Zoey - Életem egy blogba vésve (33.rész)

33. rész
Viharos délelőtt

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eltelik a karácsony. A telefonomon már nem nagyon van pénz, mert Castiel–lel szinte az egész ünnepet végig SMS–eztük. 27–én reggel a telefonom csörgésére keltem.

• Halló? – szóltam bele álmosan.
• Szia Kicsim, merre vagy? – hallottam Castiel hangját a telefonból. – Most ébresztettelek? – kacagott egy kicsit.
• Mennyi az idő? – pattant ki a szemem riadtan. 10 órára beszéltünk meg egy sétát.
• Mindjárt negyed 11. – Úristen! Jól elaludtam!
• Basszus! – csaptam a fejemhez szabad kezemmel. – Máris felöltözök és rohanok!
• Addig akkor lassan elsétálunk eléd Démonnal.
• Elég, ha az utca végéig jöttök! – nem akartam, hogy anyu ismét meglássa Castiel–t. – Ott találkozunk! – mondtam, és leraktam a telefont.

Kipattantam az ágyból és már rohantam is a szekrényemhez. Felkaptam egy fehér hosszú ujjú, vékony garbót, hozzá egy kék rövid ujjú kötött tunikát és egy farmert. Gyorsan megfésülködtem és kiszaladtam a fürdőszobába fogat mosni.

• Anyu! Elmentem a parkba Do–val! – kiabáltam be a konyhába, miközben a csizmámat vettem fel.
• Dolgozik anya! – jelentette ki az előszobából nővérem. – Mikor jössz?
• Nem tudom. Ha jól el tud játszani akkor is szerintem délre itthon leszünk.
• Oké.
• Kaput zárom! – mondtam, és már a kabátomat gomboltam be és már a felénél jártam, amikor gyorsan leakasztottam még Dorothy pórázát a fogasról, másik kezemmel pedig nyitottam is már az ajtót. Bal kezemmel, amiben a póráz volt még gyorsan visszanyúltam a kesztyűimért és már csuktam is be magam mögött az ajtót. – Dorothy! – szóltam a kutyámnak, de mire kimondtam a nevét ő már ott is volt a lábamnál. Kesztyűmet gyorsan zsebre raktam és ráakasztottam a nyakörvére a pórázt. Dorothy póráza a jobb kezemben, ballal pedig a kaput zártam. A kulcsot gyorsan zsebre raktam és folytattam a kabátom begombolását. Amikor felnéztem láttam, hogy Castiel és Démon csak 2 háznyira voltak már tőlünk. Kivettem a zsebemből a kesztyűmet és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem.
• Jó reggelt! – kacagott Castiel.
• Neked is! – mosolyogtam rá. – Ne haragudj, elaludtam. – húztam a számat.
• Semmi baj. A lényeg, hogy most itt vagy! – mosolyog rám kedvesen, és bal kezét a derekamra téve egy kicsit közelebb húz magához. – Szabad? – kérdezte egy kicsit zavarban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen. Első ránézésre teljesen más, mint valójában. Ezért van, hogy nem szabad külső alapján ítélni!
• De csak egy kicsit. – zavarba jöttem és vártam, hogy megcsókoljon. Már nagyon hiányzott, pedig csak 2 napig nem láttam. Legnagyobb meglepetésemre egy puszit adott az arcomra. – Én azt hittem... – mondtam eléggé akadozva, Castiel pedig csak sunyin mosolygott.
• Tudom, hogy azt hitted. – kacsintott egyet és mosolygott tovább ugyan úgy.
• Naaa! – mosolyogva egy kicsit vállba böktem. Válasza erre az volt, hogy teljesen odahúzott magához és megcsókolt. Szemem becsuktam és csak mi voltunk! Szabad kezemmel megfogtam a tarkóját, majd kicsit feljebb csúsztatva a kezem beletúrtam a hajába.
• Jobb már? – kérdezte a fekete kabátos fiú, miután szétváltunk.
• Igen. – pirultam el, ő pedig kezét levéve a derekamról megfogta az én kezemet.
• Örülök! – mosolygott őszintén a fiú. – Akkor indulunk?
• Persze, menjünk! – mondtam és kéz a kézben elindultunk a parkba. Boldogságom határtalan volt!

A parkba érve láttuk, hogy senki más nincs ott. Elengedve egymás kezét levettük a kutyákról a pórázt, mi pedig leültünk a megszokott padra. Hiába volt szenteste hó, az utóbbi két napban elég erősen sütött a nap, így az a kicsi ami akkor leesett, már másnap elolvadt. Castiellel egy ideig szótlanul ültünk egymás mellett és a kutyákat figyeltük hátradőlve a pad támlájának.

• Castiel?! – jött egy női hang a bejárat felől. Hirtelen odakaptuk a fejünket és eléggé meglepődtem. Ahogy láttam, Castiel se igazán várta, hogy pont itt, pont vele fogunk összefutni. A bejáratnál nagy vigyorral az arcán Vanessa integetett egy fiúval az oldalán. Gondolom a barátja, mert úgy tűnt, eléggé összenőtt a kezük. Láttam, amint a lány befelé hívja a jobb oldalán lévő fiút, és el is indultak befelé.
• Ne haragudj, Zoey. – nézett rám még mindig meglepődött arccal Castiel. – Nem tudtam, hogy … – nem tudta befejezni, mert Vanessáék már oda is értek hozzánk.
• Castiel! De régen láttalak! – mondta örömködve a piros kabátos lány és nyomott a fiú arcára két puszit, ami viszonozva lett. – Áh, Zoey. Te is itt vagy? – nézett rám a lány, és nem tudom pontosan, hogy csak az időtől rázott ki hirtelen a hideg, vagy a tekintetétől is.
• Szia Vanessa. – köszöntem a lánynak. Nyílt titok volt, hogy nem utáljuk egymást, de nem is vagyunk puszipajtások.
• Szia. – köszönt neki Castiel is és úgy láttam rajta, nem igazán tudja, mit is kéne mondania.
• Mit kerestek itt így kettesben? – kérdése végén ismét kaptam egy „kedves” pillantást a lánytól.
• Kutyát sétáltatunk! – vágta rá egyből Castiel, és szemét le nem véve a mellettünk álló lányról, csak oda mutatott a kutyák felé.
• Ja, értem. – mosolygott a lány és mintha kacérkodott volna Castiellel. De mivel valószínű a barátja állt mellette, így szerintem rosszul láttam. – Ő a legjobb barátom, Steve. – basszus!
• Szia. – köszöntünk egyszerre Castiellel a fiúnak.
• Hali. – hangjából ítélve hasonló „szerzemény” lehetett, mint Kathlyn volt barátja, Martin...
• Azt hittem ő a barátod. – mondta Castiel a lánynak és mintha kicsit megkönnyebbült lett volna a hangja. Mit ne mondjak, nem volt valami jó előérzetem Castiel érzéseivel kapcsolatban.
• Dehogy! – mondták egyszerre.
• Mintha a húgom lenne. – mondta Steve. Azt hiszem, így hívják.
• Ja. – újabb megkönnyebbülést hallottam Castiel hangjában, én pedig egyre nyugtalanabb lettem. Talán elveszítem, még mielőtt tényleg meg tudnánk beszélni amit kéne? Csak azt ne!
• Csatlakozhatunk hozzátok? – kérdezte „édes” hangon a mellettem ülő fiútól Vanessa.
• Pe–persze! – dadog? Mi folyik itt??? Nem akarom ezt tovább hallgatni! Hirtelen felpattantam a padról és odahívtam magamhoz Dorothy–t.
• Hova mész? – kérdezte csodálkozva Castiel, miközben jobb kezével megfogta az én balomat. Furcsa módon nem jöttem zavarba. Talán túlságosan rosszul esett, hogy a szerelmi vallomása csak egy emlék maradt, mert Vanessa itt van. Lehet, hogy nem is volt igaz, amit mondott?
• Megígértem anyunak, hogy segítek neki a főzésben! – vágtam rá a hazugságot egyből. Anya otthon se volt, és nem volt szó semmilyen főzésről. Maradt még tegnapról is rengeteg.

Kivettem a kezem Castiel kezéből és ráraktam Do–ra a pórázt.

• Majd beszélünk. Sziasztok. – köszöntem el, Vanessáék pedig már le is ültek a padra.
• Zoey! Várj! – hirtelen hátrafordultam, és láttam Castielt, hogy jött volna utánam, de Vanessa, aki gondolom csak teljesen véletlenül ült szorosan a fiú mellett jobb kezét rárakta a fekete kabátos fiú mellkasára.
• Ha mennie kell, hagy menjen. Úgyse vagytok együtt! – jelentette ki a lány, felém pedig egy győzedelmes mosolyt küldött. Láttam Castielen, hogy nem tudja mit tegyen. Maradjon, vagy jöjjön?! Talán ez volt az oka, hogy miután kiértünk Dorothy–val a park kapuján és már bőven a látóhatárukon kívül voltunk, elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem tudtam megfékezni, de nem is akartam. Fájt, hogy Castielnek maximum csak fellángolása volt, nem pedig valódi érzése, amit pár napja mondott, és azóta is minden nap említett, nem csak egyszer.
• Zoey! – hallottam egy hangot a hátam mögül. Hátrafordultam reménykedve, hogy Castiel az.
• Kathlyn? – igen, sajnos nem az volt, akire számítottam.
• Mi a baj? – kérdezte a lány aggódva, amikor odaért hozzám. Válaszul csak átöleltem és sírtam a vállán. – Naaaa, shhhh. Semmi baj! – próbált volna megnyugtatni, de nem jött össze. Bolond voltam és naiv. Miért pont engem szeretett volna Castiel, ha Vanessa sokkal szebb és jobb nálam?
• Wuf! – hallottam Kathlyn mögül egy kutyát. Dorothy volt a park kapujában Démonnal. Basszus! Biztos elejtettem a pórázt, amikor átöleltem Kathlyn–t. Rossz előérzetem támadt, és mivel pont az utca végénél ért minket utol Kathlyn, gyorsan a sarkon lévő ház mögé húztam.
• Mi történt? – kérdezte csodálkozva lila kabátos barátnőm.
• Hosszú, majd elmondom. – szipogtam. – Nincs egy zsepid? – kérdeztem kicsit sürgetve szegény lányt, akinek fogalma se volt arról, mégis mi történhetett.
• De. – kotorászott a zsebében, majd egyet a kezembe nyomott. – Csak gyűrött, nem használt! – jelentette ki, én pedig gyorsan megtöröltem a szemem és kifújtam az orrom.
• Zoey! – hallatszódott a park felől Castiel aggódó hangja. Lehet azt hitte, bajom esett? Mondjuk én is megijedtem, amikor Démon egyedül jött oda az ősszel, amikor Do–val sétáltunk.
• Ez nem... – fülelt barátnőm. – Castiel?! – nézett rám csodálkozva.
• Majd elmondom. De igen, ő az.
• Hol van a gazdi, Dorothy? – hallottuk ismét a fiú hangját és egyre közeledett. Bennem megszólalt a vészcsengő! Most mit csináljak?

Amint erre gondoltam, már ott is voltak az utca végén.

• Zoey! – hallottam megkönnyebbülve Castiel hangját. – Hál’ istennek! – jobb kezével a szívéhez kapott. – Kathlyn? – nézett csodálkozva a mellettem álló lányra.
• Szia Castiel. – hangzott a köszönés kicsit hidegen barátnőm szájából.
• Mi történt? – kérdezte meglepve a fiú.
• Na? Ugye, hogy nincs baja! – ért oda Vanessa és a barátja is. – Mondtam, hogy visszaküldte a kutyát, hogy mégis vele gyere! – pillantott rám lenézően a lány.
• Mi? – csodálkoztam.
• Jól játszod... – mondta nyersen a Castiel mellett álló lány. A fiú úgy láttam, eléggé össze volt zavarodva.
• Mi történt, Zoey? Hirtelen arra kaptam fel a fejem, hogy beszaladt Do a parkba és...
• Csak én hívhatom Do–nak! – jelentettem ki, az „én” szót kihangsúlyozva.
• Akkor... Dorothy. – láttam rajta, hogy meglepte a dolog. – szóval bejött és elkezdte Démont körülugrálni. Gondolom egyfajta figyelemfelkeltés lett volna. Aztán megláttam, hogy a póráz ott lóg rajta de te nem vagy sehol! Tudod, mennyire megijedtem?? – lépett egy kicsit közelebb én pedig hátráltam egyet. Tekintetemet a földre irányítva. Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondhatnék. Az, hogy „éppen sírtam és kicsúszott a kezemből a póráz”, kicsit furcsán hangzott volna.
• Látod? Semmi válasz! – szólt Castielnek Vanessa, kicsit már úgy hallottam ingerülten.
• Ne szólj bele! – fordult oda hozzá Castiel. Most a lány lepődött meg, de nem csak ő. Kathlyn–nel összenéztünk. Még ő is meglepődött. – Kérlek! – mondta halkan a lánynak és visszafordult hozzám. Csodálkoztam volna, ha nem teszi oda a végére...
• Véletlen kicsúszott a kezemből, amikor megörültem Kathlyn–nek. Nem vettem észre. – részben igazat is mondtam, ha úgy vesszük.
• Hogy lehetsz ilyen felelőtlen??? – szólt hangosan Vanessa, Kathlyn pedig közelített felé egy lépést.
• Befognád végre??? – emelte fel ő is a hangját. – Semmi közöd hozzá!!
• Mégis hogy kép...
• VANESSA! – szólt már rá Castiel is ingerülten.
• Nem történt semmi! Gyere Do... – fogtam meg a kutyám pórázát. – menjünk! Jössz, Kathlyn? – néztem barátnőmre, aki még egy „megsemmisítő” pillantást vetett Vanessára és köszönés nélkül elindultunk hozzánk. – Köszönöm! – mondtam a lánynak, mikor már majdnem a ház előtt voltunk.
• Mit? – nézett rám kérdőn.
• Hogy a tőled megszokott, szép módon megkérted Vanessát, hogy maradjon csendben. – nevettem egy kicsit a végét.
• Nem bírtam már tovább. Folyton csak dumált! – nevetett ő is egy kicsit. – Jól vagy? – kérdezte úgy, mint aki belelát a lelkembe.
• Nem tudom... – sütöttem le a szemem, és pittyegett a telefonom. Sms–em jött, feladója pedig Castiel. Nem nyitottam meg. – Bejössz egy kicsit? – a telefonomon láttam, hogy még 11 óra sem volt.
• Nem zavarok?
• Dehogy! – mosolyogtam rá, és kinyitottam a kaput. Elengedtem Dorothy–t, Kathlyn pedig közben becsukta a kaput, majd bementünk a házba. – Megjöttünk! – kiabáltam, de semmi válasz. Levettük a csizmákat és kabátokat, majd bementünk a konyhába, ahol az asztalon egy cetli várt.

„Elmentem Heather–höz, majd jövök. Puszi”

• Úgy tűnik, Alexys is elment. – állapítottam meg a levél elolvasása után. – Kávét? – kérdeztem odafordulva barátnőmhöz.
• Van?
• Ha nincs, akkor főzök. – mosolyogtam a lányra.

Megkávéztunk és beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy mi volt Castiellel. Az állítólagos vallomását és egy csókot – többet nem akartam említeni – és közben együtt megebédeltünk. Alexys és anya se volt még itthon, Kathlyn pedig 1 óra után kicsivel ment el. Eszembe jutott, hogy kaptam egy SMS–t még a délelőtt folyamán Castieltől. Megnézzem? Ne nézzem? Végül megnyitottam:

Feladó: Castiel Riggs

Üzenet:

Mi a fene történt a parkban Zoey? Fél 2 körül átugrok megbeszélni. Nem tudom mi ütött beléd, de remélem most nem leszel olyan...

Mégis milyen??? Nem én voltam az, aki szerelmet vallott neked 3 nappal ezelőtt, most meg csurgatom a nyálam Vanessa után, te ökör! Oké, nem voltunk együtt, de legalább csináltad volna akkor, amikor én nem vagyok ott!! Ja, tényleg. Én vagyok az első pillanattól kezdve belezúgva Vanessába! Hogy is felejthettem el?!?! – nevettem kínomban, de belül forrtam a dühtől! A telefont rádobtam az ágyamra és én is oda vetődtem mellé. Ideges voltam, hogy kevesebb mint fél óra múlva idejön. Nem akartam beszélni vele, de tudtam, hogy túl kell ezen is esnünk. Hiába lesz talán a legfájdalmasabb beszélgetés, talán veszekedni is fogunk, de muszáj.

Alig telt el, maximum 10 perc, arra lettem figyelmes, hogy csengetnek...