Zoey - Életem egy blogba vésve (31.rész)

31. rész
Szenteste – I. rész

Hamar elérkezett szenteste napja. Szomorú voltam, hogy már apa nincs velünk. Még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni, hogy már nem jön vissza többé, de szerintem soha nem tudom majd feldolgozni, csak valamennyire elfogadni.

Castiellel a közös kutyasétáltatás óta nem beszéltem. Azt hittem, hogy már minden rendben köztünk, de aznap elköszönéskor valami megváltozott. Furcsa lett egyik pillanatról a másikra és nem tudom, hogy miért. Nagyon hiányzik.

Reggel 9–kor keltem, de valamiért úgy éreztem, hogy fel kell mennem facebook–ra. Kipattantam az ágyból és bekapcsoltam a gépet. Fellépve sajnos nem jött üzenetem olyantól, akitől vártam. Viola írt, hogy „Boldog Karácsonyt! :)”, de semmi más üzenetem nem volt. Reméltem, hogy esetleg Castiel is ír valamit, de sajnos az nem jött össze. Odamentem a szekrényemhez, hogy felöltözzek, a választásom pedig egy piros kötött egybe ruhára esett, amihez egy fekete vastagharisnyát vettem fel. Éppen az utolsó simításokat végeztem magamon, amikor pittyegett a facebook, hogy üzenetem jött. Odamentem, és megnéztem ki írt.

Castiel Riggs: szia Zoey

Castiel Riggs: Boldog karácsonyt ! :)

Castiel?!

Zoey Bale: Szia Castiel

Zoey Bale: Köszönöm. Neked is Boldog Karácsonyt! :)

Castiel Riggs: :) köszi

Castiel Riggs: mi újság? Hogy telik a szünet?

Beszélgetni akar? Nekem nincs ellenemre! – gondoltam magamban és vigyorogva elkezdtem visszaírni.

Zoey Bale: minden oké, megvagyok.

Zoey Bale: gyorsan eltelt ez a pár nap

Zoey Bale: hát neked? :)

Castiel Riggs: aránylag nekem is gyorsan telt, csak valami hiányzott...

Castiel Riggs: vagy inkább valaki

Zoey Bale: tudom mire gondolsz. Én is így vagyok vele.

Castiel Riggs: tényleg? :)

Zoey Bale: igen... pl. apum

Castiel Riggs: ja, igen. :/

Castiel Riggs: és senki más nem hiányozott?

Ha saját magadra gondolsz akkor DE, hiányzott. – duzzogtam egy kicsit magamban.

Castiel Riggs: mindegy. felejtsd el.

Zoey Bale: de hiányzott

Írtam le gondolkozás nélkül. Végül is ő is mondta, hogy hiányoztam neki. Akkor én miért ne mondanám?

Castiel Riggs: tényleg? ki? :)

Zoey Bale: elárulnád, hogy miért voltál olyan furcsa legutóbb?

Castiel Riggs: megint ki akarsz bújni a válasz alól?

Zoey Bale: te most ugyan azt csináltad. :)

Castiel Riggs: viszont én kérdeztem hamarabb. :P

Zoey Bale: ne már Castiel :D hány éves vagy? 5?

Castiel Riggs: jó, akkor kezdem én.

Castiel Riggs: miért voltam furcsa? Mert nem kértem a puszit? :)

Zoey Bale: nem csak arra gondoltam.

Castiel Riggs: „nem csak”? Akkor még mire?

Zoey Bale: mi történt a parkban?

Zoey Bale: mármint... mintha egyik pillanatról a másikra megváltozott volna valami

Castiel Riggs: biztos, hogy ezt itt akarod megbeszélni?

Zoey Bale: mivel most éppen itt beszélgetünk, így nincs sok választási lehetőség

Castiel Riggs: ráérsz most?

Zoey Bale: végül is igen. Mert?

Castiel Riggs: nem találkozunk?

Zoey Bale: hánykor?

Castiel Riggs: mondjuk 10 perc múlva a park utcájánál?

Castiel Riggs: vagy elmenjek érted?

Zoey Bale: végül is fel vagyok már öltözve.

Castiel Riggs: akkor nemsoká ott leszek érted. Hozd Dorothy–t.

Zoey Bale: na akkor eljössz értem? Nem a park utcájában találkozunk?

Castiel Riggs: igen, mindjárt indulok :)

Zoey Bale: oké. :)

Vajon miért nem tudta leírni, hogy miért volt olyan? Nem értem ezt a fiút.

• Anyu! Gyorsan elviszem egy kicsit Dorothy–t sétálni. – kiabáltam be anyunak a konyhába, miközben vettem fel a csizmámat.
• Ilyenkor? – nézett ki csodálkozva anyu a konyhaajtóból.
• Most úgyse viszem el napokig, mert nem lesz idő. – kamuztam az első dolgot ami eszembe jutott, de végül is igaz volt. Karácsony miatt mindig megyünk erre–arra.
• Jól van, de siessetek haza. – mosolygott anyu, én pedig egy „oké” kíséretében kiléptem a házból.
• Do! – szóltam a kutyámnak, aki boldogan rohant hozzám, én pedig ráraktam a pórázt. Már egyből indult is a kapu felé, és aprókat nyüszítve próbálta „kinyitni” a kaput. Amint kinyitottam el is indult balra. Amikor kiléptem csak akkor láttam, hogy Castiel és Démon már ott állnak oldalt.
• Jó reggelt! – köszöntött kedvesen a fiú.
• Jó reggelt! – köszöntem hasonlóképpen és elindultunk a park felé.
• Miért is kellettek a kutyák? – törtem meg a pár perce honoló csöndet.
• Csak gondoltam múltkor is egész jó volt a közös sétáltatás. – mosolyog rám és kacsint egyet, mire én hirtelen megálltam. – Mi a baj? – kérdezi hátrafordulva, miután ő is megállt.
• Az, hogy a múltkori nem végződött valami jól. – húztam a számat. – Elmondod, hogy mi történt akkor?
• Először érjünk be a parkba. Ott leülünk és elmondom. – fogta meg a kezemet és elindultunk kézen fogva a parkba. Nem úgy összekulcsolva, csak natúran. – Szólj, ha zavar. – mosolygott rám kedvesen.
• Mi–micsoda? – kérdeztem kicsit zavarban. Igen, megint zavarban voltam.
• Ez. – nézett le a kezünkre, amit kicsit feljebb is emelt jelezve, hogy arra gondolt. – Csak gondolom biztos fázott a kezed. Kesztyűt nem hoztál? – Tényleg! Fel se tűnt, hogy nincs rajtam. Viszont tényleg fázott a kezem.
• Otthon maradt a szekrényen. – húztam el egy kicsit a számat.
• Rakjuk bele a zsebembe. – mondta, és egyből bele is rakta a kezünket a kabátzsebébe. – Kényelmes? – kérdezi kedvesen, mire én csak mosolygok és bólintok egyet.

Válaszul volt egy megkönnyebbült sóhaja, és éreztem amint a keze – ami az enyémmel együtt a kabátzsebében volt – kicsit elkezdett mozgolódni. Nem értettem mit csinál, és kicsit furcsán nézhettem rá.

• Mindjárt! – láttam, hogy nagyon koncentrál, végül megéreztem ahogy összekulcsolja az ujjainkat a zsebében. Hogy lehet egy kabátnak ekkora zsebe amúgy, hogy két kéz is elfér benne? – Na így már sokkal jobb! – jelentette ki határozottan a fiú, és egy boldog mosolyt röpített felém. – Neked is jó? – kérdezte kicsit... bátortalanul?? Fú, ez új. Ilyet is tud?
• Igen, jó. – mosolyogtam vissza rá.
• Akkor üljünk le. – bökött a fejével az üres padra, ami már szinte száraz volt. Nem esett azóta a hó, és tegnap még egész erősen sütött a nap is.

Húztam volna ki a zsebéből a kezemet, hogy elengedjem Dorothy–t, de Castiel kicsit szorított a kezemen. Nem fájdalmasan, inkább figyelmeztetően.

• Egy kézzel nem megy? – vigyorog a fiú.
• Kicsit nehézkes. – válaszoltam hasonlóan.
• Jó, legyen. – engedte volna el a kezem Castiel, de most én szorítottam meg egy kicsit az övét.
• Csak azt mondtam, hogy kicsit nehézkes. – mosolyogtam rá egy kicsit elpirulva. – De megoldható. – kicsit nehezen, de levettem Dorothy–ról a pórázt, addigra pedig már Castiel is elengedte Démont.
• Örülök, hogy egy kézzel is meg tudtad oldani. – töri meg a csendet mosolyogva Castiel egy pár perc után, mikor már a padon ültünk. A zsebe még mindig meg volt tömve a kezünkkel, szabad kezem pedig a saját zsebemben volt.
• Akkor... elmondod? – kérdeztem bizonytalanul a fiútól.
• Miért érdekel ennyire? – kérdezi félig–meddig komolyan.
• Hogy miért? Mert mondjuk egészen eddig azt hittem, hogy valamiért haragszol, vagy megbántottalak, vagy ilyenek. – fakadtam ki. – Tudod milyen rossz érzés volt azt hinni, hogy haragszol rám valamiért, aminek az okát sem tudom? – húztam ki a kezem egy hirtelen mozdulattal az övétől, és átraktam a sajátomba. Castiel csak értetlenkedve nézett rám, én pedig visszadőlve a háttámlának elkezdtem a kutyákat figyelni.
• Zoey... – kezdett bele halkan Castiel, mire ránéztem. A havat figyelte a talpa alatt. – ...ne haragudj. Én... – kezdett bele, és egy nagy sóhaj után folytatta. – ...nem akartam, hogy rosszul érezd magad. Igazából saját magamra voltam dühös. Nem akartam, hogy igaz legyen amit akkor mondtál. – vizslatta még mindig azt a kevés havat.
• Akkor csak mondtam valami rosszat akkor. – ismertem be magamnak is kicsit szomorúan. – Saj... – nálom.
• Nem a te hibád. Megmondtam akkor, hogy ökör voltam. Te nem tehetsz róla.
• Hogy kapcsolódik egymáshoz? Mit mondtam, ami miatt mégis ide lyukadtál ki? – még mindig nem értettem ezt az egészet.
• Emlékszel amikor arra kérdeztem rá, hogy csak barátok vagyunk–e?
• Ig... várj! Mi? – kapcsoltam észbe. Lys–re meg az ikrekre kérdezett rá, nem saját magára! Vagy... akkor most mi van?
• Mit nem értesz? – csodálkozik a fiú.
• Lysander–re meg az ikrekre kérdeztél rá akkor! – hívtam fel rá a figyelmét.
• Meg magamra... – nézett vissza ismét a hóra és mintha kicsit csalódott lenne. – Na álljunk meg egy szóra! – láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik. – Akkor te azt csak Lys–re meg az ikrekre mondtad? – Upsz!
• Igen. – pirultam el egy kicsit.
• Velem akkor mi van? – nézett rám reménykedős, nagy szemekkel a fiú.
• Ezt... – nyeltem egyet. – ezt hogy érted? – pirultam el egy kicsit és visszanéztem a csizmámra. A hóra már nem tudtam mert széttapostam azt a keveset, ami volt.
• Zoey! – ül közelebb hozzám a fiú, és az államat megfogva saját maga felé fordítja a fejemet, hogy a szemébe nézzek. – Mi is csak barátok vagyunk? – kérdezte még mindig ugyan olyan nézéssel a fiú, én pedig egyre vörösebb lettem. Nem tudtam megszólalni, csak néztem azokba a nagy, szürke szemeibe. Szinte elvarázsoltak. Kezét megmozdítva tenyerébe vette az arcomat. Én ismét lenéztem a földre, mert egyre vörösebb és idegesebb lettem. – Hahó! – apró mosollyal az arcán próbál a szemembe nézni, de mindig elfordítom a fejem.
• Nem tudom. – kicsit elhúzódva tőle először a kutyák felé fordultam, aztán a földet kezdtem el figyelni.
• Segítsek kideríteni? – fogta meg ismét az arcomat, én pedig felé fordultam.
• Ezt... hogy érted? – kérdeztem akadozva. Csak remélni tudtam, hogy arra gondol amire én.
• Mindjárt megtudod. – mondta halkan és arca közeledett az enyémhez. Már csak pár centi volt az arcunk között, amikor visszajöttek a kutyák és... vicceltem. Megcsókolt! Apró csók volt ugyan, mert a kutyák tényleg megint a legrosszabbkor jöttek vissza, de ez is több mint a semmi. – Ezt nem hiszem el! – mondta kicsit ingerülten a kutyák felé fordulva, akik farok csóválva ültek egy fadarabot közrefogva. – Tessék! – dobta el szabad kezével a fadarabot, majd levette a kesztyűt a bal kezéről, amivel eldobta a fadarabot és zsebre rakta. Jobb kezével még mindig az arcomat fogta. – Szóval... – láttam, hogy kicsit zavarban van. – Hol is tartottunk? – nézett rám ismét a fiú és mintha boldogság lenne a szemében. Vagy csak azt akartam látni?!

Újra megtette, de ez már egy kicsit hosszabb volt, mint az előző. Most viszont még szabad kezével az én jobb kezemet is megfogta és összekulcsolta őket, akár csak akkor, amikor a végénél a zsebében voltak a kezeink. Boldog voltam és szerelmes! Úgy éreztem, ez életem legjobb napja! De az álomnak gyorsan vége lett, mert a kutyák újra visszajöttek, és még anyu is hívott, hogy menjek ebédelni.

• Ebédelni??? Már ennyi az idő? – kérdeztem Castieltől hirtelen, miután letettem a telefont.
• Mindjárt mondom! – vette ki gyorsan a zsebéből a telefont. – 11:58. Öhm... igen. – rakta el a telefont. – Kicsit eltelt az idő. – vakarta meg idegesen a fejét, de olyan zavarban lévő idegesség volt. Bal kezével azonban még mindig az én jobbomat fogta. Nem engedte el, de én személy szerint nem is akartam. – Akkor... menjünk? – kérdezte a fiú és közben megsimította jobb kezével az arcomat, én pedig belebújtattam arcomat a tenyerébe. Határtalanul boldog voltam. Nem akartam, hogy vége legyen, de sajnos muszáj.
• Azt hiszem, kellene. – húztam el a számat és lenéztem a földre.
• Baj van? – kérdezte a fiú és megsimította az arcomat. – Basszus! – hallottam rémült hangját a fiúnak, és hirtelen odakaptam a fejem.
• Mi történt?
• Nem akartad a csókot igaz??? – láttam rajta, hogy komolyan kérdezte. De kis butus! Válaszul először két tenyerembe vettem az arcát, majd hirtelen megcsókoltam. Jó érzés volt így is, hogy én csókoltam meg őt, nem pedig fordítva. Kis idő múlva elhúzódtam, arcát megsimítottam és mélyen a szemébe néztem.
• Ez válasz volt a kérdésedre? – mosolyogtam a fiúra, és eléggé zavarba is jöttem.
• Mindenre! – látszott rajta, hogy boldog. Közelebb húzott magához és átölelte a derekamat. Pár percig így ültünk.
• Esik a hó! – gyönyörködtem a hóesésben. – Mi az? – kérdeztem a fiútól, mikor már vagy két perce folyamatosan engem nézett mosolyogva, szótlanul. Még jobban elvörösödtem.
• Szeretlek! – mondta és hirtelen egy újabb csók csattant el.