Zoey - Életem egy blogba vésve (34.rész)

34. rész
Vihar után szivárvány

Csengettek, én pedig összeszorult gyomorral mentem ki a kapuhoz. Igen, Castiel állt ott semleges arckifejezéssel. Nem volt se szomorú, se vidám, se dühös, legalábbis az arcáról nem lehetett semmi ilyet leolvasni.

• Szia Castiel. - köszöntem neki, és próbáltam egy kis mosolyt erőltetni az arcomra.
• Szia Zoey. - köszönt ő is hasonlóképpen.
• Bejössz? - nyitottam ki a kaput.
• Nem sétálunk inkább egyet?
• Sétálhatunk, csak akkor gyorsan felveszem a kabátot meg mindent. Addig bejössz vagy megvársz?
• Megvárlak itt. - vágta rá egyből.
• Biztos? Elég hideg van. - csodálkoztam.
• Nem vészes. - mosolygott.
• Oké. Akkor sietek. - mosolyogtam vissza és befutottam a házba. Gyorsan berohantam a szobába, felkaptam a még mindig az ágyon heverő telefonomat, majd visszaérve az előtérbe felvettem a csizmámat és a kabátomat, mert hogy egy papucsba mentem ki elé, meg abban a ruhában ami rajtam volt. Felkaptam a kesztyűmet és a kulcsomat és már zártam is az ajtót. - Dorothy-t vigyem? - erőltettem mosolyt az arcomra.
• Most inkább ne. - kezdte el a földet bámulni a fiú, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Féltem.
• Rendben. - válaszoltam, miközben már a kaput zártam. Elindultunk a jól megszokott útvonalon a park felé. Nem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk egymás mellett majdnem egy méter távolságban, kezünk a saját kabátzsebünkbe dugva. Végül a percekig tartó csendet, ami már-már óráknak tűnt, Castiel szakította meg, amikor már a park utcájában voltunk.
• Mi volt a parkban? - kérdezte komolyan Castiel, miközben a földet bámulta. Milyen ironikus nem?! Pár nappal ezelőtt ugyan ezt kérdeztem tőle...
• Mire gondolsz? - én is a földet bámultam. Nem akartam, hogy ez a beszélgetés elkezdődjön.
• Ugyan már, Zoey! - állt meg hirtelen Castiel, én is megálltam és odafordultam. - Tudod, hogy mire gondolok! - a szemembe nézett. Láttam rajta és hallottam a hangjából, hogy kicsit ingerült. Nem akartam veszekedni, de talán nem lesz más út, ha ilyen állapotban van.
• Most én voltam az ökör... - mondtam és lehajtott fejjel sétáltam tovább a park felé.
• Mi? Várj már meg! - futott utánam a fiú. Most nem hallatszódott az előbbi ingerültség a hangjából. - Ezt hogy érted? Félreértettél valamit, mint amit én az elmúlt egy hónapban elég sokszor? - idegesen megvakargatta a fejét.
• Olyasmi. - aranyos volt, amikor a fejvakargatást csinálta, most mégse csalt egy apró mosolyt sem az arcomra.
• Kérlek, Zoey... - karomnál megfogva megállított. Azokat kihúzta a zsebekből, és kézbe vette a kezeimet majd mélyen a szemembe nézett. - áruld el, hogy mi volt a baj. Olyan hirtelen leléptél akkor. Aztán meg ahogy volt az a Dorothy-s dolog. Meg az utca végénél ami történt... - lehajtotta a fejét. A földet kezdte el bámulni és a mondata végére elhalkult. - Az volt a baj, hogy odajöttek Vanessáék, vagy már előtte is baj volt? - nézett ismét a szemembe.
• Első. - bámultam én is a földet.
• Féltékeny voltál? - jobb kezével elengedte az én kezemet és államat megfogva kicsit feljebb emelte a fejemet. Kicsit fordítottam rajta, mert nem akartam a szemébe nézni - De ő nekem csak egy haver! - végül csak a szemébe néztem. - Szeretlek, Zoey! - megsimította az arcomat. - Nem mondtam még egyszer sem? - küldött egy apró félmosolyt.
• Én csak... - nyeltem egyet és visszanéztem a földre.
• Nem hiszed el, igaz? - engedte le maga mellé a jobb kezét, balban pedig még mindig az én kezemet fogta. Válaszul bólintottam. - Mi olyan hihetetlen abban, hogy szeretlek? Ennyire nem tudod elhinni? - hallottam, hogy kicsit le van törve.
• Szereted Vanessát? - tettem fel az egyszerű kérdést. Van egy olyan érzésem, hogy ki fog térni a válasz alól.
• Csak mint barátot. - tévedtem. - Téged! Egyedül téged szeretlek, Zoey! - fogta meg két kezével az arcomat, az övé pedig közeledett. Hirtelen hátraléptem egy lépést. Mint várható volt, eléggé meglepődött. - Mi a baj? - értetlenkedett.
• Hogy mi?? - megfogtam a kezét és ingerülten levettem az arcomról és elengedtem. - Annyira más lettél, amikor odaértek! Mint egy megszállott, úgy lested Vanessát, meg eléggé meg is könnyebbültél, amikor kiderült, hogy nem a pasijával volt ott! Aztán meg elkezdtél ott össze-vissza dadogni, amikor le akartak ülni a padra. - hangom egyre jobban elhalkult a végére. - Nem bírtam már hallgatni... - szemeim könnybe lábadtak, de megpróbáltam kipislogni őket.
• Jó, hogy megkönnyebbültem! Lys mesélte, hogy olyan pasija van, aki még arra a fűszálra is féltékeny amelyikre Vanessa rálép. Nem akartam még meghalni. - nevetett kínjában a fiú. - Amúgy azért kezdtem el dadogni, mert a srác aki vele volt, úgy nézett rám, mint akit meg akar ölni. Kicsit megfagyott bennem a... minden. - vakargatta a fejét idegesen a fiú. - Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? - vette ismét a kezébe az arcomat.
• Mert nem vagyok szép, nem vagyok tehetséges! Vanessa szép is, tehetséges is, mint kb. a fél osztály! - tört ki belőlem talán erőteljesebben, mint kellett volna. - Miért? Miért pont én? - kérdeztem lassan és halkan, majd felnéztem a fiúra könnyes szemekkel.
• Nem tudom te hogy vagy vele, de én elég nehezen tudnám megfogalmazni, hogy milyen a szerelem. Nekem TE – hangsúlyozta ki az utolsó szót. - vagy a különleges! Te vagy az, aki mellett 100%-ig merek önmagam lenni. Te vagy, aki napról napra egyre jobban elbűvölt. Te vagy az, aki bár sokszor csak azt hiszi, hogy vicces amit mond, a többiek mégis nevetnek. Tudod miért? Mert olyan fantasztikus vagy, hogy a legrosszabb viccet is úgy adod elő, hogy nevetnek. Nem a viccen, de nem is rajtad. Csak veled! Szeretlek, mert a legborzalmasabb emberből is ki tudod hozni a legjobbat. - elpirult. - Anyám azt mondta, hogy teljesen más voltam az idei karácsonyon. Feltűnt mondjuk neki, hogy két napig a telefonon lógtam. Idézem: - két kezét felemelte és ujjaival az idézőjelet utánozta. - „Nem tudom ki az a lány, de remélem sokáig maradsz ilyen boldog, fiam!” Utána meg mosolygott, meg úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy rólad van szó.
• Ezt hogy érted?
• Mondjuk nagynénémnek azt mondta, hogy „Látom megint barna a hajad!”, a mondat végét kihangsúlyozta és a végén rám kacsintott. Nem tudtam mit kezdeni vele, ezért annyira nem is foglalkoztatott. Aztán papámnak mondta, hogy „Látom új a szemüveged!”. Itt is a végét kihangsúlyozva és aztán kacsintott. Itt már azért valami gyanús volt. Aztán bátyámnak elkezdi: „Nahát, fiam! Milyen szép barna a szemed!” Ugyan úgy csinálta a végén, mint a másik kettőnél. Itt megállt bennem az ütő. Részben azért, mert leesett, részben meg azért, mert a bátyám szeme sötétkék. Valószínűleg látszódott a fejemen is, mert anya egy megkönnyebbült fejet vágott és vigyorgott egyet, aztán megint kacsintott. Ja, meg később félrehívott és üzeni, hogy üdvözöl.- újra elpirult és mosolygott egy kicsit.
• Biztos, hogy engem? - az eddig hallottakat is alig hittem el, így ezt a pár szót is csak akadozva tudtam kimondani.
• Idézem: „Üdvözlöm azt az aranyos Zoey-t a parkból, akivel udvariatlan voltál!” - húzta egy kicsit a száját. - Szóval igen, tuti hogy rólad beszélt. - vakargatta kicsit idegesen a fejét a fiú, és továbbra is el volt pirulva.
• Ó. - meglepődtem és én is elpirultam.
• Elhiszed már, hogy mennyire szeretlek? - ismét két kezébe vette az arcomat. Hüvelykujjaival megsimította azokat, miközben mélyen a szemembe nézett.
• Igen. - én is két tenyerem közé vettem az arcát, ő pedig szerencsére nem habozott tovább, megcsókolt. Megkönnyebbültem, hogy újra érezhetem a puha ajkait a számon. Örömmel karoltam át a nyakát hátulról, ő pedig derekamat ölelve szorosan magához húzott. Nem érdekelt semmi és senki, csak Castiel!
• Ja... - húzódott el Castiel, de csak egy pár centire. - Azért is szeretlek, mert te annyira más vagy! Nem olyan, mint a többi lány. Te különleges vagy! - kicsit elpirult és újra megcsókolt.

Éreztem, ahogy megáll az idő. Csak a csókunk volt, és mi. Egyszer csak Castiel telefonja szólalt meg. SMS-t kapott. Nem nagyon akarta megnézni, de gondoltam mi van, ha fontos. Kicsit eltoltam magamtól és mondtam neki, hogy nézze meg nyugodtan. Nem sok kedvvel, de kivette a zsebéből a telefont és megnézte az SMS-t. Utána rémülten nézett körül. Körbeforgott vagy háromszor, az arca pedig még mindig rémült volt.

• Mi történt? - kezdtem aggodalmaskodni, mire válaszul odanyomta nekem a telefont.

Feladó: Anya

Üzenet:

Reméltem, hogy Zoey az! :)

Üdvözlöm!

• Mi a...? - csodálkoztam én is hatalmasra kerekedett szemekkel.
• Így még szebb a szemed. Sokkal nagyobb, így jobban látszik. - emelte fel ismét az államnál fogva a fejemet Castiel és apró csókot nyomott a számra. Bevallom, jól esett, mégis nyugtalanított az SMS.
• Cas-Castiel. - hebegtem-habogtam, miközben nagy nehezen, de szétváltunk.
• Bocsi, nem bírtam kihagyni. - ismét kicsit elpirult. - Nem láttam sehol. Honnan láthatott minket? - nézett szét újra, de nem látott senkit, ahogy én sem.
• Talán csak az utca végénél ment el, és onnan látott minket. - próbáltam logikusan gondolkozni, de mintha láthatatlan lett volna az anyukája. Isten tudja ki látott még meg minket!
• Nem tudom. Fogalmam sincs. Dolgoznia kéne! - zavarba jött és ismét a fejét kezdte vakargatni. Lehet, hogy bogarai vannak?
• Nem lehet, hogy elengedték hamarabb? - nézelődtem még mindig körbe, hátha meglátom.
• Dunsztom sincs. - mondta nyugodtan és mélyen a szemembe nézett, arcával pedig egyre közeledett. Elbűvölt a szürke szeme, nem bírtam ellenállni. Hirtelen megfogtam két kezemmel az arcát és megcsókoltam. - Basszus! - húzódott el hirtelen. - Lysanderrel ma próbám van! - kerekedett ki a szeme, ahogy eszébe jutott. - Édesem, nagyon megharagudnál, ha most lelépnék? - kérdezte bűnbánóan Castiel. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor elkezdte a mondatot.
• Nem haragszok meg, menj nyugodtan. - mosolyogtam a fiúra. - Puszilom Lysandert.
• Remélem kizárólag arcon! - nevetett a fiú, és boldogan magához ölelt. - Nagyon szeretlek, Zoey! - súgta a fülembe, én pedig örömmel simultam ismét az ölelő karokba.
• Én is nagyon szeretlek, Castiel! - jól esett kimondani, amit éreztem a szívemben.
• Akkor mi most... - kezdett bele elpirulva a fiú. - együtt vagyunk? - még mindig vörös volt az arca. Válaszként én is zavarba jöttem, és egy „Remélem.” kinyögése után a fiú újra megcsókolt. A gyomromban pillangók röpködtek, körülöttünk pedig rózsaszín felhők voltak. Ebben a percben úgy éreztem, soha, senki nem választhat minket szét!

Az délután további része szinte eseménytelenül telt. Hívott Kathlyn, hogy megkérdezze, hogy vagyok, Castiel pedig írt SMS-t amikor elindult a buszhoz, én pedig meglepetésként kimentem a buszmegállóba. Örült nekem, és majdnem fel is kapott amikor odaértem hozzá, de nem szeretem, ha emelgetnek. Ő ezt elfogadta, ezért csak hosszasan ölelkeztünk és apró csókokat váltottunk, amikor pedig befutott a busz, szomorúan szétváltunk. Azután is írt SMS-t: először megköszönte, hogy kimentem elé, utána már csak apróbb dolgokat írt, mint például, hogy leszállt a buszról, meg útban van Lysanderhez, aztán hogy félúton találkoztak. Estefelé felhívtak, és Lysander hangján hallottam, hogy örül nekünk. Egy „Végre már, hogy megjött az eszetek!” mondat hagyta el legjobb barátom száját, amikor Castiel elmesélte, hogy ma már nem az első alkalom volt, hogy szerelmet vallottunk egymásnak. Én persze ott voltam a vonal másik végén, rákvörös fejjel. Lysander volt az első barát, aki megtudta a dolgot.

Ez volt a legszebb dolog, amit kívánhattam volna. Talán még a Vanessa-s ügy is beleszámít, mert ha az nincs, akkor talán Castiel se árul el annyi mindent, amit abból kifolyólag.

Boldog voltam Castiellel, és úgy éreztem, semmi nem ronthatja el ezt az érzést!

Castiel jó éjszakát SMS-e után mosollyal az arcomon, szerelemmel a szívemben és pillangókkal a hasamban aludtam el!