Zoey - Életem egy blogba vésve (36.rész)

36. rész
Szeret, nem szeret...

Január 2–án, pénteken, még időben, de kicsit álmosan keltem. Kivettem a szekrényemből a kedvenc farmeromat és egy kék hosszú ujjú garbót, na meg persze vastagzoknit. Elraktam a reggelimet, fogat mostam, elköszöntem mindenkitől, és miután felvettem a hosszú szárú csizmámat, majd a kabátomat is a sálammal, valamint a kesztyűimmel, elindultam a buszhoz. Mivel ma csak 5 órám lesz, abból egy lyukas, nem volt sok minden a táskámban. Castiellel megbeszéltük az este, hogy a buszmegállóban találkozunk majd, de nem láttam sehol. Talán elaludt? Hol lehet? Már csak 2 perc volt a buszindulásig, de a fiút még mindig nem láttam. Gondoltam felhívom. Három csörgés után felvette, és álmosan szólt bele. Azt mondta időben felkelt, csak nem aludt jól. Menjek nyugodtan, az egyel későbbivel jön. Meg akartam várni, de megígértette velem, hogy bemegyek a busszal. Nem akarta, hogy miatta elkéssek. Már nagyon hiányzott, de végül egyedül mentem iskolába. A buszról leszállva most kivételesen senki nem várt. Mi folyik itt? Hol van mindenki?

Egyedül battyogtam be az iskolába, ahol szintén csak néhány diák meg tanár sétálgatott. Ennyire jól sikerült volna a diákoknak a szilveszter? Az osztályból is alig jött eddig be valaki. Elég kómásan, de megérkeztek az ikrek és Dorinda.

• Reggelt. – nyögtek ki ennyit az ikrek egyszerre.
• Sziasztok. – jött utánuk Dorinda.
• Jó reggelt. – köszöntem én is. – Ennyire jól sikerült a szilveszter?
• Én még tegnap délután átmentem Lysanderhez... – fogta a fejét a lány, és elég rosszul is nézett ki. – folytattuk az ivást. De most otthon aludtam.
• Jó reggelt. – érkezett meg az emlegetett szamár, Lys.
• Mi történt most mindenkivel?? – értetlenkedtem.
• Fejfájós új évet mindenkinek. – jött oda szintén hasonló állapotban... Vanessa. – Lysander, beszélhetnénk?
• Ja. – mondta a fiú és arrébb mentek.
• Nem félsz? – ült le mellém a padra a piros felsős és kék farmernadrágos Dorinda.
• Mitől kéne?
• Na, szerinted mégis mi lehet a témája a beszélgetésüknek? – bökött a fejével legjobb barátom, és „riválisom” felé. – Tuti, hogy nem a házit kéri el tőle... – tudtam, hogy Castielre gondol, de próbáltam nyugodtan reagálni. Így is hiányzott, nem akartam idő előtt parázni.
• Nem értem hova akarsz kilyukadni. – adtam a tudatlant és elkezdtem kivenni a táskámból a földrajz cuccot, mert azzal kezdtük a napot.
• Szerintem pedig pontosan tudod! – jelentette ki a mellettem ülő lány.
• Nincs egy fájdalomcsillapítótok? – kérdezte a zöld nadrágos és sárga felsős Alexy a másik oldalamon, és a fejét fogta.
• Kettő! – javította ki a sötétkék ruhákba öltözött Armin.
• Nálam nincs gyógyszer. – mondtam a fiúknak.
• Most nálam sincs. – hangzott Dorindától is a válasz.
• Nálam van! – jött oda Vanessa, és már nyomta is a fiúk kezébe a fájdalomcsillapítókat.
• Kösz. – mondták egyszerre, és lehajtották egy kis víz kíséretében.
• Sziasztok. – jött oda hozzánk Fay és Valerie. Ők inkább csak fáradtnak látszódtak, nem másnaposnak.
• Sziasztok. / Helló. – köszöntünk nekik.
• Hát Castiel? – nézett rám meglepődötten Armin a tesója mögül.
• Másik busszal jön... – egyből rosszabb kedvem lett, hogy még mindig nem láthattam a szerelmemet.
• Ó, tényleg? – kérdezte Vanessa érdekes mosollyal az arcán, akiről én már el is felejtkeztem. A lila ingben és fekete nadrágban lévő lány egyből elindult a bejárat felé.
• Na? – nézett rám Dorinda kérdőn, és fejével az ajtó felé bökött. – Kb. mikorra kéne ideérnie?
• Úgy 8–10 perc múlva. – mondtam, miközben a telefonomon megnéztem az időt.

A tanár megérkezett, így elkezdtük az órát. Vanessa is beért, és hatalmas mosollyal az arcán ült le hátra Amber mellé. Valamit motyogtak, utána pedig egy – már szinte jól ismert, – győzedelmes mosolyt küldött felém a lány. A másik padban, de pont mellettem lévő Dorinda, aki Valerie mellett ült, valamire fel akarta hívni a figyelmem, de nem érettem, hogy mire. Elég rossz előérzetem támadt.

• Minden oké? – kérdezte aggódó tekintettel a mellettem ülő Fay.
• Per... – ...sze. Mondtam volna, de félbeszakított az ajtón való kopogás.
• Igen? – kérdezte a tanár, Castiel pedig belépett az ajtón.
• Elnézést a késésért! Lekéstem a buszt. – jött be lihegve a fiú. Biztosan futott.
• Azon csodálkoztam volna, ha nem késik. Üljön le, Riggs! – utasította Mr. Rocks.
• Igen is. – mondta és leült Dake mellé.

Az óra folytatódott. Szerencsére gyorsan vége lett, így szünetben tudtam köszönni a szerelmemnek. Vagyis azt hittem, de végig Vanessával beszélgetett, néha pedig odament még Dorinda is. A lyukas óra is hasonlóképpen telt. Nem mindig tudom eldönteni, hogy Dorinda melyik oldalon áll. A lyukasóra utáni szünet végén mentem volna a többiekkel az emeletre a matek terem elé, de valaki megfogta a kezem hátulról és visszahúzott a lépcsőfordulóra. A többiek visszanéztek, de szó nélkül mentek is tovább. Castiel volt az, aki visszahúzott.

• Hiányoztál! – csak ennyit mondott, amikor a többiek már befordultak a folyosóra, majd megcsókolt.

Jó volt újra a csókját érezni az ajkamon. Derekamnál megfogva közelebb húzott magához, én pedig örömmel túrtam a drágám vörös hajába. A fél diáksereg nem jött suliba, így az épület eléggé kihalt volt már ilyenkor. Amikor egy pillanatra szétváltunk, csak annyit mondtam „Te is nekem!”, és egy újabb csók csattant el. A csodás pillanatot a csengő szakította félbe, mi pedig szétváltunk.

• Új erőre kaptam! – mondta a fiú büszkén, én pedig csak elmosolyodtam rajta. – Na gyere, menjünk. – mosolygott rám édesen, és a derekamnál fogva mentünk a matek terem folyosója felé.
• Dorinda is tudja. – mondtam hirtelen, és lehajtottam a fejem. – Szilveszterkor amíg beszéltünk telefonon, Lys elmondta neki.
• Mondott valamit?
• Csak gratulált.
• Hát a többiek?
• Nem mondtam még el senkinek. Csak anyunak.
• Miért vagy ilyen lehangolt? – kérdezte miközben megálltunk, még a folyosó előtt, szembefordultunk egymással, és bal kezével feljebb emelte az államat, jobb kezével pedig még mindig a derekamat fogta. – Baj van? – kérdezte őszinte aggódással a szemében.
• Nincs. Vagyis... nem tudom. – sütöttem le ismét a szemem.
• Mi történt? – emelte fel ismét a fejem, hogy a szemébe nézzek.
• Örülni fognak nekünk? – kérdeztem meg azt, ami a leginkább érdekelt. Szerettem volna, ha örülnek a barátaim a boldogságomnak.
• Ha igazán fontos vagy nekik, akkor biztosan! – mosolygott egy kicsit, majd megsimította az arcomat és egy apró csókot nyomott a számra. – Nem szeretnéd még elmondani nekik?
• De! – mondtam határozottan, és újra azokba a szürke szemekbe néztem, amik már egy jó ideje folyamatosan elvarázsolnak. Mosoly jelent meg a fiú arcán, szeme pedig csillogott.
• Szeretlek, Zoey! – mondta a fiú őszintén. Megérintett a simogató hangja. Ezt csak Tőle akarom hallani, életem végéig! Pont így, őszintén.
• Én is szeretlek, Castiel! – mondtam, és odabújtam a mellkasára. A fiú szorosan magához ölelt, fejét az enyémre hajtva. Hirtelen tapsolást hallottunk. Odakaptuk mindketten a fejünket, de még mindig egymást öleltük.
• Milyen megható. – mondta tapsolás közben Vanessa.
• Mit keresel itt? – kérdezte Castiel, de most nem hallatszott semmi a hangját. Talán túlságosan is nyugodt volt.
• Engem küldött a tanár a megkeresésetekre. Gyertek. – mondta a lány, és haját hátradobva elindult a terem felé. Castielre néztem, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
• Még egy ember, aki tudja. – mosolygott a fiú, és ujjaimat a sajátjával összefonta, így indultunk a teremhez.

Vanessa kopogás nélkül benyitott, és annyit mondott „Itt vannak.” Mi a terem előtt elengedtük egymás kezét, Castiel pedig udvariasan maga elé engedett, így én mentem be először. Mindenki minket nézett. Az ajtóban állva egy „Elnézést a késésért.” mondattal indultunk volna a helyünkre, Mrs. Hill, az igazgatónő viszont nem engedett.

• Merre jártatok? – kérdezte szigorúan a nő.
• Valamit meg kellett beszélnünk. Fontos volt! – mondta a mellettem álló fiú hirtelen.
• Ja. – nyögte be Vanessa az utolsó padból, és éppen a székével billegett.
• Óra után itt maradtok egy kicsit beszélgetni! – mondta a nő még mindig szigorúan. – Most pedig üljetek le! Kezdjük végre az órát!

Úgy tettünk. Leültünk a helyünkre, az óra pedig kezdetét vette. A maradék idő elteltével végül kicsengettek. Castiellel bent maradtunk, a többiek pedig már úton voltak az osztályunk termébe. Nem kaptunk büntetést, vagy megrovást, legalábbis írásban. Szóban kicsit le lettünk szidva, de semmi több. Castiel folyton mondta a tanárnak, hogy az ő hibája, engem ne büntessen meg, de végül egyikünk se kapott semmit. Nem is örültem volna neki, ha ő kap valamit, én pedig nem, mert mind a ketten benne voltunk. A maradék két óra egész gyorsan eltelt. Nem váltottunk titkos csókokat és öleléseket, mert nem akartunk még egyszer bajba keveredni. Órák után az iskolából kijövet megállítottam a többieket. A mai diákok nagy része már hazament, a maradéknak pedig még órája volt, így csak a mi kis csapatunk volt az iskola előtt. Castiel tudta mire készülök, hogy mit szeretnék elmondani nekik.

• Baj van? – kérdezte Alexy. Határozottan jobban festett ő is, meg a többiek is, mint reggel.
• Igazából nincs. Sőt. – mosolyogtam el magam, és Castiellel összenéztünk. Végül a fiú odajött és megfogta a kezem, utána pedig mögém jött és hátulról megölelt.
• Együtt vagyunk! – mondta boldogan és egy puszit nyomott az arcomra. Az ikerpárnak hatalmasra nyílt a szeme, Valerie csak mosolygott, Lysander pedig már tudta a dolgokat. Fay volt az egyetlen, aki meg is szólalt.
• Na, végre már! – mondta kicsit hangosabban, mint kellett volna, de láttam a megkönnyebbülést az arcán.
• Mióta? – kérdezte ledöbbenve Alexy.
• December 27–e óta! – mondta határozottan az engem ölelő fiú. Örültem, hogy ő is megjegyezte.
• Miért csak most mondjátok? – kérdezte furcsa arcot vágva Armin. Mintha kicsit ingerült lett volna.
• Nem akartuk telefonon elmondani. – mondta a kis vörös.
• Pedig elég lett volna ott is. – mondta Armin, és tesóját karon fogva elindultak kifelé. – Léptünk! Csá! – mondott hátra ennyit Armin, Alexy pedig egy „Sziasztok.”–kal köszönt el.

A szemem könnybe lábadt, amiért ők nem örülnek velem. Castiel megérezhette, hogy nem vagyok valami jó lelki állapotban, mert a fülembe súgta, hogy „Biztosan hirtelen jött nekik.”, majd szembefordított magával és nyomott egy puszit a homlokomra.

• Én örülök nektek! – mondta Fay, és nagy mosollyal az arcán odajött gratulálni, utána pedig Valerie is hasonlóan tett. Látszott rajtuk, hogy tényleg örülnek nekünk, engem pedig boldogság töltött el, hogy legalább ők örülnek nekünk.
• Akkor most már lássunk egy csókot is! – mondta sunyi mosollyal az arcán Valerie. Én először eléggé zavarba jöttem, de végül győzött a szerelem, és egy édes csókot váltottam a szerelmemmel. Miután szétváltunk, Castiel nyugodt hangon annyit kérdezett „Baj van?”, majd az iskola bejárati ajtaja felé fordította a fejét. Én is odanéztem, tőlünk pár méterre pedig Vanessa állt, oldalán Amberrel, Antonioval és Dake–kel. A barna hajú lány szemei mintha villámokat szórtak volna.
• Mi a fenét művelsz azzal a libával, Castiel? – kérdezte ingerülten Amber, aki teljesen világoskékbe volt öltözve. – Meg vagy húzatva?
• Egyáltalán nem! – mondta határozottan az engem ölelő fiú.
• Értem már! – szólalt meg ismét a szőke lány. – Bíztam benne, hogy csak szórakozol vele! – mondta a lány. A végére a hangja megkönnyebbült lett, nekem pedig összeszorult a szívem.
• Nem szórakozok senkivel! – az utolsó szót kihangsúlyozta, engem pedig még szorosabban ölelt magához. Azután mélyen a szemembe nézett. – Szeretem Zoey–t! – jelentette ki határozottan, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem.
• Hogy szeretheted... azt? – mondta lenézően a lány.
• Úgy érted Őt? – hangsúlyozta ki a fiú megint az utolsó szót, és villámló szemekkel nézett a szőke lányra.
• Mondd az én szemembe is! – sietett oda hozzánk Vanessa, és egy pár centire megállt a fiútól. – Mondd, hogy őt szereted! – mondta ingerülten, villámokat szóró szemmel a lány, mondata végén pedig rám nézett. A villámokat én kaptam.
• Zoey–t szeretem! – mondta talán még határozottabban a fiú, mint az előbb.
• Hazudsz! – kiáltotta a lány, és megcsókolta Castielt. Teljesen lefagytam.
• Szállj le rólam! – utasította Castiel, miután egyből ellökte a lányt magától. Vanessát Dake kapta el, hogy ne essen hátra.
• Engedj el! – mondta dühösen megmentőjének a felidegesedett lány. – Ha féltékennyé akartál tenni, akkor bevallom, sikerült. Elég lesz a színjátékból Castiel! – mondta még mindig ingerülten a lány.
• Ez nem színjáték! Akár tetszik, akár nem, szeretem Zoey–t! Nem érdekel a véleményed, ezt már mondtam bent is lyukason! – szóval ezért beszélgettek egész lyukas órán.
• Ugyan már! Nem hiszem el! – legyintett a lány. – Ha te szakítasz itt és most Zoey–val, én is szakítok itt és most Bryan–nel, hogy utána együtt lehessünk! – jelentette ki a lány határozottan, én pedig ismét ledöbbentem. Ennyire szereti a barátját, hogy simán otthagyná egy másikért, akinek szintén van barátnője?
• Megbolondultál? – hallottam barátom hangján, hogy kezdi felidegesíteni a lány.
• Nem! – lépett közelebb a lány, és meg akarta csókolni Castielt, de hirtelen megfogtam a haját és elhúztam a fiúmtól. Én is meglepődtem saját magamon, ahogy szerintem mindenki aki ott volt, de már nem tudtam tovább nézni és hallgatni, amit itt leművel.
• Hozzá ne érj! – kiabáltam ingerülten Vanessára, és a könnyeimmel küszködtem, hogy visszatartsam őket.
• Mi a...? – rohant oda Amber, és a karomat kezdte ráncigálni, hogy engedjem el Vanessát. Castiel egyből odajött és elszakított a két feldühödött lánytól. A barátaim is odajöttek, Antonio és Dake pedig a másik két lányhoz ment oda. Elkezdtem remegni az idegtől, ami bennem dúlt. Hiába ölelt a szerelmem szorosan magához, nem bírtam lenyugodni. Most az én szemeim szórtak villámokat, és Vanessa volt az, aki értetlenül nézett. Fordult a kocka.
• Jól vagy? – kérdezte aggódva Castiel, miután bal kezével felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Őszinte aggódás volt a szemében, de én még mindig dühöngtem, csak magamban. Válaszul bólintottam egyet, ő pedig újra szorosan magához ölelt, jobb kezével a hátamat simogatta, fejét pedig az enyémre hajtotta.
• Elegem van belőled Castiel, meg a kis barátaidból is! – kiáltotta oda nekünk Vanessa idegesen, szemében pedig mintha könny csillogott volna. Idegesen viharzottak el mellettünk mind a négyen, egyenesen ki a kapun.
• Sajnálom! – tolt el picit magától Castiel, én pedig megijedtem. Nem tudtam, miért mondja ezt. – Nem akartam, hogy bajod legyen belőle. – szemében megbánás volt. – Mindennél jobban szeretlek, és soha nem bocsátanám meg magamnak, ha bármi bajod esne! – lehunyt szemmel ismét magához ölelt. Éreztem, ahogy dobog a szíve, és az megnyugtatott.

Pár percig álltunk csak ott, utána indult mindenki haza. Nem beszéltünk a nap folyamán a történtekről. Castiel hazakísért, a kapuban pedig szerelmes csókkal búcsúztunk egymástól.