Zoey - Életem egy blogba vésve (23.rész)

23. rész
Kiborulás és következmények

A következő két hétnek gyorsan vége lett, már a bál hetét kezdtük meg. Mindenki nagyon izgatott volt, a ruhámat is lerendeztem a megbeszéltek szerint. Castiellel a ruhakölcsönzőben beszéltem utoljára. Hiányzik, hogy beszéljen hozzám, hogy rám nézzen, hogy megérintsen. Minden hiányzik. De nem mutathatom ki az érzéseimet, mert ellenem fordítanák. Még ha nem is Castiel, de Amber valahogy biztosan. Talán Vanessa is. Bár Dorinda is nagyon jól tudja, hogy egy ideje tetszik nekem Castiel, még ha azt nem is tudja, hogy úgy érzem... beleszerettem. Lehet, hogy az akkori telefonhívásával csak fájdalmat akart okozni, vagy meg akarta mutatni, hogy soha semmi közöm nem lesz Castielhez, nem tudom. Az biztos, hogy eléggé szíven ütött a hír.

Mikulásra pénteken ajándékoztunk. A ruhapróbálós péntek utáni hétfőn húztunk neveket. Én Nathaniel–t húztam, Amber ikertestvérét. Mivel sok mindent nem tudok róla, hogy miket szerethet, így kértem egy kis segítséget Rosa–tól, mert tudtam, hogy egy általános iskolába jártak. Sokat ő se tudott róla mondani, csak annyit, hogy szeret olvasni, főleg krimiket. Gondoltam veszek bele neki valami kisebb könyvet, de nem találtam semmi olyat, ami jó lett volna, így maradt a hagyományos csoki, narancs, mogyoró, szaloncukor összeállítás. Raktam bele neki még egy kis jegyzetfüzetet, mert tudom, hogy sokat tanul. Azt már észrevettem az elmúlt hónapok alatt. Nem mondom, hogy örült neki, de valahol szerintem sejtette, hogy nem lesz valami változatos a csomag.

Engem Alexy húzott, aki telerakta nekem csokival. Tudja, hogy milyen édesszájú vagyok, és szó szerint tele volt szegény mikulás zacskó. Viszont volt egy valami, amire egyáltalán nem is számítottam. Kaptam egy nagyon szép, kis fehér és kék színátmenetes, virágos karperecet, eredeti csomagjában, rajta egy cetlivel:

Milyen aranyos! Hát persze, hogy felveszem a bálon! Megköszöntem és a nyakába ugrottam, majd megpusziltam. Kathlyn–nel is sétáltam a hétvégén. Kérdezgettem az új suliról, meg a pasikról. A sulival kapcsolatban azt mondta, hogy a diákok rendesebbek, mint a Sweet Amorisban, a tanárok meg rosszabbak. Van valami alkoholista tesitanáruk is. Pasikkal kapcsolatban azt mondta, hogy nálunk valamivel jobb a felhozatal, mert ott nem nagyon van olyan, aki normális lenne és helyes is. Hát Martinnál nem úgy vettem észre, hogy akármelyik is megvalósult volna. Oké, egyszer találkoztam vele, de nekem elég is volt. Kathlyn–t pedig átverte az a szemét! Fúú… hagyjuk is most ezt.

Ma pedig már 8–a, hétfő van. Valahogy nem volt semmi kedvem jönni. Nem is aludtam jól, meg már nagyon várom a bált is. Kinek van kedve ilyenkor iskolába jönni? Apára is sokat gondoltam még, de a barátaimnak köszönhetően már kevesebbet szomorkodtam. Első óránk matek volt, amiből röpdolgozatot írtunk. Kivételesen egész jól sikerült, aminek örültem, de a jó kedvem hamar alábbhagyott, mert a következő óra egy földrajz volt... témazáróval. Az már kevésbé sikerült fényesen, de hát remélem nem lesz annyira vészes. Utána egy töri, egy dupla német és egy nyelvtan következett. Az utolsó 4 óra lassabban lelt. Nem volt felelés, röpdolgozat vagy témazáró. Amint végeztünk, mindenki kiviharzott az osztályteremből. Szokásomhoz híven lassan pakoltam, így utolsónak léptem ki a teremből. Azt elhagyva Lysander és a többiek még ott vártak.

• Azt hittem, már soha nem jössz ki, húgi! – nevetett Lys és átkarolta a vállamat, úgy indultunk el.
• Jól van na! – nevettem én is. – Tudjátok, hogy lassan pakolok.

Éppen a fiúmosdó előtt haladtunk el, amikor onnan egy srác lépett ki. Igen, Castiel volt az a srác.

• Helló. – köszönt a fekete nadrágot és a piros hosszú ujjú inget viselő srác.
• Szia. / Hali. – köszöntünk mi is.
• Jössz velünk, haver? – kérdezte a szürke nadrágban és zöld felsőben lévő Lys Castielt, miközben a fehér hajú srác még mindig a vállamat karolta át.
• Hm. – vetett rám egy megvető pillantást a vörös. – Miért is ne.

A suliból kiérve persze szétvált a csapat, így Castiellel együtt mentünk a buszmegállóba.

• Szóval... öhm... – kezdtem bele, hogy beszélgessünk valamiről, mert már eléggé kínosan éreztem magam 10 perc hallgatás után.
• Igen? – kérdezte a srác nyugodtan. Most nem volt semmi a tekintetében.
• Hallottam, hogy Dorindával jössz a bálba. – mosolyogtam rá a fiúra. Legalábbis próbáltam.
• Ja, igen! – vigyorodott el a srác. – Nagyon megkedveltem, rendes lány. Gondoltam, miért ne vinném el őt a bálba? Rengeteget beszélgetünk, úgy mindenről.
• Na az jó. – mosolyogtam rá folyamatosan. Azt hiszem, ráfagyott az arcomra.
• Ugye? Szerintem is! – nézett rám megint ugyan azzal a tekintettel, mint az iskolában.
• Jó! Nem tudom mi a fene bajod van, de már nem is érdekel! Utálom, amikor így nézel rám! Fogalmam sincs mit tettem, de már elegem van ebből! Nem muszáj nekünk egymásra néznünk! Beszélnünk meg aztán pláne! Ne is köszönj, mert már az ilyen stílusodból is elegem van! Felejtsük el egymást! – keltem ki magamból és egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit kizártnak tartok, hogy ne vett volna észre.

Szerencsémre a busz éppen akkor állt meg, így gyorsan előkapva bérletemet felszálltam. Mivel csak ketten voltunk a megállóban, leszálló pedig nem volt, a busz is elindult. Leültem a sofőr mögötti sorba, és bámultam ki az ablakon út közben. Castielt nem láttam felszállni, valószínű ott maradt. Nem tudom mi a fene ütött belém. Talán már annyira felgyülemlett bennem minden vele kapcsolatban, hogy már nem bírtam tovább. Hogy mondhattam ilyet? Hogy mondhattam, hogy „Felejtsük el egymást!”, amikor tudom jól, hogy én nem leszek képes rá?? Bár, ha ő úgy viselkedik majd, ahogy az előbb mondtam neki – vagyis már majdnem ordítottam – , akkor remélem könnyebb lesz elviselni nélküle a következő 3 és fél évet. Úristen, de sok még. – sóhajtottam egyet.

A hét többi napján nem igazán szólt hozzám, csak reggelente egy „Szia Zoey.”–t mondott. Pedig megkértem, hogy annyit se. A többieknek nem nagyon tűnt fel, hogy mi történt, mert a suliban amúgy se nagyon beszélgettünk. Persze Valerie és Fay már másnap kiszúrták, hogy baj van. Rögtön az első szünetben már tuszkoltak be a lány wc–be, hogy kifaggassanak. Természetesen, csak miután megnézték, hogy tiszta–e a levegő. Csak egy lány volt bent az egyik fülkében, de nem Vanessa, és nem is Amber vagy a kutyái. A kilógó táskája ismeretlen volt, így a lányok elkezdték a vallatásomat.

• Mi történt veled és Castiellel tegnap? – kezdte egyből Fay.
• Semmi. – mondtam, de nekik nem tudtam hazudni. Egyből leolvasták az arcomról.
• Elmondod magadtól, vagy kérjek egy harapófogót a karbantartótól? – keményített be Valerie is.
• Rendben. – sóhajtottam egyet, majd elmondtam nekik a tegnapit. Azt is, hogy hogyan éreztem magam, miután elmondta mennyire kedveli Dorindát.
• Basszuskulcs. – húzta a száját Fay.
• Ez így elég rossz. – mondta Val is.
• Ugyan lányok, koncentráljunk a bálra! – mosolyogtam rájuk, és beléjük karoltam, ezek után pedig kimentünk a lány mosdóból.

A nap és a hét hátralevő részében nem is merült fel a témák között Castiel, vagy a kis „kirohanásom” a buszmegállóban. Elég volt nekem annyi, hogy néha köszönt, én meg vissza. Egyedül Lysander kérdezte meg csütörtökön, hogy mi van velem meg Castiellel, de furcsa módon teljesen nyugodtan egy „Semmi.” választ tudtam adni. Ezzel le is zárult a beszélgetés a fiúról.

Pénteken teljes extázisban volt mindenki. Alig bírtunk megülni a helyünkön főleg úgy, hogy 0. órában volt egy földrajzunk, amiből kikaptuk a témazárókat. Kettő ponton múlt a 3–as osztályzatom, így csak 2–es lett. Nem baj, majd megpróbálom kijavítani. Követező egy lyukas óra volt, de mivel már december van, így kint eléggé lehűlt az idő. A kis csapattal ezért bent maradtunk az aulában, leültünk az egyik sarokba ahol volt 6 fotel, előtte pedig vettünk 1–1 forrócsokit az automatából, amit együtt elszürcsölgettünk.

• El se hiszem, hogy már holnap bál! – mondtam a többieknek, majd belekortyoltam a forrócsokimba.
• Hát igen. – mosolygott Armin.
• Zoey, a rózsát felveszed majd? – kérdezte mosolyogva Alexy.
• Persze, hogy felveszem! – mosolyogtam vissza, majd rákacsintottam a fiúra.
• Hé hé hééé! Milyen rózsa? – kérdezte tőlem az Alexy mellett ülő Lysander, akin fehér nadrág volt és zöld felső. – Ráhajtottál a húgomra, te kis piszok? – röhögte el magát Lysander, majd vállával egy kicsit lökött a sötétkék nadrágban és felsőben lévő Alexyn.
• Jó, hogy! – röhögte el magát Alexy, én pedig hiába tudtam, hogy viccel, egy kicsit mégis elpirultam.
• Héé! – vágtam közbe vigyorogva. – Én is itt vagyok!
• Tudjuk! – mondták egyszerre, majd elkezdtek „vitatkozni”, mint amikor egy báty meg akarja védeni a kishúgát a csúnya, rossz bácsiktól.
• Ő az én kicsi húgicám, és nem hagyom, hogy egy magadfajta rossz útra térítse! – kezdett bele Lysander.
• Hogy érted, hogy magamfajta? Maximum több zenét hallgatnék vele. – folytatta Alexy.
• Sziasztok! – vágódott le mellém Castiel, mivel én ültem a „sor” szélén. Fogalmam sincs, hogy mikor vagy hogy került oda.
• Szia. – köszöntünk vissza, a fiúk pedig folytatták a „veszekedést”. Armin és a lányok csak nevettek rajtuk, én pedig próbáltam figyelni a többiekre.
• Ráérsz egy kicsit? – súgta a fülembe a vörös, engem pedig a hideg is kirázott a hangjától, meg a leheletétől, ami bizsergette a fülemet.
• Megbeszéltük, hogy nem fogunk egymáshoz szólni. – fordultam felé, és próbáltam hűvösnek mutatkozni, ahogy ő tette az utóbbi időben elég sokszor.
• Nem igaz. Te mondtad, engem meg nem hagytál szóhoz jutni. – jó, tényleg így volt. De akkor is! Hagyjon békén. Menjen vissza Vanessához, vagy Dorindához, vagy mit bánom én, hogy kihez. Csak engem kerüljön el.
• Nem érek rá. A barátaimmal beszélgetek! – mondtam, és visszafordultam a többiekhez, akik még ugyan azt folytatták, amit elkezdtek amikor odajött a vörös.
• Nekem úgy látszik, hogy most pont nem foglalkoznak veled.
• De. Rólam vitatkozik Lys és Alexy.
• Arminnal vitatkozik. – mondta komolyan, odamutatva a fiúkra. Odanéztem és basszus tényleg.
• Akkor is a Call of Duty a jobb! – mondta Armin.
• Egy frászt! A Counter Strike sokkal jobb! – vitatkozott vele Lys.
• Hogy a …? – néztem csodálkozva a fiúkra.
• Akkor? Jössz? – kérdezte Castiel, mire én visszafordultam hozzá, ő pedig barátságosan rám mosolygott. Olyan nehéz nemet mondani neki, amikor ilyen kedvesen néz.
• Én... – elgondolkoztam, majd folytattam. – Majd ha megittam a forrócsokimat. – mondtam úgy, hogy mélyen a szemébe néztem, de próbáltam hideg lenni újra, és belekortyoltam az említett italba.
• Áhh... – idegesen legyintett egyet, majd ott hagyott.

Csak néztem utána megszakadó szívvel, amíg el nem kanyarodott a folyosó végén.

• Mit akart Castiel? – kérdezte a mellettem ülő Valerie.
• Beszélgetni.
• Ééés...? – várta az izgalmas folytatást lila egybe ruhás barátnőm, amit egy vastag harisnyával vett fel.
• Semmi. Mondtam, hogy előtte megiszom a forrócsokimat. Erre elment. – néztem bele a forrócsokimba, hátha abban lelek választ mindenre.
• Biztos tudta, hogy sokáig iszod. – kuncogott mellettem a lány.
• Elég idegesnek tűnt... – vizslattam még mindig az italt, és egyre szomorúbb lettem. Nem volt benne más, csak a búslakodó tükörképem.
• Minden rendben lesz, hidd el nekem. – mosolygott rám barátnőm, és átkarolta a vállamat.

Nagyon reméltem, hogy igaza lesz, mert nagyon hiányzott Castiel. De egyszerűen már nem bírtam tovább azt sem, hogy folyton Úgy néz rám. Rosszul esett és a hideg is kirázott tőle sokszor. De akkor is... úgy érzem... úgy érzem, hogy szeretem!