Zoey - Életem egy blogba vésve (21.rész)

21. rész

Egy kis napsütés

Szerdán és csütörtökön nem történt semmi érdekes. Volt 1–2 dolgozat, meg persze felelések. Szerencsére a dolgozatokat is megkaptuk már, mind a kettő 4–es lett, a feleléseket pedig megúsztam. Péntek lévén mindenki be volt zsongva. Részben a bál miatt, részben a hétvége miatt, ami végül is érthető volt. Próbáltam bekapcsolódni a suliban a beszélgetésekbe. A barátaim is törődtek velem. Nem hagytak egyedül, és azt sem hagyták, hogy akár egy pillanatig is szomorkodjak. Alexy tegnap már jött suliba, és az első dolga az volt amikor meglátott, hogy a nyakamba ugrott és bocsánatot kért, akár csak Castiel. Alexynél mégsem kerített hatalmába olyan érzés, mint a vörösnél. Itt már nem sírtam el magam, csak egy könnycsepp gördült le az arcomon, de az ölelést viszonoztam. Jól esett, hogy ő is itt van velem. A 0. földrajzot sikeresen túléltük, lyukas órában pedig volt, aki kiment a suli előtti parkba sétálni. Mi csak a suliudvarra mentünk ki, hisz az most üres volt. Összetoltuk a kis bandával a padokat egy kis körbe és beszélgettünk, természetesen csak vidám dolgokról, így nem maradt ki a témák közül:

• A bál! – kezdett bele Val, mint kis csapatunk fantasztikus szervezője. – Ki mibe jön? – nézett körbe. – Még nem mentünk el ruhát kölcsönözni sem... – halkult el a hangja és felém nézett együtt érzően. – Téged vártunk, Zoey. – láttam rajta, hogy megbánta, hogy felhozta a témát.
• Engem nem kellett volna. A ti bálotok, csajok! – mosolyogtam rájuk és úgy éreztem, sikerült elfojtanom a szomorúságot. – Jut eszembe. – fordultam Lys és az ikrek felé. – Ki kivel jön? Oké, Lys–t már tudom. – kacsintottam a fiúra és oldalba löktem Val–t. – De rólatok nem tudok semmit. – mutogattam fenyegetően az ikrekre. – Hagy halljam! – mosolyogtam rájuk.
• Én már elhívtam valakit... – pirult bele Armin.
• KIT? – kérdezte a kis csapat egyszerre. Furcsa módon még Alexy is.
• Peggyt.
• Még nekem se mondtad el, te szemét? – bökte oldalba vigyorogva a zöld felsős és fekete nadrágos Armint a tesója.
• Jól van na. Meglepetésnek akartam. De már nem bírom tovább. Nagyon bejön a csaj.
• „Jó bige nagy dudákkal?” – utánoztam a hangját, az ujjaimmal mutogatva az idézőjelet, utalva a gólyatáborban tett megjegyzésére, mire felnevetett az egész csapat.
• Olyasmi. – mondta Armin még mindig vigyorogva.
• Na, akkor örülök nektek! – kacsintottam a fiúra. – Na és te? Te kit hívtál? – faggattam Alexyt is, akin kék nadrág volt szürke felsővel.
• Hát... nem tudom. Biztosan felkészültél a válaszomra? – kérdezte a srác komolyan. Most mi van? Mit kell egy egyszerű válaszra felkészülni? Ugye nem Vanessát vagy Ambert hívta? Áh, biztos nem. Vagy... talán mégis? Félek.
• Öhm... azt hiszem. – mondtam most már bizonytalanul.
• Hát én igazából még nem hívtam el senkit mert téged szerettelek volna elhívni, csak nem tudtam, hogy eljönnél–e velem, meg hogy mi van ha nem, meg ha igen akkor összeöltözünk–e, meg... – hadarta egy szuszra, de félbeszakítottam.
• Igen. – vágtam rá egyből.
• Hogy... mi? – mosolyodott el a fiú és felcsillogott a szeme. – Ez most... komoly? – vigyorgott a srác rám.
• Nem akarok kimaradni a banda első báljából. – mondtam, aminek a többiek nagyon megörültek. Tényleg nem akartam kimaradni belőle, de kedvem se sok volt hozzá. Így 50–50 volt, de mivel Alexy elhívott, neki meg azért már csak igent mondok, így a bálozás oldalára dőlt a mérleg.
• DE JÓÓÓ! – örvendezve a nyakamba ugrottak a lányok. Örültem, hogy ennyire örülnek.
• Mikor megyünk ruhákat próbálni? – kérdezte a csapat legnagyobb meglepetésére újdonsült bálozós párocskám.
• Ma úgyis hamar végzünk! Menjünk ma. Még időben vagyunk, de hétfőn már nem biztos, hogy sok mindent találunk majd, ami jó lenne. A bál meg pár hét múlva itt van. Egész pontosan holnaphoz 3 hétre. Az pedig már nem sok, ha a legjobb ruhapárosításokat akarjuk megcsinálni.
• Ruha... micsodákat? – kérdezett vissza fura arckifejezéssel Lys.
• Ruhapárosításokat. Armin... – mutatott testvérére kecsesen Alexy. – Átnyújthatom neked eme megtisztelő válaszadást? – kérdezte úgy, mint egy nagyúr.
• A párokat akarja Alexy összeöltöztetni. Röviden. – zárja le Armin.
• Ennyi? Most komolyan tesó... Ennyit tanultál tőlem az évek alatt? Hm.. – fordult el sértődötten Alexy a testvérétől.
• Ééééééértem. – mondta vigyorogva Fay. – EZ BEJÖN! – kiáltja el magát, majd előkapta a telefonját, felkelt a padról és valakit tárcsázott, miközben elindult az egyik irányba.
• Órája van... – mondta neki hátra Valerie.
• Basszus! Tényleg... – vágta zsebre telefonját a lány és visszahuppant mellénk.
• Na akkor hogy legyen? – kérdeztem a többiektől. – Ki melyik színt választja?

Hirtelen annyi szín lett felsorolva, hogy nem is tudtam őket megjegyezni. Szerintem nincs is annyi szín, amennyin elkezdtek vitatkozni a többiek. Jó volt így látni őket. Nem az a fajta veszekedés volt, hogy „na most megöllek” stílus, hanem az a jókedvű, viccelődős stílusú. Végül a színeket illetően nem jutottunk dűlőre, de legalább mindenkinek lett párja a várva várt bálra. Megbeszéltük, hogy délután 2–kor találkozunk a buszpályán és megyünk ruhákat nézni. Az órák hamar elteltek, így fél 1–re már otthon is voltam. Anya szabadságát töltötte, így otthon volt. Elújságoltam ebéd közben neki, hogy megyek a bálba és hogy ma délután megyünk ruhát nézni. Reméltem, hogy elenged és így is lett. Örült, hogy a barátaim nem hagynak cserben és nem hagyják, hogy egyedül itthon búslakodjak. Negyed 2 után pár perccel indultam a buszmegállóba, és mivel már november 21–e volt, elég hideg is. A buszon pörgős számokat hallgattam és a tájat néztem, amit már ezalatt a 3 hónap alatt elég sokszor láttam, így belevésődött az agyamba. 13:50–kor szálltam le, de még nem volt ott senki. Gondoltam addig akkor még hallgatok egy kis zenét, de amint bedugtam a fülebe a fülhallgatót, valaki megijesztett.

• Bukk! – ijesztett meg egy mély hang.
• Ááá! – sikítottam, de szerencsére nem nagyot.
• Bocsi, nem bírtam kihagyni. – lépett mellém röhögve a fiú.
• Basszus! Nagyon megijedtem! – bokszoltam vállba a mellettem álló szürke cuccban lévő fiút.
• Akkor már nem is hiányoztam? – kérdezte kiskutya szemekkel.
• Ezek után nem! – vágtam rá és durcás fejet vágtam. – Na jó, de. Szia. – mondtam mosolyogva, és puszit nyomtam Lys arcára.
• Szia húgi. – adott ő is puszit, én pedig ezek után elraktam a táskámba a fülhallgatómat.

Lys után elsőként az ikerpár érkezett meg Austin–nal, akit Fay–nek hoztak meglepetésként. A lány Valerie–vel jött, de amikor meglátta szerelmét egyből odafutott hozzánk. Minket út közben egy „Sziasztok.”–kal lerendezett, és a fekete hajú fiú nyakába ugrott.

• Szívem, hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte a lány boldogan a fiútól, miközben még mindig a barátja nyakát karolta át.
• Hát kicsim... meglepetés! – mondta Austin és boldogan újra szájon csókolta kedvesét.
• Te vagy a legjobb meglepetés az EEEGÉSZ világon! – mondta Fay miután szétváltak, majd odaborult a fiú mellkasára és Armin felé fordította a fejét.
• Köszi, Armin! – mosolygott Fay a srácra, aki válaszul csak kacsintott egyet. Komolyan... ez már kezd a szokásává válni.
• Na sziasztok. – mondta Val, aki még csak ekkor ért oda hozzánk.
• Szia! – köszöntünk mi is.
• Na akkor... indulhatunk fiatalok? – kérdeztem a csapatot, miközben összecsaptam a tenyerem.
• Igeeen! – hangzott együttesen a válasz.
• Akkor indulás! – mondta Alexy, így meg is indultunk a ruhakölcsönző felé. Útközben megbeszéltük, hogy mivel a szalon elég nagy, így szétszóródunk, és aki talál valami jót, egyből szólni fog a többieknek.

Így is lett. Belépve egyből szétszóródtunk, ki jobbra, ki pedig balra.

• Zoey! Ez milyen? – emeli fel az öltönyt Lys, aki pár méterrel állt mellettem, pár perccel érkezésünk után.
• Gyere ide és úgy mutasd, mert kicsi vagyok és nem látom. – nevettem el a végét. – Egyébként én is találtam egy szépet.

Pillanatokon belül már ott is állt mellettem Lys egy sötétkék öltönnyel, én pedig mintha csak annak az estélyi ruha párját találtam volna meg.

• Uuu, de jók együtt! – mondtuk egyszerre, utána pedig Lys intett valakinek ki az utcára. Mikor odanéztem megláttam, hogy Castiel volt. Én is integettem neki, ő pedig vissza, majd továbbment. Az arcáról először mintha meglepődöttséget olvastam volna le, de utána mint akit elvágtak. Semmit nem láttam az arcán. Talán egy kicsit hideg volt a tekintete.
• Ez... meg... mi volt? – csúszott ki a számon akadozva a kérdés.
• Micsoda? – kérdezte Lysander.
• Kirázott a hideg Castieltől. Ahogy elment. – mondtam lefagyva legjobb barátomnak.
• Huhúúúú. – röhögött mellettem a fiú.
• Most mi van? – néztem rá értetlenül, de ő még mindig röhögött.
• Bocsi Zoey,... de szerintem... nem sok csaj... mondd neki... ilyet... – mondta végig röhögve az egészet, amit utána is folytatott.
• Mégis mi... ? – gondolkoztam, majd leesett. Egyből beleütöttem egyet Lys karjába, de mivel volt rajta izom, inkább nekem fájt. – Barom! – ordítottam le a haját, persze csak „halkan”, majd én is elnevettem magam.
• Mi folyik itt gyer... Uuuu, de jó párost találtatok! – lépett hozzánk közelebb Alexy és a ruhákat kezdte el nézegetni.
• Lysander folyton rossz dolgokra gondol! – mondtam egyből megjátszott sértődéssel.
• Pasiból vagyok! Kövezzetek meg érte! Amúgy húgi, – lépett közelebb hozzám, hangját pedig halkabbra vette. – te is tudtad, hogy mire gondoltam. Ne kend rám az egészet. – mondta a végét egy perverz vigyorral az arcán. Válaszul megint beleütöttem a karjába, de ez már jobban fájt, mint az előző. Közben Alexy elvitte a ruhákat megmutatni a többieknek.
• Úúú, basszus! Ez fájt! – fájlaltam a kezem. Tényleg nagyon fájt.
• Látod, látod. Csak magadnak ártasz vele. Amúgy meg... a betont locsolni kell. – mondta önelégült vigyorral az arcán.
• Jó... legközelebb majd lepisilem. – mondtam és kinyújtottam rá a nyelvem, bal kezemmel pedig a fájós jobb kezemet fogtam.
• Na mutasd, hagy nézzem. – mondta és két kezébe vette az én sérült kezemet.
• Nem hiszem, hogy... Castiel?! – mondtam, közben pedig felnéztem, de fogalmam sincs miért. Egy olyan megérzésem volt, hogy az ablakhoz kell néznem, és tényleg. Castiel ott állt, kezében egy megpakolt bevásárló szatyorral.
• Szi–szia. – köszöntem neki, bár úgyse hallotta, de intettem is. Elég meglepődött fejet vághattam.
• Helló! – kiáltott ki Lysander, és jobb kezével intett neki, hogy jöjjön be, míg bal kezével még mindig az én jobbomat tartotta, és hüvelykujjával elkezdte a kézfejemet simogatni.

Lys „kérésére” Castiel elindult befelé.

• Már... már nem fáj a kezem. – húztam ki Lys tenyeréből a kezemet. – Köszi. – sütöttem le a szemem, és még a még mindig fájó kezemet fogtam meg leeresztve magam előtt.
• Sziasztok! – köszönt nekünk Castiel ugyan azzal a hideg tekintettel, amitől nemrég kirázott a hideg, akárcsak most...