Zoey - Életem egy blogba vésve (27.rész)

27. rész
Nyugodt napok

A vasárnap gyorsan eltelt, igazából csak az előző este fáradalmait pihentem ki. Iskola még volt szerdáig, csütörtöktől pedig szünet következett.

Hétfőn minden a megszokott, „jól elvagyunk a csapattal” nap volt, egy plusz dologgal. Most már Castiel is a csapat tagja volt, remélem végérvényesen. Reggel puszival köszöntöttük egymást, amikor egy busszal mentünk, és még az utat is végigbeszélgettük. Nagyon jó volt végre együtt nevetni és bolondozni vele. Ahogy leszálltunk az ikrek és Lys ott voltak már a buszmegállóban. Adtunk egymásnak 2–2 puszit, és megindultunk a suliba, ahol a kapuban futottunk össze Fay–jel és Valerie–vel. Velük is a szokásos módon köszöntöttük egymást, és bementünk a suliba. Így, hogy nem kellett a Castiel–lel való kapcsolatom miatt aggódnom, mintha az órák jobbak lettek volna, és még gyorsabban is telnének.

Így telt el a keddi nap is, viszont osztályfőnöki órán bejelenteni valója volt Mrs. Small–nak:

• Nos, úgy néz ki, hogy a januártól új osztálytársatok lesz!
• Már szünet után jön? – kérdezte a nagyokos Dake, akivel nem vagyok valami jóban. – Remélem jó csaj!
• Ki mondta, hogy csaj? – szólalt meg a szokásos idegesítő hangján Amber. – Mondja tanárnő, hogy valami helyes srác jön! – kérlelte Miss Pláza az osztályfőnököt.
• Sajnálom Amber, de tényleg lány lesz.
• Ahjjj. – vágta be a hisztit a szőke lány.
• Nyugi, vannak itt is jó pasik. – nyugtatta Vanessa a barátnőjét, utána pedig kacéran rávigyorgott Castielre, aki visszamosolygott, de nem láttam semmi megszokott „rajongói” nézést a fiútól. A vörös utána rám nézett és mosolygott, de úgy, hogy szerintem még otthon anya is meghallotta, mekkorát dobbant a szívem. Vörös fejjel visszamosolyogtam, és belebuktam az irodalom füzetembe, ami előttem volt. Próbáltam azzal takarni, hogy mennyire zavarba hozott.
• Ennyire érdekel az irodalom? – kérdezte mindent tudó mosollyal a padtársam, Valerie.
• Igen! – vágtam rá vigyorogva, és még mindig teljesen vörös fejjel. Legalábbis úgy éreztem, hogy még mindig ég az egész fejem.
• Örülök. – kuncogott a lány mellettem, amikor pedig ránéztem, kacsintott egyet. – Jó, hogy végre minden oké köztetek. – folytatta őszinte mosollyal az arcán a lány.
• Igen, szerintem is. – mondtam megkönnyebbülve.

Az óra szépen lassan véget ért, utána pedig irodalomból írtunk még egy témazárót, azért néztem át egy kicsit előző órán. Egész jól sikerült, meglepődtem saját magamon. Remélem, nem hagy cserben a megérzésem. Informatikán szabad foglalkozás volt, a történelem tanár nem volt, így lyukas óránk volt, kémián meg kísérleteztünk, szóval alapjában véve ma is egész jó kis napot zártunk a suliban.

• Zoey! – kiabált utánam valaki, miközben a lányokkal sétáltunk ki a suli kapuján.
• Igen?! – kérdeztem a „valakitől” miközben hátrafordultam.
• Nem láttad Castielt? Beszélnem kéne vele a mai próbáról. – kérdezte Lysander, aki pont Castiel miatt nem jött velünk. Az ikrek meg siettek haza.
• Nem láttam. Nem ment még haza?
• Úgy beszéltük meg, hogy suliból egyből megyünk hozzánk, de nem hiszem, hogy elindult nélkülem. Nem találom sehol.
• Nem találkoztam ve... – ebben a pillanatban megpillantottam Castielt, amint Vanessával kilép a suliból. A lány belekarolva, nevetgélve sétál a fiúval. – ...vele. – nyeltem egy nagyot.
• Akkor Castiel, én megyek. Holnap találkozunk. – mosolygott kacéran a lány a fekete nadrágban és barna dzsekiben lévő Castiel–re. – Sziasztok. – köszönt nekünk is a lány.
• Szia. – köszöntünk el mi is, de én még mindig csak Castielt néztem. Valami furcsát éreztem... a gyomromban.
• Castiel, pont téged kerestelek. – kezdett bele Lysander.
• Megtaláltál. – mosolygott a fiú. – Megyünk próbára?
• Pont erről van szó... át kéne tennünk holnapra. Megyünk ma el otthonról. – vakarta a fejét a sötétzöld nadrágos és fehér dzsekis Lysander.
• Mi a...? Ez most komoly?? – akadt ki Castiel.
• Bocs, haver! Nekem is most csörögtek anyáék, hogy megyünk unokatesómékhoz. Gondolom hirtelen jött ötlet volt.
• De a holnap akkor biztos?? – kérdezte nyomatékosítva a „biztos” szót a vörös.
• Igen, biztos! – mondta Lys, és lepacsiztak, majd elköszönt a bátyuskám és lelépett.
• Na én is megyek, mert már lassan otthon kéne lennem. Hozzánk meg ma jönnek a nagyiék. Maradnak karácsony másnapjáig. – mondta Valerie.
• Jól van. Jó legyél akkor. – öleltem meg barátnőmet, majd Fay–jel is megölelték egymást.
• Akkor sziasztok. – köszönt el a bézs nadrágos és sötétbarna kiskabátos lány.
• Én nem kapok ölelést? – viccelődött a mellettem álló Castiel. Tényleg, még ő is itt van.
• Öhm... – nézett rám kérdőn barátnőm, mire én rámosolyogtam, hogy nyugodtan. – Oké. – odalépett, és amennyire gyors lehet egy ölelés, na ez még annál is gyorsabb volt. Kicsit viccesre sikerült.
• Sziasztok. – intett Valerie, mi pedig elindultunk a másik irányba lévő buszmegállóba.
• Sziaaa! – integettünk utána mi is.
• De jó, hogy már csak holnap kell jönni. – törte meg a csöndet Fay, miközben odaértünk a buszmegállóba.
• Igen, tényleg jó.
• Remélem tényleg próbálunk holnap. Már másfél hete nem volt próba. – húzta a száját Castiel, miközben figyelte, hogy mikor jön a busz.
• Nem hiszem, hogy Lysander átvágna. – mondta Fay a fiúnak.
• Nem is azért mondtam, hogy átvágna... ma is látjátok milyen hirtelen jött nekik ez a dolog.
• Az igaz... – csatlakoztam a beszélgetésbe én is.
• Na de én megyek, kicsit kivagyok a mai naptól. Jók legyetek! – mosolygott huncutul rám a barátnőm. Hogy én mennyire megverem holnap! De csak szeretetből.
• De nem is volt ma olyan vészes napunk! – néztem a lányra annyira csúnyán, amennyire csak tudtam, hogy maradjon még, de hasztalan volt. Csak mosolygott rajtam.
• Na sziasztok. – kacsintott rám még egyet, majd elindult haza.
• Szia. – köszöntünk mi is Castiel–lel.
• Nézd, pont jön a busz. – mosolygott rám Castiel.

A busz megállt, előre engedtem a nénit, aki még a buszmegállóban állt, utána gondoltam megy majd Castiel. Tudom, elég fanatikusnak tűnik majd, de azért szerettem volna, hogy ő menjen, hogy érezhessem majd egy kicsit az illatát. Jó, igen, elég... fura, de szeretem az illatát. Kövezzetek meg érte!

• Menj csak! Lányoké az elsőbbség! – mosolyog rám kedvesen. Azt hiszem, elolvadtam.
• Én... oké. – mosolyogtam vissza, de amikor megindultam volna, hirtelen megbotlottam a saját lábamban. Igen, ez vagyok én...
• Héjj! – szólt Castiel, és hirtelen elkapott. Belekapaszkodtam erős karjaiba, és olyan közel voltam hozzá, mint még szerintem soha. – Jól vagy? – kérdezi aggódó tekintettel, és egyik kezével elenged, hogy államat megemelve a szemembe nézzen. Igen, ha arra gondoltok, hogy biztosan elpirultam, akkor igazatok van. Nagyon is!
• Ig–igen. – nyeltem egy nagyot és próbáltam elkapni a tekintetem.
• Felszálltok még ma, vagy ölelgetitek egymást még egy darabig? – szólt ránk a sofőr. Hát igen. Castiel még egyik kezével a derekamat, másikkal az államat fogta, én pedig neki fogtam a karját. Biztonságban éreztem magam.
• Mi legyen? – kérdezte rám vigyorogva Castiel.
• Hogy értve? – nem akartam hinni a fülemnek.
• Nem ülünk be egy fagyira a Walter's–be? – kérdezte komolyan a fiú, utána pedig annyit hallottunk, hogy a sofőr egy kisebb káromkodás után becsukta a busz ajtaját és elhajtott. Elkezdtünk egy kicsit nevetni azon, hogy itt hagyott minket a busz. Azért a maga módján elég vicces volt.
• Szóval? Mit szólsz? – kérdezte Castiel, amikor abbahagytuk a nevetést.
• Mihez?
• A fagyizáshoz.
• Castiel... tél van! – hívtam fel a figyelmét az időre.
• Akkor sütizni. Vagy csak igyunk meg valamit. Na? A busz már úgyis elment. – vigyorgott a srác és a távolodó buszra mutatott. – Azt hiszem pont lekéstük. – kezd el nevetni.
• Igen. Elég kicsin múlt, hogy rajta legyünk. – nevettem én is. – Oké, legyen. – mondtam a fiúnak egy mosollyal az arcomon.
• Mi? – kérdez vissza a fiú komolyan. – Ja, a Walter's? – csillan fel a szeme és elkezd vigyorogni.
• Igen. – mondtam mosolyogva, és azokba a gyönyörű, szürke szemekbe néztem.
• Akkor menjünk. – nyújtotta a karját, hogy belekaroljak. Örömmel tettem eleget a kérésének, és elindultunk a Walter's nevű helyre, ami étterem, kocsma, valamint fagyizó és sütiző hely volt egyben. Vagyis igazából három részre volt osztva. Útközben beszélgettünk egy kicsit, de igazából közel volt a hely, így sokat nem is tudtunk. Odaérve bementünk a kocsmai részbe, mert valahogy a másik kettő tömve volt. Elég sokan fagyiztak, pedig december eleje van és elég hideg. Nem értem az embereket.
• Ugye megmondtam. – vigyorog mellettem Castiel és a fejével a fagyizók felé biccent.
• Nekem ilyenkor már hideg van a fagyizáshoz, na. – vigyorogtam vissza, és szabad kezemmel megütöttem a kezét, amibe kapaszkodtam. Persze csak finoman.
• Jól van na. Meg ne verj! – fogta le az „ütögetős” kezemet mosolyogva, rátéve azt is a kapaszkodós kezére. Egyből elpirultam, és van egy olyan megérzésem, hogy ha a buszmegállósat nem is vette észre, de ezt biztosan.
• Megint elpirultál. – mosolyog rám a fiú.
• Én... én... én... – csak ennyit tudtam kinyögni.
• Aranyos. – mondja, és szeméből őszinteséget olvasok ki. – Öhm... – úgy láttam ő is zavarba jött. Ez most komoly? A „Nagy Castiel” zavarba jön? Kizárt! – Mit kérsz? – kérdezte, mert közben beértünk és leültünk a pultnál.
• Őszi levet. – halászom ki a pénztárcámat a táskából
• 2 vagy 3 decit? Esetleg fél liter? – mosolyog a fiú.
• 2 deci elég lesz. – mosolygok vissza és azokat a csillogó szürke szemeit nézem.
• Mit adhatok? – kérdezi unottan a pultos nő.
• 2x2 deci őszit kérek. – mondta a fekete hajú nőnek Castiel. – Te meg azt tedd el nagyon gyorsan! – mutat a pénztárcámra a fiú.
• Nem! – kezdenék el vitatkozni.
• Egybe vagy külön?
• Egybe! – mondta Castiel egyből és már bele is nyomta a nőnek a kezébe a pénzt, aztán leszállt a székről.
• Ez így nem ér! – mondtam a fiúnak és próbáltam csúnyán nézni rá, de ő csak kinevetett. Nem tehetek róla. Nem tudok csúnyán nézni. – Akkor neked adom oda! – tettem volna a kabátja zsebébe a pénzt, mire ő hátralépett én meg majdnem leestem a bárszékről.
• Ne már, Zoey! Meghívtalak, fogadd el! – adta ki a parancsot a fiú.
• De...
• Kérlek! – nézett rám olyan szépen, hogy nem tudtam mást csinálni...
• Köszönöm! – csak megköszönni.
• Egészségünkre! – koccintotta egymásnak a poharunkat mosolyogva a fiú, miközben végig a szemembe nézett. Azt hittem, ott helyben elájulok!
• Egészségünkre! – mondtam én is ugyan úgy.

Hiába ittunk csak 2–2 deci üdítőt, legalább fél órán keresztül iszogattuk. Rengeteget beszélgettünk, nevetgéltünk, régi sztorikat meséltünk egymásnak. Ezt a jó kis délutánt sajnos a hirtelen megszólaló telefonom zavarta meg.