Zoey - Életem egy blogba vésve (16.rész)

16. rész

Tiltott meglepetés

• Castiel? – kérdeztem csodálkozva és szerintem a szám is tátva maradt.
• Fuhh, akkor jó ablakot dobáltam. – mondta megkönnyebbülve, de én még mindig nem tudtam mit keres itt. Értetlenül álltam az ablakomnál.
• Mit keresel itt? Este 9-kor.
• Öhm… én igazából bocsánatot szeretnék kérni. – mondta a fiú komolyan, aki sötét pulóvert viselt kék farmerral. – Újra. – sütötte le a szemét.
• Bocsánatot kérni? De hát miért?
• Nem jönnél ki? Nem szeretek kiabálni. Vagy rosszkor jöttem?
• Nekem nem úgy tűnt valamelyik nap, hogy nem szeretsz kiabálni. – viccelődtem, de láttam, hogy neki ez most komoly dolog volt – Bocsi… mindjárt megyek. – mosolyogtam.

Zsebre raktam a mobilomat, hátha hív majd Kathlyn, és már indultam is ki.

• Szóval… miért szerettél volna bocsánatot kérni?
• Az eddigi hülyeségeimért. Soha nem akartalak megbántani. Rendes lány vagy és kedvellek. – mosolyogta el a végét a fiú és mintha zavarba is jött volna egy kicsit. De kis aranyos!
• Én… köszönöm. – ennyi?? Köszönöm?? Bökd már ki, hogy „Én is kedvellek téged Castiel.” MONDD MÁR KI!!!
• Hát… szerintem ennyit akartam. – mondta egy kicsit csalódva a fiú.

Utolsó esély! Mondd ki, hogy te is kedveled! Mondd ki, Zoey! MONDD MÁR!!! – mondta egy kis hang a fejemben. Már lassan azt fogom hinni, hogy kezdek megzavarodni… fejben.

• Én… - kezdtem bele.
• Igen? – mintha felcsillant volna a szeme Castielnek.
• Én… régen láttalak téged meg Démont. Jól van? Elszökött azóta?
• Ja… - kezdte el a földet bámulni – Jól van, nem szökött el azóta.
• Akkor jó. Örülök. – mosolyogtam a fiúra.
• Zoey. – vette kezébe a kezemet, mire én már az érintésétől is teljesen zavarba jöttem és olvadozni kezdtem. Ő nem látta, mivel a kezünket nézte.
• Igen? – kérdeztem teljesen zavarban.
• Én… - hosszasan elgondolkozott, majd folytatta - … mintha láttam volna valami bogarat a kezeden, csak azt akartam…
• BOGARAT? ÁÁ, SZEDD LE! – borultam a mellkasára rémülten, és fel sem fogtam, hogy mit tettem.

Hirtelen lépésem után ő szorosan magához ölelt, én meg nem éreztem mást, csak határtalan boldogságot és végtelen biztonságot. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg a szívdobogását hallgattam, de gondolataimból Dorothy ugatása billentett ki.

• Elment? – kérdeztem a fiútól.
• Mi?? Ja, a bogár?? Izé… igen. – erre elhúzódtam a fiútól és láttam, hogy kicsit zavarban van. Uram atyám, de édes!
• Köszönöm. – mosolyogtam én is zavarban a fiúra.
• Mit? – kérdezte csodálkozva.
• Hát… hogy megmentettél a bogártól.
• Milyen… ja, tényleg… a bogár… - vakarta a fejét – igazából nem… vagyis… szívesen! – mosolygott rám a fiú a szokásos magával ragadó mosolyával.
• Megmentettél. – nevettem el magam.
• Ja. Én vagyok a Hősöd! – nevette a fiú, de a végére mintha elkomolyodott volna. – Mindig is szerettem volna valakinek a hőse lenni. – mondta komolyan és megint a földet kezdte el bámulni.
• Hát tudom, nem nagy vigasz, de… nekem most a hősöm voltál. – tettem a vállára mind a két kezem – és ezt köszönöm. – mondtam, és adtam egy puszit az arcára.

Gyorsan el is húzódtam, amint rájöttem, mi a frászt csináltam már megint. Teljesen zavarba jöttem, Castiel pedig, miután hátrébb léptem egy lépést, bal kezét odatette a bal orcájára, ahova kapta a puszit és láttam, hogy gondolkozik, közben pedig elmosolyogta magát. Meg mintha egy kis megkönnyebbülést is látnék az arcán. Ez most komoly?? Castiel örült a puszimnak?? Áhh, csak beképzeltem, hogy örült neki. Hiszen neki ott van…

• Vanessa. – mondtam ki hangosan.
• Hm? Tessék? – kérdezte értetlenül a fiú és hirtelen elkapta kezét az arcáról.
• Öhm… hogy állsz a lányokkal? – kérdeztem hirtelen – A suliban úgy láttam, hogy jól kijössz Vanessával meg Dorindával is. Na, ki vele, melyik tetszik jobban? Haver vagyok, nekem elmondhatod. – mondtam neki, és megbokszoltam egy kicsit a vállát, miközben úgy éreztem, hogy összeszorul a szívem.
• Hát… én… - hosszasan gondolkozott, utána folytatta – Mind a kettőjüket kedvelem.

Bár ne a „kedvelem” szót használtad volna… inkább csak, hogy „elvagyunk” vagy ilyesmi. Akkor talán úgy éreztem volna, hogy kicsit fontosabb vagyok, mint bármelyik lány. Gondolataim közben nagyot sóhajtottam, mire Castiel megérintette a vállamat.

• Jól vagy? – kérdezte a fiú aggódva, és közelebb hajolt hozzám. Talán túl közel…
• Mi? Én? Ja. Igen. – hadartam el gyorsan és elhúzódtam a fiútól – Csak hosszú volt a nap és kicsit fáradt vagyok. – kamuztam hirtelen azt, ami az eszembe jutott.
• Ja, értem. Akkor én inkább most megyek. Amúgy is ideje indulnom. – elővette a zsebéből a telefont és megnézte az időt – Már fél 10 elmúlt 3 perccel.
• Akkor én is megyek most már be. Jó éjszakát Castiel. – mosolyogtam a fiúra.
• Jó éjszakát Zoey. Szia. – mosolygott vissza.
• Szia. – mondtam, és bezártam magam után a kaput.

Teljesen összezavar. Miért? Miért jött el idáig csak azért, hogy bocsánatot kérjen mindazért, amit már én szinte el is felejtettem? Miért nem hagyta, hogy egyszer… csak egyszer ne rá gondoljak elalvás előtt? Menjen Vanessához vagy Dorindához, vagy mit bánom én, hogy kihez. Nem érdekel, csak ne hozzám! Nem fogom sokáig bírni. Ki fog készíteni. Főleg úgy, ha sokáig mosolyog rám olyan elbűvölően, és néz rám azokkal a gyönyörű szürke szemeivel, mint általában szokta. Hogy lehet ennyire… csábító? Nem szoktam én ilyen lenni. Gabe-bel sem voltam ilyen általánosban. Most akkor mégis mi ez az érzés, ami ennyire a hatalmába kerít? Nem értem…

Azt viszont tudom, hogy nem szabad rá gondolnom. De ha egyszer olyan csodálatos minden, amikor Vele vagyok! Nem, Zoey! Nem szabad! A bátyja is megmondta, hogy neki Vanessa kell. Nem pedig holmi Zoey Bale, egy hülye kis faluból!

Mégis annyira… fantasztikus. Elbűvöl minden pillantása. Boldogság járja át a szívem, amikor csak rám néz, elmosolyodik, vagy hozzám ér. Egyszerűen… leírhatatlan.