be is kortyolgatott út közben. Hiába van már rács mögött, engem nem nyugtat meg. Miért kellett az ő hülyesége miatt egy ártatlan embernek meghalnia? Nem tértem magamhoz még napokkal az eset után sem. Lewis is hazajött a koliból, Alexys se ment suliba.

Már szombat délelőtt van, 10:38. A szemeim égnek és fájnak a rengeteg sírástól. Erőt vettem magamon, és kimentem a konyhába anyáékhoz. Anya éppen telefonált, temetést szervezte. A tesóim a konyhában ültek szótlanul egymással szemben az asztalnál.

• Sziasztok. – köszöntem nekik.
• Szia Zoey. – köszönt Alexys.
• Szia Lisa. – köszönt Lewis is.

Szótlanul leültem melléjük egy pohár vízzel, és azt iszogattam. Pár perc után anya is bejött a konyhába.

• Na, mi volt? – kérdezte anyutól a nővérem.
• Hétfőn lesz a temetés délelőtt 10–kor. – mondta anyu nehéz szívvel.

Csodáltam mind a hármójukat, hogy ilyen erősek. Van erejük egyáltalán csak kidugni a kisujjukat is az ajtón. Én napokig a szobámból se nagyon jöttem ki. Ebből is látszik, hogy mennyivel gyengébb vagyok, mint ők. Anya is elintézte a temetést és a sírkövet is megrendelte. Én ha csak rá gondolok, már elfog a sírás.

Vasárnap délután gondoltam előkészülök a másnapi temetésre. Elővettem a fekete ingemet és a fekete hosszúnadrágomat. Kivettem a szekrényemből még a fekete kosztüm felsőmet is, meg a fekete kis táskámat. A ruhákat a vállfával együtt ráakasztottam a szekrényemre, a cipőmet elé raktam, a táskát pedig ráakasztottam az egyik vállfára. Szörnyű volt még csak ránézni is erre az összeállításra. Utálom a temetéseket, és mindent, ami a halálhoz köthető. Nem csak utálom, de félek is... sőt! Egyenesen rettegek a halál gondolatától is. Lehet ezért is vagyok ilyen érzékeny az ilyen dolgokra. Hiába próbáltam egész nap terelni a gondolataimat, nem sikerült. Csak az elmúlt napok és a holnap járt a fejemben. Tehetetlennek érzem magam, mégis úgy érzem, hogy összeroppanok a súly alatt. Nem érzek semmi erőt magamban. Hiába vannak itt anyáék, és a többi rokon, hiába vannak a barátaim, mégis úgy érzem, hogy nincs kire támaszkodnom... nincs, akire számíthatnék.

Hétfő reggel 8–kor már fent voltam. Igazából egész éjszaka alig aludtam. Mint kiderült, amúgy is telihold volt, én pedig olyankor amúgy se nagyon tudok aludni. 9 után kicsivel indultunk is a temetőbe. Rengeteg ember összegyűlt. Hát igen... apa remek ember volt, sokan szerették, sok embernek segített. Nagy szíve volt.

Az én szívem viszont még jobban megfájdult, amikor a temetés megkezdésekor a temető kapujába pillantottam. Val, Fay, Lys és Armin álltak ott, egy 40 körüli nővel a hátuk mögött. Még jobban elkezdtek potyogni a könnyeim. Hálás voltam nekik, amiért itt vannak velem ebben a nehéz időben. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy jöhet akármi, Ők mindig mellettem lesznek. Próbáltam egy hálás mosolyt küldeni feléjük, de a sírás miatt nem ment, na meg kicsit messze is voltak. Nem tudom, hogy honnan tudták a temetés időpontját. Én az után a Bizonyos nap után nem igazán beszéltem még anyáékkal se, csak maximum 3 szót naponta. Lehet, hogy anya mondta meg nekik, vagy ki volt Lakeland–ben is rakva. Nem tudom, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy itt vannak. Az igaz barátok!

A szertartás az okától eltekintve szép volt és megható, de felfogni még mindig nem tudtam az egészet. Miután az urna le lett engedve, sorra jöttek részvétet nyilvánítani nekünk. Ahogy odaértek a barátaim, egymás után a nyakukba borultam és egy „Köszönöm!”–öt a fülükbe súgtam, már amennyire tudtam a sírástól, majd anyának gyorsan bemutattam őket. Amint a sok részvétnyilvánítóból az utolsóval is „végeztünk”, próbáltam megkeresni a barátaimat, de nem találtam már őket. Furcsálltam, hogy Kathlyn–t se láttam sehol, de biztosan dolga volt.

A temetés után eljött a legtöbb rokon és közeli barátok hozzánk, a halotti torra. Mama készített néhány süteményt, meg anyu sülteket, kereszt anyu pedig salátákat, meg köretet. Beszélgettünk, és hiába volt az egész összejövetel apa halála miatt, mégsem arra gondoltam, ami miatt együtt volt a család. Sok rokont csak ilyen eseménykor látunk, mert vagy olyan messze lakik, vagy olyan sokat dolgozik, hogy nem ér rá. Ilyen hirtelen esetekkor kér egy gyors szabadnapot az illető, és annyi. A következő temetésig nem is találkozunk. Jó volt beszélgetni velük, megtudni, hogy mi minden történt velük annyi idő alatt, amióta nem láttuk egymást. Este 7 körül már nem volt ott senki, csak a szűk családi kör, meg 1–2 barát. Fél 10–ig mosogattuk a tányérokat, poharakat, meg ugye az összes többi mosatlant. Szépen sorban mentünk fürdeni. Anyu ment először, én pedig utána, így 10 után kicsivel már én is le voltam fürödve. Úgy döntöttem, hogy ideje mennem iskolába, így még nap közben mondtam anyának, hogy kedden már menni szeretnék, ő pedig rábólintott. Így is kihagytam már egy hetet, nem akarok nagyon lemaradni. Val és Fay is nagyon rendesek voltak, mind a ketten jegyzeteltek, így nagyon nem maradtam le, mégis csak más, amit a tanárok is elmondanak még az órákon. Este gondoltam felnézek még telefonról facebook–ra, de kár volt. Legalábbis amikor az értesítésemet megnéztem, akkor úgy gondoltam. 1 értesítést adott ki csak, de az 15 üzenőfali bejegyzést takart. Mindenki részvételt nyilvánított, ebből 4 osztálytárs volt, a többi személy helyi lakos volt, és ismerték apát. Aki mégis valamilyen szinten személyesebbé akarta tenni a dolgot, az üzenetben írt, ezért volt az, hogy 9 üzenetem is volt. Telefonról egy kicsit hosszadalmas volt visszaírni, de mindenkinek sikerült. Írt Kathlyn is.

Kathlyn Wilson: Szia Zoey. Sajnálom, de nem tudok elmenni a temetésre. Egyik rokonunk babájára kell vigyáznom. Sajnos már egy hónapja megígértem neki. Ne haragudj :/ Holnap délután 5 körül benézek. Puszi

Zoey Bale: Szia. Semmi gond, megértem. :) Oké, holnap várlak. Puszi

Írt Alexy is, hogy sajnálja, hogy nem tudott jönni, de lebetegedett, ezért részben Armin őt is képviselte. Visszaírtam neki is, hogy semmi gond, és hogy gyógyuljon meg minél hamarabb.

A másik 7 üzenet csak régi ismerősöm, vagy néhány közelebbi rokon, akik nem tudtak eljönni.

Másnap nem volt sok kedvem felkelni, de végül muszáj volt. Felvettem egy fekete farmert, egy vörös, hosszába csíkos hosszú ujjú inggel, amihez felvettem egy fekete bokacsizmát. Nem akartam virágos meg rózsaszín meg ilyesmi ruhákba menni. Nekem még tart a gyász időszak, bár nem tudom, hogy ez másnál hogy s mint szokott menni, mennyi ideig tart ez az időszak. Azt tudom, hogy nálam még tart. Nem tudom meddig, de most még igen. A reggelimet is volt még időm megcsinálni, így nyugodtan tudtam kiballagni a buszhoz. A buszon nem volt senki ismerős, bár a 10 perccel hamarabbival mentem be, mert még azt is elértem. Szépen lassan beballagtam az iskolába, gondoltam megreggelizek, amíg mindenki beér, mert még az egész iskolába nem sokan voltak. Előtte még elmentem a mosdóba, meg szépen lassan vissza is mentem, mert még elég sok időm volt, pedig a buszom is később jött. Alig hogy visszaértem, és leraktam magam mellé a táskámat, és kivettem belőle a szendvicsemet, egy ismerős hangra lettem figyelmes a folyosó végéről.

• Zoey! – kiáltott felém Castiel, és mintha kicsit rémült lett volna, vagy nem is tudom.
• Castiel. Mi történt? – kérdeztem a fiútól kétségbe esve. Letettem magam mellé a reggelimet, és felálltam.
• Zoey! Sajnálom! Annyira sajnálom! – ölelt meg szorosan, amikor gyors léptekkel odaért hozzám. Ölelése egyszerre nyújtott biztonságot, kedvességet, törődést és... otthont – Sajnálom, hogy nem mentem el a temetésre. Ne haragudj, kérlek! A szüleim elrángattak magukkal egy rokonunkhoz aki messze lakik, így már reggel indultunk. Nagyon sajnálom! Könyörgök, hogy ne utálj meg! Kérlek! – hangjából őszinteség hallatszott, és mintha kicsit el is érzékenyült volna.
• Cas–Castiel. – nem tudtam többet mondani. Felszakadtak a sebek, amik még igazából el sem kezdtek gyógyulni. A könnyeim eleredtek, úgy bújtam az ölelő karokba. Egyik kezével még szorosabban ölelt, a másikkal a hátamat simogatta, hogy megnyugtasson. Kis idő múlva sikerült is neki. A sírásom csillapodott.

Nem tudom meddig állhattunk ott ölelkezve, de végül a folyosó végéről hallatszott nevetések miatt távolodtam el tőle. Úgyse akarta volna, hogy pont velem ölelkezve találja meg akárki. Megtörölgettem a szemeimet, és mély levegőt vettem.

• Köszönöm, Castiel. – próbáltam hálásan a fiúra mosolyogni.
• Én nem csináltam semmit. – mondta a fiú és búsan lesütötte a szemét.
• De. – emeltem fel a fejét, hogy rám nézzen, mire ő mintha egy kicsit elpirult volna. – Most itt vagy velem. És ezt köszönöm.
• Ugyan már. Ez a legkevesebb. – mosolygott rám a fiú. – Kell még egy ölelés? – kérdezte olyan aranyosan, hogy azt hittem azonnal rávágom, hogy „Igen.”.
• Nem, köszönöm. Majd később. – mosolyogtam a fiúra.
• Hát... ahogy szeretnéd. – mosolygott rám vissza a sötétszürkébe öltözött Castiel.

Közben a nevetés tulajdonosai is odaértek. Vanessa jött Amber–rel, hát persze, miért is jött volna más? Köszöntem nekik egy „Sziasztok.”–kal, aztán visszaültem és elraktam a szendvicsemet. Innentől kezdve amíg a lányok, az ikrek vagy Lysander ide nem ér, úgy is felesleges vagyok. Legnagyobb meglepetésemre Castiel leült mellém.

• Amúgy Zoey, öhm... – láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik. Ennyire beszélgetni szeretne?
• Igen, Castiel? – kérdeztem érdeklődve a fiútól.
• Nagyon lemaradtál a tananyaggal?
• Szerencsére nem. Fay és Val jegyzeteltek nekem, így sokkal több jegyzetem van, mint amennyit meg tudnék tanulni. – nevettem el a végét.
• Ugyan, menni fog az! – mondta a fiú, és egy örömteli mosoly ült az arcára. – Ha mégse, akkor szólj és segítek. – mosolygott tovább a fiú és kacsintott egyet, mire én elpirultam és a másik irányba fordítottam a fejem, hátha nem veszi észre. Nem jött be.
• Aranyos, amikor zavarban vagy. – kijelentésére hirtelen visszakaptam a fejem és értetlenkedve néztem gyönyörű szürke szemeibe.
• Hogy... mit mondtál? – kérdeztem még mindig zavarban.
• Én... öhm... semmi. – ő is zavarba jött.
• Zoey! Szia. – lépett oda hozzánk a sötétkék pulcsis és farmernadrágos Armin.
• Szia Armin. – mosolyogtam a fiúra.
• Hogy érzed magad? – kérdezte őszinte aggódással. Leült mellém és megsimogatta a vállamat.
• Köszönöm, már aránylag jól vagyok. – mosolyogtam rá. – Csak még nehéz. – mondtam komolyabban.
• Elhiszem. – mondta ő is komolyan most már a hátamat simogatva. – Amúgy... a szertartás nagyon... szép volt. Bár nem tudom, illik–e egyáltalán azt mondani rá, hogy szép.
• Én se tudom, hogy illik–e, de szerintem is szép volt. – mosolyogtam rá halványan.
• Te is... ott voltál? – kérdezte lefagyva Castiel a fekete hajú fiútól.
• Hát persze! Zoey az egyik legjobb barátom. Ez a legkevesebb, hogy egy ilyen nehéz és fájó napon mellette vagyok! – mondta már majdnem ingerülten a vörös hajú fiúnak Armin, majd odafordult hozzám. – Ha tudnád, hogy Alexynek is milyen lelkiismeret furdalása van a tegnap miatt!
• De nem kell. – mosolyogtam rá. – Tudom, hogy beteg lett, így nem is engedtem volna, hogy eljöjjön! – mondtam szigorúan. – Jut eszembe... kitől tudtátok meg, hogy mikor lesz a temetés? Meg hogy hol.
• Anyukádtól. – vágta rá egyből a fiú.
• Ilyen... jóban vagytok? – kérdezte még mindig lefagyva Castiel Armintól. Most komolyan... mi ütött Castielbe?
• Naná. – kacsintott Armin rám, és lezárult a beszélgetés, mert a lányok odaértek.
• Sziasztok. – köszönt egyszerre a sárga felsős és nadrágos Fay, valamint a fehér, rózsás felsős és piros nadrágos Valerie.
• Sziasztok. – mosolyogtam a lányokra, és köszöntek a fiúk is mellettem.

Nem sokat beszélgettünk, mert megérkezett a tanár, így bementünk órára. Elég gyorsan eltelt a nap. Az igazgatónő megint hívott össze az egyik szünetben iskolagyűlést, de ez most csak pár perces volt. Csupán annyit mondott, hogy egy héttel meghosszabbítják a bálra való jelentkezés dátumát, így még a jövőhéten is lehet jelentkezni. Nekem teljesen ki is ment a fejemből a bál. Még nem is jeleztem, hogy megyek. Bár ezek után még annyi kedvem sincs menni, mint azelőtt. Most szerintem majd a lányok is megértik.