Zoey - Életem egy blogba vésve (30.rész)

30. rész
Érzelemdús nap

Csütörtökön végre nem kellett 6–kor kelnem, ráértem 10–kor is, aminek nagyon örültem, mert éjfélig beszélgettem Castiel–lel facebookon. Este, olyan negyed 10 és fél 10 között valahogy felnéztem, akkor láttam meg, hogy írt még délután, hogy sikeresen hazaért, nem adtam még át neki azt a képességem, hogy eltévedjen. Ezen utána elkezdtünk egy kicsit vitázni, meg beszélgettünk még a suliról, a szüneti tervekről, szekáltuk egymást, mint a barátok szokták, de nem tudom, hogy tudtuk éjfélig kihúzni. Viszont elköszönés előtt még nagyon édes volt:

Castiel Riggs: tudod, Zoey... nagyon örülök, hogy már minden rendben van köztünk :)

Castiel Riggs: már nagyon hiányoztak ezek a beszélgetések, meg a hülyéskedések :)

Zoey Bale: Nekem is :) de ezek szerint én is hiányoztam?

Castiel Riggs: igen. Nem is kicsit. :)

Castiel Riggs: de most nem mondhatod, hogy nem értetted mert leírtam :D

Castiel Riggs: szóval értem én, hogy csak el akartad még egyszer olvasni ;) de vajon miért? :)

Zoey Bale: Csak kíváncsi voltam. :)

Castiel Riggs: de miért voltál kíváncsi? :)

Zoey Bale: hát csak úgy :)

Castiel Riggs: igen... én meg olyan vagyok, aki ezt el is hiszi :P

Zoey Bale: Igen! :D

Ezután már csak elköszöntünk. Nem is tudom, hogy fogom kibírni nélküle a szünetet. Nagyon jót aludtam most kivételesen, az biztos. Mondjuk eléggé meglepett, amikor Vanessát úgy lerázta, meg se puszi se pacsi semmi, csak „Megyünk, szia.”. Az viszont nem titok, hogy milyen jól éreztem magam vele az elmúlt pár napban. Sőt, megbeszéltünk a mai napra egy közös kutyasétáltatást is. Jut eszembe! Lassan el kéne kezdenem készülődni, mert annyit lustálkodtam már az ágyban, hogy fél 11 van. Ajjjj, ne már! – zökkentett ki a gondolkozásból a mobilom csörgése. Sajnos nem hívásom volt, csak az ébresztőm.

• Na, akkor ideje felkelni! – utasítottam magam, és lerúgtam magamról a takarót. – Hátha hamarabb lesz délután! – pattantam ki vidáman az ágyból, és elindultam a szekrényem felé. Félúton megálltam, és az ablak felé sétáltam. Odaérve elhúztam a függönyt, és próbáltam kitalálni, hogy mennyire lehet hideg odakint. Hiába bámultam ki az ablakon, nem nagyon jutottam sokra, de azt láttam, hogy egy szép adag hó leesett az este. Hmm... lehet megdobálom majd egy kicsit Castielt. Ha szerencsém van, akkor nem fogja visszadobni...

Visszahúztam a függönyt és elindultam ismét a szekrényem felé, ahova odaérve kivettem egy kék kötött garbót, egy fekete farmert és egy vastagzoknit.

• Jó reggelt! – köszöntöttem mosolygósan anyukámat, akin piros felső volt ugyan olyan nadrággal.
• Jó reggelt!
• Alexys még alszik?
• Nem, boltban van. Nemrég kelt fel ő is. – mosolygott anya.
• Ja, értem.
• Megjöttem! – kiabált be a lakásba nővérem és lerázta a csizmájáról a havat.
• Jó reggelt! – köszöntöttem Alexys–t, akin lila, V–kivágású felső volt apró fehér pillangókkal, és egy sötétlila nadrágot viselt hozzá.
• Szia, húgi! – mosolygott rám nővérem, és besietett hozzánk a konyhába, majd lerakta a cuccokat amiket hozott.
• Minden volt? – kérdezte anyu a lányt.
• Minden! Kivéve ketchup és teafű.
• Mi lesz az ebéd? – kérdeztem érdeklődve, amikor levettem egy kávéscsészét a szekrényből.
• Csak bolognai spagettit csinálok, mert megyek délutánra dolgozni. – húzta a száját anya.
• Írjak igazolást? – kérdeztem tőle komolyan, miközben vigasztalóan a vállára tettem a kezem.
• Igen, az jó lenne. – nevette el magát.
• De okos vagy, Zoey! – nevette el magát nővérem is.
• Lányok, figyeljetek már a kajára, meg főzzétek ki a tésztát hozzá! Én addig elmegyek lefürdök, meg készülődök.
• Oké! – kiabáltunk anya után, aki már úton is volt a fürdőszobába.
• Bementem gépezni... – nyögi be nővérem és elindul a szobám felé.
• Úgy volt, hogy kaját csinálunk!
• Elég hozzá egy ember is. – és már bent is volt a szobámban. Hát szép, mondhatom...

Megcsináltam a szószt, kifőztem a tésztát, és még az ebédhez is megterítettem. Negyed 12 volt még csak, de már ott vártam az ebéddel anyáékat.

• Alexys, gyere enni! – szólt neki anya, amikor jött ki a nagyszobából.
• Mindjárt...
• Szóval akkor elkezdünk enni, vagy még megvárjuk azt a negyed órát? – viccelődtem egy kicsit.

* 15–20 perccel később... *

• Na, eszünk? – jön ki a szobámból a nővérem vidáman.
• Igen.

Ebéd után gyorsan lepakoltunk az asztalról, utána pedig kávéztunk egyet. Én is csak addig jutottam még a főzés előtt, hogy levettem a csészét, szóval most végre kávé is került bele egy kis cukor és tej társaságában. Beszélgettünk még egy kicsit, utána anya indult a buszhoz, így amíg én elmosogattam, nővérem visszaült a géphez. 1 órakor már bent voltam én is a szobában, az ágyon játszottam a telefonomon, amikor nővérem hirtelen felpattant a gép mellől.

• Elmentem. – jelentette ki, és kilépett az ajtómon.
• Hova? – kérdeztem meglepődve. Nem azon, hogy elmegy, hanem hogy ilyen hirtelen.
• Heather–rel átmegyünk Lakeland–be. – Heather a nővérem legjobb barátnője.
• Oké, de kulcsot vigyél, mert én meg Dorothy–t viszem majd el sétálni!
• Oké. Helló! – mondta, majd becsukta maga után az ajtót, meg sem várva, hogy én is elköszönjek.
• Szia. – mondtam azért, hogy ne tudja még véletlenül sem azt mondani, hogy nem köszöntem el. Arról nem tehetek, hogy így lelépett...

Mivel még volt egy óra hossza a sétáltatásig, gondoltam én is felnézek a facebook–ra, ha már nővérem folyton bekapcsolva hagyja a gépet. Oda is pattantam mellé, beírtam amit be kellett, de nem volt semmi extra, csak egyetlen üzenet, meg kettő játék felkérés. Nézzük az üzenetet, amit 10:35–kor kaptam:

Castiel Riggs: jó reggelt, Csipkerózsika

Castiel Riggs: hogy aludtál? :)

De kis édes! Jó reggelt üzenet Castieltől! Kezdődhetne minden napom így! Valahogy meg tudnám szokni.

Zoey Bale: Jó reggelt, Castiel :) köszönöm, jól aludtam

Zoey Bale: és te?

Vajon fent van? Nézzük csak... ééééééés... IGEN!

Castiel Riggs: még tényleg olyan, mintha reggel lenne. :D

Castiel Riggs: amúgy köszi, én is jól aludtam ;)

Zoey Bale: örülök neki :)

Castiel Riggs: ráérsz most is, vagy csak 2–kor? :)

Zoey Bale: ráérek most is, már amúgy is egyedül vagyok itthon. :)

Castiel Riggs: egyedül?? hmm... átugorhatok egy kicsit? :D tudom, hol laksz ;)

Zoey Bale: Nem! :D és nem érdekel, akkor sem!

Castiel Riggs: jó, nyugi :D

Zoey Bale: nyugodt vagyok... :P

Castiel Riggs: akkor nem találkozunk hamarabb? :)

Castiel Riggs: vagy sok idő míg elkészülsz? :P

Zoey Bale: már kész vagyok egy ideje :)

Castiel Riggs: egy ideje? ennyire vártad, hogy találkozzunk? ;)

Zoey Bale: miért jó neked, hogy folyton kiforgatod amiket mondok?

Zoey Bale: nem értelek :D

Castiel Riggs: hm... akkor elmegyek érted, utána együtt megyünk a parkba

Castiel Riggs: oké? :D

Persze, tereld csak a témát... Akkor sem úszod meg!

Zoey Bale: oké :)

Zoey Bale: kb mikorra érsz ide?

Castiel Riggs: nem tudom

Castiel Riggs: szerintem max 10 perc, de lehet csak 5

Zoey Bale: nem mindegy, hogy 5 vagy 10 :D

Castiel Riggs: már én is kész vagyok, na ;)

Zoey Bale: ennyire vártad, hogy találkozzunk? :P

Zoey Bale: csak hogy idézzek valakit... :D

Castiel Riggs: a válaszom: igen

Castiel Riggs: csak hogy tudd, én nem kerülöm ki a válaszadást ;)

Na persze... az előbb is azt csináltad, ember! De azért örülök a válasznak.

Castiel Riggs: na 5 perc és ott vagyok ;)

Castiel Riggs: szia

Zoey Bale: oké, várlak :) szia

Na, a herceg úton van. Elmegyek gyorsan fogat mosni, aztán felveszem a csizmámat.

Már éppen a csizmámat húztam fel, amikor csengettek. Gyorsan felkaptam még a kabátomat is, és leakasztottam Dorothy pórázát, leakasztottam a kulcsomat és már indultam is ki az ajtón. A kapuban viszont nem Castiel állt, hanem Kathlyn.

• Szia. – köszöntem lefagyva.
• Szia, Zoey. – köszönt a lány apró mosollyal az arcán.
• Mi történt? Baj van? – kérdeztem, miközben bezártam az ajtót.
• Nem. Miért? – kérdezett vissza a lány, én pedig már Dorothy–ra próbáltam ráadni a pórázt.
• Mindig ideszólsz valahogy, mielőtt jössz.
• Anyukádhoz jöttem volna. Nincs itthon? – meglepett a válasza. Azt hittem, hozzám jött.
• Nincs, már dolgozik. Hogy–hogy őt kerested? – kérdeztem, miközben már a pórázon lévő kutyámmal léptem ki a kapun.
• Tudom, hogy tud varrni és anyum mondta, hogy megbeszélték, hogy megvarrja az egyik nadrágját. Azt hoztam el. – mutatja a szatyrot a lány.
• Jaaa. Akkor azt még gyorsan beviszem. Megfogod addig Dorothy–t? – mosolyogtam a lányra.
• Persze, és köszi.
• Nincs mit.
• Látom sétálni mentek. – mosolygott vissza a lány, miközben én az ajtót nyitottam ki.
• Igen. Jön Castiel meg a kutyája is. Közös kutyasétáltatás lesz. – mondtam hátra barátnőmnek vidáman, miközben beraktam az előszobában lévő kis asztalra a szatyrot. – Egész nap ezt vártam, hogy... – megálltam kifelé menet az ajtóban, mert már nem Kathlyn állt Do mellett, hanem Castiel. Hogy a...??
• Hogy? – kérdezte pajkos mosollyal az arcán a fekete kabátos fiú.
• Hogy elvigyem Dorothy–t sétálni. – fejeztem be a mondatomat elpirulva, miközben bezártam az ajtót... ismét.
• Aha. És miért is vártad ennyire? – kérdezte még mindig ugyan azzal a mosollyal, miközben már a kapunál jártam, és azt zártam be.
• Mert még nem sétáltattam hóban. – vágtam rá hirtelen, ami eszembe jutott, mialatt Castiel átnyújtotta nekem a kutyám pórázát.

Kezünk, vagyis – hogy pontosabb legyek – kesztyűink összeértek, a fiú pedig mélyen a szemembe nézett, és elkezdte a hüvelyk ujjával a kézfejemet simogatni... kesztyűn keresztül.

• Szép a kesztyűd. – vette el hirtelen a kezét a fiú és Démont kezdte el nézni. Mi lehet szép egy egyszerű, fekete kesztyűben? Talán pont a színe tetszett neki... nem tudom.
• Köszi. – mosolyogtam a fiúra, de nem hiszem, hogy látta. Még mindig a kutyát figyelte.
• Indulunk? – kérdezte édesen rám mosolyogva. Azt hiszem, elolvadtam!
• Pe–persze. – mondtam, és szerintem elvörösödtem. Én is a kutyámat kezdtem el figyelni. Úgy látszik, különösen érdekesek ma a kutyáink! Nem sokat beszéltünk ezután, de úgy félúton Castiel megtörte a csendet.
• Miért jöttél zavarba amikor elindultunk? – kérdezte rám mosolyogva... ismét.
• Én... én nem is! – próbáltam letagadni amit nem lehet.
• Aha, én meg vak vagyok, mi? – nevette el magát a fiú. Imádom, amikor nevet! – De most vagy a véletlen műve, vagy köze nincs a véletlenekhez.
• Minek? – értetlenkedtem. Igazából tényleg nem értettem, hogy mire mondja.
• Annak, hogy eddig amikor láttam, hogy zavarban vagy, ott voltam én is. A közeledben! – hangsúlyozta ki az utolsó szót és mindent tudóan rám vigyorgott. Basszuskulcs! Tudja??? Ne!!!
• Nem vagy te egy kicsit beképzelt? – szájaltam vele. Hátha leáll ezzel a témával.
• Lehet, de vak nem! – állt meg a fiú, pedig már a park bejáratánál voltunk.
• Az lehet, de... miért álltál meg? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy már nem sétál mellettem. Eléggé meglepődtem.
• Hm. – a földet bámulta. Gondolkozott, utána pedig egy mély levegőt vett. – Menjünk be. – lépett mellém és egy apró mosoly kíséretében átkarolta a derekam, úgy sétáltunk be a park bejárati kapuján. Nem mondom, hogy rossz érzés volt, mert egyáltalán nem!
• Castiel... én... – ismét zavarba jöttem, és fogalmam sincs, hogy miért nyitottam egyáltalán beszédre a számat!
• Igen? – mosolyogva megáll, így én is. Felém fordult és mélyen a szemembe nézett. Természetesen jött megint a „Zoey elvörösödik.” rész... – Mit szeretnél mondani? – közelebb lépett hozzám, és valami furcsaság csillant meg a szemében, akár valamelyik nap. Fogalmam sincs, hogy mit akartam mondani, és hogy egyáltalán most mit is mondhatnék.
• Öhm... arra gondoltam, hogy levehetnénk a pórázt a kutyákról. – kaptam el a tekintetem a fiúról, aki levette a kezét a derekamról, én pedig éppen szedtem le Dorothy–ról a pórázt, hogy futkorásszon egy kicsit.
• Oké. – mondta egyhangúan a fiú és ő is elengedte Démont. Talán... megbántottam volna? Minden esetre a kutyák elkezdtek egyből játszani. De jó nekik, hogy ilyen jól elvannak.
• Leülünk? – kérdeztem hirtelen a fiútól.
• Üljünk. – mondta, és elindultunk az egyik pad felé, ami természetesen tiszta hó volt. Castiel fogta magát, és lesöpörte a havat róla, amennyire tudta. – Csüccs! – kínálta a helyet, amit megtisztított. Egy „Köszi.” kíséretében le is ültem.
• Te... nem ülsz le? – kérdeztem a fiútól, mert ő még mindig a pad mellett állt és a kutyákat figyelte, akik nem voltak messze, csak néhány méterre voltak tőlünk.
• Talán később. – mondta ugyan úgy, ezúttal már a havas cipőjét bámulva.
• Megbántottalak valamivel? – kérdeztem a fiútól pár perces hallgatás után, miközben elkezdtem a csizmámmal a havat piszkálni, és azt néztem.
• Nem. – mondta egy kis szünet után.
• Akkor? – nem tudtam hagyni a dolgot. Érdekelt, hogy miért ilyen, és miért nem mond semmit! Valami miatt biztosan olyan, amilyen. – Mi történt?
• Csak megint ökör voltam...
• Ezt meg hogy érted? – kérdeztem csodálkozva és a fiúra néztem.
• Félreértettem valamit. – zárta le ennyivel a beszélgetést Castiel, miközben ismét rám nézett. Nem volt hideg a tekintete, se meleg. Igazából fogalmam sincs, hogy mi volt a szemében. Talán egy kis csalódottság, vagy ahhoz hasonló.
• Mégis mit? – kérdeztem, mert érdekelt, és mert nem akartam ennyiben hagyni a dolgot.
• Nem érdekes... – nézett egy pillanatig a földre, utána a kutyákra. – Démon! Gyere! – szólt a kutyájának.
• Miért? Máris menni akarsz? – keltem fel a padról hirtelen.
• Sajnálom, Zoey. – mondta, miközben rárakta Démonra a pórázt. – Majd beszélünk. – sétált volna el mellettem a fiú, de most én fogtam meg a karját.
• Még csak most jöttünk! Már mentek is el? – kérdeztem fájó szívvel a fiútól. Nem akartam, hogy 10 perc után lelépjenek.
• Figyelj, Zoey! – fordult felém a fiú, én pedig úgy éreztem, hogy az eddigi legrosszabb beszélgetésünk veszi kezdetét. – Én eddig azt hittem, hogy kedvelsz... – kezdett bele a fiú.
• Kedvellek! – vágtam rá egyből, gondolkozás nélkül.
• Jó. Akkor máshogy mondom. – gondolkozott egy fél percig, majd folytatta. – Azt hittem, van valami alapja annak, hogy folyton elpirulsz amikor hozzád érek, vagy éppen máshogy nézek rád, mint a többiekre. Amit amúgy fogalmam sincs, hogy csinálok, de Dorinda hívta fel rá a figyelmemet tegnap... – Dorinda?! – Nem tudom miért van így, de úgy érzem félrevezet engem ez az egész.
• Castiel, én... – szóltam volna közbe, de folytatta.
• Tudod te is, hogy mennyire kedvellek, és hogy nem sok lány van akivel ilyen jól kijövök, mint veled. Sokat hülyéskedünk, beszélgetünk, még kutyát is sétáltatunk együtt. Mégse tudom mi ez az egész. Azt se tudom, hogy ha Alexy kb. 2 héttel a bejelentés után hívott a bálba, akkor a bejelentés napján miért mondtad, hogy már elhívtak, amikor megkérdeztelek? – nézett a szemembe komolyan a fiú és mintha egy kis szomorúságot látnék a gyönyörű, szürke szemeiben.
• Én... – sütöttem le a szemem. – nem mondtam akkor igazat. Fogalmam sincs igazából, hogy akkor miért mondtam azt, hogy már valaki elhívott. A bálba se akartam menni. Féltem attól is, hogy nem hív el senki. Talán ezért vágtam rá akkor, hogy már elhívott valaki. Talán... abban reménykedtem, hogy tényleg beteljesül. – mondandóm végén mélyen a fiú szemébe néztem. Nem tudtam titkolni, hogy az ő meghívását szerettem volna...
• Tudod, Zoey... – lesütötte a szemét és bal kezével megfogta az én jobb kezemet. –...én téged szerettelek volna elhívni a bálba. – figyelte a tenyerében lévő kezemet, és hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Nem tudtam hinni a fülemnek. – De amikor azt mondtad, hogy már elhívtak, valahogy egyértelművé vált számomra, hogy Lysander volt az, aki megelőzött. – vett egy mély levegőt. – Amikor a bejelentés után azt mondta, odamegy hozzátok, mert gyorsan le akarja stoppolni a bálozós párját, még reménykedtem, hogy nem te leszel az... de aztán ahogy odaért láttam, hogy egyre vidámabb vagy, és sokkal boldogabb. Utána meg amikor visszajött mondta, hogy sikerült, meg van párja, valahogy rosszul éreztem magam. Azt hittem... – nézett ismét a földre. – ...végig azt hittem, hogy téged hívott el Lysander. – vágott csalódott fejet Castiel, nekem pedig a szívem megszakadt, hogy ennyire rosszul érzi magát a történtek miatt. – Kicsit mintha az is rosszul esett volna, amikor a suliban mondta Armin, milyen jól kijönnek anyukáddal.
• Azt csak hülyeségből mondta! Egyetlen egyszer találkoztak, az is egy perc ha volt... a temetésen. – a hangom a végére egyre jobban elhalkult, a szívem pedig mintha összeszorult volna. Újra eszembe jutott az a rémes időszak... amikor elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben. Mindeközben a talpunk alatt lévő havat kezdtem el bámulni, de úgy éreztem, hogy most sürgősen le kell ülnöm. Hátráltam egy lépést, és leültem a padra, a combomra könyököltem, arcomat pedig a tenyerembe temettem. Nem akartam, mégis elkezdtem sírni, nem tudtam leplezni.
• Ne haragudj, Zoey! Egy barom voltam... megint. – hallottam az együttérzést a hangjából, meg azt ahogy elengedte Démont. Éreztem, ahogy leül mellém és szorosan magához húz, majd átölel. Még jobban elkezdtem zokogni. – Shhh, semmi baj! Itt vagyok. – suttogta a nyugtató szavakat Castiel a fülembe, egyik kezével a hátamat simogatta, másikkal a hajamat piszkálta. Fejem szorosan a mellkasán volt, kezeimmel pedig átöleltem és a hátán szorongattam a kabátot. – Tudom, hogy milyen nehéz! – sütött a szomorúság a fiú hangjából.
• Tu–tudod? – szipogtam, és sírós szemekkel felnéztem a fiúra, miután egy kicsit elhúzódtam tőle. Tényleg csak kicsit, mert jó érzés volt a biztonságot nyújtó karok között lenni.
• Tudom. – sütötte le a szemét. – Én is elvesztettem az apukámat. – teljesen ledöbbentem. – 5 éves voltam, amikor meghalt.
• Saj–sajnálom, Castiel. Én... – szipogtam még mindig. –...én nem tudtam. – néztem a szemébe, de csak mély fájdalmat és szomorúságot láttam.
• Tudom... nem sokan tudják. – simított ki néhány tincset az arcomból és letörölte a könnyeimet. – Nem dőlnél vissza még? Csak... csak egy kicsit? – kérdezte akadozva, egy halvány mosolyt erőltetve az arcára és mintha elpirult volna. – Kérlek! – simítja meg az arcomat. Kérésének eleget téve visszabújtam az ölelő karjaiba. Kezdtem megnyugodni, mert Ő ott volt velem. Becsuktam a szemem, és csak a szíve egyenletes dobogását hallgattam. Megnyugtató érzés volt. Szorosan ölelt, de csak finoman, nem úgy, hogy fájjon. Nem tudom meddig ülhettünk úgy ott, de azt éreztem, hogy az egész világon nincs más, csak Ő meg én. Kicsit kezdtem már fázni, ezért kibújtam az ölelő karok közül, mire ő kicsit csodálkozva nézett rám.
• Nem tudod, mennyi az idő? – kérdeztem halkan a fiútól.
• Máris nézem. – küldött egy megkönnyebbült mosolyt felém, miközben kihalászta a nadrágja zsebéből a telefonját. – Pont 3 óra. – mondta kedvesen rám mosolyogva, mialatt visszarakta a telefonját a zsebébe.
• Köszi. – mosolyogtam vissza rá, ő pedig óvatosan a két tenyerébe vette az arcomat. Természetesen az elmaradhatatlan pirulásom megvolt...
• Aranyos. – csak ennyit mondott egy édes mosoly kíséretében

Mélyen a szemembe nézett, arca pedig egyre jobban közeledett az enyémhez. Véééészesen közeledett! Közben a szemüvegemet feltolta a fejem tetejére. Nagyon ritka, amikor valaki szemüveg nélkül lát, mert mindig rajtam van. Sajnos nem csak olvasásra kell használnom... Már csak 1–2 centi volt az arcunk között, de még mindig mélyen a szemembe nézett, amikor hirtelen a homlokát az enyémhez nyomta. Igen, én is abban reménykedtem, hogy megcsókol.

• Aú! – nyögtem fel, mert na... elég kemény fejű.
• Sajnálom. – lesütötte a szemét, de a két kezével még mindig az arcomat fogta.
• Annyira azért nem fáj... – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, de mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.
• Ne haragudj! – hangjából bűntudat hallatszott.
• Castiel... – nem tudtam, mi baja van. Én is a tenyerembe vettem az arcát, és felemeltem egy kicsit a fejét, így amikor kinyitotta a szemét, egyből egymás szemébe néztünk.

Arcunk ismét vészesen közeledett egymáshoz. Már csak egy centi! – biztattam magam, és csuktam volna be a szemem, amikor valamit megéreztem a combomon.

• Mi a...? – szólalt meg Castiel, és hirtelen elhúzódunk egymástól. Elég vicces volt, mert Dorothy az én combomra hajtotta a fejét, Démon pedig a Castielére. Kíváncsi tekintettel néztek minket a kutyák.
• Ne már! – kiáltottuk el magunkat egyszerre Castiellel, a végét görcsösen elnevetve, majd egymásra néztünk. Mind a ketten zavarban voltunk.
• Na szerintem ind... – uljunk. Fejeztem volna be a mondatomat, de Castiel hirtelen elhallgattatott. Nem, sajnos nem csókolt meg, csak az arcomra nyomott hirtelen egy puszit, de eléggé lesokkolt a dolog. Nem számítottam rá. A vége ugyan az lett... én teljesen elvörösödtem, ő pedig rajtam mosolygott.
• Édes vagy ilyenkor! – fordította arcomat önmaga felé és mélyen a szemembe, hangja és szeme pedig őszinteséget sugárzott. Várjunk... most már nem „aranyos”, hanem „édes”?
• Én... én... – még mindig el voltam pirulva és le voltam sokkolva, pedig csak egy puszi volt.
• Igen, Te! – végét kihangsúlyozta, arcomat pedig megsimította. Ismét mélyen egymás szemébe néztünk. Istenem, azok a szürke szemek elvarázsolnak!
• Wuf! – szólalt meg Démon, ismét „félbeszakítva” minket, Dorothy pedig nyöszörögve megbökte a térdemet az orrával.
• Azt hiszem, menni akarnak. – vágtam egy kicsit csalódott fejet.
• Valahogy nekem is úgy tűnik. – vakargatta meg a fejét kicsit idegesen, de olyan „zavarban van” féle idegesség. Édes volt nagyon.
• Zavarban vagy? – kérdeztem halkan a fiútól egy apró mosoly kíséretében.
• Mi? Dehogy! Castiel soha nem jön zavarba! – mondta büszkén, de a vörösséget nem tudta így sem eltüntetni, ami az arcán volt.
• Biztos? – kérdeztem a fiútól és gondolkozás nélkül elkezdtem közelebb hajolni az arcához. – Az előbb nekem nem úgy tűnt. – folytattam halkan, és én is meglepődtem saját magamon. Castiel csodálkozva nézett rám, a vörössége pedig csak egyre erősödött, és ahogy közeledtem, nekem is jobban előjött. Amikor úgy láttam, hogy ő is közeledik, elhúzódtam. Igazából én... megijedtem.
• Mi a...? – pislogott nagyokat és egy picit megrázta a fejét. Kicsit mosolyogtam rajta, mert nagyon aranyos volt. Látszott rajta, hogy nem tudja mi van.
• Szóval „Castiel soha nem jön zavarba”? – mutogattam idézőjeleket az ujjaimmal, hangomat pedig eltorzítottam, hogy őt utánozzam.
• Hééé! – nevetett egy kicsit. – Ez nem ér! Te nő vagy, jó hogy ki tudod ezt hozni belőlem is! – vágott duzzogó fejet, karjait mellkasa előtt összefonta és a kutyák felé fordulva kezdte őket nézni.
• Belőled is? – nyomtam meg az utolsó szót. – Ezt úgy mondod, mintha más fiúval is lennék úgy, mint most veled. – sajnos későn kaptam észbe, már kimondtam. Csodálkoztam magamon, hogy kimondtam ilyen hirtelen.
• Ne mondd, hogy nem... – halkult el a hangja, és mintha szomorúság lenne benne. – hát az ikrek? Velük akkor mi van? – nézett komolyan a hóba. Azt hiszi, hogy velük is volt „majdnem csókom”?
• Nekem ők olyanok, mintha a testvéreim lennének. Akár csak Lysander. Nagyon jóban vagyunk, ők a legjobb barátaim, de rájuk soha nem tudnék másként tekinteni. – halkultam el a végére. Miért kellett kimondanom a végét??? Így most rá fog jönni, hogy egyedül ő maradt ki a sorból! Hogy... ő az egyetlen... az egyetlen, aki iránt máshogy érzek.
• Szóval... – kezdett bele halkan. –...csak... barát? – nézett rám lassan, a végén a szemembe nézett, és mintha valamiben reménykedett volna.
• Ig–igen. – nyögtem ki, és végig a szürke szemeit néztem. Hirtelen Do bökte meg az orrával a kezemet, így kizökkentve a legjobb látványból. – Jól van, kislány. Megyünk. – mosolyogtam a kutyámra és megsimogattam a fejét.
• Igen... – váltott megint komolyságra Castiel. –...ideje indulni. – egyszerre kapcsoltuk rá a kutyákra a pórázt, és elindultunk.

Út közben nem igazán beszélgettünk. Hazakísért, de most nem kérte a szokásos pusziját. Csak köszönt, és elindultak Démonnal. Fájó szívvel telt a napom további része.