14. rész
Ó, Castiel...
Már majdnem egy hónap telt el a bolti
jelenet óta. Sokszor sétáltattam ez idő alatt Dorothy-t a
parkban, ahol összefutottam az idős házaspárral és beszélgettünk
is. Kérdeztek Castielről, de soha nem tudtam nekik mást mondani,
csak azt, hogy biztosan jól van. Az igazat megvallva az iskolán
kívül azóta nem láttam egyszer sem. Ott is csak köszönünk
egymásnak reggel ahogy beérünk, és délután amikor végzünk, de
semmi más. Lysanderrel viszont sokat beszélgettem, és már majdnem
olyanná vált nekem a fiú, mintha a bátyám lenne. Minden nap
beszéltünk, nevetgéltünk, és egyszerűen csak jól éreztük
magunkat egymás társaságában.
Lassan itt az őszi szünet is, így
legalább ki tudom pihenni a sulikezdés fáradalmait. Október 26-a
van, vasárnap, ami azt jelenti, hogy már csak két nap van a
pihenésig. Szerdától láblógatás várható. Nem nagyon tervezek
semmi érdekeset a szünetre. Viszont Kathlyn-nel az elmúlt
időszakhoz képest elég sokat beszélgettem, és azt mondta, át
fog menni a szünet után egy másik suliba. Teljesen véletlenül
pont abba, amelyikben Ivy is tanul. Nem mondhatnám, hogy nagyon
felzaklatott a hír, mert valahol már számítottam rá, hogy ilyen
fog történni. Hiszen mennyivel több időt töltött vele, mint
velem, az állítólagos legjobb barátnőjével. Pontosan... sokkal
többet. Sőt... inkább csak vele foglalkozott.
Nekem viszont máson járt az eszem.
Egyre csak Castiel volt az, akire egyfolytában gondoltam. Hogy
lehet, hogy ő sem húzta el a kezét egyből? A parkban is csak
akkor, amikor Démon megnyalta a kezünket, a boltban meg csak akkor,
amikor a bácsi felhívta rá a figyelmünket, hogy még mindig
egymás kezét fogjuk. Vagyis hát csak ő fogta az enyémet, mert én
a kenyeret fogtam. De vajon miért csinálja? Mégis hasonlítana az
érzés ami benne és bennem van? Ugyan! Badarság. Akkor a testvére
nem kérdezte volna, hogy mi van Vanessával, meg hogy összejöttek-e
már. Amúgy meg... most már biztos vagyok benne, hogy Vanessa
Smith-ről, az osztálytársunkról van szó. Castiel folyton ott
lebzsel körülötte. A lány meg vagy észreveszi, vagy éppen más
srácokkal van elfoglalva. Nem nézem folyton, hogy mit csinál
Castiel, csak néha elég feltűnő. Általában Fay-jel,
Valerie-vel, Lysanderrel vagy az ikrekkel vagyok. Vagy éppenséggel
ott van mindenki és jókat nevetgélünk meg beszélgetünk.
Néha-néha odajön Kathlyn is, ha éppen nem a telefonját
nyomogatja, vagy telefonál.
Egyre több emberrel vagyok még jóban
az osztályból. Ott van például Dorinda Wall, aki egész rendes
lánynak tűnik. Jól elvan ő is a többiekkel. Úgy látom
mindenkivel szépen kijön, és jóban van. A szünetre terveztünk
egy kis összeröffenést a „bandával”, Kathlyn-nel és
Dorindával együtt. Kathlyn azt mondta, hogy neki nem jó, mert
elutaznak a nagyszülőkhöz, de mindenki másnak jó volt. Fay és
Austin az elmúlt hónapban már 3x randiztak, és – még nem
hivatalosan, de – már együtt vannak. A szülők és a
legközelebbi barátok tudják, de azért a nyílt utcán még nem
járkálnak kézen fogva. Fay annyit árult el, hogy legutóbb,
amikor elköszöntek, Austin egy csókkal búcsúzott tőle. Majdnem
Fay nyakába ugrottam, amikor meghallottam a remek hírt, viszont
kicsit nehéz lett volna megcsinálni, mert telefonon mesélte el a
dolgokat.
- De eltelt ez a nap! – nyújtózkodtam egyet, amikor megláttam, hogy már elmúlt 5 óra. Gondoltam elmegyek és megsétáltatom Dorothy-t. Egy fél óra most elég lesz, mert elég hűvös van már ilyenkor.
A farmeromhoz és a piros pólómhoz
vettem fel egy fekete pulcsit és egy sportcipőt, majd bejelentettem
anyuéknak, hogy elmegyek egy kicsit Do-val. Ráadtam a kutyára a
pórázt, és már útnak is indultunk. Már éppen kanyarodtunk be a
park utcájába, amikor megláttam Kathlyn-t, Ivy-t és egy srácot a
túloldalon. A fiú és Kathlyn egymás kezét fogva sétálgattak.
- Várj, Zoey! – kiabált nekem Kathlyn. Gyorsan átjöttek mind a hárman az úton – Ő a barátom, Martin Wayne.
- Csá. – hallottam a srác hangját, ami nem volt túl barátságos. Sőt... igazából semmilyen. Mi ez, egy zombi??
- Hello. – köszöntem kicsit bizonytalanul. Nem igazán voltam benne biztos, hogy érti az emberek nyelvét. Nem szoktam ilyen lenni, de komolyan nem volt valami bizalomgerjesztő egy pasi.
- De mi megyünk is tovább. Majd találkozunk még Zoey. – mosolygott rám barátnőm, majd elköszönt.
Én is elköszöntem, és mentünk
tovább Do-val a parkba. Most még az idős házaspárt se láttam,
nem hogy Castielt. Szinte üres volt már ilyenkor az egész. Úgy
láttam a drága kutyámnak se volt sok kedve szaladgálni, mert
hiába vettem le róla a pórázt, egész végig ott sétált
mellettem. Szaglászgatott ide-oda, de semmi más. Néhány perc séta
után egyre sűrűbben fordult a kijárat felé, így gondoltam ideje
menni. Épp, hogy kiértünk a kapun és elfordultunk balra, hogy
hazainduljunk, ismerős ugatásra lettem figyelmes. Hátranéztem, és
Démon szaladt felénk. Hirtelen nagyon megijedtem. A kutyától is,
na meg attól is, hogy Castielnek baja esett. De utána láttam, hogy
ő is szalad mögötte. Démon leült előttem, és Do-t nézte, majd
közelebb ment hozzá, és megszaglászta.
- Végre, hogy megvan! – mondta Castiel lihegve, amint odaért és rárakta Démonra a pórázt.
- Hogyhogy? Mi történt? – kérdeztem csodálkozva. Nem gondoltam volna, hogy képes lenne Démon elszökni.
- Tesóm épp állt be a kocsival, Démon meg gondolt egyet és kiszaladt. Majdnem fellökött! Soha nem csinált még ilyet. Nem tudom mi lelte. – furcsa volt így látni Castielt. Látszott rajta, hogy nagyon aggódott érte.
- Aggódtál érte ugye? – kérdeztem az egyértelműt.
- Még jó, hogy aggódtam! – kiabálta el magát, mire én köpni nyelni nem tudtam.
- O-oké. – mondtam még mindig lefagyva – De mi megyünk is. Szia Castiel. – és megindultunk Do-val a másik irányba.
- Várj! Sajnálom. – ragadta meg a karomat Castiel – Csak tudod... tényleg nagyon aggódtam.
- Elhiszem, de nekünk tényleg mennünk kéne. – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hazakísérjünk?
- Nem kell, köszi. Itt lakunk nem messze.
- Tudom. Párszor már hazakísértelek. – mosolyogta el ő is magát.
- Ez igaz. De akkor szia. Holnap találkozunk.
- Mindenképp. Szia.
Az este folyamán nem csináltam mást,
csak ettem egy pár falatot, meg elmentem lefürdeni. Hétfőn és
kedden normálisan iskola volt. A kis csapattal beszélgettük, hogy
mit kellene csinálni, de nem nagyon találtunk megoldást.
Gondolkoztunk azon, hogy elmegyünk pizzázni, vagy mozizni, de
valahogy egyik se volt a legjobb ötlet. Egyszerűen sehogy nem
jutottunk dűlőre, így későbbre hagytuk a megbeszélését.
Castiellel kapcsolatban még mindig nem
tudom, hogy mi a helyzet. Dorindával is nagyon jól kijön, sőt...
szinte mindenkivel jobban, mint velem. De nem baj. Ha így kell
lennie, hát így lesz. A Sors ha azt akarja, hogy valahogy
összegabalyodjunk, akkor úgyis össze fogunk. Bár, egyre kevesebb
esélyt látok rá úgy, hogy szerintem az utolsó 3 lány között
vagyok az osztályban, akivel annyira nincs összemelegedve. Az a
parkos meg boltos dolog pedig csak egy félreértés volt. Biztosan
csak beképzeltem az egészet, hogy talán más is lesz idővel. Oké,
a 10 év is „idővel”, de én valahogy hamarabbi időpontra
gondoltam. Vanessát viszont valahogy nem tudom mellette elképzelni.
Hamarabb tudnám mondjuk Val vagy Fay mellett, de mellette nem.
Lehet, hogy csak biztonságban szeretném tudni a szívét? Hát...
nincs kizárva. Az mondjuk igaz, hogy néha az őrületbe tud
kergetni a hirtelen hangulatváltozásaival. De azért jó lenne
tudni, hogy ő érdeklődik-e utánam. Legalább egy kicsit...
Ó, Castiel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése