Zoey - Életem egy blogba vésve (38.rész)

38. rész
Balszerencsés Valentin – I.

A félévi jegyek kiosztása után hihetetlenül gyorsan elszállt a január. Vanessa és balhé mentesen telt el a hónap vége, és a február első pár napja. Új osztálytársat kaptunk a második félévtől, Ashley Reynolds személyében. A szőke hajú és barna szemű lány első látásra is már szimpatikus volt. 13–án, pénteken, a lyukasórát a már szokásunkká vált forrócsokizással töltöttük, egy új taggal bővülve: Ashley–vel.

• És Ashley... – kezdett bele a piros inges és bordó nadrágos Armin. – hogy érzed magad nálunk, a Sweet Amorisban? – mosolygott rá a lányra. Szegényt egyből zavarba is hozta.
• Most már lassan kezdem megszokni itt. – mosolygott vissza rá a lány. – Nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, akivel jól kijövök majd. Legalábbis még ilyenkor.
• Ezt hogy érted? – kérdezett bele a zöld felsős és kék nadrágos Alexy.
• Hát... elég félénk vagyok. – pirult el ismét a lány, és kicsit mintha rosszabb kedve is lett volna hirtelen.
• De most már itt vagyunk neked mi! – karolta át a lány vállát a citromsárga felsős és szürke farmeros Fay. Ashley arcán egyből egy hálás mosoly jelent meg.
• Sziasztok! – tört be a kis csoportunkba váratlanul Vanessa. – Mi újság? – kérdezte vidáman a lány.
• Eddig jól megvoltunk! – feleli ellenségesen Fay.
• Nyugi! – böki oldalba Armin.
• Igaza van! – helyesel a piros pulcsis és fekete nadrágos Castiel, és szorosabban ölel magához.
• Csak beszélgetni jöttem. – jelentette ki a lila, mély dekoltázzsal ellátott felsőben és kék farmerban lévő Vanessa. – De ha máris el akartok űzni... – vágott sértődött fejet a lány, hátradobta hosszú, barna haját, majd megfordult. Várt 1–2 másodpercet, gondolom valami reakciót várt, hogy marasztaljuk, majd továbbállt.
• Történt valami? – kérdezte meglepődve Ashley.
• Ja, tényleg... te nem tudod. – mondta Fay, és még egy megvető pillantást küldött Vanessa után, majd normális arckifejezéssel visszafordult a kék pulcsiban és farmerben lévő Ashley–hez.
• Túl beképzelt! – zárta le ennyivel a témát a barátom. Úgy láttam, nem sok kedve van róla beszélgetni, amit teljes mértékben meg is tudtam érteni. Én is így voltam vele.
• Kicsit bővebben? – kérdezte eléggé félénken az új tag.
• Majd inkább máskor. Most inkább vidámabb dologról beszéljünk. – mondta barátságos hangon Castiel, de éreztem, hogy eléggé feszült.
• O–oké. – dadogta a lány válaszként.
• Bocs, de nem a legjobb téma. Már akkor felhúzom magam, ha rá gondolok. – fújt egyet a barátom, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

A nap további néhány órája elég gyorsan eltelt. Nem írtunk dolgozatot, nem volt felelés, és Vanessa sem jött oda „beszélgetni”.

• Akkor hétfőn találkozunk! – búcsúzkodtunk az iskola kapujában, majd a kis csapat szétvált.

A végén Castiellel kettesben sétáltunk a buszmegállóba. Mivel február eleje volt, eléggé csúszós volt még az út, így próbáltam szorosan kapaszkodni a szerelmembe. Mégis olyan rosszul léptem, hogy hátraestem. Castiel is elesett, csak ő a másik irányba, mert ahogy próbált elkapni ő is hátraesett. Neki szerencsére nem lett baja, nekem viszont nagyon fájt a kezem, amire ráestem. Nem véletlenül fájt olyan pokolian. Eséskor ahogy próbáltam megállítani magam, a jégen megcsúszott a kezem és alám fordult. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, mert annyira átjárta az egész testemet a fájdalom, hogy nem tudtam ellene mit kezdeni. Hirtelen előtört belőlem a sírás. Castiel egyből odamászott hozzám, majd a mentőket tárcsázta. Miután lerakta, én még mindig a földön feküdtem. Odahajolt hozzám, de a könnyáztatta szemeimmel még akkor is láttam, hogy mennyire aggódik.

• Sajnálom Zoey, hogy nem tudtalak elkapni! Mindjárt itt a mentő! – a két mondat közben legalább kétszer elcsuklott a hangja. Nem az ő hibája volt, de nem tudtam neki mondani semmit. Annyira fájt, hogy egy hang sem jött ki a torkomon.

A mentő megérkezett, engem pedig beraktak hátra és adtak egy injekciót.

• Hagy menjek én is, kérem! – hallottam Castiel könyörgő hangját.
• Rokon? – kérdezte az egyik mentős.
• Nem, de...
• Sajnálom. – mondta a mentős és becsukta a hátulját az autónak.

Ezek után nem tudom mi történt. Valószínűleg elájultam. Furcsa álmom volt: apával egy pipacsokkal teli rétre mentünk. Anyával és Alexys–szel négyesben. Gyönyörű volt a pipacstábla, ahogyan a nyári nap bevilágította az egészet. Rajtam egy piros egybe ruha volt, amely a térdemig ért. Alexys egy kék rövidnadrágot viselt fehér felsővel, anya egy fekete térdnadrágot vett fel piros trikóval, apán pedig egy világosbarna póló volt hasonló színű térdnadrággal. Még kicsik voltunk a nővéremmel. Együtt szaladgáltunk a virágok között, anyáék pedig a széléről figyeltek minket. Elestem, de nem fájt semmim. A hátamra fordultam, és élveztem, ahogyan a nyári nap melegíti az arcomat, és gyönyörű virágok vesznek körbe. „Zoey!” hallottam nővérem hangját. „Itt vagyok!” hangzott a válasz tőlem, amikor felkeltem a földről. Tovább játszottunk, és szaladgáltunk egyetlen nővéremmel a gyönyörű, virágokkal teli réten. Azután egy erős fény kezdte el bántani a szemem. Nem a Napba néztem. Ez mesterséges fény volt. A kezemmel próbáltam takarni belőle, hogy lássak valamit, de hasztalan volt. Utána úgy éreztem, összeesek, és utána nem tudom, hogy mi történt. Egyszer csak amikor felébredtem, azt éreztem, hogy valaki erősen szorítja a kezemet. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem jött össze. Utána a kezemet próbáltam megmozdítani, de nem sikerült. A testem nem reagált az akaratomra. Szipogást hallottam, talán valaki sírt... vagy valakik. Kintről utcazaj hallatszódott. Közlekedési járművek, és a mindennapi forgatag zsivaja. Megint próbáltam megmozdítani, most a másik kezemet, de már a próbálkozástól is szörnyen megfájdult. Fájdalommal telt nyögést adhattam ki, vagy valamilyen reakcióm lehetett, mert a kéz, ami az enyémet fogta, kicsit erősebben kezdte szorítani.

• Megmozdult! – hallottam egy férfit. – Húgicám! – a hang Lewis–hoz tartozott. Hát már itthon van?
• Zoey! – egy másik férfihang. Szipog. Sírt?

Éreztem, hogy valaki a másik oldalamhoz sétál, és óvatosan megfogja fájós jobb kezemet.

• Kicsim! – Castiel? Szerelmem!

Hangot nem tudtam kiadni, de a kezem piszkosul fájt még mindig. Végül újra elaludtam... vagy elájultam. Igazából nem tudom, de fogalmam sincs, hogy utána mi történt.

Felébredtem. Végre ki tudtam nyitni a szemeimet, de csak nagy erőfeszítések árán. Az ágyammal szemben volt egy óra. A szemüvegem sajnos nem volt rajtam, így a fejemet oldalra fordítva megláttam a mellettem lévő kis asztalon a szemüvegem, az amellett lévő széken pedig felfedeztem valakit. Mintha Castiel lett volna. Sőt, biztosan ő az. Amúgy sem ismerek sok vörös hajú fiút, aki az ágyam mellett aludhatott volna. Bal kezemmel a szemüvegemért nyúltam, és sikeresen felvettem. Tényleg Castiel volt az, összekuporodva egy széken, és úgy aludt. Nagyon édes volt! Eszem ágában sem volt felébreszteni, hogy már én is fent vagyok. Úgy láttam, nem a legszebb dolgot álmodja. Eléggé nyugtalannak tűnt. Aprókat forgolódott, de volt, hogy csak a fejét mozgatta. Ránéztem az órára: hajnali 1 múlt 5 perccel. Vajon meddig nem voltam ébren?

• Zoey! – hallottam nevemet riadtan, a még mindig alvó szerelmemtől. Továbbra is zaklatottnak tűnt. – ZOEY! – kiáltotta el magát félelemmel teli hangon a fiú, és hirtelen kipattant a szeme, ő pedig hátraesett a székkel. – Basszus! – mondta halkan. Gondolom azt hitte, hogy még alszok.
• Castiel. – halkan, de legalább ennyit ki tudtam mondani. A fiú a földön ült még, de amikor kimondtam egyből villámgyorsan odamászott hozzám, és tenyerébe vette a kezemet.
• Zoey! Kicsim! – megkönnyebbült. Arcát a tenyerembe fektette, majd megcsókolta, és újra a szemembe nézett. – Hogy érzed magad? Nagyon fáj? Úgy aggódtam! – borult az ágyra a fiú.
• Jól vagyok. – mondtam halkan. – Mi történt? – nem igazán emlékeztem arra, hogyan kerültem ide, de azt sejtettem, hogy a fájós jobb kezemnek köze van hozzá.
• Nem emlékszel?
• Nem. De van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül fáj a kezem.
• Jól érzed... – vágott bűnbánó arcot Castiel, és elkezdett mesélni. Út közben elestem, a kezem pedig alám fordult. Nem tudja, hogy mi történt velem, miután becsukták a mentő ajtaját. Lefagyva a szirénázó mentőt figyelte, amint az egyre távolodik, majd amikor az elkanyarodott, elkezdett futni a kórház felé. Az úton hívta fel Lys–t. Ő szólt, akinek tudott. Sorra riasztották egymást. Ma bejönnek hozzám délután. Itt tudta meg, hogy a fájdalomtól elájultam, amikor becsukták a mentőajtót, azóta nem ébredtem fel, csak egy pillanatra délután, amikor nem csak Lewis volt bent, hanem anya és Alexys is, csak ők a fiúk előtt voltak bent. Egyszerre csak ketten jöhettek be, így a lányok jöttek be előbb. Itt, a kórházban hívták fel anyát a munkahelyén, ő pedig hívta a tesóimat, miközben a szomszéddal úton voltak Lakeland–be hozzám. – Különlegesnek terveztem a mai napot. – pirult el egy kicsit a fiú. – De nem így... – váltott csalódottra.
• Különlegesnek? Miért? – kérdeztem csodálkozva.
• Valentin nap van. – mosolygott egy aprót a kezemet szorongató fiú, miközben még az ágyam mellett térdelt, de erőltetett mosolyában csalódás is volt. Felnézett a faliórára. – Már szombat van, szóval tényleg 14–e van. – fordult vissza felém. – Most szeretnéd, hogy odaadjam az ajándékot, vagy alszol még előtte? – mosolygott édesen a fiú, és belecsókolt a tenyerembe.
• Basszus! – kaptam észbe.
• Nagyon fáj? – rémült meg barátom.
• Nem az a baj. – vágtam én is csalódott fejet. – Otthon van az ajándékod.
• De nem kell semmi édesem. Már mondtam! – mosolygott ismét egy aprót a fiú. – Én odaadhatom most? – pirult el egy kicsit a fiú.
• Igen. – mosolyogtam rá.
• De csak ha szeretnéd! Nem akarom rád erőlt...
• Szeretném! – mosolyogtam rá a szerelmemre újra. A fiú felkelt, és odament a táskájához. Egy piros, fényes csomagolópapírba borított dobozt vett elő belőle.
• Boldogabb Valentin napot, kicsim! – átnyújtotta az ajándékot, én pedig egy kis segítséget kértem a kibontásához. Egy nagyon szép ékszerdobozt rejtett a csomagolás. Bordó, pillangókkal és virágokkal díszített kis ékszerdoboz volt. Első látásra beleszerettem! A tetejét fel lehetett nyitni, ahol négy kis részecske volt benne, valamint volt még két kis fiókja. Mindet egyesével megnéztem. Nem azért, hogy hátha találok még benne valamit, csak csodálni akartam. Mégis volt a legfelső fiókban valami: egy ezüst nyaklánc. Egy nyaklánc, amin két kis szív volt egymásba kapcsolódva. Az egyik rózsaszín kövekkel volt kirakva, a másik sima ezüst volt. Nagyon szép volt az is. A szemem könnybe lábadt.
• Nem tetszik? – aggodalmaskodott Castiel.
• Dehogynem! – borultam a fiúhoz, aki már a párnámnál ült, így oda tudtam hozzá dőlni, ő pedig átölelt. Persze csak óvatosan!
• Akkor ezek ilyen örömkönnyek? – kezdett megkönnyebbülni.
• Igen! – néztem fel a fiúra. – Köszönöm! – mondtam, ő pedig megcsókolt.