Zoey - Életem egy blogba vésve (18.rész)

18. rész
Boldogtalan napok

Reggel kisírt szemmel a telefonom csörgésére ébredtem. Szerencsére nem hívott senki, csak az ébresztőm volt, hisz’ sulinap van. Juhé. A kedvem kb. a Föld magjánál van, szóval nincs valami jó hangulatom. Kinéztem az ablakon, hogy mit kéne felvennem. Elég hűvösnek látszódott, így arra gondoltam, hogy egy gyors tusolás után egy fehér garbót veszek fel egy sötétszürke nadrággal, amihez párosítottam a kis fekete bőrdzsekimet és egy fekete bokacsizmát. Fáradtan indultam útnak, még hozzá annyira, hogy még a reggelimet is otthon hagytam. Hát csodálatos, tényleg. Még szerencse, hogy volt nálam valamennyi pénz. Majd valamit veszek belőle. Felszálltam a buszra, és fáradtan lerogytam egy idős bácsi mellé. Hát igen, ezt nem kellett volna. Az idős bácsi a pincsis volt a parkból.

• Jó reggelt, kis hölgy! – köszönt nekem vidáman a bácsi.
• Jó reggelt! – próbáltam rámosolyogni, de úgy éreztem, hogy inkább vicsorításnak tűnt.
• Elég rosszul néz ki. Minden rendben? – kérdezte aggódva a bácsi.
• Persze, csak kicsit rosszul aludtam.
• Mi a baj?
• Hát... csak dolgozatot írunk és arra tanultam.
• Dogát írunk?? – kérdezte mellőlem a másik oldalról valaki. Amikor odanéztem megláttam, hogy Castiel volt a hang tulajdonosa. Jajj, de jól kezdődik már a reggelem.
• Nem ma írunk... infóból? – kérdeztem az első olyan tantárgyra, ami az eszembe jutott, hogy ma lesz.
• Dehogy. Majd pénteken írunk. De arra mégis mit tanultál? – kérdezte a legjobbat Castiel, mert magam se tudtam a választ. Hiszen csak Word-ből írunk. Ezért is nem pazaroljuk el rá a mai dupla órát.
• Csak... átnéztem mindent jó alaposan. – próbáltam kamuzni. Nem tudom, hogy így fáradtan mennyire voltam hiteles.
• Akkor feleslegesen, mert csak pénteken lesz a doga.
• Nem volt felesleges, mert így jobban megmarad neki. – állt mellém a bácsi – Ha megkérdezhetem, miért nem a barátod mellé ültél? – mégis ellenem van.
• Csak az osztálytársam. Egyébként nem figyeltem. Elég fáradt vagyok, így csoda, hogy a buszra fel tudtam szállni. – mosolyogtam a bácsira. Ahhoz képest elég könnyű volt kimondani, hogy „csak osztálytárs”.
• Ja, értem. – sandított át Castielhez a bácsi.
• Tényleg csak osztálytárs. – hangsúlyozta ki a „csak” szót a fiú. Na, ez már kicsit rosszabb volt, hogy ő mondta ki. Főleg így, a legrosszabb szót kihangsúlyozva tette mindezt.
• Hát, rendben. – törődött bele a bácsi. Nem is nagyon beszélgettünk tovább. Közeledtünk az iskolához, ezért hátramentem az ajtóhoz és megnyomtam a gombot. Sokkal hamarabb szeretnék leszállni, mint Castiel. Nem akarok vele menni iskolába. Nagyon remélem, hogy megint vár valaki a buszmegállóban.

Hopp, SMS-em jött. Kapartam ki a zsebemből a telefonomat.

Feladó: Valerie Miller

Üzenet:

Szia Zoey, drága. Nem megyek a héten suliba. Eléggé lebetegedtem. Belázasodtam és minden kijön belőlem. Szerintem elkaptam valamit. Jegyzetelnél nekem is az órákon, kérlek? Jó legyél, puszillak. Kitartást! ♥

Hát ez nagyon jó. Most komolyan??

Címzett: Valerie Miller

Üzenet:

Szia drága Val. Persze, jegyzetelek neked is. Majd valahogy kibírom nélküled ezt a pár napot... Gyógyulj meg. ♥ puszi

Na, itt vagyunk. Kérlek, várjon kint valaki! Könyörgök! – imádkoztam magamban.

• Lysander? – kérdeztem magamban, magamtól. Ő állt a buszmegállóban fekete nadrágban és barna őszi dzsekiben.
• Szia Lys. Hát te? – kérdeztem egyből a fiút, amint leszálltam és mentem oda hozzá, hogy arcra puszit adjunk egymásnak. Ez már-már szokásunkká vált.
• Helló, Zoey. – adott két puszit, majd folytatta – Castielt várom. Biccentett a srác felé, aki épp akkor szállt le.
• Ja, értem. – húztam el a számat egy kicsit.
• Mi a baj? Nyúzottnak tűnsz. – aggódott értem a „bátyuskám”.
• Úgy is érzem magam... – nevettem el erőltetve magam.
• Na gyere húgi, menjünk suliba. – ragadta meg a vállam és magához húzott, hogy úgy menjünk. Nem igazán érdekelt Castiel, így én meg megragadtam Lys derekát és úgy sétáltunk be a suliba.

Szinte minden szempár ránk szegeződött, kivéve egy. Castielé. Mintha szándékosan még csak felénk se nézne. Lehet, hogy Vanessát keresi... De mit is mondtam az előbb? Ja igen, hogy nem érdekel. Ahogy beértünk, Amber és alattvalói rosszallóan pillantottak ránk.

• Nem is tudtam, hogy együtt vagytok. – kezdte egyből a szőke lány, köszönés helyett – Hát, Lys. Találhattál volna jobbat is... – mért végig engem Amber lenézően. Ez csak fokozta a mai napon a hangulatomat. Most már szerintem keresztül is ért a Földön...
• Fejezd be, Amber! Mi bajod van vele? – állt egyből mellém... Castiel?!
• Ugyan, Castiel. – lépett hozzá közelebb a lány – Te is tudod, hogy mennyivel jobb lányok járnak az osztályba. – kacsintott rá a világoskék leggingset és fehér hosszított garbót viselő lány Castielre, majd bökött a fejével nekünk bal oldalra. Ki más ült volna ott, mint Vanessa...

Akár mennyire is „meglepő”, erre a teljesen sötétszürkébe öltözött Castiel már nem válaszolt semmit. Minek szólalt meg egyáltalán? Jobb lett volna, ha inkább csendben marad. Így még rosszabbul érzem magam. Elég lett volna, ha csak sérteget egy kicsit Amber, és kész. Neeeeem, Castiel drágának megint bele kellett szólnia, hogy a végén még rosszabbul érezzem magam... Sikerült... köszi!

Eltávolodtam egy kicsit Lysandertől, majd megszólaltam.

• Val ma nem jön suliba, de Fay-t megkeresem. – amint kimondtam, megint pittyegett a telefonom. Rosszat sejtek... Nagyon rosszat!

Feladó: Fay Stevenson

Üzenet:

Szia Zoey. Ne haragudj, de nem tudok menni ma suliba. Mamámnak a szülinapját ünnepeljük majd, ezért elmegyünk a tenger mellé a nagyszülőkhöz. Majd beszélünk. Puszi ♥

• Ezt nem hiszem el! – tört ki belőlem.
• Mi a baj? – kérdezte Lys.
• Fay se jön... – mondtam és úgy éreztem, hogy ma az egész világ ellenem van.
• Mi itt vagyunk neked. Ugye, Castiel? – persze, pont őt kell neked is bevonni. Köszi bátyus.
• Mi? – kérdezte a srác, aki mindeddig Vanessával szemezett... – Bocsi, elbambultam.
• Naná... – tettem hozzá egyből. Legyintettem egyet és a szemeimet forgattam.
• Tessék? – kérdezett vissza a fiú.
• Hagyjuk... Lys, mindjárt jövök. Elszaladok a büfébe. – mondtam, és fordultam volna meg, amikor megjött Mr. King, hogy indulhatunk be a terembe. Szerencsére a 0. német most elmaradt, mert a tanárnak el kellett mennie. Nem tudom, hogy tudtam volna felkelni...
• Majd szünetben elmegyek veled, jó? – mosolygott rám kedvesen Lys.
• Oké. – sóhajtottam egy nagyot.

Hirtelen eszembe jutott, hogy nem írtam vissza Fay-nek. Amint beértünk a terembe, gyorsan vissza is írtam neki.

Címzett: Fay Stevenson

Üzenet:

Szia Fay. Oké, mi már órán vagyunk. Jegyzetelek neked is, mint Val-nek. Puszi ♥

Csak ennyire futotta az időből, mert már szólt is a tanár, hogy azonnal rakjam el a telefont. Engedelmeskedtem, mert nem akartam bajt.

Következő szünetben Lyssel elmentünk a büfébe. Sajnos a pénzemből csak egy kis csomagolt croissant-ra futotta, így gondoltam meghagyom későbbre. 3. óránk után viszont már nem bírtam tovább, és csak abban reménykedtem, hogy hamar véget ér ez a nap, hogy minél előbb hazaérjek és ehessek valami normálisat is. Ének – vagyis a 6. óra – után megkönnyebbülve léptem ki a suliból, oldalaimon az ikrekkel, mögöttünk meg Lys jött Castiellel. Hazaérve jól megebédeltem, de lehet, hogy inkább már vacsora volt.

Csütörtökön hasonlóan „nyugodt” volt a napom annyi különbséggel, hogy nem hagytam otthon a reggelimet és Fay is volt suliban.

Pénteken már alig tudtam megülni a helyemen. Minden bajom volt. Elegem volt Castielből, elegem volt Vanessából és Amberből. Elegem volt a suliból, és minden hozzá köthető dologból. Egyedül Fay, Lys meg az ikrek tartották bennem a lelket. Most még a héten Dorindával se jöttem ki valami jól. Amikor beszélgettem volna vele, akkor is lelépett, mert hogy neki Vanessával kell beszélnie, mert ez meg az... Amber viszont szerda óta békén hagyott. Nem is bántam, mert nem voltam még mindig valami jó hangulatban.

Szombaton átmentem Val-hez, hogy megnézzem, hogy van, és elvittem neki a jegyzeteket is, amit otthon lefénymásoltam neki.

• Na szia, kis beteg! Hogy érzed magad? – mosolyogtam barátnőmre, amikor kinyitotta nekem a bejárati ajtót.
• Szia Zoey. Már vártalak. Köszi, már jobban. – mosolygott rám barátnőm, és megölelt.
• Ennek örülök. Elhoztam a jegyzeteket. – mondtam neki, amikor már útban voltunk a szobájába.
• Köszönöm. Sok mindent vettetek? Hogy sikerült az infó doga?
• Érdekes módon nem volt sok minden. Amúgy nem volt nehéz. – mosolyogtam rá a lányra, aki szürke melegítőalsót viselt egy fehér pólóval, amin apró színes csillagok voltak.
• Na de mesélj... – ült le az ágya szélére, és megpaskolta maga mellett az ágyat, hogy üljek le mellé én is – mi van Castiellel? – tette fel számomra a jelen helyzetben a legnehezebb kérdést. Válaszul először sóhajtottam egy nagyot, amikor leültem mellé.
• Jól van. – ennyit tudtam kinyögni.
• És te... jól vagy? – kérdezte, de szerintem tudta a választ. Csak a fejemet csóváltam.

Elmondtam neki, hogy mi volt kedden, miután elváltak útjaink. Hogy Castiel hazakísért, de nem akartam vele beszélni. Utána szóba jöttek a szerdai nap történt dolgok is... Meséltem neki a buszon a bácsiról, aztán az Amber-rel váltott „beszélgetésről”, amibe Castiel inkább bár, belese szólt volna. Úgy láttam, nem nagyon tud rá mit mondani, amit meg is értek. Életem egyik legszörnyűbb néhány napja volt. Beszélgettünk egy kicsit, utána hazamentem.

Vasárnap délután elvittem Do-t sétálni a parkba. Talán ő volt a legjobb dolog az utóbbi pár napban. Jó volt látni, hogy milyen boldog a drága kutyám. Amikor indultunk volna haza, megláttam a kapunál Démont, és hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. Hát persze, hogy be kellett jönnie. Castiel sétált a kutya után, fogva annak a pórázát, és bekanyarodtak a parkba. Egyből meglátott, és odajöttek hozzánk.

• De jó, hogy itt vagy, Zoey. – mosolygott a fiú – Ráérsz egy kicsit? – kérdezte komolyabban.
• Nem igazán. Éppen indultunk haza. – mondtam komolyan a fiúnak.
• Kérlek. A suliban történtekről szeretnék beszélni.
• Szerintem nincs miről... – mondtam a fiúnak keserűen – Gyere, Do. Menjünk. – hívtam a kutyámat magam után, és otthagytuk a fiút.