Zoey - Életem egy blogba vésve (40.rész)

40. rész
Viharos vasárnap

Vasárnap már elég korán fent voltam, nem volt még 8 óra sem. Mára nem várok sok látogatót, csak Castiel és Lysander mondta, hogy bejönnek. Anya dolgozik, Alexys is, Lewis pedig megy vissza a koliba. Elvégeztem reggeli teendőimet, amennyire egy kézzel tudtam. Mivel jobb kezes vagyok, egy kicsit megbonyolított mindent, hogy a bal kezemet kellett használnom, de végül sikerült. Pont, amikor visszaültem félig az ágyra, kinyílt egy kicsit az ajtó.

• Ébren vagy? – csodálkozott Emily, amikor bekukkantott.
• Igen, jó reggelt! – mosolyogtam a nővérre.
• Jó reggelt, Zoey! Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben beállította az ágyamat és megigazította a párnámat.
• Köszönöm, jól. Mikor mehetek haza? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.
• Talán már holnap. – mosolygott kedvesen.
• És suliba? – folytattam a faggatást.
• Nem tudom még. – firkantott valamit a kórlapomra.
• Mi történt a fejemmel? Miért van bekötve? – kérdeztem halkan, Emily pedig sóhajtott egy nagyot.
• Rendben. – mondta, és leült mellém. – Amikor elestél, beverted a fejed. A járda eléggé meg volt törve, az azon lévő jégen csúsztál meg, és a megtört helyre esett a fejed. Elég balszerencsés napod lehetett akkor. De nem tett szerencsére nagy kárt, csak kicsit vérzett, és így kötöttük be. Nem lesz belőle később sem problémád, mert nem mély, inkább csak hosszú, és karcolás. – mosolygott kicsit erőltetve. – Sikerült valamennyire megnyugtatnom?
• Fogjuk rá. – mosolyogtam egy kicsit én is.
• Most mennem kell, de később még benézek. – fogta magát, és köszönés után kiment.

Egy jó ideig még egyedül voltam. Megreggeliztem, és olvastam egy könyvet, amit anya hozott be nekem tegnap. 10 óra után pár perccel viszont kopogtattak, és eléggé meglepődtem a vendégemen.

• Szia Zoey! Bejöhetek? – kérdezte a fiú, amikor bekukucskált a kicsit kinyitott ajtónál.
• Persze Lysander, gyere csak! – örültem meg egyből fogadott bátyámnak, akin sötétzöld ing volt fekete hosszába csíkokkal ellátva, és egy sötét farmer.
• Hogy érzed magad? – hozta közelebb a széket az ágyamhoz a fiú, miután puszival is köszöntöttük egymást, majd leült.
• Jobban, köszönöm. – mosolyogtam.
• Figyelj csak... – kezdett kutatni a táskájában. – Ezt neked hoztam. – nyújtott át egy kis Milka csokis bonbont. Szív formájú volt. – Csak ilyen alakú volt. Remélem szereted az epreset. – mosolygott, és kicsit mintha zavarba is jött volna.
• Igen, szeretem. Köszi. – mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára, hogy megköszönjem, amikor kinyílt az ajtó. – Castiel! – örültem meg barátomnak.
• Mit műveltek? – kicsit mintha ideges lett volna. Talán féltékeny egy puszi miatt?
• Csak megköszöntem az ajándékot. – mutattam fel az édességet.
• Szép. – nem volt valami őszinte. Odajött a jobb oldalamhoz, és egy forró csókot nyomott a számra. – Azt hittem délután jössz, Lysander. – szemei mintha villámokat szórtak volna. Mi a fene folyik itt?
• Én is ezt hittem rólad, haver. – Lys is hasonló szemekkel nézett a páromra, én pedig csak kapkodtam a fejem ide–oda. Nem értettem, hogy mi bajuk van.

Utána egymással már nem beszélgettek, engem bombáztak kérdésekkel, mint például: „Nem fáj semmid?”; „Kérsz valamit?”; „Szükséged van valamire?”; „Kérsz egy kis vizet? Vagy hozzak teát?”.

• Na jó... – kezdtem bele már kissé ingerülten a mondanivalómba. – Mi folyik itt? – a két fiú először értetlenül nézett rám, majd egymásra, akkor már kicsit haragosan.
• Semmi. – vágták rá egyszerre, és hátat fordítottak egymásnak, így nekem is. Castiel a bal oldalamon volt, Lysander pedig a jobb oldalamon. Egyik a falat nézte, másik pedig az ablakon bámult ki.
• Mit csináltatok?? – kaptam a fejemhez gyengén, egy mély levegővétel után. Valamelyik biztosan csinált valamit...
• Én?? – fordult meg mind a kettő ingerülten, és a másikra nézett, miközben szemei szikrát szórtak.
• Én nem csináltam semmit! Ez akarja elvenni a barátnőmet! – mutatott idegesen Castiel a másik fiúra, én pedig egyik szemöldökömet felhúztam, hogy „mi van?” fejet tudjak vágni.
• Nem akartam elvenni! – vágta rá hirtelen a fogadott bátyám. – Csak velem teljesen más viszonyban volt, amíg ki nem békültetek a bálon!!! – Lysander már szinte ordibált.
• Elnézést, hogy rájöttem milyen idióta voltam! – a párom visszakiabált. Én csak pislogni tudtam, és ide–oda kapkodtam a fejemet.
• Azt is csak magadnak köszönhetted! Hülye voltál, ez tény és való! De szerinted csak te kezdtél el érezni valamit Zoey iránt? Ekkora hülye se lehetsz, hogy nem láttad! Hidd el, nem csak én voltam, akinek rosszul esett az, hogy összejöttetek! – mondta Lysander, már ökölbe szorított kezekkel, én pedig kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, valamint kicsit meg is ijedtem, hogy a végén még összeverekednek.
• Fejezzétek be! MOST! – szóltam rájuk már kicsit könnyes szemekkel. – Mi a fenéről dumáltok itt? Azt hittem, hogy ennél erősebb a barátságotok, és nem vitatkoztok ilyeneken! Most pedig kérlek titeket, menjetek el! Nem szeretném, hogy miattam megöljétek egymást! Még csak nézéssel sem! Castiel... – fordultam barátomhoz. – majd felhívlak. – zártam le ennyivel.
• De Zoey, én... – kezdett volna bele a fiúm.
• Ne öljétek meg egymást útközben! – mondtam nekik, miközben a takarómat bámultam. – Lehetőleg ne is beszélgessetek, ha nem megy normálisan. – fejeztem be, ők pedig elindultak az ajtó felé.

Lysander ment ki először, Castiel pedig még visszafordult az ajtónál. Nem mondtam semmit, nem is néztem rá. Még mindig a takarómat figyeltem. Amikor Castiel becsukta az ajtót elkezdtem zokogni.

Soha nem akartam egy barátság közé állni! Így meg főleg nem, hogy a másik féllel is jó baráti viszonyt ápoltam. Hogy mi lesz ezután, azt nem tudom. Szeretem Castielt, de ha azon múlik, inkább most legyen vége a kapcsolatunknak, minthogy ők ketten megöljék egymást. Tudom, hogy mind a kettő elég forrófejű, így csak egy kis nyugi után tudnák rendesen megbeszélni, amit meg akarnak. Tudom, hogy rólam szólt a vita, mégse akarok belefolyni. Tudják, hogy Castielt, mint a szerelmemet szeretem, Lysandert pedig mint egy jó barátot, szinte már egy testvért. Nagyon remélem, hogy nem fogják megölni egymást!

Addig addig sírtam, hogy végül el is aludtam. Délután kettő volt már, amikor felkeltem. Az ebédem ott volt a kis asztalon, az ágyam mellett. Biztosan Emily hozta be, míg aludtam. Egy kis húsleves volt, elég ízetlen, de megettem. Amikor végeztem, ismét kopogtak. Talán a fiúk jöttek vissza? Remélem nincs baj.

• Tessék. – szóltam ki, az ajtón pedig Armin lépett be.
• Na szia. – mosolygott a fiú. – Hogy van a kis beteg? – ült le az ágyam mellé a székre. – Ezt neked hoztam. – egy táblás tejcsokit nyújtott át. – Remélem szereted. – mosolygott, és kicsit elvörösödött. Ugye nem... ő... Az nem lehet!
• I–igen. Szeretem. – vettem el az édességet. – Köszönöm. – leraktam a kis asztalra. – Az előbb ebédeltem, majd később megeszem. – mosolyogtam a fiúra. Legalábbis próbáltam.
• Persze, amikor szeretnéd. Na és hogy vagy? Jobban érzed magad?
• Igen, már jobban vagyok. Igazából tegnap se volt már semmi bajom, mégis itt kellett még maradnom a hétvégére. – húztam el a számat. – Sokkal jobb lenne már otthon lenni.
• Hát azt elhiszem.
• Armin...
• Igen?
• Elmeséled, hogy miért tört el a kezed? – féltem megkérdezni, de így, hogy csak ketten voltunk, hátha elárulja.
• Legyen. – adta be egyből a derekát a fiú. – Ötödik végén volt egy barátnőm, Amy. Csak 2 hete jártunk, de én nagyon szerettem. – szomorodott el a fiú. – Csak később jöttem rá, hogy mekkora egy ******. – inkább nem részletezném, hogy miket mondott... – Pont két hete jártunk együtt, amikor úgy voltam vele, hogy megvárom suli után, hogy hazakísérjem. Külön osztályba jártunk, csak évfolyamtársak voltunk. Neki volt még egy órája, én addig sétálgattam a sulival szemben lévő parkban. Csak akkor vettem észre, hogy mennyi az idő, amikor kilépett a suli kapuján, az egyik osztálytársammal... ölelgetve, és csókolgatva egymást. Hirtelen úgy felment bennem a pumpa, hogy átrohantam az úton, ahol egy kocsi majdnem elütött, és nekirontottam a srácnak. Kapott egyet a szeme alá. Eddig oké is lett volna, ha a srác nem tanul karatét. Valahogy úgy sikerült utána a földre dobnia, hogy ráestem a kezemre. A többit már gondolom tudod. Úgy jártam, mint te.
• Sajnálom. – húztam el a számat.
• Utána kapóra jött, hogy a szüleink másik városban kaptak munkát, így nyár közepén már költöztünk is el. – mosolygott a végén a fiú.
• Értem.
• Zoey, én igazából... – kezdett volna bele valamibe a fiú és felém nyújtotta a kezét, amikor kinyílt az ajtó.
• Castiel? – hirtelen nem tudtam, hogy örüljek–e a fiúnak, vagy ne. Kicsit még mérges voltam a délelőtti balhéjuk miatt.
• Armin? – csodálkozott a barátom. Armin keze még mindig a levegőben volt, amint felém nyújtotta azt. – Mi folyik itt?
• Ne kezdd megint. – forgattam a szememet.
• Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a délelőtti miatt, de látom már vigasztalódsz... – váltott ismét kicsit ingerültre a fiú.
• Mi a fenéről beszélsz? – emeltem fel a hangomat, mert már nem bírtam magamban tartani. – Azért jött be, hogy megnézze mi van velem! Ő is csak egy barát, akár csak Lysander! Egyedül téged szeretlek Castiel!!! – ordítottam le a haját a kis vöröskének, aki az ágyam végénél állt. Szemeim már könnyben úsztak, amikor odajött a jobb oldalamra, és óvatosan megölelt.
• Ne haragudj, kicsim! Egy idióta voltam megint! – nyomott egy csókot a fejem búbjára a fiú. – Én is csak téged szeretlek, Zoey! – kicsit elhúzódott, hogy azután egy forró, édes csókkal pecsételje meg szerelmünket.
• Én akkor megyek is. – állt fel a székből Armin, mi pedig erre ugrottunk szét. – Amit meséltem...
• Nem mondom el senkinek! – esküdtem a fiúnak, aki ezután elköszönt és kilépett az ajtón. – Kibékültetek? – kérdeztem barátomtól.
• Igen. A buszmegállóig megbeszéltük a dolgokat. Sajnálom az egészet. – vágott bűnbánó arcot a fiú.
• Szeretlek! – közelebb húzódtam az ágyam szélén ülő fiúhoz, és megcsókoltam!