Zoey - Életem egy blogba vésve (25.rész)

25. rész
Bál – II.

• Szia Val! – köszöntem vigyorogva barátnőmnek. – Meséled magadtól, vagy kérdeznem kell? – nevettem a lányra, mire ő teljesen elpirult.
• Zoey... – kezdett bele még mindig rákvörösen. – Dylan–nek hívják. A Moonlight H. S.–be jár. – mondta a lány. Kicsit vicces volt, még soha nem láttam ilyennek. – Én... azt hiszem... tetszik. – pirult bele az eddiginél is jobban a lány. Nekem úgy tűnik, hogy már bele is zúgott, de inkább nem hozom még jobban zavarba. Már ha ez lehetséges.
• Lehet. – nevettem el magam. – De most hova ment? Már haza? – kérdeztem csodálkozva.
• Nem, csak innivalóért. – biccentett a fejével az itókás pult felé.
• Castiel... – szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a fiút. Soha nem láttam még így, ennyire elegánsan, de most még jobban belezúgtam. Nagyon jól állt neki az öltöny.
• És Dorinda... – mondta nagy sóhaj mellett barátnőm, amikor a lány odament a párjához. Ők se voltak összeöltözve. Dorinda sportos alkatán furcsa volt az estélyi ruha, de nem mutatott rajta rosszul.
• Igen. – sóhajtottam én is egy nagyot, és lehajtottam a fejem.
• Rosszkor jöttem? – kérdezte bátortalanul Dylan, aki már oda is ért hozzánk.
• Nem, dehogyis! – pattantam ki. – Én megyek is, majd még beszélünk Val. – kacsintottam a lányra, és szegény megint teljesen elpirult.
• Várj, Zoey! – szólt utánam a lány.
• Igen? – fordultam vissza érdeklődően, de nem tudtam mit akarhat a lány.
• Dylan, be szeretném mutatni legjobb barátnőmet, Zoey–t! – mosolygott először a fiúra, majd rám Valerie.
• Nagyon örülök, Dylan Cooper vagyok. – nyújtotta a kezét a fiú, aki az öltönyét idő közben lerakta a mellettünk lévő székre.
• Én is! – mosolyogtam, és nyújtottam a kezem. – Zoey Bale. – ráztunk kezet a fiúval.
• De én tényleg megyek, a párom már vár. – mondtam nevetve, Alexy felé biccentve a fejem, aki minket figyelt. – Sziasztok!
• Szia. – mondták majdnem egyszerre.
• Örültem, Dylan! – mondtam még hátra vidáman. Remélem összejönnek. Aranyos páros!
• Szint úgy! – nevette a barna hajú és zöld szemű fiú.
• Mi tartott eddig? – kérdezte Alexy mosolyogva, miközben a kezét felém nyújtotta, hogy táncoljunk.
• Bocsi, csak közben bemutatkozott a gyerek. Dylan–nek hívják, és szerintem Val már első látásra belezúgott. – kacagtam a végén. – De szépek együtt, nem?! – kérdeztem táncpáromat.
• De, tényleg azok. – mondta Alexy, miközben éppen megpörgetett.
• Jut eszembe. Hol vannak a többiek? – kérdeztem csodálkozva, mert forgás közben senkit nem találtam.
• Szerintem a galambok fotózkodnak. Legalábbis amíg odavoltál, közben kiindultak arra.
• Jaaaa, értem. Hát Armin és Lys?
• Armin ott táncol Peggy–vel, … – kezdte Alexy, lehajolt hozzám, és megmutatta az irányt. Tényleg ott voltak. – De jó páros!
• Neked mindenki az. – kuncogott a táncpárom. – Egyébként Lysandert nem tudom. Nem láttam, mióta elraboltalak tőle.
• Lehet megsértődött. – mosolyogtam a fiúra.
• Nincs kizárva. – nevette Alexy.
• Elrabolhatom egy táncra a hölgyet? – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megfordultam, és örömmel láttam, hogy Armin az.
• El, de aztán kérem vissza! – mondta Alexy, lepacsiztak, aztán elkezdtem Arminnal táncolni.
• Egész este el voltál tűnve! Merre voltál? – kérdeztem a fiút.
• A színpad előtt táncoltam Peggy–vel. Sokat beszélgettünk, de sajnos kiderült, hogy barátja van. Aki a bálon is jelen van. – húzta a száját a fiú.
• Sajnálom.
• Én is. Te tudtad, hogy Castiel unokatesójával jár? – kérdezte a fiú, mintha tudtam volna.
• Szerinted ha tudom, hogy egyáltalán barátja van, akkor nem szóltam volna? – kérdeztem egyik szemöldökömet felhúzva.
• Jó, de. – vallotta be saját magának is Armin.
• És komolyan Castiel unokatesójával jár?
• Aha. A Moonlight H. S.–be jár, de egy évvel felettünk.
• Dylan is oda jár!
• Ki?
• Dylan Cooper. Akivel Valerie táncol. – böktem a fejemmel a párocska felé.
• Jaaa. Jók együtt! – mondta elismerően a fiú.
• Szerintem is! – értettem egyet vidáman.

Rengeteget táncoltunk, de fél 9–kor már nem bírtam tovább, így leültem az egyik asztalhoz. Figyeltem a tömeget. Rengetegen voltunk, és jó volt látni ennyi embert táncolni. Volt aki tudott táncolni, volt aki nem, de azokon jókat mosolyogtam. Aranyosak voltak, ahogyan próbálkoztak. Hirtelen egy hideg kezet éreztem a vállamon. Hideg kéz?

• Cas... – fordultam hátra reménykedve.
• Castielt vártad? – ül le mellém Dorinda.
• Én... nem.
• Akkor? Ki volt az a Cas...?
• Cassy! – mondtam ki az első nevet ami eszembe jutott. Persze a Castiel után.
• Cassy? – kérdezi egyik szemöldökét felhúzva.
• Igen. Egyik régi osztálytársam. – folytattam a hazugságot.
• Mit keresne ő itt? – értetlenkedett Dorinda, én pedig nem tudtam, hogy meddig húzhatom.
• Azt mondta, hogy itt lesz, de nem láttam egész este. – zártam le a „Cassy” témát.
• Ja, értem. – mondta, de szerintem nem hitte el.
• És? Te táncoltál már? – mosolyogtam barátnőmre.
• Igen. Castiellel rengeteget táncoltunk. Azt hittem, hogy tud táncolni, de úgy tűnik botlába van. – vágott fura fejet a lány. Nem tudom miért. Biztosan aranyos, ahogy ott próbálkozik. Legalábbis így elképzelve. – Na és te? – kérdezett vissza a lány.
• Én is. Lysanderrel, Alexyvel, most legutóbb meg Arminnal. – erőltettem ismét mosolyt az arcomra.
• Az igen... – vágott ismét fura fejet. Vajon mi járhat a fejében?
• Szia Zoey. – szólalt meg mögöttem egy hang. Hirtelen hátranéztem. Castiel!
• Szi–szia. – kezdtem el dadogni. De jó...
• Dorinda, nem jössz táncolni? – vigyorgott a lányra, majd miután az rábólintott, egy hideg, komoly pillantást vetett rám.

Megint kezdi! Áááááá!! Nem hiszem el!!!! – tomboltam magamban. – Mi a fenéért csinálja ezt???

Nem mentek messzire. Talán direkt ott álltak meg? Pár méterre tőlem? Fáj... nagyon fáj. – hajtottam le a fejem, majd felálltam, hogy kimenjek a mosdóba.

• Zoey! – szólt Lysander.
• Igen? – fordultam hátra.
• Nem jössz táncolni? – kiabálta a fülembe felpörögve a fiú.
• Mindjárt, csak elszaladok a mosdóba. – kiabáltam vissza a fülébe, mert a zene valahogy egyre hangosabb lett, majd elindultam.

Dolgom végeztével megálltam a tükörnél, ami a mosdókagylónál volt, és elkezdtem gondolkozni: Miért? Miért nem éreztem semmit, amikor Lysander a fülembe beszélt? Miért nem éreztem még csak hasonlót se, mint Castielnél? Miért nem szerettem bele Lysanderbe? Vagy Arminba, vagy Alexybe? Miért pont Castielt kellett a szívemnek kiszemelnie? – ökölbe szorítottam a kezem. Ideges voltam. Nem értettem se Castielt, se saját magamat. Rosszul esett az is, amikor levegőnek nézett, bár azt én kértem, de az is rosszul esik amikor úgy néz rám, hogy jéghegy lesz belőlem.

Vettem egy mély levegőt, és kimentem a mosdóból.