Zoey - Életem egy blogba vésve (42.rész)

 42. rész
Castiel nélküli élet

Szombat reggel, a lányok vártak a buszmegállóban, ahol egyből a nyakukba borultam könnyes szemekkel. Elmeséltem, hogy mi történt tegnap délután, amire Fay csak annyit mondott: „Most már hadd verjem meg!”. Lehetséges, hogy komolyan gondolta, de remélem csak viccelt. Minden esetre kicsit le kellett fogni, mert eléggé idegesnek tűnt. A feldíszített folyosón haladtunk az osztályterem felé, miközben gyönyörködtünk. Szép munkát végzett az a csapat, akinek ez a rész jutott. Orgonák voltak minden fali virágtartóban, amik egyébként üresen álltak. Az egyikben egy kis csokor fehér, a másikban pedig lila. Így váltották egymást, ami egyben az iskola színeivel egyezett meg. A terem mellett sétáltunk már, amikor hirtelen Dimitry jött ki a teremből nevetgélve, utána pedig ki jött? Igen, pontosan: Castiel. Ahogy meglátott, egyből lefagyott az arcáról a mosoly. „Sziasztok.” – ennyit mondott, majd gyorsan kikerülve minket követte a haverját. Szívembe hatalmas fájdalom hasított. Nem tehetek róla, a szívem őt választotta. Bárcsak meg tudnék szabadulni ettől a szúró érzéstől, ami most a mellkasomban van. Szeretem... még nagyon szeretem! Mondjuk várható volt, tegnap történt a szakítás. Egy szerelem nem múlik el egyik napról a másikra, ha egyáltalán elmúlik. De van egy olyan érzésem, hogy ez a szerelem örökre bennem marad. Még ha csak egy apró darabkája is, egy szép emlék, van, amitől soha nem szabadulhatok. Az az a tény, amikor azt mondta „Szeretlek, Zoey!”. A nap, amikor a legszebb ajándékot kaptam karácsonyra, és talán örök életemre. A nap, amikor Castiel szerelmet vallott és először megcsókolt: december 24. Akkor az örömtől tudtam volna sírni, most viszont pár hónappal később már bánatomban. Még egy ember elhagyott, akit nagyon szerettem. Persze, Castiel máshogy volt fontos az életemben, mint apa, mégis... mégis egy olyan ember, akit életem végéig magam mellett akartam tudni. Ez talán önzőség, de így van. Azt akartam, hogy végig mellettem legyen. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Ennek az álomnak vége lett tegnap. Talán még fájdalmasabb volt így, hogy nem személyesen, vagy legalább telefonban mondta el. Akkor legalább a hangját hallottam volna. De így... olyan személytelen volt az egész. Ha lehetséges egyáltalán, akkor emiatt még jobban fájt az egész szakítás. A reggeli vörös szemeimet próbáltam hideg vízzel eltüntetni, és egy 10 perces „fürdetés” után már csillapodott. A lányok természetesen egyből észrevették, amikor leszálltam a buszról.

Na de kanyarodjunk vissza a sulihoz. Belépve a teremben egy kis zsivaj volt, már majdnem az egész osztály bent volt. Lysander utánunk jött be pár perccel, és egyből odajött hozzám, hogy megkérdezze, hogy érzem magam. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, és egy „Köszi jól.” préselődött ki a számon. Éreztem, hogy nem a legjobb alakításom volt. Sőt... inkább a legrosszabb! Eszembe jutott a tegnap este, és a sírás határán állva fogadott bátyám egyből magához ölelt. „Shh, nyugalom. Itt vagyok neked!” – suttogta együtt érzőn a megnyugtató szavakat a fekete alsóban és fehér ingben lévő fiú, bal kezével a fejemet fogta, jobb kezével pedig a hátamat simogatta. Tudtam, hogy az osztály egy része bent van, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy néznek–e. Talán az első alkalom volt, hogy egyedül a saját érzéseimmel törődtem. Szükségem volt egy törődésre egy baráttól, és egy kis sírásra. Most nem sírtam sokáig. Az, hogy ott voltak mellettem a többiek, sokat segített. Éreztem a törődést a barátokról, az igaz barátoktól! Akik nem csak akkor vannak mellettem, amikor vidám vagyok, és minden rendben van. Nagy szerepet játszanak abban, hogy egyáltalán eljöttem ma iskolába.

Az osztályterem is tele volt orgonával. Honnan szereztek ennyit??? Uram isten! Na de a lényeg, hogy a padok össze lettek tolva, két oldalamra pedig Fay ült és Val. A többiek kimentek a büfébe, így a jobb oldalamon ülő Valerie–vel ketten maradtunk a kis csapatból. Eközben Castiel is visszajött, és Dake–kel hülyéskedtek két paddal mögöttünk. Amikor Valerie–vel beszélgettünk, és a lány felé fordultam, fél szemmel mindig láttam a fiút, aki tegnap még az életemet jelentette. Barátnőmnek is feltűnt, így egy kis vázában lévő orgonát, ami a mögöttünk lévő padban volt, kicsit arrébb húzta, hogy pontosan eltakarja volt kedvesemet. Szomorúan néztem a fekete miniszoknyában és tört fehér felsőben lévő lányra. Tudom, hogy csak jót szeretne, de még túl friss a seb, hogy csak úgy elfelejtsem a fiút, aki pár nappal ezelőtt még azt mondta szeret.

Az ünnepség alatt, és a takarítás közben is próbáltak „óvni” Castieltől a többiek. Tudom, hogy csak jót akarnak, de még akkor is fáj ez az egész szakítás. Naiv voltam amikor azt hittem, hogy az első és viszonzott szerelem életem végéig tart majd. Legalábbis úgy tudom, hogy viszonozva volt. Bár ezt egyedül csak Castiel tudja, csak ő érzi. Kicsit kezdek kételkedni, hogy egyáltalán szeretett, meg ma már Dake–kel és Vanessával is nagyon jól elvolt. Akár csak a kapcsolatunk előtt. Kicsit fájt a tény, hogy neki így elmúlt a szerelem, amit ő vallott be hamarabb.

Az év végi bizonyítványokat is megkaptuk egy héttel később az évzárón. Ahogy hallottam Lysandertől, Castielnek is hasonló eredményei lettek, mint nekem. Nagyrészt olyan, mint a félévi bizonyítványban: sok hármas, és csak néhány jobb jegy. Még szerencse, hogy nem a vizsgák előtt szakított Castiel, mert akkor biztos, hogy sokkal rosszabb eredmények születtek volna. Nekem legalábbis biztosan.

Valerie–nek pont a díszítés előtti napon volt a születésnapja, amire tőlem kapott egy „Best Friend” feliratú medált lánccal. Úgy tűnt, hogy tetszik neki, így én is örültem. A nyári szünetre egy kis tengerparti kiruccanást terveztünk a többiekkel, sátorozással egybekötve. Soha nem sátoroztam még, így remélem össze fog jönni.

A nyár első heteiben nem sok mindent csináltam, leginkább a házimunkákat végeztem el. Nyári munkát nem kaptam, így idén sem fogok pénzt gyűjteni a szünetben. Július 4–ére, szombatra beszéltünk meg egy találkozót Lakeland–ben délután 4–re az egyik kis fagyizóba a többiekkel. Igen, sajnos a Walter's–re esett a választás, ahol régebben Castiellel is voltam. Nem szabad ezentúl Castielen és a múlton rágódnom! A többi olyan emberrel kell foglalkoznom, akik fontosak nekem és én is nekik. Most például Fay, Valerie, Ashley, Lysander, Austin és az ikrek azok, akik velem vannak, és a nehéz időben is átsegítettek. Már több mint két hónapja, hogy vége. Ennyi elég is volt a szenvedésből, ideje másra koncentrálni!

• Sziasztok! – erőltettem nagy mosolyt az arcomra, amikor a buszról leszállva megpillantottam a többieket. Már mindenki ott volt, csak rám vártak.
• Szia! – köszöntek a többiek is, majd a puszik hada után elindultunk a Walter's–be.
• Basszus! – szólalt meg a mellettem álló Lysander, amikor megérkeztünk a fagyizóhoz.
• Mi a baj? – néztem értetlenkedve fogadott bátyámra, aki egy tőlünk pár méterre parkoló motort bámult. – Ez... – kérdeztem volna, de tudtam a választ. Arcomról lefagyott a mosoly, ami amúgy sem volt valódi.
• Igen... – szakított félbe a fehér felsőt, zöld térdnadrágot és strandpapucsot viselő fiú. – az Övé! – nézett rám aggódóan, miután az utolsó szót kihangsúlyozta. Szívem összeszorult és nyeltem egy nagyot.
• Menjünk inkább máshova! – javasolta hirtelen Valerie, aki szintén aggódott.
• Nem, jó lesz ez. – megráztam kicsit a fejem és próbáltam kiszorítani szívemből a belehasító fájdalmat. – Nincs baj. Jól vagyok. – álmosoly, és csapjunk bele!
• Egészen biztos? – kérdezte aggódóan Armin.
• Persze. – mosolyogtam rá a kék rövid ujjú ingben, fekete halásznadrágban és strandpapucsban lévő fiúra, majd bal kezemmel megfogtam a jobb vállát. – Tényleg jól vagyok. – győzködtem saját magamat is, végül megindultunk befelé.

Úgy volt, ahogy várni lehetett. Castiel ült a bal sarokban lévő asztalnál... Vanessával. Mi egyből odamentünk a szemben lévő pulthoz, és elkezdtünk válogatni a fagylaltok között. Én egy csokis kekszet kértem karamellával. Gyorsan kiválasztottam, ezért én kértem először. Utánam Ashley volt a leggyorsabb, ő egy citromot kért meg egy puncsot, ahogy az utána következő Lysander is. Csak a fiú még egy sárgadinnyét is kért hozzá. Valerie is a gyümölcsöseket szereti, így ő is a sárgadinnyét választotta, hozzá pedig joghurtos meggyet. Alexy ahhoz képest, hogy sokáig vacillált, nem nagyon válogatott. Vanília és csoki párosnál döntött. Testvére se nagyon bonyolította túl a dolgokat. Karamella, vanília és milka volt a választása. Austin diót és milkát kért. Fay elég sokáig hezitált, és még ekkor sem volt biztos a döntésében. Végül, mivel elég édesszájú, így csokis kekszet kért, milkát és sima csokit. Leültünk egy kinti asztalhoz, és ott kezdtük el a hűsítőt fogyasztani. Direkt háttal álltam végig Castielnek, hogy még csak véletlenül se nézzek felé. A boldog nevetését azonban még így is végig hallottam, ahogy a Vanessáét is. Lehetséges, hogy éppen randiztak?! Nincs kizárva. De álljunk csak meg! Ez engem miért is érdekelne?! Nem, Zoey! Téged egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál a szerelmed. Azaz... volt szerelmed. Mindegy... szóval: kint is arra a székre ültem, ami háttal van a bejáratnak. Mellettem Ashley ült jobbról, balról pedig Armin. A kis 4 személyes asztalhoz még hozni kellett volna +4 széket, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább összetolunk két asztalt. Jót beszélgettünk, mindenkinek ízlett a fagyija. Azt is hiába kértem ki én először, én ettem meg utoljára. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok gyorsabban enni. Fay is elég gyorsan megette a maga három gombóc fagyiját, pedig utolsónak kérte ki.

• Francba! – jött egy meglepődött férfi hang a hátam mögül. Igen, a már túl jól ismert hang, ami még mindig a szívemig hatolt.
• Á, sziasztok! – köszöntötte őket Fay nem éppen kedvesen. – Most jöttetek? – kérdezte, de tudta a választ. Mind tudtuk.
• Helló. – „Helló.”? Hát oké... – Nem... – hangja zavart volt. – Éppen indulni készültünk. – Castiel egyre halkabban beszélt. Én még mindig nem tudtam megfordulni.
• Sziasztok! – köszönt vidám hangon Vanessa is.
• Hali. – vágták rá a többiek egyszerre. Nekem egy hang sem jött ki a torkomon. Fagylaltom is egyre jobban olvadt, de már nem is kívántam. Szívem és gyomrom is összeszorulva hallgatta a továbbiakat.
• Mi bajotok? – kérdezte unottan a Castiellel lévő lány.
• Semmi nincs. Csak az előbb mintha éreztem volna valamit. – legyezett a kezével az orra előtt Fay. Én nem éreztem semmit. – Azóta is rontja a levegőt! – mondta végül a befejezést továbbra sem kedvesen. De legalább leesett, hogy milyen „szagról” beszélt. Apró mosolyt csalt az arcomra és fél szemmel a lila egybe ruhás barátnőmre néztem. Ő is rám nézett, és Ashley és Austin között ülve kacsintott egyet és mosolygott.
• Figyi! – kezdett bele Vanessa. Hangjából egy cseppnyi ingerültség hallatszódott. – Nem tehetek róla, hogy Castielnek nem kellett már Zoey! Személy szerint azt sem értem, hogy egyáltalán minek jött össze vele. Bocsi Castiel, de most komolyan. Volt értelme egyáltalán?
• Fhuhuhhúúúú. – Fay maga elé „nevetett”, majd az asztalra tenyerelt, és szép lassan kitolta maga alól a széket. Amint kiegyenesedett egyből komoly arcra váltott. – A szerelemhez nem kell ok, vagy értelem. Csak megtörténik! – lassan közelített a farmer miniszoknyás és fehér csőtoppos Vanessa felé. – Te vagy az, aki ezzel nincs tisztában!
• Ugyan már! Nem is volt normális a kapcsolatuk! Tuti, hogy még szenvedélyes csókjuk sem volt! – kacagott egyet, és... igaza volt. Egyedül a baleset után volt... az álmomban. De még ott is megijedtem. – Még csak nem is szexeltek! – folytatta. – Nem is csodálom, hogy Castiel nem bírta tovább és inkább otthagyta! Egyik pasi se bírná ennyi ideig szex nélkül! Ja, és még hálás lehetnél Castielnek Zoey, hogy legalább addig is hűséges volt hozzád és nem keresett mást, hogy kiélje magát az ágyban! – megvetően nézett rám a lány, engem pedig már a sírás igen csak kerülgetett.
• Na jó, ebből elég! – Castiel ideges lett és karon fogta Vanessát. – Menjünk! Elkezdte húzni a motor irányába, ahol azt legurítva a támaszáról elkezdte tolni a másik irányba.
• De hát te is tudod, hogy igazam van! – szólt hangosan a lány a volt fiúmra, és visszafelé mutogatott. Ránk.

Szívem a torkomban dobogott. Remegtem. Ideges voltam. Amikor behunytam a szemem, hátha megnyugszok, egy könnycsepp gördült le az arcomon. A fagyimat idő közben le is ejtettem, de már azt se tudom, hogy mikor. A balomon ülő Armin egyből letörölte hüvelykujjával a könnyet az arcomról, amitől nekem még jobban sírnom kellett. A fiú egyből szorosan magához ölelt, amit viszonoztam. Hallottam, ahogy a többiek hozzám beszélnek, de mind összefolyt. Nem értettem semmit, csak sírtam és sírtam. Armin egyik kezével a hátamat simogatta, másik kezével a tarkómat fogta. Nekem még mindig patakzottak a könnyeim, és Armin hátánál az ingét szorongattam.

• Sajnálom! – mondtam mindenkinek, miután elhúzódtam Armintól. A többiek aggódó helyett értetlenkedő arckifejezésre váltottak. – Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, erre én meg itt elbőgtem magam és elrontottam a hangulatot. – lelkiismeret furdalásom volt, amiért tényleg így történt.
• Ugyan, Zoey! – szólalt meg a rózsaszín szoknyás és virágos felsős Valerie. – A hangulat már a fagyizóba belépve elromlott. Sőt... amikor megláttuk azt a bizonyos motort. – húzta a száját a barátnőm. Nézett rám együtt érzőn, majd az asztalon keresztben átnyúlva megfogta a kezemet. – Érthető, hogy kiborultál.
• Ez így van! – helyeselte fogadott bátyám, majd a többiek is.
• De azért vagyunk neked, hogy a nehéz napokon is átsegítsünk! – fogta meg a kezemet Armin is. Jó érzés volt, hogy mind itt vannak! Újra a sírás kerülgetett, de ezek inkább örömkönnyek voltak.

Nem sokat beszélgettünk ezután. Egy nagy, csoportos ölelésünk volt, utána már indult mindenki haza. Az ikrek kikísértek a buszmegállóba, a többiek hamarabb leváltak.

• Biztosan ne kísérjelek haza? Mármint... kísérjünk! – a végére kicsit mintha zavarba lett volna.
• Tényleg nem kell Armin, köszönöm. – mosolyogtam a fiúra. – Megleszek. Ígérem, írok amint hazaértem! – búcsúzóul újra megöleltem Armint, majd Alexy–t is, és puszit is kaptak.
• Ajánlom is! – fenyegetett Armin vigyorogva. A buszom meg is érkezett.
• Vigyázzatok magatokra! – a busz megállt, én pedig szálltam fel rá.
• Te is! – mondták egyszerre, és integettek.

Én is integettem nekik, majd a busz kihajtott a megállóból, és már útban is voltam haza.