Zoey - Életem egy blogba vésve (39.rész)

39. rész

Balszerencsés Valentin – II.

Miután megkaptam az ajándékokat, forró csókot váltottunk, de sajnos nem tartott sokáig, mert a kezembe újra egy hatalmas fájdalom nyílalt. Hirtelen a fejem is elkezdett iszonyatosan fájni, és láttam Castielen, hogy aggódik. Próbáltam megnyugtatni, mert csak egy pillanatnyi fájdalom volt. Végül, miután megnyugodott, beszélgettünk még egy kicsit, utána pedig bebújt mellém a takaró alá, és úgy aludtunk. Az első alkalom, amikor együtt alszunk. Nem éppen úgy képzeltem el, hogy egy kórházi ágyon fogunk először együtt aludni úgy, hogy még az egyik kezem el is van törve.

Reggel, amikor felébredtem, Castiel már nem volt mellettem. Felvettem a szemüvegem, és ránéztem az órára: 9:32. Felvettem kis asztalon lévő telefonomat, és elkezdtem tárcsázni anya számát.

• Kislányom! – hangzott megkönnyebbülten szerető édesanyám hangja.
• Jó reggelt anyu! – köszöntöttem.
• Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan.
• Jobban. – jelentettem ki határozottan. – Ma bejössz hozzám?
• Persze! Már pont oda készülődünk a testvéreiddel. Miért?
• El tudnál nekem hozni valamit? Egy sötétzöld ajándéktasakról lenne szó, ami a ruhásszekrényemben van. Az akasztós részénél van legalulra becsúsztatva.
• Persze, kicsim. Elvisszük! Mindjárt meg is keresem. – hallottam, amint szobaajtó nyitódik, majd a ruhásszekrényem. – Megvan! – mondta boldogan anya. – Csak nem Castiel Valentin–napi ajándéka? – hangzott huncutul a mondat anyukám szájából.
• De. – mondtam, és elpirultam. Szerencsére ő nem látta. – Köszönöm! – ebben a pillanatban belépett a szobába Castiel. – Most leteszem, anya. Nemsoká találkozunk!
• Rendben, kislányom! Szia. – köszönt el anya.
• Szia anya! – mondtam, majd leraktam.
• Megzavartalak? – kérdezte kicsit aggodalmasan a barátom.
• Dehogyis! Már amúgy is le akartuk rakni. – mondtam, és megpaskoltam az ágyat magam mellett, hogy leüljön mellém.
• Nem vagy még éhes? – kérdezte a fiú, miközben leült mellém és megfogta a kezemet.
• Egy kicsit.
• Hozok neked valami ennivalót. – állt fel hirtelen a fiú.
• Még ne! – ragadtam meg a kezét. – Maradj egy kicsit. – pirultam el újra. – Kérlek! – néztem mélyen a gyönyörű, szürke szemekbe, amik időről időre, egyre jobban elvarázsolnak.
• Na jóó! – adta meg magát a fiú mosolyogva, és visszaült a párnám mellé, így oda tudtam hozzá bújni.

Nagyon jó érzés volt, hogy ott van mellettem. Ez erőt adott... Mindig! Erőt adott Vanessa ellen, erőt a tanulásban. Erőt, hogy helyt tudjak állni ott, ahol kell! Magabiztosabbnak érzem magam, amikor mellettem van, és olyan, mintha hazaérnék. A biztonságot nyújtó otthonba. Ha a karjaiban vagyok, akkor otthon vagyok! Hirtelen kopogásra lettünk figyelmesek, az ajtó pedig lassan kinyílt.

• Zoey. – szólt halkan egy ismerős hang.
• Valerie? – nem hittem a szememnek. A világoskék felsőt és farmert viselő lány belépett a szobába, karján a kabátjával.
• Nem egyedül jöttem. – ágyam végéhez érve az ajtó felé fordult. – Bejöhettek, ébren van! – mondta boldogan a lány. Kíváncsian figyeltem, hogy kik még a látogatóim: Fay, Ashley, Lysander, Austin és az ikrek. Hirtelen sokkal kisebbnek tűnt a kórterem, mint amilyen valójában volt. 9 ember igencsak meg tud tölteni egy ekkora helyet.
• Srácok! – örültem meg egyből a barátaimnak.

Castiel felkelt az ágyam mellől, hogy mindenki egyesével oda tudjon jönni hozzám egy puszira. Először jött Valerie, őt követte a piros pulcsit és szürke nadrágot viselő Fay. Utána jöttek az ikrek: Alexy teljesen kék öltözékben jött, Armin szürke pulóvert és kék nadrágot viselt. Lysanderen is szürke felső volt, zöld csíkokkal, amihez sötétszürke nadrágot vett fel. Austin fekete nadrágot viselt kék pulcsival, aminek a hátuljára a vezetékneve, „Wright” felirat volt. Gondolom ez a csapatának egyen pulcsi. A legvégén jött oda Ashley. A lány rózsaszín, szőrös pulcsit viselt fehér nadrággal.

• Nem gond, hogy én is jöttem? – pirult el a lány, amikor odalépett az ágyam mellé. – A többiek mondták, hogy örülnél, ha én is jönnék. – kezdte el a földet nézni.
• Így van! Örülök, hogy te is itt vagy. – mosolyogtam rá, utána pedig puszit váltottunk. – Egyébként délutánra vártalak titeket. – néztem végig sorba a barátaimon. Jó érzés volt együtt lenni.
• Akkor hazamenjünk? – viccelődött Fay.
• Meg ne próbáljátok! – szóltam rájuk vigyorogva.
• Dehogy megyünk! – ült le az ágyam szélére vigyorogva Armin. – Hogy érzed magad? – váltott komolyságra a fiú.
• Most már sokkal jobban, hogy itt vagytok! – hálás mosolyt küldtem neki, utána pedig a többieknek is.
• Hé! – szólt közbe a barátom vigyorogva.
• Te is nagyban közrejátszottál, hogy már jobban vagyok! – nyugtattam meg a pici lelkét a páromnak.
• Na azért! – mondta, és nyomott egy csókot a homlokomra. Éreztem, hogy a térdemnél, ahol Armin ült, kicsit megfeszült a takaró. Kinyitottam a szemem és láttam, amint ökölbe szorult kézzel markolta a takarómat, ő pedig a földet nézte.
• Minden rendben? – kérdeztem komolyan aggódva a fiútól és kicsit közelebb hajoltam.
• Hm? – nézett rám kicsit riadtan. – Persze, minden oké. – erőltetett egy mosolyt az arcára.
• Öhm... szóval... – szólalt meg Alexy. – Zoeeey... – húzta el egy kicsit a nevem végét, és láttam, nagyon töri a fejét valamin. – Mikor engednek ki? – kicsit mintha megkönnyebbült volna. Ennyire fontos volt, hogy megkérdezze?
• Nem tu... – ...dom.
• Hétfőn. – vágta rá egyből Castiel.
• Suliba is jöhetsz majd? – kérdezte érdeklődve Ashley.
• Szerintem fogok menni. – mosolyogtam a lányra.
• Még pihentetned kéne. – mondta Armin aggódva. – Nekem is tört már el kezem... nem 2 nap volt, amíg nagyjából rendbe jött. – ismét a földet kezdte el nézni.
• Tényleg? – kérdezte óvatosan Ashley. Tényleg elég félénk lány.
• Igen. – nézett rá komolyan Armin. – De ne menjünk bele. – újra a földre nézett.
• Olyan komoly volt? – csodálkozott Fay.
• Csaj... – magyarázta meg ennyivel Armin ikertestvére.
• Alexy! – szólt rá mérgesen a testvérére a fekete hajú fiú.
• Bocs. – nézte a földet bűnbánóan Alexy. Elég komoly dolog lehetett.
• Én bocs... mindenkitől. – nézett komolyan Armin először rám, azután a többiekre. – Csak hát... nem volt életem legjobb időszaka.
• Nem kell róla beszélned, ha nem szeretnél. – mondtam együtt érzőn a fiúnak, komolyan a szemébe nézve.
• Tudom. – hálás mosollyal zárta a beszélgetés ezen részét, majd megöleltük egymást.
• Nekem bármit elmondhatsz! – mondtam halkan a fülébe. Közben a többiek egymással beszélgettek leginkább arról, hogy ki mit csinált tegnap délután.
• Tudom! És köszönöm! – az előbbi mosoly ismét megjelent az arcán, amikor szétváltunk az ölelésből.

A mosolyt viszonoztam, utána még beszéltünk egy kicsit a többiekkel. Fél 11–kor beléptek anyáék, így a többiektől elköszöntem. Sorra jöttek ismét elköszönni, aztán amikor indultak kifelé, még Lysander visszafordult az ajtóból:

• Holnap még benézek! – mondta, és kacsintott egyet, aztán kiment.

Castiel is hazament egy kicsit, de azt mondta estefelé újra visszajön. Megköszöntem neki, majd egy búcsúcsók után ő is kilépett az ajtón.

• Hoztad? – kérdeztem anyut egy pár perc beszélgetés után.
• Igen. – mosolygott egyet, majd kivette a táskájából a kis tasakot.
• Köszönöm! – vigyorogtam hálásan anyukámra és leraktam a kis tasakot a párnám mellé.

Sokat beszélgettünk, közben már az ebéden is túl voltam. Hozott nekem anya finom húslevest, hogy erőre kapjak. A kezem már nem fájt annyira. Elég sűrűn jött be a nővér is, Emily, hogy megnézze mi van velem. Kedves, barna bőrű nő, aki a harmincas éveiben járhatott. Sötétbarna haja és ugyan olyan szeme volt, vállig érő egyenes hajában pedig fehér hajpánt volt. Az első alkalommal ahogy bejött, természetesen illedelmesen magáztam, de egyből mondta, hogy tegezzem. Barátságos nő, aki 4 éve van az országban, 2 és fél éve házasodott, de gyereket soha nem is akart, így az nincs neki. Kettő órakor elindultak haza. Egyedül maradtam. Sehol senki. Kintről hallottam az utca moraját, így megpróbáltam kikelni az ágyból. Fél kézzel elég nehézkesen, de végül sikerült. Odacammogtam az ablakhoz a kis kórházi ruhában: mindenki kabátban sétálgatott a járdán, egy vékony kis hórétegen. Hopp, egy lány megcsúszott, de a barátja elkapta. Onnan tudom, hogy a barátja volt, mert utána egy csókot váltottak, majd boldogan sétáltak tovább. Az első emeleten voltam az egyik szobában. A fejem elkezdett fájni, így odakaptam a bal kezemmel. Valami furcsát éreztem: be van kötve a fejem? Elmentem a mosdóba, majd visszafeküdtem. „Hol lehet a táskám?” – merült fel bennem az alábbi kérdés, de választ rá nem találtam. Az idő elég lassan telt, még csak fél három volt... Castiel azt mondta, hogy estefelé jön, így ő még biztosan nem toppan be. Nem hiszem, hogy a fél három nála már „estefelé” lenne. Próbáltam aludni, de nem sikerült, így elkezdtem a telefonomon játszani. Egy autós játékra esett a választásom, de nem sokáig kötött le. 10 percig sem játszottam vele. Meguntam, így visszaraktam a kis asztalra. Amint leraktam, kopogtak az ajtón:

• Igen? – szóltam ki. De ilyenkor végül is mit kéne mondani? „Szabad”? Vagy „Gyere csak”? Nem tudom...
• Mi újság? – lépett be az ajtón Emily.
• Jól vagyok. – mondtam apró mosollyal az arcomon.
• Nem fáj semmid? – kezdett jegyzetelni a lapra.
• Nem, rendben vagyok. – jut eszembe... – A fejem miért van bekötve? – kérdeztem az első dolgot, ami nem hagyott nyugodni. Emily meglepődötten nézett rám.
• Beverted a fejed, amikor elestél. – tovább jegyzetelt.
• De ennyire? Mi történt? – kérdeztem kétségbe esve. Vajon mit titkol? És ki tudhatja még?
• Ne haragudj, de rengeteg betegem van még. Később benézek. Addig is legyél jó! – mosolyog egyet, majd kimegy a szobából.

Mi történt? Miért nem mondott semmit? Mi folyik itt? – kérdések, amikre nem kaptam választ. Kimentem a folyosóra, hátha megtalálom Emily–t, de egy lélek sem volt a folyosón. Egy hangot se hallottam, még a szomszédos kórtermekből sem. „Hova tűnt mindenki?” – gondoltam magamban, amire ismételtem nem kaptam választ. Végül visszamentem a szobába, és lefeküdtem. Rossz volt egyedül lenni. Egyedül egy kétszemélyes szobában, és még a táskámat sem találtam, hogy tanuljak. Azzal legalább le tudtam volna magam foglalni.

Nehezen, szenvedősen, de elérkezett a 6 óra, és Castiel betoppant a szobába.

• Szia kicsim! – jött az ágyam mellé egy szál vörös rózsával.
• Szia szívem! – köszöntem én is neki.

Csókot nyomott a számra, majd ismét megszólalt.

• Ezt neked hoztam. – nyújtotta a virágot, és kicsit elpirult.
• De... mégis miért? – pirultam el én is, miközben átvettem a virágot.

• Mert szeretlek, és szeretném, hogy minél hamarabb meggyógyulj! Szerelem porral lett meghintve, szóval segít a gyógyulásban! – pirult el ismét. Milyen édes!
• Köszönöm! – csókoltuk meg egymást ismét, utána pedig elővettem a kis sötétzöld ajándéktasakot. – Boldog Valentin napot! – mondtam mosolyogva a páromnak.
• De Zoey! Mondtam, hogy nem k...
• Nem érdekel, hogy azt mondtad „Nem kell semmi”. – torzítottam el a hangom a végén. – Én is azt mondtam, hogy nem kell, te mégse fogadtál szót. – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Szóval tessék. – nyújtottam neki ismét a kis csomagot. Vett egy nagy levegőt, végül elvette.
• Köszönöm. – mondta, és újabb csókot váltottunk.
• Szívesen! – mondtam vigyorogva.

A kis tasakban egy ezüst ékszerdoboz lapult, amiben egy ezüst nyaklánc volt. Azt tudtam, hogy szeret gitározni, így egy gitár alakú medál tartozott hozzá. Láttam, ahogyan a szeme elkezd csillogni. Úgy tűnik, tetszett neki! Szuper!

• Kicsim! Én... – nézett rám boldogságtól csillogó, hatalmas szemekkel a fiú. – Köszönöm! – hirtelen egy csókot nyomott a számra.

Talán ez volt az eddigi leghosszabb csókunk. Úgy éreztem, csak miénk az egész világ. Gyengédből azután egy egyre vadabb és követelőzőbb lett, amitől kicsit megijedtem. Hirtelen elhúzódtam.

• Castiel! – szóltam a barátomra.
• Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. – láttam, hogy kicsit összezavarodott ő is.

Gyorsan felkelt, és háttal nekem vett néhány mély levegőt. Hogy miért fordult meg, azt nem tudom. Felrakta saját magának is a nyakláncot, és nekem is, utána még sokáig beszélgettünk. Végül úgy döntöttünk, hogy Castiel hazamegy aludni, de holnap visszajön. Csak kényelmesebb otthon, saját ágyban, mint egy kórházban egy székre kuporodva. Fél 8 után, ismét egyedül voltam a szobában. Próbáltam aludni, de nem ment. Sokáig forgolódtam, és próbálkoztam, de hasztalan volt... Így, hogy egyedül voltam, ismét eszembe jutott a délutáni dolog Emily–vel. Vajon mit titkolhat? Mi történhetett?