Zoey - Életem egy blogba vésve (19.rész)

19. rész
Bejelentések

Hétfő reggel egyből iskolagyűléssel kezdődött a nap a suliban, miszerint egy hónap múlva bált rendez az iskola. Nem szigorúan csak ide járóknak, de természetesen 2 hét múlva legkésőbb le kell adni, hogy ki kivel megy. Hát ez csodálatos, tényleg. Semmi kedvem most bálba menni. Mondjuk, az se biztos, hogy elmegyek. Miközben gondolkoztam, az igazgatónő mondta tovább:

• Iskolánk gyönyörű hagyománya ez a bál, mindig a karácsonyi szünet előtt. Mi ezzel ajándékozunk meg titeket. Valamint a fiúk azzal, hogy elhívják a lányokat, a lányok pedig azzal, hogy igent mondanak a fiúknak.
• Csodás... nagyon várom, tényleg... – dünnyögtem halkan magam elé.
• A lányoknak majd nagy estélyit kell viselniük, a fiúknak pedig nagyon elegáns öltönyt. – folytatta a nő. Komolyan... miért nem szmoking?? Ha már nekünk ennyire ki kell csípni magunkat. Vagyis... azoknak akik elmennek.
• Mint minden évben, most is az elsős osztályok fogják díszíteni a nagytermet a színházban, ahol a bál majd megrendezésre kerül.
• Színházban? Komolyan színházban lesz az első bálunk? – bökött oldalba izgatottan Fay. Hát... legalább valaki várja.
• Úgy tűnik. – mosolyogtam a lányra.
• Szerinted... Austin eljön majd? Mármint... elhív? – kérdezte a lány zavarban.
• Engem? Nem hiszem. – viccelődtem a lánnyal.
• Tudod, hogy magamra gondoltam. – nevetett ő is.
• Úgy látom, hogy két önként jelentkező már van is a terem díszítésére. Nagyszerű! – vetett ránk gúnyos pillantást az igazgatónő.
• Úgy látom, bajban vagytok. – kuncogott mellettünk az ikerpár.
• Ha-ha-ha. – mondtam a fiúknak.
• Nocsak, újabb önként jelentkezők? – nézett a nő ugyan úgy az ikerpárra is.
• Ó, nem. Mi csak... azt mondtuk a lányoknak, hogy milyen csúnya dolog az igazgatónő szavába vágni. – kamuzott akkorát Armin, hogy majdnem a diákokra szakadt az egész suli.
• Ó, de kedves vagy. – mosolygott a nő Arminra – Akkor önként jelentkezők. Értem én. – folytatta komolyan a nő, mire az egész suli hangos nevetésben tört ki.
• Idén szép bálunk lesz! – folytatta az igazgatónő – Úgy tűnik, az egész iskola díszíteni fog!
• Óóó, ne mááár! – hangzott szinte pontosan egyszerre a diákok szájából.
• Most már, hogy ilyen szép csapat összegyűlt, hamar végezni is fogunk a díszítéssel! Egyelőre ennyi, további részleteket szép folyamatosan fogtok kapni, illetve ha kérdésetek van a bállal kapcsolatban, nyugodtan tegyétek fel az osztályfőnökeiteknek, vagy nekem. Mehettek órákra. – ránéz a karórájára – Most már szünetetek lenne pár perc múlva, szóval csak a 2. órától kezdődik a tanítás. Köszönöm a figyelmet.

Amint végzett az igazgatónő, szinte csettintésre vált szét a nagy tömeg, ami az aulában gyülekezett. Mivel a 2. óránk földrajz volt a földszinti 1. teremben, így nem kellett messzire mennünk.

• Úgy várom már a bált! – kezdett el ugrálni mellettem Fay.
• Jó neked, hogy várod. – mosolyogtam rá.
• Te mit fogsz felvenni? – vigyorgott még mindig a lány. Jó volt így, ennyire boldognak és izgatottnak látni.
• Szerintem nem megyek. – mondtam nyugodtan.
• MIVAN? – hangzott a kérdés Val barátnőm szájából – Mi az, hogy nem jössz?
• Semmi kedvem nincs bálozni...
• Na, majd mi meghozzuk a kedved! – tette csípőre büszkén a kezét Valerie, aki hosszú, szűk szárú fehér nadrágot viselt rózsaszín felsővel – Ugye, Fay?
• Minimum! – vigyorgott rám a lány annyira, hogy én is elmosolyodtam – Mikor megyünk ruhákat nézni? – kérdezte a lány, aki csupa lilába öltözött.
• Lányok, én tényleg nem... – kezdtem volna bele a mondandómba.
• Na lányok, várjátok már a bált? – lépett oda hozzánk a szürkébe és pirosba öltözött... Castiel.
• Mi igen... – mutogat Fay-re és saját magára Valerie – de Zoey nem akar jönni. – mutat rám unottan a lány – Nem tudnád rávenni valahogy? – ezt most... áááááá!!! Komolyan, Val! Ezt most muszáj volt?
• Nem tudom... igazából nekem sincs sok kedvem menni, de ha már díszíteni kell, akkor csak megnézem a végeredményt is.
• Jó hozzáállás. – vigyorgott még mindig Fay.
• Hát... még meglátom. – mondtam csak azért, hogy végre leszálljunk a témáról.
• Na, én visszamegyek a srácokhoz. – mondta Castiel és továbbállt. Halleluja.
• Akkor, mikor menjünk próbálgatni? Sokat-sokat-sokaaat! – örvendezett még mindig Fay, és én rádöbbentem, hogy még egy jó ideig nem szabadulok ettől a témától.
• Akár már jövőhéten is elkezdhetnénk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbbet, nem?! – javasolta Val.
• Olyan soká? – szomorodott el Fay.
• Nekem a bál után is elég lenne ruhát választani. – tettem egy bolond javaslatot a magam részére.
• Arról ne is álmodj. Jössz és kész! – mondta Fay.
• Úgy van! – helyeselt Val is. Köszi csajok, de tényleg...
• Lányok, én tényleg nem... – szakított félbe valami dallam.
• Upsz, bocsi. Csörgök. – halászta ki a táskájából a mobilját Fay – Austin. – csodálkozott a lány, majd arrébb ment és felvette.
• Mit akartál mondani? – tért vissza rám Valerie.
• Azt, hogy tényleg nem szeretném elrontani a nagy örömötöket azzal, hogy majd lehúzom az egész bál hangulatát. Semmi kedvem menni.
• De miért? Nem lehet, hogy inkább csak attól félsz, hogy nem hív egy fiú se? Vagyis... hogy inkább egy valaki. – mosolygott mindent sejtve a barátnőm.
• Én... – kezdtem bele, és rájöttem, hogy igaza lehet. Hiszen egy bál, főleg az első, egy lánynak örök emlék kellene, hogy legyen. De inkább csak attól félek, hogy Castiel nem hív el. Most is ahogy oldalra néztem, ott sürgött-forgott Vanessa körül. Eléggé elszontyolodtam.
• Tee... ??? – várta a folytatást a lány.
• Hagyjuk. Nem fontos.
• Ááááá!!! – ugrált oda boldogan hozzánk Fay – AUSTIN ELHÍVOTT A BÁLBA!!! Náluk is most volt suligyűlés és ott is bejelentették, hogy itt lesz a bál és jöhetnek ők is. Amint vége lett egyből hívott. – örültem, hogy drága barátnőmet elhívták, és hogy ennyire boldog. Jó így látni. Egyből mosoly ült ki az arcomra.
• Örülök! – mondtuk egyszerre Valerie-vel.
• Köszi lányok! – ölelt meg minket egyszerre Fay.
• Remélem arra készültök, amire gondolok. – lépett oda hozzánk hamiskás vigyorral az arcán Lysander. A kis perverz!
• Bocsi, de nem. – szomorítottam el a „bátyámat”.
• A francba. – vágott szomorú fejet a srác, persze csak poénból – De akkor mi ez a nagy ölelkezés? Ennyire örültök a bálnak?
• Részben... – mondtam, csak hogy ne az legyen megint a téma, hogy nincs kedvem menni – Elmondod, Fay?
• AUSTIN ELHÍVOTT A BÁLBA! – ugrott Lys nyakába is a lány.
• De jó, gratulálok! – ült ki a fiú arcára is a boldogság.
• Köszi! Köszi! Köszi! – vigyorgott tovább boldogan a barátnőm.
• Na és ti, lányok? – kérdezett minket is a fiú, és valami furcsa volt az arcán. Remélem nem készül semmire!
• Hát, én mennék, de még nincs kivel, Zoey meg nem is akar jönni! Vedd már rá valahogy! – kérlelte a fiút barátnőm.
• Hm... reméltem, hogy fordítva lesz. – gondolkozott el a fiú.
• Mi lesz fordítva? – értetlenkedtünk Valerie-vel. Ezzel meg mire gondolt?
• Azt reméltem, hogy Val-t kell majd rávenni, hogy eljöjjön, és így lesz rá egy jó indokom, hogy miért őt akarom elhívni a bálba. – mosolyodott el a fiú.
• Jupiii!!! – örvendezett Fay – MONDJ IGENT! MONDJ IGENT! – mondta a lány Val-nek.
• Mi? Mire? – pislogott a lány. Szerintem még mindig nem tért magához, hogy valaki a bejelentés után 10 perccel már el is hívja a bálba.
• Hát... a meghívásomra. De ha nem lett volna egyértelmű, akkor máshogy kérdezem. Khm. – köszörülte meg a torkát Lys – Valerie Miller. Megtisztelnél azzal, hogy engem kísérsz majd a bálba? – óó de szééép volt Lys! Ez nagyon tetszett. Hatalmas boldogság ült ki az én arcomra is, akár Fay-ére.
• Ömm... Én... Igen. – mosolygott Val. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor elért az agyáig, hogy mi történt.
• Szuper! Akkor majd még egyeztetünk. – kacsintott a lányra Lysander, és visszament a fiúkhoz.
• Úgy örülök nektek, lányok! – most már nagyon boldog voltam, hogy mind a két barátnőmnek lett párja a bálra. A saját bolondságom már nem érdekelt. A lényeg, hogy ők boldogok!
• Neked is lesz, Zoey! – próbált bátorítani Fay.
• Igen, biztos! – mondta Val is.
• Nem izgat. Most már örülök, hogy mind a kettőtöknek van párja. – mosolyogtam rájuk boldogan – És... ha még mindig szeretnétek, hogy menjek, akkor benne vagyok.
• Jó, hogy szeretnénk! – mondták egyszerre, majd a nyakamba ugrottak.
• De jó, hogy együtt megyünk! – örvendezett Fay.
• Igen, az! – mondta hasonló jó kedvvel Val.

Pont megérkezett Mr. Rocks, a földrajz tanár, így bementünk a terembe. Nem volt se dolgozat, se felelés, viszont házi feladatot sokat kaptunk. A következő óra történelem volt. Harmadik óra után gondoltam megkeresem szünetben az osztályfőnököt, hogy kérdezzek valamit a bálról. Annyit gondolkoztam az elmúlt 2 órában rajta, hogy valami nem hagyott nyugodni. Nehezen, de végül megtaláltam Mrs. Small-t.

• Elnézést, tanárnő. Ráérne egy pillanatra? – kérdeztem a nőt, aki szürke nadrágot viselt fehér felsővel.
• Persze, Zoey. Mit szeretnél? – kérdezte kedves hangon az osztályfőnök.
• A bállal kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.
• Mégpedig?
• Azt, hogy... egyedül is lehet menni? Mármint... akit nem hívott el senki? – hajtottam le a fejem, mert elég rossz volt kimondani azt, ami eddig nyomta a lelkemet.
• Még nem hívott el senki?
• Nem. – mondtam elszontyolodva.
• Biztosan el fog. – biztatott a nő.
• És ha mégse? – kérdeztem kétségbe esve.
• Ilyen kérdésre nem készítettek fel, de megkérdezem az igazgatónőt, rendben? Amint kapok választ, megmondom. – mosolygott rám a hölgy.
• Rendben. Köszönöm. – mosolyogtam vissza.
• Van még kérdésed?
• Nem, csak ennyit szerettem volna. Viszlát.
• Szia Zoey. És fel a fejjel! – mondta végül a nő, de én nem tudtam megszólalni. Annyira féltem, hogy nem hív el senki.

A többi órának elég gyorsan vége lett. Szünetekben végig a bálról beszélgettünk, így a nehéz kérdés nem tudott kimenni a fejemből: „Mi van, ha nem hív el senki?”. A lányok előtt próbáltam jó képet vágni az egész bálosdihoz, mert nem akartam elrontani az ő boldogságukat. Jó volt őket ilyen vidámnak látni és izgatottnak, amint a részleteket beszélik, meg azt, hogy milyen díszletet szeretnének majd. Az iskola kapujában elköszöntünk. A lányok Val-hez mentek, hogy még beszélgessenek a bálról, én meg mentem a buszhoz. Hívtak engem is, de azt mondtam, hogy még sok dolgom van otthon. Ami végül is nem volt hazugság, mert Do-t is el akartam vinni sétálni. A buszmegállóba persze, hogy odaért Ő is.

• Szia Zoey. – mosolygott rám a fiú.
• Szia Castiel. – próbáltam visszamosolyogni rá.
• Várod már a bált? – kérdezte a vörös hajú srác.
• Én... persze. – erőltettem ismét mosolyt az arcomra, a busz pedig megérkezett, így felszálltunk.
• És te? Várod már a bált? – kérdeztem tőle, amikor leült mellém. Szuper. Pedig egyedül akartam ülni! Nem jött össze...
• Ja. – mondta, de nem volt valami meggyőző, viszont nem akartam erőltetni. Meg igazából akár bunkóság, akár nem, nem is érdekelt.
• Az jó. – mondtam, és le is zártam a beszélgetést.

Egész úton nem szóltunk tovább egymáshoz, viszont valahogy el kellett jutnom a hátsó ajtóhoz, de persze Castiel ült kívül.

• Bocsi, kiengedsz? – kérdeztem a fiút.
• Ja, persze. – mondta, és felállt a helyéről, majd arrébb lépett.
• Köszi. – mondtam, és mivel már valaki jelzett, így csak le kellett szállnom, mert pont megállt a busz.
• Várj, Zoey. – mondta a fiú, és az utolsó pillanatban leugrott a buszról. Csoda, hogy nem csapta oda az ajtaja a busznak.
• Mi történt?
• Ja, csak gondoltam megkérdezem, hogy elhívott-e már valaki a bálba. – kérdezte egy szuszra a srác, és mintha meglepődött volna a saját kérdésén. De miért lepődött meg, ha ő kérdezte?
• Igen. – vágtam rá a hazugságot, de fogalmam sincs, hogy miért.
• Értem.
• Viszont én most megyek ha nem gond, mert sok dolgom van. Szia.
• Szia. – mondta a fiú, és mielőtt bármi mást mondhatott vagy kérdezhetett volna, sietősen elindultam hazafelé.

Otthon nem volt semmi érdekes. Bátyám ugye kollégiumban, nővérem a szobájában, anyu a konyhában, apu meg valami alkatrészt vitt valahova. Azt hiszem Lakeland-be.

Vacsorához készülődtünk, amikor csörgött a vezetékes telefon. Odamentem és felvettem.

• Halló, tessék. Bale lakás.
• Jó estét. Tamara Bale-t keresem. – szólt bele egy mély férfi hang.
• Máris adom. – elvettem a fülemtől a kagylót, bal kezemmel pedig befogtam a mikrofon részét – Anyaaa! Telefon! – kiabáltam be az előszobából a konyhába.
• Jövök! – mondta anyu, és már ott is volt.
• Igen, tessék? – mondta anyu a telefonba, én pedig visszamentem a konyhába megteríteni az asztalt.

Mikor végeztem, csak annyit hallottam, hogy anyu lecsapja a kagylót, és hangosan elkezd... zokogni?? Berohantunk Alexys-szel anyához, aki az egyik szék mellett összeesve sírt, de nagyon.

• Mi történt? – siettünk anyához, hogy felsegítsük a székre. Amint felült, egyből próbáltuk megnyugtatni, de nem sikerült. 10-15 perc után azonban elárulta, hogy mi történt.
• Apátok... – szipogott anya és nekem már remegett mindenem – Meghalt! – sírt tovább anya, mi pedig Alexys-szel egy pillanatra megfagytunk. Nem tudtuk hirtelen felfogni. Olyan hihetetlennek tűnt. Néhány másodperc elteltével, amikor már eljutott az agyunkig, hogy mi is történt, mi is elkezdtünk sírni. Soha nem felejtem el azokat a borzalmas perceket!