Zoey - Életem egy blogba vésve (43.rész)

43. rész

Hazaút

Elbúcsúzva Arminéktól magányosnak éreztem magam. Csak ültem egyedül és néztem ki a busz ablakán. Fülembe dugtam a fülhallgatót, hátha zenével gyorsabban telik majd az út, de tévedtem. Inkább még lassabban telt, mint szokott. Nekem legalábbis ilyen érzésem volt. Pedig a megszokott sebességgel mentünk. Kibámulva az ablakon a vörös virágtáblákról és szürkülő égboltról is Castiel jutott eszembe. A haja, a szeme, minden porcikája beleégett a szívembe, ahogy ő maga is, most pedig hatalmas űrt hagyott maga után. Nehezen, de eltelt az idő. Nem bírtam tovább a buszon, így egy megállóval hamarabb szálltam le, mint szoktam. Gondoltam amíg hazaértek felhívom Armint, hogy megnyugtassam, rendben hazaértem. A buszról leszállva egyből tárcsáztam is a számot, és nem kellett sokat várni, már fel is vette.

• Szia! – szólt boldogan a telefonba a fiú.
• Szia! – köszöntem én is hasonlóan.
• Már haza is értél? Hamarabb ért oda a busz? – csodálkozott Armin.
• Nem, a busz pontos volt. Egy megállóval hamarabb szálltam le, és gondoltam felhívlak. – vallottam be őszintén.
• Ennek örülök. Már kezdett hiányozni a hangod. – hangja kicsit elhalkult, mintha zavarban lenne.
• Komolyan? – incselkedtem vele, persze csak hülyeségből.
• Komolyan... – hangja ismét furcsa volt, titkokkal teli.
• Minden rendben van? Olyan furcsa a hangod.
• Mi? Nem! Vagyis... – pár pillanat néma csend után ismét megszólalt. – Minden rendben, ne aggódj! – nyugtatott meg. Tudja, hogy hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, valahogy mégsem tudott meggyőzni.
• Mit titkolsz előlem? – tértem rá egyből a lényegre.
• Hogy... hogy érted ezt? – kezdett el akadozva beszélni.
• Ismerlek már annyira, hogy tudjam! – jelentettem ki határozottan, és már annál a megállónál jártam, ahol le szoktam szállni.
• Semmiség... – Tudtam, hogy van valami! – Majd elmondom...
• Mikor?
• Majd valamikor...
• Miért nem most? – erősködtem.
• Nem telefontéma, Zoey. – Armin nem hagyta magát, de hangja nyugodt volt, nem pedig ideges.
• Nem azért nem mondod el, mert nem bízol bennem? – hangom kicsit elhalkult. Féltem, hogy így van.
• Tudod, hogy ez hülyeség! – jelentette ki határozottan a vonal másik végén lévő fiú. – Csak tényleg nem telefontéma.
• Jól van. – adtam meg magam.
• Figyelj csak, Zoey... – kezdett bele a mondandójába Armin.
• Igen?
• Holnap ráérsz? – kérdezte kicsit félénken.
• Szerintem igen. Mert?
• Csak... öhm... arra... arra gondoltam tal... találkozhatnánk! – az utolsó szót elég hirtelen mondta ki... Mi baja lehet?
• Megint furcsa vagy... De nekem oké. Alexy is jön? – kérdeztem vidámabban, hogy holnap ismét a barátaimmal lehetek.
• Hát... ha szeretnéd. – ismét egyre jobban elhalkult. Talán beteg?
• Armin... – szólalt meg egy ismerős hang a vonal másik végén, majd köhögött. – Nem érzem jól magam... – ismét köhögött. Alexy???
• Ez Alexy volt? – kérdeztem aggodalmaskodva.
• Hát... öhm... hallottad? – kérdezett vissza Armint megint úgy, mintha zavarban lenne. – Úgy tűnik nem érzi jól magát. Lehet... lehet, hogy lebetegedett. – mondta a végét úgy, mintha rájött volna.
• Ó, tényleg? – húztam kicsit a számat.
• De... azért... mi még találkozunk holnap? – egyre többször fordul elő, hogy olyan a hangja... olyan, mintha zavarban lenne.
• Nekem jó. – egyeztem bele. Nem tudom, hogy mi történhet náluk. – Alexy–nek mi baja lett?
• Nem tudom! – vágta rá hirtelen. – Szerintem megfázott... vagy ilyesmi. – ismét halk volt a hangja, és egyre halkabb.
• Ja, értem.
• Holnap akkor... hánykor találkozzunk?
• Nekem szerintem egész nap jó lesz. Neked mikor lenne jobb?
• Nekem is jó akár mikor holnap. – egy kis csend. – Ha már neked is jó egész nap, akkor miért nem találkozunk reggel vagy délelőtt és... – mondta eddig úgy, mint aki olvassa... – töltjük együtt a napot? – ismét egyre halkabban beszélt. De ez olyan mintha... mintha... ááá, nem! Az kizárt! – Persze csak ha neked is jó! – vágta rá még a végére hirtelen.
• Oké! – egyeztem bele gondolkozás nélkül. Kathlyn szavai csengtek a fülemben, miután Castiel és köztem mindennek vége lett.
• Tényleg? – kérdezett vissza megkönnyebbülve, boldogabban. Mi a fene folyik ott?
• Tényleg. – válaszoltam egyszerűen. Még nem tudom, hogy mi baja van neki is meg Alexy–nek is, de rá fogok jönni!
• Fhu, de megkönnyebbültem!!! – hallatszott a hangján, hogy tényleg nagy kő esett le a szívéről.
• Ezt hogy érted? – puhatolóztam egy kicsit.
• Mi? Én... öhm... izé... – ismét zavarban lenne? – Csak örülök, hogy holnap is találkozunk. – mondta kicsit szaggatottan a mondatot.
• Ennyi? – furcsálltam ezt az egész helyzetet.
• Miért? Legyen még valami? – kérdezte kicsit halkan, de még jól hallhatón. – Szeretnéd, hogy legyen?
• Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza, miközben egy esőcsepp hullott a homlokomra. Felnéztem az égre: sötétszürkébe borult a világ odafönt. Közben a fiú válaszolt...
• Semmi, ne is figyelj rám! Beszélek össze–vissza. – szabadkozott, az eső pedig egyre jobban elkezdett esni, már szinte szakadt.

Pont ott jártam egy helyi járatos buszmegállónál, ami fedett volt. Bementem alá. Gondoltam megvárom, amíg elcsendesedik egy kicsit.

• Holnap elmondod, hogy mi a gond? Furcsán viselkedsz már egy ideje. Meg Alexy is. Kerül engem?
• Hogy? Dehogyis! Senki nem kerül téged, Zoey! – az elején kicsit zavartnak tűnt, utána egyre halkabb, mégis határozottabb lett. – Csak nekem akart segíteni... – vallotta be őszintén a fiú.
• Segíteni? Miben? – csodálkoztam a válaszán, nem erre számítottam. Viszont egyre jobban kezdett a fejemben összeállni egy kép, hogy miről lehet szó. Nem tudom, hogy örüljek–e, ha igazam lesz.
• Hát az... szóval... – dadogott, és szinte láttam magam előtt, ahogy zavarban van. – Majd holnap elmondom, rendben? – hangja ugyan olyan volt.
• Rendben. Legyen ahogy szeretnéd. – adtam meg magam.
• Holnap nem fogod ezt mondani... – vágta rá egyből, alig hallhatóan.
• Micsoda? – értetlenkedtem.
• Semmi! – hirtelen csak ennyit mondott, és úgy hallottam meg is lepődött. Talán saját magán. – Na és, hazaértél már? – váltott témát.
• Egy utcányira vagyok, csak elkezdett szakadni az eső, ezért megálltam az egyik megállóban, hátha csendesedik. De még eléggé esik. Egyre sötétebb is van. – kezdtem kicsit félni. – Nem szeretek ilyenkor egyedül kint lenni. – vallottam be őszintén, szemlesütve. Azt ő persze nem látta.
• Vigyázz magadra! Kérlek! – megint hirtelen mondta, szerintem gondolkozás nélkül a dolgokat.
• Nyugi, nem lesz bajom. – mondtam mosolyogva, hogy hallatszódjon a hangomon a nyugodtság. Így ő sem idegeskedik.
• Nagyon remélem! – mondta őszintén. Jól esik a törődése.
• Na, de most ha nem baj lerakom, mert csendesedett az idő, és eléggé eláztam egy pár pillanat alatt.
• Jó, persze! Menj csak. Akkor holnap találkozunk! – mondandója végén ismét megkönnyebbült hangja volt.
• Igen. – mosolyogtam. – Hánykor?
• 9 órához mit szólsz?
• Nem lehetne inkább 10? Csak olyan buszom van, ami fél 9–re ér be, de nem akarok nagyon korán kelni. Nem baj? A következő busszal pont 10–re érek be, szóval...
• Oké! – szakított félbe. – Akkor 10–kor várlak a buszpályán!
• Rendben! – mosolyogtam ismét. – Akkor holnap!
• Igen! – ismét az a megkönnyebbült hang... – További jó utat, vigyázz magadra!
• Vigyázok. Szia Armin! – köszöntem el.
• Szia Zoey! – köszönt el ő is kedves hangon, majd leraktuk a telefont.

Ideje hazamenni! – mondtam magamnak, miközben a reggeli ébresztőt állítottam be. Miután végeztem, ismét az égboltra néztem. „Szerintem most már eláll.” – gondoltam magamban, és kiléptem a fedett rész alól. Épp, hogy elindultam, újra rákezdett. Egy hangos „Basszus!” kíséretében kezdtem el szaladni az utcánk felé, ami csak pár méterre volt. Már készültem bekanyarodni, amikor valaki kilépett az utcánkból abba az irányba, amerről én mentem.

• Zoey??? – lepődött meg Castiel, amikor szembe találkoztunk. Fekete esernyője alól tágra nyílt szemekkel pislogott rám.
• Cas... Castiel. – szívem újra hatalmasat dobbant. Szanaszét voltam ázva. Torkomban dobogó szívvel és nagyra nyílt, csodálkozó szemekkel figyeltem a fiút. Én is meglepődtem, akár csak ő.
• Úristen! Meg fogsz fázni! – tartotta fejem fölé az esernyőjét, miután kicsit megrázta a fejét. Mintha ez kellett volna neki, hogy visszatérjen a valóságba. Nekem legalábbis olyankor szokott kelleni az ilyen...
• Azon már szerintem túl vagyok... – néztem végig magamon egy erőltetett mosollyal. Szétázott ruha és szandál. Csodás párosítás!
• Ó, te! Fogd meg! – mosolygott, és kezembe nyomta az esernyőt.
• Mit csinálsz?! – kérdeztem meglepődve, amikor cipzározta le a pulcsiját.
• Nyugi. Tudhatnád, hogy semmi rosszat. – meglepett a válasza. Valószínűleg el is vörösödtem, ezért lehajtottam a fejemet és a betont néztem. Arra emeltem fel pár pillanattal később a fejem, hogy rám terít valamit.
• Mit...?
• Csak nem akarom, hogy megfázz. – mosolygott egy aprót. Miért? Miért kell kedvesnek lennie velem? – Hazakísérlek, mert a végén még képes leszel eltévedni is. – viccelődött, mint mielőtt mindennek vége lett volna.
• Én... – nem tudom mit mondjak. – ...köszönöm. – csak ennyit tudtam kinyögni.
• Ugyan. – mosolygott újra. – Hisz... barátok vagyunk. – láttam az arcán valami furcsát, valami megmagyarázhatatlant. De az, amit mondott... még mindig nagyon fájt.
• Igen, azok. – erőltettem én is mosolyt az arcomra.

Elindultunk. Nem nagyon tudtam figyelni az útra. A pulcsiján ott volt az illata. Ő volt az, aki még most is az életemet jelentette. Az egyetlen ember, akiért még most is fáj a szívem: Castiel!

• És... – kezdtem bele abba, ami ki akart törni. Nem akartam féltékenynek tűnni, mégis valahogy próbáltam megkerülve rákérdezni. – Mikor értél haza? Nem láttalak elhajtani a motorral.
• Busszal jöttem. A motor pont a fagyizó előtt adta be a kulcsot. Egyik haveromhoz mentem volna a másik városba, csak leállt alattam a moci. – Ezek szerint... – Vanessával is a fagyizó előtt találkoztam. – nem randi volt. – Aztán megkérdezte beülünk–e egy fagyira. Ő pont a boltból tartott haza, de nem sietett. Így ott ragadtunk. – hirtelen egy nagy kő esett le a szívemről. Castiel a mondandója végén már a betont figyelte, majd folytatta. – A többit meg tudod... – mély levegőt vettem. Eszembe jutott ismét a délután. Életem egyik legszörnyűbb pár perce volt az akkori. – Amúgy... láttalak titeket a buszról. – nézett felém mosolyogva. – pont akkor ölelkeztetek.
• Hogyhogy már akkor a buszon voltál? – kérdeztem vissza csodálkozva.
• A szerelőt ahogy felhívtam azt mondta, hogy a buszpályán lesz, így akkorra odavittem a mocit, a busz pedig pont akkor jött. Nem sokkal utána meg jött a tiéd. – mosolygott ismét. – Csak amint hazaértem egyből újra ki kellett jönnöm kicsit levegőzni. Ki kellett szellőztetnem a fejem. – húzta a száját, majd egy apró műmosollyal ismét rám nézett.
• Értem. – kaptam el a tekintetem. Még az ilyen műmosolya is elvarázsol. Éreztem, ahogy lángol az arcom: zavarba jöttem.

Az idő úgy repült, hogy már a kapunk előtt beszélgettünk. Hátamon még mindig a pulcsija, az ő kezében pedig az esernyő. Az eső elállt, de egyikünk se tudta, hogy mikor. Belefeledkeztünk a beszélgetésbe, az időbe. Visszaadtam neki a pulóvert és megköszöntem, meg azt is, hogy hazakísért.

• Akkor szia. – köszöntem el, amikor kinyitottam a kaput.
• Szia. – köszönt el ő is, én pedig a kaput visszazárva elindultam befelé.