Zoey - Életem egy blogba vésve (17.rész)

17. rész
A szünet

Vasárnap ki se mozdultam a házból. Otthon segítettem ezt-azt, de nem volt semmi más. November 1-je, hétfő, ünnep nap volt, így mindenki otthon volt. Lewis is hazajött még szombat este, így együtt volt a család. Kimentünk a temetőbe, vittünk ki friss koszorúkat. Otthon a már eddig lehullott faleveleket szedtük össze. Jó kis családi program, mi?

Kedd délután 1 órára beszéltük meg a többiekkel, hogy találkozunk Lakeland-ben, és az ottani Családi Park nevű helyre megyünk piknikezni. Én vittem kiflit, egy fél kiló paradicsomot, és ugyan ennyi paprikát – vegyesen fehéret és zöldet –, meg egy jó nagy plédet, és hát a buszon elég érdekesen néztek rám, mert elég nehézkes volt felszállni. Pedig elég rendesen össze volt hajtva a pléd. Szerencsémre az ikerpár kijött elém a buszhoz, a többiekkel pedig ott találkoztunk. Armin, aki hosszú, fekete farmernadrágot vett fel egy világosszürke pulcsival, kedvesen átvette tőlem a nehéz plédet. Így mentünk a parkba. Alexy egy fehér nadrágot vett fel kék felsővel, én pedig a jól megszokott sötétkék farmert vettem fel, világoskék felsővel, amin kis fehér pillangók voltak, és vettem fel hozzá egy fekete kis bőrdzsekit, mert elég fázós vagyok, márpedig novemberben már nincs 30 °C. A park bejáratánál már mindenki ott volt, csak minket vártak. Ők is elég szépen fel voltak pakolva. Megbeszéltük, hogy mindenki hoz valamit, ott pedig majd osztozunk. Armin meg Alexy hoztak focilabdát, Val hozott tollaslabda készletet, és meglepetésemre Lysanderrel tartott Castiel is, aki elhozta a gitárját.

Nagyon jól alakultak a dolgok már fél 3 körül járt az idő, amikor ismerős arcokat láttunk tőlünk alig 20 méterre. Néhány osztálytársunk egy kisebb csoportja volt. Miért is ne, ott volt Vanessa is...

• Sziasztok. – köszönt a lány amikor közelebb értek, jobb kezével hátradobta a haját, és Castielre mosolygott. A szívem majd’ megszakadt ennél a jelenetnél.
• Hali. – köszönt a többi osztálytársunk, akik a lánnyal voltak. Amber Collins, Carla Turner, Dake Jenkins, Antonio Winslow, meg még egy srác, akit nem ismertem.
• Ő a bátyám, Max. – mondta Antonio. Most már tudjuk, ki volt a +1 fő.
• Sziasztok. – mondtuk mi is, és láttam Castiel-en, hogy örül. Gondolom Vanessának...

Beszélgettünk egy pár szót, majd továbbálltak. Azt hiszem, a mai napomnak annyi. De legalább Castiel örült. Ez kicsit javított a hangulatomon, hogy legalább ő boldog volt.

• Zoey, nem jössz tollasozni? – kérdezte tőlem Val, és furcsán nézett rám.
• De, jövök. – tápászkodtam fel a plédről.
• Srácok, nem focizunk? – pattant fel Armin.
• Tőlem... – mondta Castiel.
• Oké! – mondta Austin – Nem gond, kicsim? – fordult oda Fay-hez.
• Dehogy is. – mosolygott rá a lány, aki sötét farmert viselt egy világoskék garbóval. - menjetek nyugodtan. – azzal nyomott egy puszit a fiú szájára. Olyan aranyosak együtt!
• Ajj... legyen... – mondta Alexy – Lys, te nem jössz?
• De, megyek én is. Csak számoltam... így 5-en leszünk. Fay, nem jössz te is? Akkor lehetnénk 3v3-ban.
• Nem tudom mit mondtál, de ha focizni hívsz, akkor jövök. – nevette a lány.

Miután összébb raktuk a cuccokat, Valerie-vel kicsit arrébb húzódtunk tollasozni.

• Mesélj, mi van Castiellel? – tért egyből a lényegre barátnőm, aki világosbarna hosszúnadrágot viselt hozzá illő kis kabátkával. Beszélgetés közben azért játszottunk is.
• Mi? M-mégis mi lenne? – kezdtem el hirtelen dadogni. Nem tudom, hogy történt.
• A vak is látja, hogy mozgolódik köztetek valami.
• Ja... Vanessa. – mormogtam halkan magam elé.
• Ki? – kérdezte csodálkozva.
• Hm? – válaszoltam kérdésre kérdéssel és véletlen a labda mellé ütöttem.
• Kit mondtál? Vanessa? Az osztálytársunk Vanessa?
• I-igen... – sütöttem le a szemem.
• De hát neki barátja van!
• A szívet nem érdekli...
• Kinek a szívét?
• Castielét... – ütöttem teljes erőből a földbe a labdát.
• Hát... én nem ilyesmire gondoltam, amikor az előbb azt mondtam, hogy mozgolódik köztetek valami. – húzta el a száját a lány, és feldobta a labdát, majd elütötte nekem.
• Pedig ez van. – ütöttem közben vissza neki a labdát.
• Mondjuk... tényleg kicsit rá van kattanva a csajra. – vallotta be barátnőm a valóságot.
• Úgy tűnik, nem csak nekem tűnt fel.
• De veled is jól elvan, nem?!
• De... amikor meséltem a múltkori dolgot, hogy átjött bocsánatot kérni...
• Igeeen? – kérdezett bele a mondandómba barátnőm kíváncsian.
• Akkor... azt is mondta, hogy kedvel. – pirultam el.
• DE JÓ! – kiáltotta el magát örömében a lány, mire természetesen mindenki minket nézett.
• Cssssss! Halkabban! – mentem oda hozzá nevetve.
• De ez akkor is jó hír, nem?!
• Ja... ha ne mondta volna utána, hogy Vanessát meg Dorindát is kedveli... – arcomról hirtelen még a mosoly is eltűnt és a földet kezdtem el bámulni.
• Naaa, ne legyél szomorú! – jött oda hozzám barátnőm vigasztalóan – Basszus! – hangzott hirtelen Val szájából, mire hátranéztem.

Hát na... ki gondolta volna, hogy Vanessa és csapata teljesen véletlenül visszajönnek? Tegye fel a kezét, aki sejtette! Igen, én is... De az még nem volt elég, hogy ott voltak, a „bombázó” csaj, még félre is hívta Castielt beszélgetni. Nagyon vigyorgott mind a kettő, így hát nem is akarom tudni, hogy miről van szó.

• Na jó, nekem ennyi elég volt mára. Inkább hazamegyek. – adtam oda neki az ütőmet.
• Mi van? Miért? – kérdésére csak egy fura arckifejezés volt a válaszom, ami annyit tett: „Ezt most komolyan kérdezed?” – Jó, tudom, hogy miért. De kérlek, ne menj még. A többiek se fognak csak úgy elengedni.
• Ja... persze, hogy nem... – legyintettem egyet, majd megindultam a többiekhez.
• Srácok, én lelépek. A plédet szívesen itt hagyom nektek, csak majd valamelyikőtök vigye már haza. – mondtam a többieknek, miközben már el is kezdtem összerakni azt a kevés saját cuccomat, amit kiraktam a táskámból.
• Oké, szia. – mondta Armin.
• Akkor sziasztok. – mondtam, majd indultam a kijárat felé.
• Hé. – fogta meg valaki a kezem hátulról – Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy elengedünk? Még fiatal a mai nap. Maradj még egy kicsit. – mondta a srác.
• De Lys, tényleg menni szeretnék. – mondtam a fiúnak lesütött szemekkel.
• Nem érdekel, itt maradsz. Nélküled nem lenne ugyan olyan. – mondta Alexy és odajött mellém.
• Ez nagyon is igaz. – csatlakozott Armin is a másik két fiúhoz, és odajött mellénk.
• Te az előbb még simán elengedtél. – mosolyogtam rá a fekete hajú fiúra.
• Csak hülyeségből mondtam. Ha Lys nem állít meg, akkor én állítottalak volna. – mondta Armin, és szeméből őszinteség árulkodott.
• Hát... én nem is tud... – mondtam volna, ha valaki nem szakít félbe.
• Na mi van, Zoey? Megkörnyékeztek a srácok? – mondta Castiel gúnyosan. Hirtelen nem tudtam mire vélni ezt a stílust.
• Nem, csak... – válaszoltam volna, de valaki megint közbevágott. Ez most komoly? Nem mondhatok végig semmit??
• Miért, Castiel? Talán zavarna, ha azt csinálnánk? – pillantott hátra Lysander a haverjának.
• Engem ugyan nem. Azt csináltok, amit akartok. – mondta, és a hátára fekve, két kezét a feje alá téve, vigyorogva elterült. Ennek mi baja lett hirtelen? Ja, tényleg... Hogy is felejthettem el? Hát Vanessával beszélgetett még az előbb. Tényleg...
• Hova lett Vanessa? – mondtam ki hangosan gondolataim végét.
• Találkozik az egyik barátnőjével. – mondta még mindig nagy vigyorral az arcán.
• Azt hittem a barátjával. – tette hozzá a beszélgetéshez hirtelen Val, és Castielre nézett lenéző tekintettel, akinek éppen hatalmasra kikerekedtek a szemei ettől a mondattól. Lehetséges, hogy nem tudott Vanessa barátjáról. Lehet, hogy visszanyalt a fagyi?
• Ba-barátja? – kérdezte barátnőmtől a fiú még mindig csodálkozva.
• Csodálkoztam volna, ha egy ilyen bögyös bigének ne lenne pasija. – tette hozzá nagy vigyorral az arcán Armin, mire Castieltől kapott egy szinte már megsemmisítő pillantást.
• Na, Castiel. Ez a hajó elúszott. – tette hozzá Lysander, aztán hirtelen kikerekedtek a szemei és a szájára csapott. Talán ezt nem lett volna szabad elmondania?
• Nyugi Lys. Szerintem mind tudjuk, hogy Castielnek bejön Vanessa. – tette hozzá Alexy.
• Ha szabad közbeszólnom, még nekem is feltűnt, hogy valami van, pedig nem régóta vagyok a csapatban. – tette hozzá Austin, aki Fay-t ölelgette teljes szívvel. Talán a mai napomban ők a legjobbak és legszebbek. Így együtt.
• Nem tudsz te semmit! – mondta a fiúnak Castiel és hozzádobott egy kiflit. Igen, azokból a kiflikből dobott el egyet, amiket én hoztam. Talán... ez sem volt véletlen.
• Állj már le, haver! – nyugtatta le Lysander a fiút.
• Khm. – köszörülte meg a torkát Val. Jajj, rosszat sejtek. – Szóval, Zoey... – tudtam! –...miért is akartál hazamenni? – kérdezte a lány, pedig nagyon jól tudta a választ. Csak azt a többiek előtt nem mondhattam el...
• Mi? – nézett rám csodálkozva Castiel – Haza akartál menni?
• Én... igen. – vallottam be lesütött szemmel.
• Mégis mikor?
• Amikor beleszóltál a beszélgetésbe... éppen marasztalni akartuk. – mondta neki Armin, nem éppen a legkedvesebb hangján.
• De mégis miért? – kérdezte még mindig csodálkozva a fiú.
• Hát... nem voltam jól. Vagyis... nem vagyok.
• Mi a baj? Rosszul vagy? – lépett oda hozzám Castiel teljesen úgy, mintha aggódna, és megfogta egyik kezével a vállamat, a másikkal pedig az államat emelte feljebb, hogy egymás szemébe nézzünk. Miért?? Miért kínoz még most is??
• Én... nem. – mondtam egy kis gondolkozás után, és hátrébb léptem, hogy ne fogja a kezemet és ne is kelljen a szép, szürke szemeibe néznem.
• Akkor?
• Csak nem volt jól és kész! – kelt a védelmemre Fay. Biztosan észrevette, hogy valami sántít a beszélgetésben – Szállj le róla!
• Én csak... oké. – mondta a végét halkan Castiel.

Még beszélgettünk egy kicsit az időjárásról, meg hasonlókról, közben eszegettünk, majd elkezdtünk pakolászni. Jó volt, hogy csak a kis táskámban lévő 1-2 apróságot kellett hazavinnem, meg a nagy plédet. Nem mondom, hogy könnyű volt, de elég. A buszmegállóig Armin hozta, mint kora délután. Ott elköszöntünk egymástól, a többiek pedig elindultak haza. Castiellel ketten maradtunk a buszmegállóban. Nem szóltunk egymáshoz semmit, még a buszon sem. Ott szállt le ahol én, pedig egyel később szokott. Hazakísért, a kapunkig hozta a plédet. Még a buszmegállóban vette ki a kezemből, amikor megkérdezte, hogy hazakísérhet-e, amire nekem csak egy „Mindegy.” volt a válaszom. A kapunkhoz érve viszont újra megszólalt:

• Figyi, Zoey. Én sajn... – kezdett volna bele.
• Nem kell. – vettem ki a kezéből a plédet – Jó éjt, Castiel. – mondtam, majd bezártam magam után a kaput és meg sem álltam a szobámig. A házba beérve próbáltam jókedvűen köszönni az itthoniaknak.

Fogalmam sincs, hogy Castiel mondott-e valamit utána, és ha igen, akkor mit. Az igazat megvallva nem is érdekel. Elegem van az egészből. Hogy azt hittem, lehet köztünk valami. A szobámba beérve ráborultam arccal előre az ágyamra, és elkezdtem sírni. Nem tudom, hogy mi volt a valódi oka, de keservesen zokogtam, míg nem álomba sírtam magam.