Zoey - Életem egy blogba vésve (29.rész)

29. rész
Az utolsó nap

December 17–én, szerdán, mint a szünet előtti utolsó napon, gondoltam valami karácsonyos ruhába megyek suliba, de akármennyire kotorásztam a szekrényemben, nem találtam hasonlót sem, ezért maradtam a fekete farmernél, kék kerekített nyakú felsőnél és a fekete bokacsizmámnál. Szerencsére nem kellett egy órával hamarabb kelni, mert elmaradt a 0. óránk, a többin pedig társasjátékoztunk, meg ahhoz hasonlókkal játszottunk. Volt kettő Activity társasjáték, volt aki Twister–t, meg volt aki egy egész pókerszettet hozott. Minden órán játszottunk valamivel. Volt, hogy a tanárok megbeszélték, hogy melyik teremben vagyunk és oda jöjjön a többi tanár, mert éppen bele vagyunk merülve a társasjátékok világába.

• Ki jön Activity–zni? – hangzott a piros–fehér egybe ruhás és vastag harisnyás Valerie szájából.
• Ki jön Twister–ezni? – kérdezte a zöld felsős és sötét nadrágos Dorinda.
• Pókerezni akar valaki? – szólalt meg Dake is.
• Zoey, te mit szeretnél? – kérdezte a mellettem álló fehér felsős és sárga szoknyás, valamint fekete vastagharisnyás Fay. – Én szerintem Activity–zni megyek.
• Én a pókeren gondolkozok. – és tényleg gondolkoztam, mert valahogy szívesebben mentem volna pókerezni, mint Activity–zni. Twister–ben meg nem vagyok jó. Nyeszlett karjaim vannak, szóval abban még szépen mondva is pancser vagyok.
• Tudsz pókerezni? – csodálkozott a mellettem álló Armin.
• Igen. Bátyám tanított. Mert?
• Na akkor gyerünk! Lássuk, mit tudsz. – fogta meg a kezem a kék pulcsis és szürke nadrágos fiú és odahúzott a pókeres asztalhoz.
• Öhm... Fay! – kiáltottam vissza barátnőmnek. – Azt hiszem pókerezni fogok. – nevettem el a végét.
• Oké. – kacsintott a lány, aki már az Activity–s asztalnál ült.

Két asztal volt összetolva, így nyolcan elég kényelmesen elfértünk. Arminnal leültünk egymással szemben, és próbált pókerarcot vágni, de ahogy Alexynek, neki se megy. Hát na... csak ikertestvérek.

• Nem is tudtam, hogy tudsz pókerezni. – suttogta a fülembe, lehajolva mellém, a székem háttámlájának támaszkodva Castiel. Piros, végig kigombolt inget viselt, alatta egy fekete trikóval, hozzá meg egy fekete farmert vett fel. Nem tagadom, hihetetlenül jól nézett ki. És ahogy a fülembe suttogott... Fuhh! Khm... hol is tartottam?
• Jajj, ez a pókerezős asztal? – vágtam hirtelen rémült fejet. – Igen, tudok. – mosolyogtam a fiúra, ahogy oldalra hajtottam a fejem. Túúúúúl közel volt.
• Castiel! Jössz Twister–ezni? – kiáltott a terem másik végéből Dorinda.
• Pillanat! – kiáltott vissza a mögöttem lévő Castiel.
• Akkor csak ügyesen! – mondta ugyan úgy, ahogy az előbb, és visszamosolygott. Megfogta a vállaimat hátulról és hüvelyk ujjaival megsimította azokat. – Aztán nyerni ám!
• Meglesz. – mondtam mosolyogva a fiúnak.
• Helyes. – kacsintott, majd továbbállt.
• Kezdjük végre? – kérdezte Amber. Nem is tudtam, hogy tud pókerezni. Ő sajnos mellettem ült, az asztal sarka szerencsére közöttünk volt. Bal oldalamon Carla ült, vele szemben pedig (Armin mellett) Peggy ült. Milyen véletlen, igaz?! Amber és Armin között Lisa ült, Amber egyik pincsije. Lisa–val szemben ült Dake, mellette pedig Antonio.
• Csapjunk bele! – mondta Armin, miközben próbált velem farkasszemet nézni. Nem jött össze, mert mind a ketten elnevettük magunkat.

Az első fordulót Antonio nyerte. Kezdők szerencséje, vagy tényleg tud játszani? A második forduló végén Dake–kel ketten maradtunk. Egy pikk királyom volt és egy ugyan ilyen 10–esem volt, a river–ben pedig volt egy kör király, egy treff 10–es és 7–es, egy káró dáma és egy pikk 5–ös. Két párom volt, de nem tudtam, hogy Dake–nél milyen lapok vannak. Kiterítettem a lapjaimat, ő meg húzva az idegeimet szépen, nagyon lassan terítette ki a sajátjait. Sajnos ő nyert. Neki egy káró és egy kör 10–ese volt, így hiába volt nekem kér párom, egy drill sajnos erősebb. Fél szemmel odanéztem Valerie–ékhez, az Activity–s asztalhoz. Úgy tűnik, jól elvannak, aminek nagyon örültem. Fay és Alexy is ott voltak annál a saroknál. Átnézve a túloldalra láttam pont a Twister–eseket. Ott volt még Dorinda–val és Castiel–lel Lysander is. Látszott, hogy ők is jól érzik magukat. Pont ők hárman maradtak már csak a szőnyegen, de láttam, hogy ott áll Vanessa is a játék mellett és pörgetett a többieknek. Próbáltam nem rájuk figyelni, és ha már megmondtam Castielnek, hogy nyerni fogok, akkor igen is nyerni fogok! Remélem...

• Következő forduló! – szólt Armin és elkezdett osztani.

Gyerünk, Zoey! Meg kell mutatnod, hogy tudsz játszani! Igaz, elég kevés zsetonod maradt, mert Dake folyamatosan emelt... De akkor is! Nyer–ned kell! – utasítottam saját magamat, és egy mély levegő kíséretében megnéztem a lapokat, amiket Armin osztott. Kérlek, Armin! Mondd, hogy jó lapokat osztottál! – kérleltem magamban a fiút, és hirtelen nem hittem a szememnek, amikor megnéztem a lapokat. Ez most komoly??? Egy káró 4–esem és egy pikk 10–esem volt!!! Nem szabadulok a pikk 10–estől, úgy tűnik...

A játék elkezdődött. Szerencsére nem sokat emelgettek közben, így bent tudtam maradni. A flop–ban már volt egy káró 6–os, egy treff 8–as és egy kör 9–es. Tudom, kicsi az esélye, de még reménykedek egy 5–ösben és egy 7–esben. Negyedik lapnak egy treff 7–es jött ki. Ez az! Csak még egy 5–öst, kérlek!

• Emelek egy százassal. – dobta be lazán a zsetont a világoskék inges és fehér nadrágos Dake.

125 $–om maradt. Vagy nem is tudom, mik ezek. Szóval olyan értékű zsetonom maradt. Haladt a kör... Peggy még az elején eldobta a lapokat. Armin vacillált, majd ő is bedobta a lapjait. Lisa az előző körnél bedobta. Gondolom reménytelen volt neki. Amber jött. Ő is eléggé vacillált, majd megadta. Basszuskulcs! Vajon tényleg jó lapjai vannak? Eléggé beijedtem...

• Zoey? – kérdezte Dake magabiztosan.
• All in! – mondtam gondolkozás nélkül, és az összetolt asztalok közepére toltam a maradék zsetonomat.
• Dobtam. – hajította be a lapjait a mellettem ülő Carla.
• Szintúgy. – dobta be Antonio is.
• River! – mondta Armin, és égetés után lerakta az utolsó lapot is az asztalra. Kikerekedett a szemem. Azt hittem, elájulok. Egy treff bubi jött ki utolsó lapnak. Most kezdtem el igazán izgulni, hogy mi van, ha a többieknek jobb lapjai vannak? Meg erősebb.
• Terítsétek ki a lapjaitokat! – nézett körbe Armin kíváncsian.

Dake–nek csak egy 6–os párja volt. Eddig én vagyok a nyerő. Kérlek, Amber! Legyenek rossz lapjaid! Könyörgök!

A világoskék egybe ruhás lánynak egy 8–as és egy 9–es párja volt. Ezek szerint... nyertem! Kiterítettem én is a lapjaimat. Mindenki izgatottan figyel, végül Amber szólalt meg.

• Semmi?? Ezek szerint nyertem! – nyúlt volna büszkén a zsetonkupacért, de Armin lefogta a kezét.
• Sorja van! – hívta fel a lány figyelmét.
• Mi??????? – kérdezte rémülten a lány.
• Zoey nyert. – állapította meg lefagyva Dake.
• Köszike! – nyúltam vidáman a nyereményemért.
• Szép volt, kislány. – dicsért meg Antonio és vidáman pacsira emelte a kezét.
• Köszi. – csaptam bele vidáman.
• Ideje volt, hogy végre egy lány is elverje Dake–et és visszaszálljon a földre. Túl nagy volt már az egója! – mondta röhögve a világoszöld inges és fekete nadrágos Antonio. Komolyan... ma minden 2. pasin ing van?
• Héé! – vágta vállba Dake a haverját, miután felolvadt a lefagyásból, mert még eddig a lapokat bámulta... lefagyva.
• Nyugi, Dake. – kacsintott a fiúra Amber. Pfujj!
• Na, hogy haladtok? – lépett közelebb mellénk Castiel.
• Zoey most picsázott el minket... – fonta össze maga előtt a karját sértődötten Dake.
• Óó, tényleg? – mosolygott rám érdeklődően Castiel. – Én is épp nyertem. – emelte pacsira a kezét a kis vörös.
• Ügyes! – csaptam bele, ő pedig megsimította egy kicsit a hüvelyk ujjával a tenyerem oldalát. De amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is engedtük egymás kezét.
• Na, ki oszt? – kérdezte Armin meglóbálva a kártyaköteget.
• Én kiszálltam. – toltam ki magam alól a széket.
• Mi? Ne már! – mondta meglepetésemre a zöld ruhás Peggy.
• Bocsi, de tudod: A csúcson kell abbahagyni! – kacsintottam mosolyogva a lányra.
• Uuuu, leszbi–parti? – kérdezte kíváncsian Armin.
• Ahjj! Peggy, lennél szíves? – kértem szépen a lányt, aki vidáman bólintott egyet és egy kis taslit adott Armin–nak az előbbi megszólalásáért.
• Köszi. – nevettem.
• Örömömre szolgált. – nevette a lány is.
• Héé!! – nevette el magát Armin is.
• Én is kiszálltam. – állt fel Amber, és mintha valami extrém reakciót várt volna a többiektől, úgy állt még mindig az asztal mellett.
• Oké. – hangzott egyszerre a válasz a többiektől.
• Lisa, te osztasz! – adta át a kártyákat Armin a mellette ülő lánynak.
• Hm! – ment el sértődötten a szőke hajú Amber, mire én csak elkezdtem kuncogni.
• Na, a hiszti királynő... – cukkolta a lányt szintén kuncogva Castiel.
• Az. – nevettem el magam egy kicsit. – Na, de én megyek Activity–zni. Te hova indultál? – fordultam oda a mellettem álló fiúhoz.
• Én is oda. – mosolygott, majd kacsintott egyet.
• Akkor gyerünk! – kapaszkodtam a karjába és odahúztam az asztalhoz. Igen, elég hirtelen ötlet volt ez a belekapaszkodós dolog.
• Van még két hely? – kérdeztem az asztalnál ülőktől.
• Egy biztosan. Én meguntam. – kelt fel az asztaltól Charlotte. Ő Amber másik pincsije. – Mentem Amber–höz. – intett, majd lelépett a lány.
• Akkor most ki lesz a párom? – kérdezte kétségbe esve a lila hajú Viola.
• Lehetek én? – kérdeztem a lánytól.
• Pe–persze. – mondta a fehér és lila ruhás lány, kicsit félénken. Lepattantam mellé a székre, és érdeklődve néztem vissza Castielre.
• Én is inkább lelépek. Megnézem a többieket. – mondta Nataniel és felállt az asztaltól. – További jó szórakozást. – mosolygott ránk a fiú és elindult a Twister–felé.
• Leszel a csapattársam, Castiel? – kérdezte a fiútól Alexy.
• Aha. – ült le a kis vörös is, így tudtunk játszani.
• Melyikkel vagyunk? – kérdeztem Violától.
• A kékkel. – sütötte le a szemét a lány. Hirtelen nem tudtam, hogy miért, majd a táblára néztem. Jelenleg az utolsó helyen állt a bábú. Fogalmam se volt, hogy fogjuk felhozni, de legalább megpróbáljuk.
• És melyik a miénk? – kérdezte Castiel a mellette ülő Alexy–t.
• A zöld. – ők eddig a második helyen álltak.
• Nem lehetnénk inkább a fehérrel? – viccelődött a fiú.
• Nem! Az a miénk! – mondta büszkén Fay és átkarolta Valerie vállát. Hát igen, az első helyen álltak. Eléggé megelőzve a másik két párt.

A végén nem sikerült nyernünk, mert a két lány annyira elhúzott, hogy még csak másodiknak se tudtunk Violával feljönni, de már csak 2 mező állt köztünk, és a két fiú között, szóval elég sokat haladtunk. A második körben megint a két lány nyert, mi viszont feljöttünk a dobogó második fokára. A két fiú nem nagyon tudott meglenni együtt. Mind a kettő jól beszélt, mutogatott és rajzolt, mégse találták ki egymásét. Bezzeg mi, többiek amikor csak lehetett, elhalásztuk tőlük a pontokat. Szegények a tábla felénél ha tartottak, amikor Valerie és Fay beértek a célba, mi pedig 7 mezővel voltunk csak lemaradva, szóval nem kellett volna sok.

A nap végére vidáman hagytuk el az iskolát. Castiel megint hazakísért, elköszönésnek pedig megkapta a 2 pusziját, az utolsó viszont véletlen félig a szájára ment. Tényleg véletlen volt, de jó volt érezni, hogy milyen puha szája van. Azt hittem, teljesen elolvadok. A teljes elpirulásom már akkor megvolt.

• Akkor... boldog ünnepeket. – mosolygott Castiel és szerintem a haja miatt megint megtévesztett az arcának a színe.
• Neked is. – mosolyogtam vissza, és nyitottam ki a kaput.
• Hát akkor... szia. – köszönt a fiú.
• Szia, Castiel. – köszöntem el én is félig a kapuban állva, és amint kimondtam, elkezdett szállingózni a hó. Idén először.
• Havazik! – mondtam felfelé nézve, a pelyhekben gyönyörködve.
• Már vártam! – mondta Castiel, mire én a szemébe néztem és valami furcsa dolog csillant meg a gyönyörű, szürke szempárban. Közelebb lépett hozzám, és az arcomból kisimított egy tincset, én pedig élveztem, ahogy hideg keze az arcomhoz ér. – Majd beszélünk! – zárta le a fiú a szemembe nézve... én pedig másban reménykedtem.
• Mindenképp! – mosolyogtam rá, ő pedig elindult haza.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Sajnos most egy kis kavarodás lesz a részek megjelenésében. A mai rész után a következőt nem szombaton, hanem holnap kapjátok majd meg, a 30. részt viszont csak hétfőn. Arra a napra mást is terveztem még, illetve a rész is hosszabb lett, mint amit eddig megszokhattatok, és remélem izgalmasabbra is sikerült, mint az eddigiek. Nem 1-2 órát dolgoztam vele, így bízom benne, hogy megérte. :)
Utána, hogy mikor jön rész, még nem tudom. Igyekszem majd megint két naponta hozni, de nincs kizárva, hogy most egy hetes kihagyás is legyen. Ha így lesz, előre is bocsánat érte.

További szép napot mindenkinek!

Zoey - Életem egy blogba vésve (28.rész)

28. rész
Hazaút Castiel–lel

• Ne haragudj, Castiel. Egy pillanat. – vettem ki a zsebemből a telefonomat. – Kathlyn? Basszus!

• Baj van? – kérdezte aggódó tekintettel Castiel, mire én csak megráztam a fejemet, hogy nincs baj és felvettem a telefont.

• Szia Kathlyn! – köszöntem barátnőmnek a telefonba.

• Szia Zoey! Merre vagy? Már 10 perce itt állok a parkban.

• Ne haragudj, csak beültem az egyik osztálytársammal meginni egy üdítőt és jobban eltelt az idő mint gondoltam.

• Akkor már nem is jössz?

• Én... – gondolkoztam, mert maradni is akartam, de menni is.

• Nyugodtan menj, ha menned kell. Nekem is ideje indulnom. – suttogta nekem Castiel, és közben barátságosan mosolygott.

• Fiúval vagy? – hangzott barátnőm hangja a vonal másik végéről egy huncut nevetéssel a végén.

• Igen. – vágtam rá gyorsan, és lefogtam a telefon mikrofonját. – Biztos nem baj? – kérdeztem én is halkan a fiútól.

• Biztos. – nézett mosolygósan, mélyen a szemembe és kisimított egy rakoncátlan tincset ami a szemembe lógott.
• Én... – pirultam el teljesen.

• Zoeeey! Hahó! Ott vagy még? – Kathlyn!

• Ne haragudj, itt vagyok. Máris indulok! Átszaladok hozzád miután hazaértem, rendben?

• Oké. Akkor várlak. Szia.

• Rendben, szia. – köszöntem el én is barátnőmtől, de még mindig úgy éreztem, hogy tiszta vörös vagyok az előbbi jelenettől.

• Akkor induljunk. – kelt fel Castiel a velem szemben lévő székről. Felvette a dzsekijét és megfogta a már üres poharakat, hogy visszavigye a pulthoz.

• Oké. – keltem fel én is, majd felvettem a kabátomat.

• Köszönjük! – mondta Castiel a pultos nőnek, amikor visszavitte a poharakat.

• Nincs mit, kölyök. – mondta unottan a nő és elvette a poharakat.

• Viszlát! – köszöntünk egyszerre, amikor kiléptünk az ajtón.

• Brrr. – rázkódtam meg hirtelen, mert megcsapott a téli hideg. – Bent teljesen elfelejtettem, hogy tél van. – nevettem egy kicsit a végén.

• Pedig a kabát miatt kapizsgálhattad volna. – cukkolt Castiel, miközben a buszmegállóba sétáltunk.

• Naa! – mentem neki egy kicsit, és próbáltam megsértődött fejet vágni, de közben csak elnevettem magam.

• Mostmár lökdösődünk is? – lökött vissza egy kicsit.
• Igen! – löktem vissza ugyan úgy a bal oldalammal, de ő a jobb kezével hirtelen lefogott a jobb karomnál és ott tartott, szorosan magához szorítva. Meg se tudtam szólalni, csak újra elpirultam. Csendben sétáltunk még a buszmegállóig, ami felfelé kerekítve is maximum 2 perc volt.
• Befejezted a lökdösődést? – törte meg nevetve a csendet Castiel.

• Igen. – bámultam elpirulva a földet, ő pedig elengedte a kezemet.

• Jól éreztem magam veled. – mondta Castiel, miközben a menetrendet nézte a táblán.

• Én... én is. – vallottam be magamnak is, mert az biztos, hogy felejthetetlen volt a mai délután Vele.

• Castiel! – hallottunk egy női hangot a hátunk mögül. – ...és Zoey.

• Szia Vanessa. – köszöntem halkan. Hát most már tényleg feledhetetlen lett. Köszi.

• Szia. – köszönt neki Castiel is.

• Mit kerestek még itt? Vagy azóta visszajöttetek? – kérdezősködött a lány, miközben furcsa pillantásokkal illetett. Igazából fogalmam sincs, hogy mi volt az a furcsa villogás a szemében, de már majdnem kezdett megijeszteni vele.

• Csak megittunk egy üdítőt a Walter's–ben. – mondta nyugodtan Castiel.

• Áhá. – nézett rám megint a lány ugyan azzal a nézéssel. Bizarrrrr.

• Na de megjött a busz. Holnap találkozunk! Szia Vanessa. – mondta a fiú. Csak így itthagyja? Semmi piszi–puszi, csóki–móki? Mi folyik itt?

• Sziasztok. – hátradobta a haját a lány és sértődötten távozott.

• Szia. – köszöntem, teljesen ledöbbenve a törénteken.

• Zoey! – integetett a szemem elé Castiel. Teljesen elbambultam. – Mész? – mutogatott a kinyitott buszajtóra.

• Ja, persze. Megyek. – indultam felfelé, mutatva a bérletem, és mivel tele volt a busz, megálltam a hátsó ajtóhoz közel, mivel már ott is álltak az emberek, Castiel pedig megállt mellettem.

• Minden oké volt az előbb?

• Persze. Miért?

• Úgy álltál ott bámulva a semmibe, mint aki szellemet látott. Már majdnem elkezdtem aggódni!

• Aggódni? – kérdeztem azokba a szürke szemekbe nézve és halványan elmosolyogtam.

• Persze csak úgy... barátilag. – fejezte be a mondatot és bámult ki az első szélvédőn.

• Értem.

• Elnézést, kislány. Elengedne? – szólalt meg egy néni a hátam mögül, aki le akart szállni. Én meg csak Castiel felé tudtam menni, mert a másik irányban volt az ajtó, amerre a néni menni akart.

• Persze. Castiel, arrébb mennél egy kicsit? – kérdeztem a fiút.

• Itt is szállnának le... – mondta kicsit kétségbe esetten a fiú.

• Menj már odébb, kölyök! – mondta egy 2 ajtós szekrény Castielnek, és rámlökte, én meg majdnem fellöktem a nénit, aki mögöttem már jött volna ki az ülések közül.

• Gyere ide. – szorított magához Castiel, a szekrény pedig elhaladt mellettünk a frissen szolizott, plázacica barátnőjével.

• Cas... Castiel. – nyeltem egy nagyot.

• Így kisebb helyet foglalunk. – zárta le a dolgot ennyivel, és éreztem, amint a hajamat kezdi piszkálni. Életem legjobb döntése volt a mai napon kiengedve hagyni!

• Ok... Oké. – mondtam és becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy még szorosan ölel és piszkálja a hajamat, hallottam a szívdobogását, és minden lélegzetvételét. Csak élveztem a pillanatot, és azt kívántam, hogy soha ne legyen vége!

• Zoey. – súgta a fülembe Castiel. – Megjöttünk. Le kéne szállni. – hallottam a hangján, ahogy a végén elmosolyodik.

• Mi? Máris? – kaptam fel a fejemet és a szemébe néztem. Közel volt, vészesen közel! – Vagyis... mikor indultunk el a megállóból? – pirultam el teljesen ezért elkaptam a fiúról a tekintetem.

• Mivel már itt vagyunk... – állt meg a busz. – ...kb 20 perce. – leszálltunk a buszról, rámmosolygott a fiú, és mintha kicsit elvörösödött volna. Vagy csak a haja miatt tűnik úgy néha?

• Gyorsan ideértünk. – mondtam, miközben elkezdtünk sétálni.

• Maradtál volna még a karjaim között? – igen... de ezt meg nem mondhatom.

• Én nem úgy... én csak... – hebegtem–habogtam és tuti, hogy elpirultam.
• Nyugi, vicceltem. – mosolygott rám kedvesen a fiú.
• Oké. – mosolyogtam vissza.
• De nem válaszoltál. Maradtál volna még? – néz rám komolyan a fiú, én pedig megszólalni se tudtam, csak éreztem ahogy egyre jobban elvörösödök.
• É–Én... én... – ez az, Zoey! Csinálj még nagyobb hülyét magadból! Ügyes...
• Ezt vehetem igennek? – kérdezte lehajolva hozzám, mert én elkezdtem a földet bámulni, de nem tudott a szemembe nézni. Folyton fordítottam még a fejemen, hogy véletlenül se lássa milyen helyzetbe hozott. Gyerünk, Zoey! Terelj témát! Terelj témát!
• Mi a helyzet Vanessával? – kérdeztem a fiútól, de még mindig nem tudtam belenézni a szemébe.
• Semmi. Barátok vagyunk. – zárta volna le ennyivel a fiú. Na peeersze! Ennyivel nem úszod meg, kishaver!
• Barátok? Komolyan? – néztem rá kételkedve, az egyik szemöldökömet felhúzva. – Csak barátok? Mint mondjuk velem? – maradt ugyan olyan az arckifejezésem. Engem ne próbáljon megetetni az ilyen szöveggel!
• Nem. – vágta rá egyből. Na ugye... Zoey vagyok én, nem hülye! – Veled jobb barátságban vagyok. – Hogy... mi van?!
• Mi–Micsoda? – kérdeztem a fiútól kikerekedett szemekkel. Nem teljesen értettem jól szerintem.
• Mondom veled jobb barátságban vagyok. Mit nem értettél ezen? – kezdett el nevetni a fiú.
• Én csak... csodálkoztam.
• Mégis miért? – csodálkozott most ő.
• Azt hittem vele jobb barátságban vagy mint velem... sokkal.
• Mégis miből gondoltad ezt?
• Nem fontos... De én már itthon is vagyok. Akkor szia. – hadartam és mentem volna be a kapun, de megfogta a karomat és visszarántott magához. Szorosan a mellkasánál kötöttem ki.
• Már puszit sem kapok? – nézett a szemembe mélyen a fiú, és szokásomhoz híven elvörösödtem. – Zavarban vagy? – kérdezte sunyi mosollyal az arcán.
• Én csak... nem szoktak ennyire visszarántani holmi puszik miatt. Sőt... semmi miatt. – vallottam be az igazat a fiúnak lesütött szemekkel.
• Zoey. – emelte fel az államnál fogva a fejemet, hogy a szemébe nézzek. A szemei furcsán csillogtak. Nem rémisztően, inkább... megnyugtatóan. – Nem csak holmi puszikról van szó. – sütötte le a szemét. – De ideje mennem. Neked is találkozód lesz, nem?! – mosolygott rám egy aprót, de mintha ez csak erőltetett lenne. Miért?
• Igen. – néztem mélyen azokba a szürke szemekbe. – Akkor... szia. – mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára, amit viszonzott, majd elengedett.
• Szia Zoey. – intett egyet és elindult haza.

Beérve a házba köszöntöttem az otthoniakat, ettem egy pár falatot és elindultam Kathlyn–hez. Sokat beszélgettünk, és este 7 óra is elmúlt, amikor hazaindultam. Otthon elmentem fürdeni és fogat mosni, utána pedig belevetettem magam az ágyba, és gyönyörűt álmodtam egy szürke szempárról és a gazdájáról.

Zoey - Életem egy blogba vésve (27.rész)

27. rész
Nyugodt napok

A vasárnap gyorsan eltelt, igazából csak az előző este fáradalmait pihentem ki. Iskola még volt szerdáig, csütörtöktől pedig szünet következett.

Hétfőn minden a megszokott, „jól elvagyunk a csapattal” nap volt, egy plusz dologgal. Most már Castiel is a csapat tagja volt, remélem végérvényesen. Reggel puszival köszöntöttük egymást, amikor egy busszal mentünk, és még az utat is végigbeszélgettük. Nagyon jó volt végre együtt nevetni és bolondozni vele. Ahogy leszálltunk az ikrek és Lys ott voltak már a buszmegállóban. Adtunk egymásnak 2–2 puszit, és megindultunk a suliba, ahol a kapuban futottunk össze Fay–jel és Valerie–vel. Velük is a szokásos módon köszöntöttük egymást, és bementünk a suliba. Így, hogy nem kellett a Castiel–lel való kapcsolatom miatt aggódnom, mintha az órák jobbak lettek volna, és még gyorsabban is telnének.

Így telt el a keddi nap is, viszont osztályfőnöki órán bejelenteni valója volt Mrs. Small–nak:

• Nos, úgy néz ki, hogy a januártól új osztálytársatok lesz!
• Már szünet után jön? – kérdezte a nagyokos Dake, akivel nem vagyok valami jóban. – Remélem jó csaj!
• Ki mondta, hogy csaj? – szólalt meg a szokásos idegesítő hangján Amber. – Mondja tanárnő, hogy valami helyes srác jön! – kérlelte Miss Pláza az osztályfőnököt.
• Sajnálom Amber, de tényleg lány lesz.
• Ahjjj. – vágta be a hisztit a szőke lány.
• Nyugi, vannak itt is jó pasik. – nyugtatta Vanessa a barátnőjét, utána pedig kacéran rávigyorgott Castielre, aki visszamosolygott, de nem láttam semmi megszokott „rajongói” nézést a fiútól. A vörös utána rám nézett és mosolygott, de úgy, hogy szerintem még otthon anya is meghallotta, mekkorát dobbant a szívem. Vörös fejjel visszamosolyogtam, és belebuktam az irodalom füzetembe, ami előttem volt. Próbáltam azzal takarni, hogy mennyire zavarba hozott.
• Ennyire érdekel az irodalom? – kérdezte mindent tudó mosollyal a padtársam, Valerie.
• Igen! – vágtam rá vigyorogva, és még mindig teljesen vörös fejjel. Legalábbis úgy éreztem, hogy még mindig ég az egész fejem.
• Örülök. – kuncogott a lány mellettem, amikor pedig ránéztem, kacsintott egyet. – Jó, hogy végre minden oké köztetek. – folytatta őszinte mosollyal az arcán a lány.
• Igen, szerintem is. – mondtam megkönnyebbülve.

Az óra szépen lassan véget ért, utána pedig irodalomból írtunk még egy témazárót, azért néztem át egy kicsit előző órán. Egész jól sikerült, meglepődtem saját magamon. Remélem, nem hagy cserben a megérzésem. Informatikán szabad foglalkozás volt, a történelem tanár nem volt, így lyukas óránk volt, kémián meg kísérleteztünk, szóval alapjában véve ma is egész jó kis napot zártunk a suliban.

• Zoey! – kiabált utánam valaki, miközben a lányokkal sétáltunk ki a suli kapuján.
• Igen?! – kérdeztem a „valakitől” miközben hátrafordultam.
• Nem láttad Castielt? Beszélnem kéne vele a mai próbáról. – kérdezte Lysander, aki pont Castiel miatt nem jött velünk. Az ikrek meg siettek haza.
• Nem láttam. Nem ment még haza?
• Úgy beszéltük meg, hogy suliból egyből megyünk hozzánk, de nem hiszem, hogy elindult nélkülem. Nem találom sehol.
• Nem találkoztam ve... – ebben a pillanatban megpillantottam Castielt, amint Vanessával kilép a suliból. A lány belekarolva, nevetgélve sétál a fiúval. – ...vele. – nyeltem egy nagyot.
• Akkor Castiel, én megyek. Holnap találkozunk. – mosolygott kacéran a lány a fekete nadrágban és barna dzsekiben lévő Castiel–re. – Sziasztok. – köszönt nekünk is a lány.
• Szia. – köszöntünk el mi is, de én még mindig csak Castielt néztem. Valami furcsát éreztem... a gyomromban.
• Castiel, pont téged kerestelek. – kezdett bele Lysander.
• Megtaláltál. – mosolygott a fiú. – Megyünk próbára?
• Pont erről van szó... át kéne tennünk holnapra. Megyünk ma el otthonról. – vakarta a fejét a sötétzöld nadrágos és fehér dzsekis Lysander.
• Mi a...? Ez most komoly?? – akadt ki Castiel.
• Bocs, haver! Nekem is most csörögtek anyáék, hogy megyünk unokatesómékhoz. Gondolom hirtelen jött ötlet volt.
• De a holnap akkor biztos?? – kérdezte nyomatékosítva a „biztos” szót a vörös.
• Igen, biztos! – mondta Lys, és lepacsiztak, majd elköszönt a bátyuskám és lelépett.
• Na én is megyek, mert már lassan otthon kéne lennem. Hozzánk meg ma jönnek a nagyiék. Maradnak karácsony másnapjáig. – mondta Valerie.
• Jól van. Jó legyél akkor. – öleltem meg barátnőmet, majd Fay–jel is megölelték egymást.
• Akkor sziasztok. – köszönt el a bézs nadrágos és sötétbarna kiskabátos lány.
• Én nem kapok ölelést? – viccelődött a mellettem álló Castiel. Tényleg, még ő is itt van.
• Öhm... – nézett rám kérdőn barátnőm, mire én rámosolyogtam, hogy nyugodtan. – Oké. – odalépett, és amennyire gyors lehet egy ölelés, na ez még annál is gyorsabb volt. Kicsit viccesre sikerült.
• Sziasztok. – intett Valerie, mi pedig elindultunk a másik irányba lévő buszmegállóba.
• Sziaaa! – integettünk utána mi is.
• De jó, hogy már csak holnap kell jönni. – törte meg a csöndet Fay, miközben odaértünk a buszmegállóba.
• Igen, tényleg jó.
• Remélem tényleg próbálunk holnap. Már másfél hete nem volt próba. – húzta a száját Castiel, miközben figyelte, hogy mikor jön a busz.
• Nem hiszem, hogy Lysander átvágna. – mondta Fay a fiúnak.
• Nem is azért mondtam, hogy átvágna... ma is látjátok milyen hirtelen jött nekik ez a dolog.
• Az igaz... – csatlakoztam a beszélgetésbe én is.
• Na de én megyek, kicsit kivagyok a mai naptól. Jók legyetek! – mosolygott huncutul rám a barátnőm. Hogy én mennyire megverem holnap! De csak szeretetből.
• De nem is volt ma olyan vészes napunk! – néztem a lányra annyira csúnyán, amennyire csak tudtam, hogy maradjon még, de hasztalan volt. Csak mosolygott rajtam.
• Na sziasztok. – kacsintott rám még egyet, majd elindult haza.
• Szia. – köszöntünk mi is Castiel–lel.
• Nézd, pont jön a busz. – mosolygott rám Castiel.

A busz megállt, előre engedtem a nénit, aki még a buszmegállóban állt, utána gondoltam megy majd Castiel. Tudom, elég fanatikusnak tűnik majd, de azért szerettem volna, hogy ő menjen, hogy érezhessem majd egy kicsit az illatát. Jó, igen, elég... fura, de szeretem az illatát. Kövezzetek meg érte!

• Menj csak! Lányoké az elsőbbség! – mosolyog rám kedvesen. Azt hiszem, elolvadtam.
• Én... oké. – mosolyogtam vissza, de amikor megindultam volna, hirtelen megbotlottam a saját lábamban. Igen, ez vagyok én...
• Héjj! – szólt Castiel, és hirtelen elkapott. Belekapaszkodtam erős karjaiba, és olyan közel voltam hozzá, mint még szerintem soha. – Jól vagy? – kérdezi aggódó tekintettel, és egyik kezével elenged, hogy államat megemelve a szemembe nézzen. Igen, ha arra gondoltok, hogy biztosan elpirultam, akkor igazatok van. Nagyon is!
• Ig–igen. – nyeltem egy nagyot és próbáltam elkapni a tekintetem.
• Felszálltok még ma, vagy ölelgetitek egymást még egy darabig? – szólt ránk a sofőr. Hát igen. Castiel még egyik kezével a derekamat, másikkal az államat fogta, én pedig neki fogtam a karját. Biztonságban éreztem magam.
• Mi legyen? – kérdezte rám vigyorogva Castiel.
• Hogy értve? – nem akartam hinni a fülemnek.
• Nem ülünk be egy fagyira a Walter's–be? – kérdezte komolyan a fiú, utána pedig annyit hallottunk, hogy a sofőr egy kisebb káromkodás után becsukta a busz ajtaját és elhajtott. Elkezdtünk egy kicsit nevetni azon, hogy itt hagyott minket a busz. Azért a maga módján elég vicces volt.
• Szóval? Mit szólsz? – kérdezte Castiel, amikor abbahagytuk a nevetést.
• Mihez?
• A fagyizáshoz.
• Castiel... tél van! – hívtam fel a figyelmét az időre.
• Akkor sütizni. Vagy csak igyunk meg valamit. Na? A busz már úgyis elment. – vigyorgott a srác és a távolodó buszra mutatott. – Azt hiszem pont lekéstük. – kezd el nevetni.
• Igen. Elég kicsin múlt, hogy rajta legyünk. – nevettem én is. – Oké, legyen. – mondtam a fiúnak egy mosollyal az arcomon.
• Mi? – kérdez vissza a fiú komolyan. – Ja, a Walter's? – csillan fel a szeme és elkezd vigyorogni.
• Igen. – mondtam mosolyogva, és azokba a gyönyörű, szürke szemekbe néztem.
• Akkor menjünk. – nyújtotta a karját, hogy belekaroljak. Örömmel tettem eleget a kérésének, és elindultunk a Walter's nevű helyre, ami étterem, kocsma, valamint fagyizó és sütiző hely volt egyben. Vagyis igazából három részre volt osztva. Útközben beszélgettünk egy kicsit, de igazából közel volt a hely, így sokat nem is tudtunk. Odaérve bementünk a kocsmai részbe, mert valahogy a másik kettő tömve volt. Elég sokan fagyiztak, pedig december eleje van és elég hideg. Nem értem az embereket.
• Ugye megmondtam. – vigyorog mellettem Castiel és a fejével a fagyizók felé biccent.
• Nekem ilyenkor már hideg van a fagyizáshoz, na. – vigyorogtam vissza, és szabad kezemmel megütöttem a kezét, amibe kapaszkodtam. Persze csak finoman.
• Jól van na. Meg ne verj! – fogta le az „ütögetős” kezemet mosolyogva, rátéve azt is a kapaszkodós kezére. Egyből elpirultam, és van egy olyan megérzésem, hogy ha a buszmegállósat nem is vette észre, de ezt biztosan.
• Megint elpirultál. – mosolyog rám a fiú.
• Én... én... én... – csak ennyit tudtam kinyögni.
• Aranyos. – mondja, és szeméből őszinteséget olvasok ki. – Öhm... – úgy láttam ő is zavarba jött. Ez most komoly? A „Nagy Castiel” zavarba jön? Kizárt! – Mit kérsz? – kérdezte, mert közben beértünk és leültünk a pultnál.
• Őszi levet. – halászom ki a pénztárcámat a táskából
• 2 vagy 3 decit? Esetleg fél liter? – mosolyog a fiú.
• 2 deci elég lesz. – mosolygok vissza és azokat a csillogó szürke szemeit nézem.
• Mit adhatok? – kérdezi unottan a pultos nő.
• 2x2 deci őszit kérek. – mondta a fekete hajú nőnek Castiel. – Te meg azt tedd el nagyon gyorsan! – mutat a pénztárcámra a fiú.
• Nem! – kezdenék el vitatkozni.
• Egybe vagy külön?
• Egybe! – mondta Castiel egyből és már bele is nyomta a nőnek a kezébe a pénzt, aztán leszállt a székről.
• Ez így nem ér! – mondtam a fiúnak és próbáltam csúnyán nézni rá, de ő csak kinevetett. Nem tehetek róla. Nem tudok csúnyán nézni. – Akkor neked adom oda! – tettem volna a kabátja zsebébe a pénzt, mire ő hátralépett én meg majdnem leestem a bárszékről.
• Ne már, Zoey! Meghívtalak, fogadd el! – adta ki a parancsot a fiú.
• De...
• Kérlek! – nézett rám olyan szépen, hogy nem tudtam mást csinálni...
• Köszönöm! – csak megköszönni.
• Egészségünkre! – koccintotta egymásnak a poharunkat mosolyogva a fiú, miközben végig a szemembe nézett. Azt hittem, ott helyben elájulok!
• Egészségünkre! – mondtam én is ugyan úgy.

Hiába ittunk csak 2–2 deci üdítőt, legalább fél órán keresztül iszogattuk. Rengeteget beszélgettünk, nevetgéltünk, régi sztorikat meséltünk egymásnak. Ezt a jó kis délutánt sajnos a hirtelen megszólaló telefonom zavarta meg.

Zoey - Életem egy blogba vésve (26.rész)

26. rész

Bál – III.

Ahogy kiértem a mosdóból egyből Castielt láttam meg. Már nem Dorindával táncolt, hanem Vanessával. Láttam a fiún, hogy mennyire boldog, hogy vele lehet. A szívem majdnem megszakadt. Búsan kullogtam vissza a székhez, amin előtte ültem. Lysandert kerestem út közben a tekintetemmel, de nem találtam sehol.

• Miért búsla... semmi. – jött mellém Valerie. Gondolom az lett volna a kérdése, hogy miért búslakodok, csak közben észrevette. – Sajnálom, Zoey. – húzta el a száját a lány.
• Ugyan! Nem tehetsz semmiről. – mosolyogtam a lányra.
• Akkor is rossz így látni téged.
• Majd idővel jobb lesz. – egy ideig nem szóltunk semmit, végül megtörtem a csendet. – Kimegyek egy kicsit levegőzni. – mosolyogtam a lányra.
• Kimenjek veled?
• Nem kell, meg ne fázz. Nekem meg most jót fog tenni.– mondtam, miközben felvettem a kabátomat, kezembe vettem a kis retikülömet, és megindultam a kijárat felé.

Kiérve megcsapott egy kellemes, hűs szellő. Nem fáztam. Pont jó idő volt, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejem. Úgy is rám fért már. Sétálgattam egy kicsit a színház előtt, és élveztem, ahogy a téli szél fújdogálja az arcomat. Megnéztem, hogy mennyi az idő, de hoppá, egy SMS Alexytől.

Feladó: Alexy Thomson

Üzenet:

Szia Zoey. Ne haragudj, de haza kellett vinnem Armint. Rosszul volt, valószínűleg összeevett valamit. Légy óvatos te is a kajákkal. Jól éreztem magam, csak sajnálom, hogy a virág nem volt rajtad. Jó éjszakát, további jó mulatást. Puszi, Alexy

Úristen! A virág! Otthon hagytam! – ütöttem fejbe saját magamat. – Pedig nem is siettem, mégis ott maradt! Hogy lehettem ilyen hülye??? Pedig meg is ígértem neki, hogy rajtam lesz. Ajjj!!

Címzett: Alexy Thomson

Üzenet:

Szia Alexy. Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, amiért otthon maradt a virág. Nem tudom, hogy hagyhattam otthon. Tényleg, őszintén sajnálom! Armin remélem jobban van. Jó éjszakát és szép álmokat nektek is. Puszi

Ja igen, az időt akartam még megnézni. Szóval: 11 óra elmúlt... a bált 1–ig mondta az igazgatónő, hogy addig fog tartani. Már meg se várom a végét. Majd megkeresem nemsoká Lysandert, hogy tudjunk még egyet táncolni, ha már beígértem neki. De még muszáj egy kicsit kint maradnom. Nem bírok már bent megmaradni. Lehet szólnom kéne Lys–nek, hogy jöjjön ki és itt táncoljunk. A zene elég hangos, tisztán hallatszik itt is. Na jó, ez elég hülye ötlet volt.

Idő közben leültem a bejárat előtt levő egyik padra. Meguntam a sétálást, és a magassarkúban már a lábam is kezdett fájni.

• Leülhetek? – kérdezte egy ismerős hang. De vajon az, akinek gondolom? Felpillantok oldalra, és igen. Castielhez tartozott a hang. Hirtelen azt hittem, hogy hallucinálok.
• Persze, gyere csak. – mosolyogtam a fiúra barátságosan. Az ő hangja is barátságos volt, akkor én miért bunkózzak, nemde?
• Szép esténk van, nem? – próbált beszélgetést folytatni a fiú.
• De, nagyon. Meg ahhoz képest még hideg sincs.
• Tényleg nincs. – mosolygott rám a fiú kedvesen. Mi lett vele? Nincs egy órája, hogy megint Úgy nézett rám. Mitől lett hirtelen ilyen kedves és barátságos? – Figyelj, Zoey... – na, kezdődik... Gyerünk, nagyfiú! Ne kímélj... hagy halljam. – ...nagyon sajnálom, amiért olyan hülyén viselkedtem mostanában. – bocsánatot kér? Oké, van miért, de nem erre számítottam.
• Bocsánatkérés elfogadva! – mosolyogtam rá.
• Tényleg? Ennyi? Ilyen gyorsan? – először mosolygott, aztán nem értette a dolgot.
• Nem mondtam még végig. Egy feltétellel fogadom el a bocsánatkérésedet.
• És mi lenne az? – kérdezte a fiú. Ha megcsókolsz! Mi? Ja, nem... Hahó, Zoey! Ébresztő!!! – Jól vagy? Kicsit lesápadtál.
• J–jól vagyok köszi. – kezdtem el ismét a dadogást... fantasztikus!
• Szóval, mi lenne az a feltétel? – érdeklődött a fiú.
• Áruld el, miért voltál olyan, amilyen. – hirtelen mintha ő sápadt volna le. Lehet, hogy nem erre számított?
• Én... – hatásszünet. – nem tudom. – nyögte ki végül néhány másodperc gondolkozás után. Hát igen... erre a válaszra megérte várni!
• Ez nem válasz... így hát a bocsánatkérést se fogadom el. – mondtam, és felkeltem, majd megindultam befelé.
• Zoey, várj már! – jött utánam a fiú.
• Igggen? – vártam, hogy végül elárulja, amit tudni szeretnék.
• A párod az előbb keresett... – mondta, és megfordult, majd a távoli messzeségbe kezdett el nézelődni.
• Nem hiszem, mert ő már egy ideje otthon van. – kacagtam egy kicsit.
• Dehogy van! Mielőtt kijöttem, akkor mondta, hogy ha meglátlak, akkor szóljak, hogy keres. – kezdett el velem vitatkozni a fiú.
• Akkor miért küldött SMS–t, hogy Armin beteg lett és haza kellett vinnie? – értetlenkedtem.
• Mondom, hogy... várj! Mi? Hogy jön ide Armin? Mi a...? – gondolkozott egy kicsit, majd újra megszólalt. – Ki a párod?
• Alexy. – vágtam rá, mintha nem lett volna egyértelmű.
• Baaaazzz! – csapta fejbe magát. Lehet rájött valamire. Remélem arra, hogy mekkora hülye. – Hogy én mekkora egy hülye vagyok! – BINGÓ!
• Nem vitatkozok. – mondtam elmosolyodva.
• Én... pfff. – röhögött saját magán tovább. – Én mindvégig azt hittem, hogy Lysander a párod!
• Miért lett volna Lysander? Ő Valerie–vel jött. – most akkor mi van?
• Val–Valerie–vel? – kerekedett ki a szeme.
• Igen!
• Akkor nem téged hívott el aznap, amikor bejelentette az igazgatónő, hogy bál lesz. – kutatta tekintetével a betont. Most akkor erre jött rá? Komolyan? Hogy nem velem jött Lys? Hűha. Ez aztán a nagy felfedezés! Tapsot neki! Nem volt feltűnő, hogy Alexy–vel táncoltam a legtöbbet, mi?
• Ügyes vagy. – kezdtem el tapsolni. – Nem én voltam. Engem a bejelentés után kb 2 héttel hívott el Alexy.
• De akkor miért válogattatok egyforma ruhát, meg fogdosta a kezedet? Meg miért jöttetek folyton folyvást úgy mindenhova, mint egy pár?
• Nem direkt találtunk egyforma ruhákat. Ő az egyik helyen kutatott, én a másikon, és valahogy mégis egyezőt találtunk. De az egész csapat ruhákat keresett.
• Milyen csapat?
• Val, Fay, Austin, Armin meg Alexy.
• Ők is ott voltak? – csodálkozott a fiú.
• Persze, hogy ott voltak! – mondtam neki, mert szerintem ez teljesen egyértelmű volt.
• Hogy én mekkora ökör vagyok! – ingatta a fejét és felnézett az égre.
• Elmondanád végre, hogy mi... – bajod van? Fejeztem volna be így a mondatot, de félbeszakított.
• Táncolnál velem? – fordult felém, és komolyan a szemembe nézett.
• Hogy mi? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
• Táncolnál velem? – tette fel újra a kérdést és felém nyújtotta jobb kezét jelezve, hogy várja az enyémet, és mehessünk táncolni. Ezek szerint mégis jól értettem.
• Ökrökkel nem táncolok... – cukkoltam egy kicsit a fiút mosolyogva.
• Jó, tényleg ökör voltam. Kérlek, bocsáss meg! – rakta össze könyörgésre a két kezét. – Félreértettem az egészet. Már a legelejétől. Megtennéd, hogy táncolsz velem? – mondta a végét halkan, mosolyogva, és talán egy kicsit elpirulva is, és ismét felém nyújtotta a kezét.
• Legyen! – tettem kezemet a kezébe. Egy hatalmas kő esett le a szívemről. Sőt... egy egész Mount Everest!

A fiú cserébe egy hálás mosolyt küldött felém, és finoman megszorította a kezem, és elindultunk befelé. Igaz, végül nem mondta el a rendes okát, hogy miért volt olyan bolond mostanában, de legalább az kiderült, hogy félreértés volt. Vidáman szaladtunk be a táncparkettre, miután leraktuk a kabátokat és a retikülömet, és mivel kicsit pörgősebb zene ment, így elengedtük egymás kezét és úgy kezdtünk el egymással szemben táncolni. Hirtelen váltás jött, egy lassú szám. A parkett fele leürült, és nagyrészt csak a szerelmes párok maradtak fent. Dylan és Val is táncoltak, aminek nagyon örültem. Fay és Austin egyértelmű volt, de hogy mi mit keresünk még mindig ott a közepén, azt nem tudtam. Éppen indultam volna le, amikor a már jól ismert hideg kezével megfogta az én jobb kezemet.

• Nem táncolunk még egy kicsit? – kérdezte, mire én hátrafordultam hozzá, egy „Ez most halálosan komoly?” fejjel. Ő a fejét vakarta és kicsit mintha zavarban lett volna. De cuki! – Deee, csak ha te is szeretnéd.
• Táncoljunk. – mosolyogtam a fiúra.
• Figyelmeztetlek, nem tudok táncolni! – nevetett a fiú, miközben megfogta a másik kezemet is.
• Tudom, Dorinda... – kaptam a szám elé a kezeimet, de gondolom már ennyiből rájött, mit akartam mondani.
• Jó, várható volt, hogy elmondja. De most ne róla beszélgessünk. – vette el a számtól a kezeimet. – Inkább táncoljunk. – mondta, és egyik kezemet a nyakához tette, a másikat fogta a kezében. Szabad kezével megfogta a derekamat, és kicsit közelebb húzott magához, amitől én persze teljesen elpirultam.
• Én... én se tudok táncolni. – dadogtam... újra.
• Majd megtanítalak! – kacsintott, mire én kétkedően néztem rá. – 6 évig verseny táncoltam. – mosolygott rám a fiú.
• Komolyan? – kérdeztem csodálkozva. Soha a büdös életben nem néztem volna ki belőle, hogy versenytáncolt.
• Igen. Tudom, nehéz elhinni, de akkor is így volt. Csak kérlek, ne mondd el senkinek. Tönkretenné a jó híremet! – nevette el magát a fiú.
• Neked? Jó híred? Kizárt! – cukkoltam ismét a kis vöröst. – Amúgy miért hagytad abba? – érdeklődtem. Tényleg érdekelt. Minden, ami vele kapcsolatos, vagy akár egy hajszállal is hozzá köthető.
• Választanom kellett a foci és a tánc között. Mind a kettőt szerettem, de így már nem volt kérdés, hogy melyiket válasszam! – mosolygott rám barátságosan, miközben egyre jobban belejöttem én is a lassúzásba.
• Focizol? – kérdeztem csodálkozva, mert még soha nem említette, hogy edzése lenne vagy hasonlók.
• Sajnos a nyáron csúnyán lesérültem a térdemmel, és még mindig nem szabad annyira megerőltetnem, hogy visszaálljak focizni. De hétvégente a meccsekre ki szoktam járni.
• Mikor lesz a következő meccs? – kérdeztem izgatottan. Igen, szeretem a focit. Nagy ügy.
• Nocsak, a kislány érdeklődik a nagyfiúk sportja iránt? – heccelt a kis vörös.
• Képzeld, igen! A bátyám is focizott. Szintén sérülés miatt hagyta abba, de már nem is folytatja, így csak szurkolni szoktunk együtt a tv előtt.
• Sajnálom. – húzta a száját Castiel. Milyen szép ajkai vannak. Milyen puhának tűnnek. Úr Isten, Zoey! Mikre nem gondolsz?! Alig békültetek ki, te meg már is... Ááhh!
• Szóval... mikor lesz a következő meccs?
• Tavasszal.
• Óóóó! – szomorodtam el egyből.
• Nyugi, ha lesz meccs elviszlek! – emelte fel a fejemet azzal a kezével, amelyikkel a derekamat fogta és mélyen a szemembe nézett. – Úgy jó lesz? – mosolygott rám, és úgy éreztem, hogy a szívem egészen hazáig ugrik ki a helyéről.
• Ig... – nyeltem egyet. – Igen. – mosolyogtam vissza a fiúra.
• Lekérhetem a hölgyet? – lépett mellénk Lysander. – Ugyan is még jön nekem egy tánccal! – Köszi bátyó, pont a legjobbkor... időzíthettél volna egy kicsit későbbre is. Most épp nem kell kimenteni a sárkány karmai közül... már a hercegnél vagyok.
• De csak ha vigyázol rá! – fenyegette meg az ujjával Castiel Lysandert.
• Ígérem! – tette jobb kezét a szívére a fiú.
• Akkor tessék. – nyújtotta át neki a kezemet, utána pedig kedvesen rám mosolygott, és elment.
• Látom, kibékültetek. – mondta Lys tánc közben.
• Micsoda? Kik? – adtam az ártatlant.
• Tudod kikről beszélek. Attól még, hogy nem hoztam fel, vak nem vagyok, húgicám! – mosolygott sunyin a fiú.
• Igen, úgy tűnik minden rendben van. – mosolyogtam a táncpáromra.
• Örülök! – mondta, majd megölelt. – De nekem ideje indulnom. Azt mondtam, hogy éjfélre hazamegyek, és már 11:50 van.
• Hamupipőke fiúvá változott? – cukkoltam egy kicsit őt is.
• Vicces... – mosolyogta el magát Lysander. – Köszönöm a táncot, Zoey! – mondta, majd adott két puszit az arcomra, amit viszonoztam.
• Én is köszönöm. Jó éjszakát!
• Neked is. Szia.
• Szia. – intettem a fiú után, majd elindultam a cuccaim felé.
• Van időd még egy táncra, vagy sorba kell állnom? – állt hirtelen elém Alexy.
• Alexy!!! – öleltem át boldogan a nyakát. – Hogy kerülsz ide? Nem Armint ápolod?
• Ő jól van. Szokásához híven szerintem összeevett mindent, aztán meg lett az eredménye... mint szokott. De már be is aludt, így gondoltam még kijövök megnézni, hogy itt vagy–e. – mosolygott rám a fiú.
• Örülök, hogy itt vagy! – mosolyogtam vissza rá. – Ami a virágot illeti... – kezdtem bele, és a földet kezdtem el bámulni. – ...én...
• Semmi gond! – fogta meg két kezével a fejemet, és felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni. – Tényleg nem baj! – mosolygott rám a fiú.
• Egészen biztos, hogy nem haragszol? – néztem reménykedve a szemeibe.
• Egészen biztos! – mondta, majd megpuszilta a homlokomat. - Akkor táncolunk? – vigyorgott, és a kezét nyújtotta. Én belecsaptam, és elkezdtem húzni vissza a táncparkettre.

Nem sokat táncoltunk már, de azok kicsit pörgősebb számok voltak, nem azok a nagyon lassúk, amilyenre Castiellel is táncoltam. Az Alexy–vel a táncparketten való ügyetlenkedéseim után felhívtam Lewis–t, aki még szerencsére ott volt a haverjánál, és úgy hallottam, hogy a háttérben is jó a hangulat. Azt mondta, hogy már is indul értem. Én addig összeszedtem magam, felvettem a kabátomat és kezembe vettem a kis retikülöm, majd elköszöntem a többiektől és elindultam kifelé.

• Csak így lelépnél, köszönés nélkül? – hallottam meg Castiel hangját a hátam mögül.
• Azt hittem, már hazamentél. – fordultam hátra a fiúhoz.
• Nem, most indulok én is. Itt alszom unokatesómnál.
• Ja értem. Messze lakik?
• Nem, itt a másik utcában. – mosolygott. – De nem válaszoltál.
• Mire?
• Hogy lelépnél–e csak így, elköszönés nélkül. – lépett közelebb hozzám egy lépést a fiú, mire én teljesen elpirultam.
• Én... én nem... – kezdtem el megint dadogni.
• Lysanderrel is meg az ikrekkel is puszival váltok el. – vörösödött el egy kicsit az arca. – Esetleg lehetne, hogy mi is így váljunk el? Mint jó barátok! – szépen elrontottad az este utolsó órájának hangulatát. Gratulálok. Minek kellett oda az az utolsó mondat, mi??
• Pe–Persze. – mondtam, de nem mozdultam. A földbe gyökerezett a lábam.
• Akkor jó. – lépett közelebb ő hozzám, és két oldalról megpuszilta az arcomat, én pedig viszonoztam. Soha többé nem mosok arcot! ~ Mondta egy fanatikus, és lerohadt az arca...

Khm... szóval...

• Értem viszont mindjárt itt van bátyám, szóval elindulok elé. – mutattam magamnak balra, és pont akkor kanyarodott be egy autó a parkolóba.
• Gondolom az ő. – mosolygott.
• Igen. Akkor szia! – mondtam, és már ott se voltam.
• Szia Zoey! – kiáltott utánam.

Úgy tűnik, hogy mégis jól sikerült este lett a végére. Castiellel kibékültünk, táncoltunk és még puszit is kaptam. Ezek után hazaérve boldogan vetettem bele magam az ágyamba.

Zoey - Életem egy blogba vésve (25.rész)

25. rész
Bál – II.

• Szia Val! – köszöntem vigyorogva barátnőmnek. – Meséled magadtól, vagy kérdeznem kell? – nevettem a lányra, mire ő teljesen elpirult.
• Zoey... – kezdett bele még mindig rákvörösen. – Dylan–nek hívják. A Moonlight H. S.–be jár. – mondta a lány. Kicsit vicces volt, még soha nem láttam ilyennek. – Én... azt hiszem... tetszik. – pirult bele az eddiginél is jobban a lány. Nekem úgy tűnik, hogy már bele is zúgott, de inkább nem hozom még jobban zavarba. Már ha ez lehetséges.
• Lehet. – nevettem el magam. – De most hova ment? Már haza? – kérdeztem csodálkozva.
• Nem, csak innivalóért. – biccentett a fejével az itókás pult felé.
• Castiel... – szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a fiút. Soha nem láttam még így, ennyire elegánsan, de most még jobban belezúgtam. Nagyon jól állt neki az öltöny.
• És Dorinda... – mondta nagy sóhaj mellett barátnőm, amikor a lány odament a párjához. Ők se voltak összeöltözve. Dorinda sportos alkatán furcsa volt az estélyi ruha, de nem mutatott rajta rosszul.
• Igen. – sóhajtottam én is egy nagyot, és lehajtottam a fejem.
• Rosszkor jöttem? – kérdezte bátortalanul Dylan, aki már oda is ért hozzánk.
• Nem, dehogyis! – pattantam ki. – Én megyek is, majd még beszélünk Val. – kacsintottam a lányra, és szegény megint teljesen elpirult.
• Várj, Zoey! – szólt utánam a lány.
• Igen? – fordultam vissza érdeklődően, de nem tudtam mit akarhat a lány.
• Dylan, be szeretném mutatni legjobb barátnőmet, Zoey–t! – mosolygott először a fiúra, majd rám Valerie.
• Nagyon örülök, Dylan Cooper vagyok. – nyújtotta a kezét a fiú, aki az öltönyét idő közben lerakta a mellettünk lévő székre.
• Én is! – mosolyogtam, és nyújtottam a kezem. – Zoey Bale. – ráztunk kezet a fiúval.
• De én tényleg megyek, a párom már vár. – mondtam nevetve, Alexy felé biccentve a fejem, aki minket figyelt. – Sziasztok!
• Szia. – mondták majdnem egyszerre.
• Örültem, Dylan! – mondtam még hátra vidáman. Remélem összejönnek. Aranyos páros!
• Szint úgy! – nevette a barna hajú és zöld szemű fiú.
• Mi tartott eddig? – kérdezte Alexy mosolyogva, miközben a kezét felém nyújtotta, hogy táncoljunk.
• Bocsi, csak közben bemutatkozott a gyerek. Dylan–nek hívják, és szerintem Val már első látásra belezúgott. – kacagtam a végén. – De szépek együtt, nem?! – kérdeztem táncpáromat.
• De, tényleg azok. – mondta Alexy, miközben éppen megpörgetett.
• Jut eszembe. Hol vannak a többiek? – kérdeztem csodálkozva, mert forgás közben senkit nem találtam.
• Szerintem a galambok fotózkodnak. Legalábbis amíg odavoltál, közben kiindultak arra.
• Jaaaa, értem. Hát Armin és Lys?
• Armin ott táncol Peggy–vel, … – kezdte Alexy, lehajolt hozzám, és megmutatta az irányt. Tényleg ott voltak. – De jó páros!
• Neked mindenki az. – kuncogott a táncpárom. – Egyébként Lysandert nem tudom. Nem láttam, mióta elraboltalak tőle.
• Lehet megsértődött. – mosolyogtam a fiúra.
• Nincs kizárva. – nevette Alexy.
• Elrabolhatom egy táncra a hölgyet? – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megfordultam, és örömmel láttam, hogy Armin az.
• El, de aztán kérem vissza! – mondta Alexy, lepacsiztak, aztán elkezdtem Arminnal táncolni.
• Egész este el voltál tűnve! Merre voltál? – kérdeztem a fiút.
• A színpad előtt táncoltam Peggy–vel. Sokat beszélgettünk, de sajnos kiderült, hogy barátja van. Aki a bálon is jelen van. – húzta a száját a fiú.
• Sajnálom.
• Én is. Te tudtad, hogy Castiel unokatesójával jár? – kérdezte a fiú, mintha tudtam volna.
• Szerinted ha tudom, hogy egyáltalán barátja van, akkor nem szóltam volna? – kérdeztem egyik szemöldökömet felhúzva.
• Jó, de. – vallotta be saját magának is Armin.
• És komolyan Castiel unokatesójával jár?
• Aha. A Moonlight H. S.–be jár, de egy évvel felettünk.
• Dylan is oda jár!
• Ki?
• Dylan Cooper. Akivel Valerie táncol. – böktem a fejemmel a párocska felé.
• Jaaa. Jók együtt! – mondta elismerően a fiú.
• Szerintem is! – értettem egyet vidáman.

Rengeteget táncoltunk, de fél 9–kor már nem bírtam tovább, így leültem az egyik asztalhoz. Figyeltem a tömeget. Rengetegen voltunk, és jó volt látni ennyi embert táncolni. Volt aki tudott táncolni, volt aki nem, de azokon jókat mosolyogtam. Aranyosak voltak, ahogyan próbálkoztak. Hirtelen egy hideg kezet éreztem a vállamon. Hideg kéz?

• Cas... – fordultam hátra reménykedve.
• Castielt vártad? – ül le mellém Dorinda.
• Én... nem.
• Akkor? Ki volt az a Cas...?
• Cassy! – mondtam ki az első nevet ami eszembe jutott. Persze a Castiel után.
• Cassy? – kérdezi egyik szemöldökét felhúzva.
• Igen. Egyik régi osztálytársam. – folytattam a hazugságot.
• Mit keresne ő itt? – értetlenkedett Dorinda, én pedig nem tudtam, hogy meddig húzhatom.
• Azt mondta, hogy itt lesz, de nem láttam egész este. – zártam le a „Cassy” témát.
• Ja, értem. – mondta, de szerintem nem hitte el.
• És? Te táncoltál már? – mosolyogtam barátnőmre.
• Igen. Castiellel rengeteget táncoltunk. Azt hittem, hogy tud táncolni, de úgy tűnik botlába van. – vágott fura fejet a lány. Nem tudom miért. Biztosan aranyos, ahogy ott próbálkozik. Legalábbis így elképzelve. – Na és te? – kérdezett vissza a lány.
• Én is. Lysanderrel, Alexyvel, most legutóbb meg Arminnal. – erőltettem ismét mosolyt az arcomra.
• Az igen... – vágott ismét fura fejet. Vajon mi járhat a fejében?
• Szia Zoey. – szólalt meg mögöttem egy hang. Hirtelen hátranéztem. Castiel!
• Szi–szia. – kezdtem el dadogni. De jó...
• Dorinda, nem jössz táncolni? – vigyorgott a lányra, majd miután az rábólintott, egy hideg, komoly pillantást vetett rám.

Megint kezdi! Áááááá!! Nem hiszem el!!!! – tomboltam magamban. – Mi a fenéért csinálja ezt???

Nem mentek messzire. Talán direkt ott álltak meg? Pár méterre tőlem? Fáj... nagyon fáj. – hajtottam le a fejem, majd felálltam, hogy kimenjek a mosdóba.

• Zoey! – szólt Lysander.
• Igen? – fordultam hátra.
• Nem jössz táncolni? – kiabálta a fülembe felpörögve a fiú.
• Mindjárt, csak elszaladok a mosdóba. – kiabáltam vissza a fülébe, mert a zene valahogy egyre hangosabb lett, majd elindultam.

Dolgom végeztével megálltam a tükörnél, ami a mosdókagylónál volt, és elkezdtem gondolkozni: Miért? Miért nem éreztem semmit, amikor Lysander a fülembe beszélt? Miért nem éreztem még csak hasonlót se, mint Castielnél? Miért nem szerettem bele Lysanderbe? Vagy Arminba, vagy Alexybe? Miért pont Castielt kellett a szívemnek kiszemelnie? – ökölbe szorítottam a kezem. Ideges voltam. Nem értettem se Castielt, se saját magamat. Rosszul esett az is, amikor levegőnek nézett, bár azt én kértem, de az is rosszul esik amikor úgy néz rám, hogy jéghegy lesz belőlem.

Vettem egy mély levegőt, és kimentem a mosdóból.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Közkívánatra egy nappal hamarabb hoztam a 24. részt Zoey életéből, de a 25-et csak pénteken kapjátok meg, nem fogok elgyengülni a szép kéréseknek! :)

Viszont lenne hozzátok egy (számomra) fontos kérdésem: Mit szólnátok, ha ennek a történetnek a befejeztével belekezdenék egy újba? Lenne olyan, akit érdekelne egy újabb történet, amiben nem lesznek benne a Csábításból Jeles szereplői? Egy kis bemutatót hozok róla, hátha kedvet kapnátok a későbbi olvasásához. :)

"A történet 2014. évi évzárón kezdődik. April Collins (17 éves) egy kisvárosban született. Szüleit 4 évesen vesztette el vonatbalesetben. Testvére nincs, idősebb testvérei mind halva születtek (2), ő volt a szülők utolsó, végre beteljesült próbálkozása. 4 éves kora óta keresztszüleivel ( Michael Smith és Heather Collins ) és 5 unokatestvérével [ Miranda (Mira, osztálytárs), Sean (Sean, +2év), William (Will, +4év), Michael (Mike, +7év), Natasha (Natasha, +10év) ] él ugyan abban a kisvárosban, ahol született. 9 éves kora óta gitározik (akusztikus) és 15 éves kora óta játszik egy együttesben unokatestvérével, Sean-nal (ének), annak legjobb barátjával, Dylan-nel (elektromos gitár; +2év) és Duke-kal, Dylan szomszédjával (dob; +1év). Az együttesbe 3 hónapja (március 20-án) vettek be egy új tagot, Stella-t, mint vokalistát, és ha kell akkor hegedűst. April egy osztályba jár Stella-val (idén lett az osztálytársa költözés miatt) és Mirandával, de utóbbival egész más a baráti körük. April és Stella jó barátnők, már év eleje óta. Főhősnőnk legjobb barátnője Alyson, akivel sokáig voltak osztálytársak, de már másik városban lakik, így másik iskolába is jár."

Ha megtetszett, vagy érdekelne a történet, kérlek írjatok megjegyzést ehhez a bejegyzéshez. Ha nem írtok, de az oldalmegjelenítés nő, akkor vagy nem olvastátok el ezt a bejegyzést, vagy pedig elolvastátok, de nem érdekel egy újabb történet, ezért kérlek titeket akkor is írjatok, ha nem szeretnétek, ezzel is jelezve, hogy legalább elolvastátok.
Köszönöm a figyelmet! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (24.rész)

24. rész
Bál – I.

Újabb napra ébredtünk, egy bálozós napra. Az egész csapat nagyon várta, hiszen ez lesz az első bálja mindenkinek. Este furcsa módon nem a vörösre gondoltam és nyugodtan tudtam aludni. A mai nap kicsit azért ideges vagyok. A bál 6–kor kezdődik, Lewis pedig átvisz fél 6–ra, mert akkor találkozunk majd Alexy–vel a színház előtt.

Ja, azt elfelejtettem említeni, hogy az utóbbi 2 hétben mindenki beleadott apait–anyait, hogy a terem szép legyen. Tegnap már csak a tanárok voltak ott meg néhány diák, hogy elvégezzék az utolsó simításokat is a termen. A végeredményt ma este majd meglátjuk, minden esetre nagyon izgatott vagyok.

9 óra után keltem kicsivel. Vettem fel egy kék hosszú ujjú felsőt és egy farmert, zsebre raktam a mobilom és lementem anyukámhoz és a testvéreimhez a konyhába. Úgy tűnik, a tesóim most korábban keltek, mint szoktak.

• Jó reggelt, első bálozó! – köszöntött hatalmas mosollyal az arcán Alexys, akin rózsaszín felső volt és egy farmernadrág.
• Jó reggelt, Lisa. – üdvözölt a bátyám is, akin csak egy hosszú szárú melegítőalsó volt.
• Jó reggelt, kicsim. – mondta a fehér felsőt és piros nadrágot viselő anyukám, és nyomott egy puszit a homlokomra.
• Jó reggelt nektek is. – mosolyogtam vissza rájuk.
• Kérsz reggelit? Bundás kenyeret csináltunk Alexys–szel. – kínálta anyukám az ennivalót.
• Igen, köszi. – mosolyogtam, elővettem egy tányért és odamentem anyukámhoz, aki rárakott egy szeletet.

Reggeli közben beszélgettünk, aztán segítettem anyának elmosogatni. Arra gondoltam, hogy elviszem ebéd után sétálni egy kicsit Dorothy–t, aztán pedig elkezdek készülődni. A kettő között játszottam egy kicsit a Fifa–val, de furcsa módon hamar meguntam, így fél 11–kor lementem anyunak segíteni az ebéd főzésében. Finom húsleves volt és palacsinta, aminek sajnos sütés közben sem tudok ellenállni. Evés után pedig, olyan fél 1 körül elindultunk Dorothy–val sétálni. Kathlyn–nel megbeszéltük, hogy kijön ő is egy kicsit, és beszélgetünk. Szomorúan újságolta, hogy tegnap megkapta az első, és remélhetőleg az utolsó 1–esét. Próbáltam biztatni, hogy úgyis sikerül majd kijavítania, mert még van egy hónap az első félévből. Sokat nem beszélgettünk, mert indultam haza készülődni, így negyed 2–kor már otthon is voltunk. A kapun beérve elengedtem Do–t, gyorsan megetettem és megitattam, majd mentem fürdeni. Hajat is mostam, utána pedig törölközőbe becsavartam magam, és megkértem anyát, hogy segítsen megcsinálni a hajamat. Szépen feltűzte hátra, de elől még lógott le néhány tincs, utána pedig segített felvenni a ruhámat. Nagyon megörültem, hogy végre megint rajtam lehet. Anya tegnap délelőtt elment a ruhámért, mert délután leltár miatt zárva voltak, így suli után nem tudtam volna bemenni érte.

Sajnos Kathlyn nem tud jönni a bálba, mert az ő iskolájuk nincs benne ebben az úgy nevezett „Suli–Barát” programban. Ez csak annyit tesz, hogy van 4–5 iskola, és mindegyik szervez valamit a többi iskolával karöltve. A Sweet Amoris ezt a bált szokta megrendezni. Van amelyik iskola halloween–i bulit rendez a diákoknak, vagy farsangit, esetleg évzáró és egyben nyárköszöntő ünnepséget, de van olyan is, amelyik a tavaszi szünet előtt/után (időtől függően) egy utcabált rendez a csillagos ég alatt. Nagyon várom, biztos jó lesz az is, de először még a main legyünk túl!

Kathlyn sulija egy másik ilyen programban van benne, mint a miénk, de ott általában álarcos bál szokott lenni, nem olyan kis natúr, mint a miénk. Viszont ott ha jól tudom több iskola van benne, így gondolom az igény is nagyobb egy olyan puccos bálra. Mondjuk biztos izgalmas, hogy nem tudod ki kicsoda, mert mindenkin álarc van, és amikor azt hiszed, hogy a távolból megtaláltad az egyik ismerősödet kiderül, hogy egy idegen, de csak közelebb érve látod meg a különbségeket a két ember között. Egyszer szívesen elmennék egy olyanba is, de a mi drága Sweet Amoris–unk nincs benne ilyenben, így nekünk a szokványos, álarc nélküli jutott. De nem baj, ez is több mint a semmi, és első bálnak pont tökéletes. Remélem a hangulat is jó lesz, és semmi nem rontja majd el a kedvünket. Nagyon fel vagyok már pörögve, pedig nem ittam kávét, vagy hasonlót. Egyszerűen annyira izgatott vagyok, hogy nem birok megülni a helyemen. Pedig muszáj, ha nem akarom, hogy szétjöjjön a hajam. Mindjárt 5 óra, és indulnunk kell Lewis–szal. Azt mondta, hogy ő addig beugrik az egyik haverjához, és majd csörögjek, ha indulni akarok haza. Gyorsan nővérem még egy natúr sminket rám rakott, ami annyira volt natúr, hogy csak szemceruza és szempillaspirál, meg persze az elején egy kis alapozó. Málnás szájfénnyel még kikentem a számat, felvettem a magassarkúmat, belepakoltam a fekete kis retikülömbe a telefonomat, zsebkendőt, a szájfényemet és még néhány apróságot, majd kiléptem a szobámból. Anya elsírta magát, annyira meghatódott. Sajnáltam, hogy apa nem láthat. Jó lett volna még egy kicsit itthon táncolni vele, hogy „bemelegítsek” a bálra. Mindennél többet jelentene, ha most itt lehetne, és öleléskor egy puszit nyomna a homlokomra. Nagyon hiányzik. Nekem is könnybe lábadt a szemem, de kipislogtam. „Nem szabad sírnom!” – mondtam magamnak, magamban. „Elfolyik a sminked, Zoey! Viszont akkor Alexys leszedi a fejed a helyéről! Pedig milyen jó lett a hajad is!” – gondoltam, és elmosolyogtam magam.

• Indulhatunk, kisasszony? – kérdezte drága bátyám, és nyújtotta a szövetkabátomat.
• Hát persze! – mondtam, és belebújtam jó meleg kabátomba. Ezek után a testvérem a karját nyújtotta, én pedig boldogan karoltam bele.
• Vigyázzatok az úton! – mondta anyukám elcsukló hangon. – És jó mulatást, kicsim!
• Köszönöm! – kiáltottam vissza a kapuból. – Vigyázunk!

Út közben nem sokat beszélgettünk. Kicsit én is fáradt voltam, és Lewis is. Innunk kellett volna egy kávét indulás előtt.

• Mindjárt elalszok. – húztam el a számat. – Inni kellett volna egy kávét, hogy bírjam az estét.
• Én is fáradt vagyok, csak én ittam egy kávét indulás előtt. – nevette bátyám. – De nyugi, bírni fogod. Majd a hangulat felráz. – mosolygott rám a kék ingben és sötét farmerban lévő fiú.
• Remélem. – mosolyogtam vissza rá. – Egyébként, köszönöm.
• Mit? – pillantott rám értetlenül bátyám.
• Hogy átviszel, meg majd hazahozol.
• Ugyan, nincs mit. Amúgy is találkozni akartam már Sean–nal. Közel 5 éve nem találkoztunk.
• Az igen. – dülledt ki a szemem, mire rám pillantott.
• Vicces fejed van ilyenkor. – kezdett el nevetni, miközben figyelte az utat.
• Köszi. – vigyorogtam el magam én is.

Lassan megérkeztünk. Alexy már ott állt, és rám várt. Úgy láttam, hogy eléggé fázik, ezért mondtam bátyámnak, hogy siessünk oda hozzá. Gyorsan bemutattam őket egymásnak, aztán mondtam Lewis–nak, hogy majd hívom, de már nagyon fázok én is, hiába van rajtam kabát, és szeretnék bemenni. Pillanatok alatt elköszöntünk. Mi mentünk be a színházba Alexy–vel, Lewis pedig ment a haverjához.

• Ez... Úristen! Ez gyönyörű! – ámultam el a terem láttán.
• Igen. Viszont úgy tűnik, tegnap leszedték a díszeket, amiket 2 hétig rakosgattunk. – dünnyögött mellettem Alexy.
• Igaz. – húztam el a számat. – De azért neked is tetszik, nem? – mosolyogtam a fiúra, miközben belekarolva haladtunk beljebb.
• De, tényleg nagyon szép. – mosolygott vissza rám a fiú.
• Zoeeeeey! – rohant hozzám Fay, persze amennyire magassarkúban tudott.
• Szia Fay! – öleltem meg barátnőmet, majd megpusziltam.
• Szia Zoey! – köszönt Val is, Lysander karjába kapaszkodva.
• Sziasztok! – öleltem meg mind a kettőjüket, és puszit adtam nekik.
• Armin? Austin? – kérdeztem a többieket.
• Elmentek innivalóért. – mondta Fay.
• Jaaa.
• Sziasztok. – köszönt a két fiú, mert pont vissza is értek az italokkal.
• Sziasztok! – köszöntem én is, majd megöleltem mind a két fiút és adtam nekik puszit.
• Hoztunk nektek is inni. – nyújtotta oda nekem az innivalót Armin.
• Köszi. – köszöntük meg Alexy–vel, akinek Austin hozta a szomjoltót.
• Nem sokan vagyunk még. – állapítottam meg csalódottan. Castielt nem találtam sehol.
• Nyugi, jönni fog... – mosolygott rám Valerie. – ...nak a többiek is. – fejezte be a mondatát, hogy a fiúknak ne tűnjön fel, hogy kerestem valakit.
• Sokan voltunk feliratkozva, azt mondta az igazgatónő. Ezért is hosszabbították meg a határidőt, mert még voltak sokan, akik jelezték, hogy nincs párjuk, de pár nélkül meg nem szeretnének jönni, így még hagytak nekik egy hét haladékot. Nem tudom, hogy sikerült–e mindenkinek párt találni. – mondta Fay.
• Mikor beszéltél te az igazgatónővel? – kérdeztük egyszerre csodálkozva Valerie–vel, mert mindig együtt lógunk, és nem rémlett, hogy akármikor is odament volna.
• Zoey, te akkor hiányoztál... még... tudod... Valerie–nek meg akkor volt ilyen egynapos vírusa.
• Fúúú, de szenvedtem akkor. – emlékezett vissza a piros ruhás Val.
• Szegénykém. – mosolyogtam a lányra és átöleltem a vállát. – Nem is tudtam, hogy beteg voltál. – állapítottam meg egy kis gondolkozás után.
• Nem akartalak olyan kis semmiséggel terhelni. – mondta barátnőm, és a padlót kezdte el bámulni.
• Ajj már! Ez nem semmiség! – öleltem meg barátnőmet. – Fay, te is beteg voltál? – kérdeztem a tört fehér ruhás lányt.
• Nem, én teljesen egészséges voltam. – mondta az Austin oldalán álló boldog, fiatal nő.
• Helyes! – mosolyogtam a lányra. – Hát ti, fiúk? – mutogattam oda–vissza a fiúkra.
• Mi is jól voltunk. – mondta vigyorogva Armin. – Ugye srácok?
• Igen. / Ja. / Aham. – mondták a fiúk.
• Hm... furcsák vagytok nekem. – néztem rájuk kételkedő tekintettel.
• Pedig tényleg. – mondta bálozós párocskám.
• Na jó, hiszek nektek. – mosolyogtam a fiúkra.
• Hahó! 1–2! 1–2! Mikrofonpróba! – hallottuk az igazgatónő hangját a színpadról, és ahogy körbenéztem, elég sokan összegyűltünk ez alatt a kis idő alatt. – Mindenki jól hall? – kérdezte a tömeget izgatottan a szűk, fehér, estélyi ruhás nő.
• IGEN! – válaszolta a tömeg, és mindenki várta, hogy az igazgatónő végre megnyissa a rendezvényt.
• Örömmel hallom! Egyébként fotózkodás is lehetséges, ahogy innen kimentek, jobbra az első kisebb teremben.– mondta vidáman a nő, és látszott rajta, hogy ma este ő is otthon hagyta minden gondját, baját. Sokkal felszabadultabb volt, mint amilyen az iskolában szokott lenni. – Akkor kijelentem, hogy A Bált ezennel Megnyitom! – kiáltotta a végét a mikrofonba, mire a tömeg egy hangos sikoltozásba és éljenzésben tört ki.

Ezek után az élő zenekar nagyon jó zenéket kezdett játszani. Volt benne kicsit pörgősebb és lassabb is, de persze csak olyan, ami egy bálba beleillik. Néztem a tömeget, és Vanessa éppen Antonio–val táncolt, mellettük Amber és Max. Castielt meg Dorindát sehol nem láttam. Hiányzott a kis vörös.

• Zoey, jössz táncolni? – kért fel Lysander, én pedig próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, és igent mondtam neki.

Végig táncoltunk 2–3 számot, utána Alexy lépett mellénk.

• Elnézést, fiatalember, de ellopta a páromat! – mondta nevetve Alexy. Vicces volt, amikor próbált komolyságot erőltetni magára, mert soha nem sikerült neki.
• Ó, én kérek elnézést. – ment bele a játékba Lysander. Elengedte a jobb kezemet, a balt pedig átnyújtotta Alexy–nek.
• Nem gond? – kérdezte tőlem Alexy.
• Nem. – mosolyogtam rá. – Köszönöm a táncot, Lysander. – mosolyogtam fogadott bátyámra.
• Én köszönöm. – kacsintott. – De jössz még nekem egy tánccal, amiért most elraboltak! – nevetett.
• Oké! Ígérem! – nevettem vissza a fiúra, és Alexy–vel arrébb billentünk tánc közben.
• Ki az a fiú, akivel Valerie beszélget? – kérdeztem pajkos mosollyal az arcomon a táncpáromtól.
• Nem tudom, még soha nem láttam. Szerintem másik suliba jár.
• Azt én is gondoltam. – nevettem a fiúra. – Nézd! Elment fiú!
• Oké, de siess vissza! – nevetett rám Alexy. Tudta jól, hogy miért mondom.
• Köszi. – nyomtam puszit az arcára. – Sietek vissza. – mondtam, és már siettem is oda barátnőmhöz.
• Szia Val! – köszöntem vigyorogva barátnőmnek. – Meséled magadtól, vagy kérdeznem kell? – nevettem a lányra, mire ő teljesen elpirult.