Zoey - Életem egy blogba vésve (39.rész)

39. rész

Balszerencsés Valentin – II.

Miután megkaptam az ajándékokat, forró csókot váltottunk, de sajnos nem tartott sokáig, mert a kezembe újra egy hatalmas fájdalom nyílalt. Hirtelen a fejem is elkezdett iszonyatosan fájni, és láttam Castielen, hogy aggódik. Próbáltam megnyugtatni, mert csak egy pillanatnyi fájdalom volt. Végül, miután megnyugodott, beszélgettünk még egy kicsit, utána pedig bebújt mellém a takaró alá, és úgy aludtunk. Az első alkalom, amikor együtt alszunk. Nem éppen úgy képzeltem el, hogy egy kórházi ágyon fogunk először együtt aludni úgy, hogy még az egyik kezem el is van törve.

Reggel, amikor felébredtem, Castiel már nem volt mellettem. Felvettem a szemüvegem, és ránéztem az órára: 9:32. Felvettem kis asztalon lévő telefonomat, és elkezdtem tárcsázni anya számát.

• Kislányom! – hangzott megkönnyebbülten szerető édesanyám hangja.
• Jó reggelt anyu! – köszöntöttem.
• Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan.
• Jobban. – jelentettem ki határozottan. – Ma bejössz hozzám?
• Persze! Már pont oda készülődünk a testvéreiddel. Miért?
• El tudnál nekem hozni valamit? Egy sötétzöld ajándéktasakról lenne szó, ami a ruhásszekrényemben van. Az akasztós részénél van legalulra becsúsztatva.
• Persze, kicsim. Elvisszük! Mindjárt meg is keresem. – hallottam, amint szobaajtó nyitódik, majd a ruhásszekrényem. – Megvan! – mondta boldogan anya. – Csak nem Castiel Valentin–napi ajándéka? – hangzott huncutul a mondat anyukám szájából.
• De. – mondtam, és elpirultam. Szerencsére ő nem látta. – Köszönöm! – ebben a pillanatban belépett a szobába Castiel. – Most leteszem, anya. Nemsoká találkozunk!
• Rendben, kislányom! Szia. – köszönt el anya.
• Szia anya! – mondtam, majd leraktam.
• Megzavartalak? – kérdezte kicsit aggodalmasan a barátom.
• Dehogyis! Már amúgy is le akartuk rakni. – mondtam, és megpaskoltam az ágyat magam mellett, hogy leüljön mellém.
• Nem vagy még éhes? – kérdezte a fiú, miközben leült mellém és megfogta a kezemet.
• Egy kicsit.
• Hozok neked valami ennivalót. – állt fel hirtelen a fiú.
• Még ne! – ragadtam meg a kezét. – Maradj egy kicsit. – pirultam el újra. – Kérlek! – néztem mélyen a gyönyörű, szürke szemekbe, amik időről időre, egyre jobban elvarázsolnak.
• Na jóó! – adta meg magát a fiú mosolyogva, és visszaült a párnám mellé, így oda tudtam hozzá bújni.

Nagyon jó érzés volt, hogy ott van mellettem. Ez erőt adott... Mindig! Erőt adott Vanessa ellen, erőt a tanulásban. Erőt, hogy helyt tudjak állni ott, ahol kell! Magabiztosabbnak érzem magam, amikor mellettem van, és olyan, mintha hazaérnék. A biztonságot nyújtó otthonba. Ha a karjaiban vagyok, akkor otthon vagyok! Hirtelen kopogásra lettünk figyelmesek, az ajtó pedig lassan kinyílt.

• Zoey. – szólt halkan egy ismerős hang.
• Valerie? – nem hittem a szememnek. A világoskék felsőt és farmert viselő lány belépett a szobába, karján a kabátjával.
• Nem egyedül jöttem. – ágyam végéhez érve az ajtó felé fordult. – Bejöhettek, ébren van! – mondta boldogan a lány. Kíváncsian figyeltem, hogy kik még a látogatóim: Fay, Ashley, Lysander, Austin és az ikrek. Hirtelen sokkal kisebbnek tűnt a kórterem, mint amilyen valójában volt. 9 ember igencsak meg tud tölteni egy ekkora helyet.
• Srácok! – örültem meg egyből a barátaimnak.

Castiel felkelt az ágyam mellől, hogy mindenki egyesével oda tudjon jönni hozzám egy puszira. Először jött Valerie, őt követte a piros pulcsit és szürke nadrágot viselő Fay. Utána jöttek az ikrek: Alexy teljesen kék öltözékben jött, Armin szürke pulóvert és kék nadrágot viselt. Lysanderen is szürke felső volt, zöld csíkokkal, amihez sötétszürke nadrágot vett fel. Austin fekete nadrágot viselt kék pulcsival, aminek a hátuljára a vezetékneve, „Wright” felirat volt. Gondolom ez a csapatának egyen pulcsi. A legvégén jött oda Ashley. A lány rózsaszín, szőrös pulcsit viselt fehér nadrággal.

• Nem gond, hogy én is jöttem? – pirult el a lány, amikor odalépett az ágyam mellé. – A többiek mondták, hogy örülnél, ha én is jönnék. – kezdte el a földet nézni.
• Így van! Örülök, hogy te is itt vagy. – mosolyogtam rá, utána pedig puszit váltottunk. – Egyébként délutánra vártalak titeket. – néztem végig sorba a barátaimon. Jó érzés volt együtt lenni.
• Akkor hazamenjünk? – viccelődött Fay.
• Meg ne próbáljátok! – szóltam rájuk vigyorogva.
• Dehogy megyünk! – ült le az ágyam szélére vigyorogva Armin. – Hogy érzed magad? – váltott komolyságra a fiú.
• Most már sokkal jobban, hogy itt vagytok! – hálás mosolyt küldtem neki, utána pedig a többieknek is.
• Hé! – szólt közbe a barátom vigyorogva.
• Te is nagyban közrejátszottál, hogy már jobban vagyok! – nyugtattam meg a pici lelkét a páromnak.
• Na azért! – mondta, és nyomott egy csókot a homlokomra. Éreztem, hogy a térdemnél, ahol Armin ült, kicsit megfeszült a takaró. Kinyitottam a szemem és láttam, amint ökölbe szorult kézzel markolta a takarómat, ő pedig a földet nézte.
• Minden rendben? – kérdeztem komolyan aggódva a fiútól és kicsit közelebb hajoltam.
• Hm? – nézett rám kicsit riadtan. – Persze, minden oké. – erőltetett egy mosolyt az arcára.
• Öhm... szóval... – szólalt meg Alexy. – Zoeeey... – húzta el egy kicsit a nevem végét, és láttam, nagyon töri a fejét valamin. – Mikor engednek ki? – kicsit mintha megkönnyebbült volna. Ennyire fontos volt, hogy megkérdezze?
• Nem tu... – ...dom.
• Hétfőn. – vágta rá egyből Castiel.
• Suliba is jöhetsz majd? – kérdezte érdeklődve Ashley.
• Szerintem fogok menni. – mosolyogtam a lányra.
• Még pihentetned kéne. – mondta Armin aggódva. – Nekem is tört már el kezem... nem 2 nap volt, amíg nagyjából rendbe jött. – ismét a földet kezdte el nézni.
• Tényleg? – kérdezte óvatosan Ashley. Tényleg elég félénk lány.
• Igen. – nézett rá komolyan Armin. – De ne menjünk bele. – újra a földre nézett.
• Olyan komoly volt? – csodálkozott Fay.
• Csaj... – magyarázta meg ennyivel Armin ikertestvére.
• Alexy! – szólt rá mérgesen a testvérére a fekete hajú fiú.
• Bocs. – nézte a földet bűnbánóan Alexy. Elég komoly dolog lehetett.
• Én bocs... mindenkitől. – nézett komolyan Armin először rám, azután a többiekre. – Csak hát... nem volt életem legjobb időszaka.
• Nem kell róla beszélned, ha nem szeretnél. – mondtam együtt érzőn a fiúnak, komolyan a szemébe nézve.
• Tudom. – hálás mosollyal zárta a beszélgetés ezen részét, majd megöleltük egymást.
• Nekem bármit elmondhatsz! – mondtam halkan a fülébe. Közben a többiek egymással beszélgettek leginkább arról, hogy ki mit csinált tegnap délután.
• Tudom! És köszönöm! – az előbbi mosoly ismét megjelent az arcán, amikor szétváltunk az ölelésből.

A mosolyt viszonoztam, utána még beszéltünk egy kicsit a többiekkel. Fél 11–kor beléptek anyáék, így a többiektől elköszöntem. Sorra jöttek ismét elköszönni, aztán amikor indultak kifelé, még Lysander visszafordult az ajtóból:

• Holnap még benézek! – mondta, és kacsintott egyet, aztán kiment.

Castiel is hazament egy kicsit, de azt mondta estefelé újra visszajön. Megköszöntem neki, majd egy búcsúcsók után ő is kilépett az ajtón.

• Hoztad? – kérdeztem anyut egy pár perc beszélgetés után.
• Igen. – mosolygott egyet, majd kivette a táskájából a kis tasakot.
• Köszönöm! – vigyorogtam hálásan anyukámra és leraktam a kis tasakot a párnám mellé.

Sokat beszélgettünk, közben már az ebéden is túl voltam. Hozott nekem anya finom húslevest, hogy erőre kapjak. A kezem már nem fájt annyira. Elég sűrűn jött be a nővér is, Emily, hogy megnézze mi van velem. Kedves, barna bőrű nő, aki a harmincas éveiben járhatott. Sötétbarna haja és ugyan olyan szeme volt, vállig érő egyenes hajában pedig fehér hajpánt volt. Az első alkalommal ahogy bejött, természetesen illedelmesen magáztam, de egyből mondta, hogy tegezzem. Barátságos nő, aki 4 éve van az országban, 2 és fél éve házasodott, de gyereket soha nem is akart, így az nincs neki. Kettő órakor elindultak haza. Egyedül maradtam. Sehol senki. Kintről hallottam az utca moraját, így megpróbáltam kikelni az ágyból. Fél kézzel elég nehézkesen, de végül sikerült. Odacammogtam az ablakhoz a kis kórházi ruhában: mindenki kabátban sétálgatott a járdán, egy vékony kis hórétegen. Hopp, egy lány megcsúszott, de a barátja elkapta. Onnan tudom, hogy a barátja volt, mert utána egy csókot váltottak, majd boldogan sétáltak tovább. Az első emeleten voltam az egyik szobában. A fejem elkezdett fájni, így odakaptam a bal kezemmel. Valami furcsát éreztem: be van kötve a fejem? Elmentem a mosdóba, majd visszafeküdtem. „Hol lehet a táskám?” – merült fel bennem az alábbi kérdés, de választ rá nem találtam. Az idő elég lassan telt, még csak fél három volt... Castiel azt mondta, hogy estefelé jön, így ő még biztosan nem toppan be. Nem hiszem, hogy a fél három nála már „estefelé” lenne. Próbáltam aludni, de nem sikerült, így elkezdtem a telefonomon játszani. Egy autós játékra esett a választásom, de nem sokáig kötött le. 10 percig sem játszottam vele. Meguntam, így visszaraktam a kis asztalra. Amint leraktam, kopogtak az ajtón:

• Igen? – szóltam ki. De ilyenkor végül is mit kéne mondani? „Szabad”? Vagy „Gyere csak”? Nem tudom...
• Mi újság? – lépett be az ajtón Emily.
• Jól vagyok. – mondtam apró mosollyal az arcomon.
• Nem fáj semmid? – kezdett jegyzetelni a lapra.
• Nem, rendben vagyok. – jut eszembe... – A fejem miért van bekötve? – kérdeztem az első dolgot, ami nem hagyott nyugodni. Emily meglepődötten nézett rám.
• Beverted a fejed, amikor elestél. – tovább jegyzetelt.
• De ennyire? Mi történt? – kérdeztem kétségbe esve. Vajon mit titkol? És ki tudhatja még?
• Ne haragudj, de rengeteg betegem van még. Később benézek. Addig is legyél jó! – mosolyog egyet, majd kimegy a szobából.

Mi történt? Miért nem mondott semmit? Mi folyik itt? – kérdések, amikre nem kaptam választ. Kimentem a folyosóra, hátha megtalálom Emily–t, de egy lélek sem volt a folyosón. Egy hangot se hallottam, még a szomszédos kórtermekből sem. „Hova tűnt mindenki?” – gondoltam magamban, amire ismételtem nem kaptam választ. Végül visszamentem a szobába, és lefeküdtem. Rossz volt egyedül lenni. Egyedül egy kétszemélyes szobában, és még a táskámat sem találtam, hogy tanuljak. Azzal legalább le tudtam volna magam foglalni.

Nehezen, szenvedősen, de elérkezett a 6 óra, és Castiel betoppant a szobába.

• Szia kicsim! – jött az ágyam mellé egy szál vörös rózsával.
• Szia szívem! – köszöntem én is neki.

Csókot nyomott a számra, majd ismét megszólalt.

• Ezt neked hoztam. – nyújtotta a virágot, és kicsit elpirult.
• De... mégis miért? – pirultam el én is, miközben átvettem a virágot.

• Mert szeretlek, és szeretném, hogy minél hamarabb meggyógyulj! Szerelem porral lett meghintve, szóval segít a gyógyulásban! – pirult el ismét. Milyen édes!
• Köszönöm! – csókoltuk meg egymást ismét, utána pedig elővettem a kis sötétzöld ajándéktasakot. – Boldog Valentin napot! – mondtam mosolyogva a páromnak.
• De Zoey! Mondtam, hogy nem k...
• Nem érdekel, hogy azt mondtad „Nem kell semmi”. – torzítottam el a hangom a végén. – Én is azt mondtam, hogy nem kell, te mégse fogadtál szót. – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Szóval tessék. – nyújtottam neki ismét a kis csomagot. Vett egy nagy levegőt, végül elvette.
• Köszönöm. – mondta, és újabb csókot váltottunk.
• Szívesen! – mondtam vigyorogva.

A kis tasakban egy ezüst ékszerdoboz lapult, amiben egy ezüst nyaklánc volt. Azt tudtam, hogy szeret gitározni, így egy gitár alakú medál tartozott hozzá. Láttam, ahogyan a szeme elkezd csillogni. Úgy tűnik, tetszett neki! Szuper!

• Kicsim! Én... – nézett rám boldogságtól csillogó, hatalmas szemekkel a fiú. – Köszönöm! – hirtelen egy csókot nyomott a számra.

Talán ez volt az eddigi leghosszabb csókunk. Úgy éreztem, csak miénk az egész világ. Gyengédből azután egy egyre vadabb és követelőzőbb lett, amitől kicsit megijedtem. Hirtelen elhúzódtam.

• Castiel! – szóltam a barátomra.
• Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. – láttam, hogy kicsit összezavarodott ő is.

Gyorsan felkelt, és háttal nekem vett néhány mély levegőt. Hogy miért fordult meg, azt nem tudom. Felrakta saját magának is a nyakláncot, és nekem is, utána még sokáig beszélgettünk. Végül úgy döntöttünk, hogy Castiel hazamegy aludni, de holnap visszajön. Csak kényelmesebb otthon, saját ágyban, mint egy kórházban egy székre kuporodva. Fél 8 után, ismét egyedül voltam a szobában. Próbáltam aludni, de nem ment. Sokáig forgolódtam, és próbálkoztam, de hasztalan volt... Így, hogy egyedül voltam, ismét eszembe jutott a délutáni dolog Emily–vel. Vajon mit titkolhat? Mi történhetett?

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Bejelentem, hogy holnap érkezik a 39. rész! Remélem már várjátok. A 40. rész egyenlőre nem tudom, hogy mikorra lesz kész. Türelmeteket előre is köszönöm! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (38.rész)

38. rész
Balszerencsés Valentin – I.

A félévi jegyek kiosztása után hihetetlenül gyorsan elszállt a január. Vanessa és balhé mentesen telt el a hónap vége, és a február első pár napja. Új osztálytársat kaptunk a második félévtől, Ashley Reynolds személyében. A szőke hajú és barna szemű lány első látásra is már szimpatikus volt. 13–án, pénteken, a lyukasórát a már szokásunkká vált forrócsokizással töltöttük, egy új taggal bővülve: Ashley–vel.

• És Ashley... – kezdett bele a piros inges és bordó nadrágos Armin. – hogy érzed magad nálunk, a Sweet Amorisban? – mosolygott rá a lányra. Szegényt egyből zavarba is hozta.
• Most már lassan kezdem megszokni itt. – mosolygott vissza rá a lány. – Nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, akivel jól kijövök majd. Legalábbis még ilyenkor.
• Ezt hogy érted? – kérdezett bele a zöld felsős és kék nadrágos Alexy.
• Hát... elég félénk vagyok. – pirult el ismét a lány, és kicsit mintha rosszabb kedve is lett volna hirtelen.
• De most már itt vagyunk neked mi! – karolta át a lány vállát a citromsárga felsős és szürke farmeros Fay. Ashley arcán egyből egy hálás mosoly jelent meg.
• Sziasztok! – tört be a kis csoportunkba váratlanul Vanessa. – Mi újság? – kérdezte vidáman a lány.
• Eddig jól megvoltunk! – feleli ellenségesen Fay.
• Nyugi! – böki oldalba Armin.
• Igaza van! – helyesel a piros pulcsis és fekete nadrágos Castiel, és szorosabban ölel magához.
• Csak beszélgetni jöttem. – jelentette ki a lila, mély dekoltázzsal ellátott felsőben és kék farmerban lévő Vanessa. – De ha máris el akartok űzni... – vágott sértődött fejet a lány, hátradobta hosszú, barna haját, majd megfordult. Várt 1–2 másodpercet, gondolom valami reakciót várt, hogy marasztaljuk, majd továbbállt.
• Történt valami? – kérdezte meglepődve Ashley.
• Ja, tényleg... te nem tudod. – mondta Fay, és még egy megvető pillantást küldött Vanessa után, majd normális arckifejezéssel visszafordult a kék pulcsiban és farmerben lévő Ashley–hez.
• Túl beképzelt! – zárta le ennyivel a témát a barátom. Úgy láttam, nem sok kedve van róla beszélgetni, amit teljes mértékben meg is tudtam érteni. Én is így voltam vele.
• Kicsit bővebben? – kérdezte eléggé félénken az új tag.
• Majd inkább máskor. Most inkább vidámabb dologról beszéljünk. – mondta barátságos hangon Castiel, de éreztem, hogy eléggé feszült.
• O–oké. – dadogta a lány válaszként.
• Bocs, de nem a legjobb téma. Már akkor felhúzom magam, ha rá gondolok. – fújt egyet a barátom, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

A nap további néhány órája elég gyorsan eltelt. Nem írtunk dolgozatot, nem volt felelés, és Vanessa sem jött oda „beszélgetni”.

• Akkor hétfőn találkozunk! – búcsúzkodtunk az iskola kapujában, majd a kis csapat szétvált.

A végén Castiellel kettesben sétáltunk a buszmegállóba. Mivel február eleje volt, eléggé csúszós volt még az út, így próbáltam szorosan kapaszkodni a szerelmembe. Mégis olyan rosszul léptem, hogy hátraestem. Castiel is elesett, csak ő a másik irányba, mert ahogy próbált elkapni ő is hátraesett. Neki szerencsére nem lett baja, nekem viszont nagyon fájt a kezem, amire ráestem. Nem véletlenül fájt olyan pokolian. Eséskor ahogy próbáltam megállítani magam, a jégen megcsúszott a kezem és alám fordult. Nem bírtam visszatartani a könnyeimet, mert annyira átjárta az egész testemet a fájdalom, hogy nem tudtam ellene mit kezdeni. Hirtelen előtört belőlem a sírás. Castiel egyből odamászott hozzám, majd a mentőket tárcsázta. Miután lerakta, én még mindig a földön feküdtem. Odahajolt hozzám, de a könnyáztatta szemeimmel még akkor is láttam, hogy mennyire aggódik.

• Sajnálom Zoey, hogy nem tudtalak elkapni! Mindjárt itt a mentő! – a két mondat közben legalább kétszer elcsuklott a hangja. Nem az ő hibája volt, de nem tudtam neki mondani semmit. Annyira fájt, hogy egy hang sem jött ki a torkomon.

A mentő megérkezett, engem pedig beraktak hátra és adtak egy injekciót.

• Hagy menjek én is, kérem! – hallottam Castiel könyörgő hangját.
• Rokon? – kérdezte az egyik mentős.
• Nem, de...
• Sajnálom. – mondta a mentős és becsukta a hátulját az autónak.

Ezek után nem tudom mi történt. Valószínűleg elájultam. Furcsa álmom volt: apával egy pipacsokkal teli rétre mentünk. Anyával és Alexys–szel négyesben. Gyönyörű volt a pipacstábla, ahogyan a nyári nap bevilágította az egészet. Rajtam egy piros egybe ruha volt, amely a térdemig ért. Alexys egy kék rövidnadrágot viselt fehér felsővel, anya egy fekete térdnadrágot vett fel piros trikóval, apán pedig egy világosbarna póló volt hasonló színű térdnadrággal. Még kicsik voltunk a nővéremmel. Együtt szaladgáltunk a virágok között, anyáék pedig a széléről figyeltek minket. Elestem, de nem fájt semmim. A hátamra fordultam, és élveztem, ahogyan a nyári nap melegíti az arcomat, és gyönyörű virágok vesznek körbe. „Zoey!” hallottam nővérem hangját. „Itt vagyok!” hangzott a válasz tőlem, amikor felkeltem a földről. Tovább játszottunk, és szaladgáltunk egyetlen nővéremmel a gyönyörű, virágokkal teli réten. Azután egy erős fény kezdte el bántani a szemem. Nem a Napba néztem. Ez mesterséges fény volt. A kezemmel próbáltam takarni belőle, hogy lássak valamit, de hasztalan volt. Utána úgy éreztem, összeesek, és utána nem tudom, hogy mi történt. Egyszer csak amikor felébredtem, azt éreztem, hogy valaki erősen szorítja a kezemet. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem jött össze. Utána a kezemet próbáltam megmozdítani, de nem sikerült. A testem nem reagált az akaratomra. Szipogást hallottam, talán valaki sírt... vagy valakik. Kintről utcazaj hallatszódott. Közlekedési járművek, és a mindennapi forgatag zsivaja. Megint próbáltam megmozdítani, most a másik kezemet, de már a próbálkozástól is szörnyen megfájdult. Fájdalommal telt nyögést adhattam ki, vagy valamilyen reakcióm lehetett, mert a kéz, ami az enyémet fogta, kicsit erősebben kezdte szorítani.

• Megmozdult! – hallottam egy férfit. – Húgicám! – a hang Lewis–hoz tartozott. Hát már itthon van?
• Zoey! – egy másik férfihang. Szipog. Sírt?

Éreztem, hogy valaki a másik oldalamhoz sétál, és óvatosan megfogja fájós jobb kezemet.

• Kicsim! – Castiel? Szerelmem!

Hangot nem tudtam kiadni, de a kezem piszkosul fájt még mindig. Végül újra elaludtam... vagy elájultam. Igazából nem tudom, de fogalmam sincs, hogy utána mi történt.

Felébredtem. Végre ki tudtam nyitni a szemeimet, de csak nagy erőfeszítések árán. Az ágyammal szemben volt egy óra. A szemüvegem sajnos nem volt rajtam, így a fejemet oldalra fordítva megláttam a mellettem lévő kis asztalon a szemüvegem, az amellett lévő széken pedig felfedeztem valakit. Mintha Castiel lett volna. Sőt, biztosan ő az. Amúgy sem ismerek sok vörös hajú fiút, aki az ágyam mellett aludhatott volna. Bal kezemmel a szemüvegemért nyúltam, és sikeresen felvettem. Tényleg Castiel volt az, összekuporodva egy széken, és úgy aludt. Nagyon édes volt! Eszem ágában sem volt felébreszteni, hogy már én is fent vagyok. Úgy láttam, nem a legszebb dolgot álmodja. Eléggé nyugtalannak tűnt. Aprókat forgolódott, de volt, hogy csak a fejét mozgatta. Ránéztem az órára: hajnali 1 múlt 5 perccel. Vajon meddig nem voltam ébren?

• Zoey! – hallottam nevemet riadtan, a még mindig alvó szerelmemtől. Továbbra is zaklatottnak tűnt. – ZOEY! – kiáltotta el magát félelemmel teli hangon a fiú, és hirtelen kipattant a szeme, ő pedig hátraesett a székkel. – Basszus! – mondta halkan. Gondolom azt hitte, hogy még alszok.
• Castiel. – halkan, de legalább ennyit ki tudtam mondani. A fiú a földön ült még, de amikor kimondtam egyből villámgyorsan odamászott hozzám, és tenyerébe vette a kezemet.
• Zoey! Kicsim! – megkönnyebbült. Arcát a tenyerembe fektette, majd megcsókolta, és újra a szemembe nézett. – Hogy érzed magad? Nagyon fáj? Úgy aggódtam! – borult az ágyra a fiú.
• Jól vagyok. – mondtam halkan. – Mi történt? – nem igazán emlékeztem arra, hogyan kerültem ide, de azt sejtettem, hogy a fájós jobb kezemnek köze van hozzá.
• Nem emlékszel?
• Nem. De van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül fáj a kezem.
• Jól érzed... – vágott bűnbánó arcot Castiel, és elkezdett mesélni. Út közben elestem, a kezem pedig alám fordult. Nem tudja, hogy mi történt velem, miután becsukták a mentő ajtaját. Lefagyva a szirénázó mentőt figyelte, amint az egyre távolodik, majd amikor az elkanyarodott, elkezdett futni a kórház felé. Az úton hívta fel Lys–t. Ő szólt, akinek tudott. Sorra riasztották egymást. Ma bejönnek hozzám délután. Itt tudta meg, hogy a fájdalomtól elájultam, amikor becsukták a mentőajtót, azóta nem ébredtem fel, csak egy pillanatra délután, amikor nem csak Lewis volt bent, hanem anya és Alexys is, csak ők a fiúk előtt voltak bent. Egyszerre csak ketten jöhettek be, így a lányok jöttek be előbb. Itt, a kórházban hívták fel anyát a munkahelyén, ő pedig hívta a tesóimat, miközben a szomszéddal úton voltak Lakeland–be hozzám. – Különlegesnek terveztem a mai napot. – pirult el egy kicsit a fiú. – De nem így... – váltott csalódottra.
• Különlegesnek? Miért? – kérdeztem csodálkozva.
• Valentin nap van. – mosolygott egy aprót a kezemet szorongató fiú, miközben még az ágyam mellett térdelt, de erőltetett mosolyában csalódás is volt. Felnézett a faliórára. – Már szombat van, szóval tényleg 14–e van. – fordult vissza felém. – Most szeretnéd, hogy odaadjam az ajándékot, vagy alszol még előtte? – mosolygott édesen a fiú, és belecsókolt a tenyerembe.
• Basszus! – kaptam észbe.
• Nagyon fáj? – rémült meg barátom.
• Nem az a baj. – vágtam én is csalódott fejet. – Otthon van az ajándékod.
• De nem kell semmi édesem. Már mondtam! – mosolygott ismét egy aprót a fiú. – Én odaadhatom most? – pirult el egy kicsit a fiú.
• Igen. – mosolyogtam rá.
• De csak ha szeretnéd! Nem akarom rád erőlt...
• Szeretném! – mosolyogtam rá a szerelmemre újra. A fiú felkelt, és odament a táskájához. Egy piros, fényes csomagolópapírba borított dobozt vett elő belőle.
• Boldogabb Valentin napot, kicsim! – átnyújtotta az ajándékot, én pedig egy kis segítséget kértem a kibontásához. Egy nagyon szép ékszerdobozt rejtett a csomagolás. Bordó, pillangókkal és virágokkal díszített kis ékszerdoboz volt. Első látásra beleszerettem! A tetejét fel lehetett nyitni, ahol négy kis részecske volt benne, valamint volt még két kis fiókja. Mindet egyesével megnéztem. Nem azért, hogy hátha találok még benne valamit, csak csodálni akartam. Mégis volt a legfelső fiókban valami: egy ezüst nyaklánc. Egy nyaklánc, amin két kis szív volt egymásba kapcsolódva. Az egyik rózsaszín kövekkel volt kirakva, a másik sima ezüst volt. Nagyon szép volt az is. A szemem könnybe lábadt.
• Nem tetszik? – aggodalmaskodott Castiel.
• Dehogynem! – borultam a fiúhoz, aki már a párnámnál ült, így oda tudtam hozzá dőlni, ő pedig átölelt. Persze csak óvatosan!
• Akkor ezek ilyen örömkönnyek? – kezdett megkönnyebbülni.
• Igen! – néztem fel a fiúra. – Köszönöm! – mondtam, ő pedig megcsókolt.

Zoey - Életem egy blogba vésve (37.rész)

37. rész
Újra együtt!

A hétvége gyorsan elszaladt. Szombat délután Castiellel mentem sétálni, és vittük magunkkal a kutyákat is. Vasárnap tanultam, meg Kathlyn átjött egy kicsit beszélgetni. Alig egy órát volt, mert neki is tanulnia kellett másnapra.

Hétfőn egy matek félévzáró dolgozattal kezdtünk, amit később egy nyelvtan is követett utolsó órán. A többi nap is hasonlóképpen telt: jöttek a dolgozatok, és a felelések a jobb jegyért. Vanessával és Amberrel még köszönni sem köszöntünk egymásnak, de Castiellel is így voltak, és fordítva. Pénteken lyukasórán végül mégsem úsztuk meg, hogy egy nyugodt, Vanessa mentes hetet zárjunk.

• Sziasztok. – köszönt nekünk vidáman a lány, amikor Castiellel kettesben ballagtunk vissza a terem elé a büféből, kezünkben 1–1 forrócsokival.
• Szia. – köszöntünk neki mi is, csak kevésbé vidáman. Egyikünk sem tudta, hogy mit akarhat.
• Beszélhetnénk egy kicsit hármasban?
• Mondd. – bökött neki oda ennyit Castiel kedvetlenül, miközben jobb kezével az én bal kezemet fogta, szabad kezünkben pedig az italok voltak.
• Ne legyél már ilyen! – kuncogott a lány és egy „édes” mosoly kíséretében a barátomra nézett. Most komolyan... elkezd vele flörtölni???
• Bökd ki, hogy mit akarsz. – hangzott szinte fagyosan a piros pulcsis és fekete farmernadrágos fiúm szájából a mondat.
• Elásni a csatabárdot. – mondta a lány komolyan. – Nem akarok rosszban lenni veletek. – nézett rám mosolyogva a lány.
• Eddig se voltunk jóban. – mondtam a kék felsős és lila nadrágos lánynak.
• De rosszban sem! – jelentette ki komolyan. Ebben mondjuk igaza volt...
• Én passzolok. – mondta Castiel, majd rám nézett. – Te mit szeretnél?
• Még nem tudom. – így is volt. Át kellett gondolnom a dolgokat.
• Ne csináljátok már! Felfogtam, hogy együtt vagytok. Nem kell még szórakozni is! – jelentette ki komolyan a lány.
• Hagyjuk! – legyintett neki egyet Castiel és elindult a terem felé. – Menjünk inkább vissza a többiekhez. – nézett rám édes mosollyal a fiú, és visszamentünk a barátainkhoz.
• Utolsó esélyetek! – mondta még utánunk Vanessa, de nem foglalkoztunk vele.

Hamar eltelt a lyukasóra, valamint a matek is. Tesin az óra egyik felében a lányok fociztak, a másik felében pedig a fiúk. Nem igazán örültem neki, mert ugyan jó csapatban voltam, Vanessa viszont az „ellenfélnél” volt. Már amikor kiderült, hogy ellenfelek leszünk, szúrós tekintettel figyelt, így nem igazán volt barátságos a meccs... legalábbis közöttünk. Elég sokszor, és durván jött nekem, amit a tanár persze nem vett észre. Még lehet, hogy ő volt felháborodva, amiért nem bólintottunk rá arra, hogy „legyünk jóban”? Nem én kaptam le az ő barátját, hanem fordítva. Szerintem nekem több jogom van arra, hogy dühös legyek rá! Lehetséges, hogy van valami terve? Talán szét akar minket választani? Fogalmam sincs, de valahogy nem repestem az örömtől, amikor megállított minket. Az meg, amit mondott, nem lehet azt mondani, hogy feldobta a kedvem. A női focit végül Vanessa csapata nyerte, a vége 5–3 lett. Látszott rajta, hogy büszke magára. A tőle már megszokott, győzedelmes mosolyát villantotta felém, amin nem is csodálkoztam. Sőt, már számítottam is rá, így kíváncsian vártam, hogy mikor kapom majd. Nem kellett sokat várnom. A lefújást követően, szerintem 2 perc nem telt el, már fordult is felém, és kaptam a „jutalmamat”.

• Jól vagy, kicsim? – jött oda a meccs végén egyből Castiel. Hiába reklamált a tanárnak, hogy szabálytalankodás van, a tanár oda se figyelt rá. Gondolom úgy volt vele, hogy csak egy osztálybéli meccs, így kit érdekelnek a szabályok.
• Igen. – a fiú megölelt, és egy csókot nyomott a homlokomra.

Most ők következtek. Castiel Alexy–vel volt egy csapatban, Lys pedig Arminnal. Dake és Antonio is szét lettek választva. Utóbbi került össze Lysanderrel, így Vanessa megmentője volt Castiellel. Nem igazán mondhatnám, hogy jól játszottak csapatban, legalábbis egymással nem. Armin folyton ráállt Castielre, és elég jól csinálta, hogy nehezen jusson át rajta a barátom, de végül mindig megoldotta valahogy. A héten nem sokat beszélgettem az ikerpárral. Alexy–vel beszélgettem egy pár szót, de Arminnal semmit. Köszöntünk, és annyi volt minden nap. Alexy azt mondta, hogy kell neki egy kis idő, amíg megszokja a helyzetet, de biztosan ő is gratulál majd. Alexy megtette, amikor szerdán odajött hozzánk, és nagyon jól esett, hogy ismét tudunk beszélgetni. De nem akarta cserbenhagyni testvérét, így nem sokat beszélgettünk. A meccsük amúgy elég izgalmas volt, végül 3–3 lett az eredmény. Amint várható volt, durvább volt, mint a lányoké. Sokkal erőteljesebben próbálták elvenni egymástól a labdát, és legtöbbször a középpályán voltak a labdával. Castiel a 3 góljukból 2–at lőtt, meg adott egy gólpasszt Kentinnek. A barna hajú és zöld szemű fiúval elég jól összejátszottak, és mind a 2 gólpasszt ő adta a barátomnak, pedig úgy tudtam, hogy nincsenek jóban. Viszont ha ez így van, akkor tudják, hogyan kell szétválasztani egy meccset és a magánéletbeli gondokat. Büszke voltam Castielre, mert jól játszott. Nem nagyon erőltethette még meg a lábát, és Armin keménysége sem hiszem, hogy jót tett neki. Alexy volt a kapus, amit még elképzelni is nehéz, de látni se volt könnyebb. Ahhoz képest ő is nagyon ügyes volt. Régebben mesélte, hogy általánosban is amikor fociztak, akkor kapus volt, de amikor 6. osztályba mentek, elköltöztek, a másik iskolában pedig inkább a kosárlabdára volt ráállva a tanár, azt meg sehogy nem tudta megszeretni. Elég ügyesen védett, de csak becsúszott neki az a 3 gól. Informatika után az iskola kapujában szétvált a kis csapat, így Castiellel ismét kettesben maradtunk.

• Mit szólnál kicsim, ha elmennénk biliárdozni? – pattant ki az ötlet barátom fejéből. – A Walter's–ben úgy tudom, hogy már lehet biliárdozni és csocsózni is. Valamelyikhez nincs kedved? – kérdezte vidáman a fiú, miközben kéz a kézben sétáltunk a buszmegálló felé.
• Hát tőlem elmehetünk. – mondtam mosolyogva a páromra.
• De csak ha van kedved!
• Van! Menjünk! De legyél kíméletes! – kacagtam egy kicsit a végén.
• Veled az leszek! – mondta, és kacsintott egyet, majd apró csókot lehelt a számra.
• Reméltem is. – elpirultam. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy együtt vagyunk. Végtelenül szerelmes voltam!

Beérve a Walter's–be vett Castiel 1–1 kólát és zsetont, majd elindultunk hátra, a biliárdasztalok és csocsóasztalok felé. Odaérve ismerősöket pillantottunk meg.

• Mindjárt olyan gólt bevágok neked! – hallottuk Armin hangját, amint éppen a testvérével csocsózott.
• Ne feledd, hogy kapus vagyok, szóval nem hiszem, hogy sikerül! – válaszolta Alexy.
• Oda szeretnél menni hozzájuk? – kérdezte tőlem halkan a barátom, és egymás szemébe nézve vártuk, hogy mit fogok mondani. Igazából nem tudtam, hogy mit szeretnék tenni.
• Sziasztok! – integetett nekünk Armin mosolygósan, és egyből jó kedvem lett.
• Helló! – köszönt Alexy is hasonlóan.
• Sziasztok! – köszöntünk egyszerre, majd odamentünk hozzájuk.
• Sajnálom, hogy gyökér voltam a múltkor. – mondta bűnbánóan Armin. – Kicsit hirtelen jött a dolog, és amúgy se volt jó napom akkor.
• Semmi baj! – mondtam boldogan, hogy minden rendben, és szorosan megöleltem. Egy öröm könnycsepp gördült le az arcomon.

Jót beszélgettünk ezután, miközben együtt csocsóztunk és biliárdoztunk. Végre úgy éreztem, hogy teljes ember vagyok! Volt egy szerető családom, egy szerelmem, és barátaim, akik velem voltak jóban–rosszban. Remek érzés volt újra jóban lenni az ikrekkel. Sokat beszélgettünk, nevettünk, és jókat játszottunk. Nagyon jó délután volt, de 3 óra körül sajnos vége is lett, mert az ikreknek menniük kellett, és nekünk se ártott már indulni. Egymást ölelve buszoztunk haza Castiellel, utána pedig haza is kísért. Szombat délutánra egy közös kutyasétáltatást terveztünk be, így másnap boldogan pattantam ki az ágyból. A bátyámnak a koliban kellett maradnia, így erre a hétvégére nem jött haza. Anyának a hétvégén nem kellett dolgoznia, így hármasban voltunk otthon Alexys–szel. Mindenkinek jó kedve volt, így bohóckodtunk ebéd főzés közben is. Talán a jó idő miatt, de délután, kutyasétáltatás közben is vidám emberekkel találkoztunk. A parkban összefutottunk az idős házaspárral is. A bácsi Castielre kacsintott, miután egy „Jó választás!”–t mondott neki, aztán pedig rám mosolygott.

• Ez nem ér! Zoey–nak miért nem mondja senki, hogy jól választott? – kezdett el duzzogósat játszani Castiel.
• Azért, mert nem én választottalak, hanem a szívem. – pirultam el, ő pedig egy boldog mosoly kíséretében magához ölelt és megcsókolt.
• Nagyon szépek vagytok együtt! – hallottuk a dicsérő szavakat a nénitől, akit éppen a férje ölelt át. Illedelmesen megköszöntük, majd hazaindultunk.

Vasárnap délután átjött Kathlyn beszélgetni. Nem volt másnapra csak írásbelim, azt pedig még délelőtt megcsináltam.

A következő hét ismét eseménytelenül telt. Vanessa nem szólt hozzánk, és a csapat is visszarendeződött a rendes felállásba. Jó volt végre úgy együtt lenni a többiekkel, hogy mindenki jóban van mindenkivel. Nincs olyan, aki valamiért megbántódott vagy megsértődött volna. Minden szép és jó volt. Pénteken még a félévi jegyeket is kikaptuk.

Zoey - Életem egy blogba vésve (36.rész)

36. rész
Szeret, nem szeret...

Január 2–án, pénteken, még időben, de kicsit álmosan keltem. Kivettem a szekrényemből a kedvenc farmeromat és egy kék hosszú ujjú garbót, na meg persze vastagzoknit. Elraktam a reggelimet, fogat mostam, elköszöntem mindenkitől, és miután felvettem a hosszú szárú csizmámat, majd a kabátomat is a sálammal, valamint a kesztyűimmel, elindultam a buszhoz. Mivel ma csak 5 órám lesz, abból egy lyukas, nem volt sok minden a táskámban. Castiellel megbeszéltük az este, hogy a buszmegállóban találkozunk majd, de nem láttam sehol. Talán elaludt? Hol lehet? Már csak 2 perc volt a buszindulásig, de a fiút még mindig nem láttam. Gondoltam felhívom. Három csörgés után felvette, és álmosan szólt bele. Azt mondta időben felkelt, csak nem aludt jól. Menjek nyugodtan, az egyel későbbivel jön. Meg akartam várni, de megígértette velem, hogy bemegyek a busszal. Nem akarta, hogy miatta elkéssek. Már nagyon hiányzott, de végül egyedül mentem iskolába. A buszról leszállva most kivételesen senki nem várt. Mi folyik itt? Hol van mindenki?

Egyedül battyogtam be az iskolába, ahol szintén csak néhány diák meg tanár sétálgatott. Ennyire jól sikerült volna a diákoknak a szilveszter? Az osztályból is alig jött eddig be valaki. Elég kómásan, de megérkeztek az ikrek és Dorinda.

• Reggelt. – nyögtek ki ennyit az ikrek egyszerre.
• Sziasztok. – jött utánuk Dorinda.
• Jó reggelt. – köszöntem én is. – Ennyire jól sikerült a szilveszter?
• Én még tegnap délután átmentem Lysanderhez... – fogta a fejét a lány, és elég rosszul is nézett ki. – folytattuk az ivást. De most otthon aludtam.
• Jó reggelt. – érkezett meg az emlegetett szamár, Lys.
• Mi történt most mindenkivel?? – értetlenkedtem.
• Fejfájós új évet mindenkinek. – jött oda szintén hasonló állapotban... Vanessa. – Lysander, beszélhetnénk?
• Ja. – mondta a fiú és arrébb mentek.
• Nem félsz? – ült le mellém a padra a piros felsős és kék farmernadrágos Dorinda.
• Mitől kéne?
• Na, szerinted mégis mi lehet a témája a beszélgetésüknek? – bökött a fejével legjobb barátom, és „riválisom” felé. – Tuti, hogy nem a házit kéri el tőle... – tudtam, hogy Castielre gondol, de próbáltam nyugodtan reagálni. Így is hiányzott, nem akartam idő előtt parázni.
• Nem értem hova akarsz kilyukadni. – adtam a tudatlant és elkezdtem kivenni a táskámból a földrajz cuccot, mert azzal kezdtük a napot.
• Szerintem pedig pontosan tudod! – jelentette ki a mellettem ülő lány.
• Nincs egy fájdalomcsillapítótok? – kérdezte a zöld nadrágos és sárga felsős Alexy a másik oldalamon, és a fejét fogta.
• Kettő! – javította ki a sötétkék ruhákba öltözött Armin.
• Nálam nincs gyógyszer. – mondtam a fiúknak.
• Most nálam sincs. – hangzott Dorindától is a válasz.
• Nálam van! – jött oda Vanessa, és már nyomta is a fiúk kezébe a fájdalomcsillapítókat.
• Kösz. – mondták egyszerre, és lehajtották egy kis víz kíséretében.
• Sziasztok. – jött oda hozzánk Fay és Valerie. Ők inkább csak fáradtnak látszódtak, nem másnaposnak.
• Sziasztok. / Helló. – köszöntünk nekik.
• Hát Castiel? – nézett rám meglepődötten Armin a tesója mögül.
• Másik busszal jön... – egyből rosszabb kedvem lett, hogy még mindig nem láthattam a szerelmemet.
• Ó, tényleg? – kérdezte Vanessa érdekes mosollyal az arcán, akiről én már el is felejtkeztem. A lila ingben és fekete nadrágban lévő lány egyből elindult a bejárat felé.
• Na? – nézett rám Dorinda kérdőn, és fejével az ajtó felé bökött. – Kb. mikorra kéne ideérnie?
• Úgy 8–10 perc múlva. – mondtam, miközben a telefonomon megnéztem az időt.

A tanár megérkezett, így elkezdtük az órát. Vanessa is beért, és hatalmas mosollyal az arcán ült le hátra Amber mellé. Valamit motyogtak, utána pedig egy – már szinte jól ismert, – győzedelmes mosolyt küldött felém a lány. A másik padban, de pont mellettem lévő Dorinda, aki Valerie mellett ült, valamire fel akarta hívni a figyelmem, de nem érettem, hogy mire. Elég rossz előérzetem támadt.

• Minden oké? – kérdezte aggódó tekintettel a mellettem ülő Fay.
• Per... – ...sze. Mondtam volna, de félbeszakított az ajtón való kopogás.
• Igen? – kérdezte a tanár, Castiel pedig belépett az ajtón.
• Elnézést a késésért! Lekéstem a buszt. – jött be lihegve a fiú. Biztosan futott.
• Azon csodálkoztam volna, ha nem késik. Üljön le, Riggs! – utasította Mr. Rocks.
• Igen is. – mondta és leült Dake mellé.

Az óra folytatódott. Szerencsére gyorsan vége lett, így szünetben tudtam köszönni a szerelmemnek. Vagyis azt hittem, de végig Vanessával beszélgetett, néha pedig odament még Dorinda is. A lyukas óra is hasonlóképpen telt. Nem mindig tudom eldönteni, hogy Dorinda melyik oldalon áll. A lyukasóra utáni szünet végén mentem volna a többiekkel az emeletre a matek terem elé, de valaki megfogta a kezem hátulról és visszahúzott a lépcsőfordulóra. A többiek visszanéztek, de szó nélkül mentek is tovább. Castiel volt az, aki visszahúzott.

• Hiányoztál! – csak ennyit mondott, amikor a többiek már befordultak a folyosóra, majd megcsókolt.

Jó volt újra a csókját érezni az ajkamon. Derekamnál megfogva közelebb húzott magához, én pedig örömmel túrtam a drágám vörös hajába. A fél diáksereg nem jött suliba, így az épület eléggé kihalt volt már ilyenkor. Amikor egy pillanatra szétváltunk, csak annyit mondtam „Te is nekem!”, és egy újabb csók csattant el. A csodás pillanatot a csengő szakította félbe, mi pedig szétváltunk.

• Új erőre kaptam! – mondta a fiú büszkén, én pedig csak elmosolyodtam rajta. – Na gyere, menjünk. – mosolygott rám édesen, és a derekamnál fogva mentünk a matek terem folyosója felé.
• Dorinda is tudja. – mondtam hirtelen, és lehajtottam a fejem. – Szilveszterkor amíg beszéltünk telefonon, Lys elmondta neki.
• Mondott valamit?
• Csak gratulált.
• Hát a többiek?
• Nem mondtam még el senkinek. Csak anyunak.
• Miért vagy ilyen lehangolt? – kérdezte miközben megálltunk, még a folyosó előtt, szembefordultunk egymással, és bal kezével feljebb emelte az államat, jobb kezével pedig még mindig a derekamat fogta. – Baj van? – kérdezte őszinte aggódással a szemében.
• Nincs. Vagyis... nem tudom. – sütöttem le ismét a szemem.
• Mi történt? – emelte fel ismét a fejem, hogy a szemébe nézzek.
• Örülni fognak nekünk? – kérdeztem meg azt, ami a leginkább érdekelt. Szerettem volna, ha örülnek a barátaim a boldogságomnak.
• Ha igazán fontos vagy nekik, akkor biztosan! – mosolygott egy kicsit, majd megsimította az arcomat és egy apró csókot nyomott a számra. – Nem szeretnéd még elmondani nekik?
• De! – mondtam határozottan, és újra azokba a szürke szemekbe néztem, amik már egy jó ideje folyamatosan elvarázsolnak. Mosoly jelent meg a fiú arcán, szeme pedig csillogott.
• Szeretlek, Zoey! – mondta a fiú őszintén. Megérintett a simogató hangja. Ezt csak Tőle akarom hallani, életem végéig! Pont így, őszintén.
• Én is szeretlek, Castiel! – mondtam, és odabújtam a mellkasára. A fiú szorosan magához ölelt, fejét az enyémre hajtva. Hirtelen tapsolást hallottunk. Odakaptuk mindketten a fejünket, de még mindig egymást öleltük.
• Milyen megható. – mondta tapsolás közben Vanessa.
• Mit keresel itt? – kérdezte Castiel, de most nem hallatszott semmi a hangját. Talán túlságosan is nyugodt volt.
• Engem küldött a tanár a megkeresésetekre. Gyertek. – mondta a lány, és haját hátradobva elindult a terem felé. Castielre néztem, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
• Még egy ember, aki tudja. – mosolygott a fiú, és ujjaimat a sajátjával összefonta, így indultunk a teremhez.

Vanessa kopogás nélkül benyitott, és annyit mondott „Itt vannak.” Mi a terem előtt elengedtük egymás kezét, Castiel pedig udvariasan maga elé engedett, így én mentem be először. Mindenki minket nézett. Az ajtóban állva egy „Elnézést a késésért.” mondattal indultunk volna a helyünkre, Mrs. Hill, az igazgatónő viszont nem engedett.

• Merre jártatok? – kérdezte szigorúan a nő.
• Valamit meg kellett beszélnünk. Fontos volt! – mondta a mellettem álló fiú hirtelen.
• Ja. – nyögte be Vanessa az utolsó padból, és éppen a székével billegett.
• Óra után itt maradtok egy kicsit beszélgetni! – mondta a nő még mindig szigorúan. – Most pedig üljetek le! Kezdjük végre az órát!

Úgy tettünk. Leültünk a helyünkre, az óra pedig kezdetét vette. A maradék idő elteltével végül kicsengettek. Castiellel bent maradtunk, a többiek pedig már úton voltak az osztályunk termébe. Nem kaptunk büntetést, vagy megrovást, legalábbis írásban. Szóban kicsit le lettünk szidva, de semmi több. Castiel folyton mondta a tanárnak, hogy az ő hibája, engem ne büntessen meg, de végül egyikünk se kapott semmit. Nem is örültem volna neki, ha ő kap valamit, én pedig nem, mert mind a ketten benne voltunk. A maradék két óra egész gyorsan eltelt. Nem váltottunk titkos csókokat és öleléseket, mert nem akartunk még egyszer bajba keveredni. Órák után az iskolából kijövet megállítottam a többieket. A mai diákok nagy része már hazament, a maradéknak pedig még órája volt, így csak a mi kis csapatunk volt az iskola előtt. Castiel tudta mire készülök, hogy mit szeretnék elmondani nekik.

• Baj van? – kérdezte Alexy. Határozottan jobban festett ő is, meg a többiek is, mint reggel.
• Igazából nincs. Sőt. – mosolyogtam el magam, és Castiellel összenéztünk. Végül a fiú odajött és megfogta a kezem, utána pedig mögém jött és hátulról megölelt.
• Együtt vagyunk! – mondta boldogan és egy puszit nyomott az arcomra. Az ikerpárnak hatalmasra nyílt a szeme, Valerie csak mosolygott, Lysander pedig már tudta a dolgokat. Fay volt az egyetlen, aki meg is szólalt.
• Na, végre már! – mondta kicsit hangosabban, mint kellett volna, de láttam a megkönnyebbülést az arcán.
• Mióta? – kérdezte ledöbbenve Alexy.
• December 27–e óta! – mondta határozottan az engem ölelő fiú. Örültem, hogy ő is megjegyezte.
• Miért csak most mondjátok? – kérdezte furcsa arcot vágva Armin. Mintha kicsit ingerült lett volna.
• Nem akartuk telefonon elmondani. – mondta a kis vörös.
• Pedig elég lett volna ott is. – mondta Armin, és tesóját karon fogva elindultak kifelé. – Léptünk! Csá! – mondott hátra ennyit Armin, Alexy pedig egy „Sziasztok.”–kal köszönt el.

A szemem könnybe lábadt, amiért ők nem örülnek velem. Castiel megérezhette, hogy nem vagyok valami jó lelki állapotban, mert a fülembe súgta, hogy „Biztosan hirtelen jött nekik.”, majd szembefordított magával és nyomott egy puszit a homlokomra.

• Én örülök nektek! – mondta Fay, és nagy mosollyal az arcán odajött gratulálni, utána pedig Valerie is hasonlóan tett. Látszott rajtuk, hogy tényleg örülnek nekünk, engem pedig boldogság töltött el, hogy legalább ők örülnek nekünk.
• Akkor most már lássunk egy csókot is! – mondta sunyi mosollyal az arcán Valerie. Én először eléggé zavarba jöttem, de végül győzött a szerelem, és egy édes csókot váltottam a szerelmemmel. Miután szétváltunk, Castiel nyugodt hangon annyit kérdezett „Baj van?”, majd az iskola bejárati ajtaja felé fordította a fejét. Én is odanéztem, tőlünk pár méterre pedig Vanessa állt, oldalán Amberrel, Antonioval és Dake–kel. A barna hajú lány szemei mintha villámokat szórtak volna.
• Mi a fenét művelsz azzal a libával, Castiel? – kérdezte ingerülten Amber, aki teljesen világoskékbe volt öltözve. – Meg vagy húzatva?
• Egyáltalán nem! – mondta határozottan az engem ölelő fiú.
• Értem már! – szólalt meg ismét a szőke lány. – Bíztam benne, hogy csak szórakozol vele! – mondta a lány. A végére a hangja megkönnyebbült lett, nekem pedig összeszorult a szívem.
• Nem szórakozok senkivel! – az utolsó szót kihangsúlyozta, engem pedig még szorosabban ölelt magához. Azután mélyen a szemembe nézett. – Szeretem Zoey–t! – jelentette ki határozottan, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem.
• Hogy szeretheted... azt? – mondta lenézően a lány.
• Úgy érted Őt? – hangsúlyozta ki a fiú megint az utolsó szót, és villámló szemekkel nézett a szőke lányra.
• Mondd az én szemembe is! – sietett oda hozzánk Vanessa, és egy pár centire megállt a fiútól. – Mondd, hogy őt szereted! – mondta ingerülten, villámokat szóró szemmel a lány, mondata végén pedig rám nézett. A villámokat én kaptam.
• Zoey–t szeretem! – mondta talán még határozottabban a fiú, mint az előbb.
• Hazudsz! – kiáltotta a lány, és megcsókolta Castielt. Teljesen lefagytam.
• Szállj le rólam! – utasította Castiel, miután egyből ellökte a lányt magától. Vanessát Dake kapta el, hogy ne essen hátra.
• Engedj el! – mondta dühösen megmentőjének a felidegesedett lány. – Ha féltékennyé akartál tenni, akkor bevallom, sikerült. Elég lesz a színjátékból Castiel! – mondta még mindig ingerülten a lány.
• Ez nem színjáték! Akár tetszik, akár nem, szeretem Zoey–t! Nem érdekel a véleményed, ezt már mondtam bent is lyukason! – szóval ezért beszélgettek egész lyukas órán.
• Ugyan már! Nem hiszem el! – legyintett a lány. – Ha te szakítasz itt és most Zoey–val, én is szakítok itt és most Bryan–nel, hogy utána együtt lehessünk! – jelentette ki a lány határozottan, én pedig ismét ledöbbentem. Ennyire szereti a barátját, hogy simán otthagyná egy másikért, akinek szintén van barátnője?
• Megbolondultál? – hallottam barátom hangján, hogy kezdi felidegesíteni a lány.
• Nem! – lépett közelebb a lány, és meg akarta csókolni Castielt, de hirtelen megfogtam a haját és elhúztam a fiúmtól. Én is meglepődtem saját magamon, ahogy szerintem mindenki aki ott volt, de már nem tudtam tovább nézni és hallgatni, amit itt leművel.
• Hozzá ne érj! – kiabáltam ingerülten Vanessára, és a könnyeimmel küszködtem, hogy visszatartsam őket.
• Mi a...? – rohant oda Amber, és a karomat kezdte ráncigálni, hogy engedjem el Vanessát. Castiel egyből odajött és elszakított a két feldühödött lánytól. A barátaim is odajöttek, Antonio és Dake pedig a másik két lányhoz ment oda. Elkezdtem remegni az idegtől, ami bennem dúlt. Hiába ölelt a szerelmem szorosan magához, nem bírtam lenyugodni. Most az én szemeim szórtak villámokat, és Vanessa volt az, aki értetlenül nézett. Fordult a kocka.
• Jól vagy? – kérdezte aggódva Castiel, miután bal kezével felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Őszinte aggódás volt a szemében, de én még mindig dühöngtem, csak magamban. Válaszul bólintottam egyet, ő pedig újra szorosan magához ölelt, jobb kezével a hátamat simogatta, fejét pedig az enyémre hajtotta.
• Elegem van belőled Castiel, meg a kis barátaidból is! – kiáltotta oda nekünk Vanessa idegesen, szemében pedig mintha könny csillogott volna. Idegesen viharzottak el mellettünk mind a négyen, egyenesen ki a kapun.
• Sajnálom! – tolt el picit magától Castiel, én pedig megijedtem. Nem tudtam, miért mondja ezt. – Nem akartam, hogy bajod legyen belőle. – szemében megbánás volt. – Mindennél jobban szeretlek, és soha nem bocsátanám meg magamnak, ha bármi bajod esne! – lehunyt szemmel ismét magához ölelt. Éreztem, ahogy dobog a szíve, és az megnyugtatott.

Pár percig álltunk csak ott, utána indult mindenki haza. Nem beszéltünk a nap folyamán a történtekről. Castiel hazakísért, a kapuban pedig szerelmes csókkal búcsúztunk egymástól.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Készülőben a következő rész! Most jobb állapotban érzem magam az íráshoz, így a rész is hamarosan kész lesz! Remélem ma még be tudom fejezni, de ha mégse, akkor holnap mindenféleképpen hozom! Bízom benne, hogy kibírjátok addig!

További szép kedd délutánt mindenkinek!

Pacsi :)

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Nagy nehézségekkel, de megszületett a 35.rész. Ha nagyon borzalmas lett, akkor bocsánatot kérek érte. Valószínűleg egyfajta mélypontra kerültem most az írásban, így fogalmam sincs, hogy mikor jön a következő rész és milyenre sikerül. Az esetleges hosszabb kihagyásért is elnézéseteket kérem!

Zoey - Életem egy blogba vésve (35.rész)

35. rész

Szilveszter

December 31–e, szilveszter napja van. Castiellel 28–án találkoztam utoljára, de csak egy fél órára. Elmentek 4 napra síelni, így ismét csak telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot. Nagyon hiányzott! Csak holnap jönnek majd haza, így nélküle kell töltenem a szilvesztert. A többiekkel beszéltünk róla, de csak Lysander és Dorinda ér rá, így hármasban, Lysanderéknél köszöntjük majd az új évet. Castiel kicsit meglepődött, hogy csak hárman leszünk, és mintha valami furcsa lett volna a hangjában, amikor megtudta, hogy Lysandernél leszek szilveszterkor. Viccelődött utána, hogy reméli nem csalom meg, amin én persze csak jót nevettem. Hogy is kérdezhet ilyet? Meg se fordulna a fejemben, hogy az imádott vörös hercegemet megcsaljam! Lehet, hogy az első vallomása utáni viccem ennyire mély nyomott hagyott volna benne? Fogalmam sincs. Viszont már lázasan készülődök az estére. Most nem kell, hogy átvigyen valaki, mert van még egy esti busz, amivel fél 8 után kicsivel érek Lakeland–be. Lys kijön majd elém, Dorinda pedig 8 után kicsivel tud majd csak csatlakozni hozzánk. Arra gondoltam, hogy egy egyszerű, fekete csőtoppot, egy kék farmert és egy citromsárga blézert veszek majd fel a fekete, kicsit magassarkú bokacsizmámmal. Úgy tudom, elmegyünk majd a közeli szórakozóhelyre is éjfél előtt kicsivel, ahol valószínű nagy hangzavar lesz. Nem tudom, hogy fogom majd felhívni Castielt, hogy boldog új évet kívánjak majd neki.

6 órakor már elkezdtem készülődni. Felvettem az előre elkészített ruhát, raktam az egyszerű, fekete válltáskámba egy pólót és egy vékonyabb melegítőnadrágot az alváshoz, meg tiszta fehérneműt. Többi megszokott dolgot egy ott alváshoz: fogkefe, tusfürdő, stb. 7 órakor, már majdnem késésben indultam el otthonról. Gyorsan felkaptam a kabátomat és a kesztyűimet, miközben puszit nyomtam testvéreim, és anyu arcára is, majd rohantam ki a házból. Persze az utak jegesek voltak, így nem tudtam annyira haladni mint akartam. A buszt is majdnem lekéstem, de szerencsére kicsit az is késett az út és látási viszonyok miatt, így elértem. Köd is volt, az út is csúszott, de még így is csak 10 percet késett a busz. Lysander szegény már majdnem szét volt fagyva, mire odaértem.

• Na végre már! – üdvözölt ennyivel Lys és adott két puszit, amit viszonoztam.
• Bocsi. – húztam kicsit a számat.
• A lényeg, hogy már itt vagy. Csak menjünk, mert én már szétfagytam! – nevetett kínjában egy kicsit a szürke kabátos fiú és elindultunk hozzájuk. Szerencsére nem laktak a város másik végén, de azért egy 8–10 perces séta biztosan volt. Beérve a jó meleg lakásba Lysander anyukája és finom sütemény illat fogadott minket.
• Szia Zoey! – köszönt nekem a rövid, vörös hajú nő. – Amanda vagyok.
• Jó estét! – köszöntem én is illedelmesen. – Köszönöm a meghívást! – mosolyogtam a kedves hölgyre.
• Lysandernek köszönd. Én mindjárt megyek el itthonról, hogy ne zavarjak! – nevette a végét a nő.
• Ó. – meglepődöttségemben csak ennyit tudtam kinyögni. Hirtelen autó dudáját hallottuk.
• Na, itt van Jack! – hatalmas mosoly lett a nő arcán. – Jók legyetek, – kezdett el szedelődzködni. – ne szedjétek szét a házat! – kacsintott, majd kirohant az ajtón.
• Miért nem mondtad, hogy a szüleid se lesznek itthon? – fordultam a fiúhoz, miután hallottam, hogy elhajt az autó.
• Nem gondoltam, hogy fontos lenne. – megindult az egyik szoba felé, miután kabátjainkat felakasztotta a fogasra.
• Oké, de azért mondhattad volna. – mentem utána. Elég nagy volt a ház, simán eltévednék egyedül.
• Ennyire zavar, hogy most csak ketten vagyunk? – nézett hátra rám a fiú.
• Nem azért mondtam. Csak azt hittem itt lesznek.
• Miért beszélsz többes számban? Anyával élek.
• Hogyhogy? – csodálkoztam.
• Amikor 10 éves lettem azt kaptam ajándékba, hogy elváltak. – mondta nem törődöm stílusban és bement a szobába, én pedig követtem. Normális, fiús szoba volt. – Anya fél éve randizgat ezzel a Jack nevű pasassal. Normálisnak tűnik, szóval nem zavar, hogy néha találkoznak. Leigh meg tavaly már saját lakásba ment. Most is szerintem ott vannak Rosa–val. Együtt töltik a szilvesztert. – mosolygott. – Jó végre boldognak látni a bátyámat! Csak fura, hogy egy olyan lány a barátnője akivel együtt nőttem fel. – nevette el a végét.
• Értem. – ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. Castiel hívott. – Szia Castiel! – szóltam boldogan a telefonba.
• Szia kicsim! – hallottam simogató hangját a vonal másik végéről. – Na mi újság? Ott vagytok már Lysandernél?
• Igen, itt vagyunk, de csak ketten.
• Hogy érted, hogy csak ketten? – hallottam, hogy ő is eléggé meglepődött.
• Dorinda csak később jön, Lysander anyukája pedig az előbb ment el. – pár pillanatig csend volt a vonalban. Talán megszakadt? – Castiel! Itt vagy?
• Mi? Ja. Itt vagyok igen. Csak kicsit elgondolkoztam. – kicsit összezavartnak hallottam a hangját.
• Minden oké, szívem? – kérdeztem kicsit aggódva a fiútól.
• Soha nem hívtál még szívemnek. – hallottam picit nyugodtabbnak a hangját. Elpirultam.
• Akkor épp ideje elkezdenem. – mosolyogtam, de a telefonon keresztül nem láthatta.
• Mikorra is kéne odaérnie Dorindának? – faggatózott a fiú.
• 8 körül. Mert?
• Csak úgy kérdeztem.
• Csak úgy? – értetlenkedtem. Valahogy furcsa volt, hogy valamit „csak úgy” kérdez.
• Kíváncsi voltam, meddig maradtok... kettesben. – utolsó szava előtt nyelt egy nagyot.
• Féltékeny vagy? – kuncogtam a telefonba.
• Mi? Dehogy! Castiel soha nem...
• Peeersze! – vágtam a szavába még mindig kicsit kuncogva. – Akkor is ezt mondtad, amikor megkérdeztem, hogy zavarba jöttél–e.
• Az... az más volt! – vágta rá kicsit azért akadozottan.
• Nos, ha nem vagy az akkor nem is mondok semmit. – mosolyogtam egy kicsit.
• Hát... azért mondhatod.
• Te vagy az egyetlen, akit mindennél jobban szeretek! Csak te, Castiel!
• Remélem ezt Lys is hallotta. – kuncogott büszkén a telefonba a fiú.
• Itt van mellettem, szóval biztosan. – kuncogtam én is.
• Hm? – nyögött be ennyit értetlenkedve Lysander.
• Csak kérdezte Castiel, hogy hallottad–e a vallomásomat neki.
• Igen. – mondta, majd kiment a konyha felé.
• Hallottad? – kérdeztem Castieltől.
• Igen. Viszont kicsim nem baj, ha most lerakom? – hallottam kicsit csalódott hangját.
• Nem baj édesem.
• Zoey! Mit kérsz inni? – hallatszott Lysander hangja a „labirintusból”.
• Mindjárt megyek! – kiabáltam vissza neki. – Na, akkor rakjuk le, rendben?
• Jól van. Akkor boldog új évet kicsim! Még hívlak!
• Már várom! Neked is boldog új évet!
• Szeretlek Zoey!
• Én is szeretlek Castiel!
• Megjött Dorinda! – hallottuk ismét Lysandert.
• Na végre! – hallottam Castiel megkönnyebbült hangját, mire én csak kuncogtam.
• Szia Castiel! – búcsúztam kicsit csalódottan, amiért el kell válnunk.
• Szia Zoey! – mondta ő is hasonlóan, majd kinyomtuk a telefont.

Kimentem én is Lysanderhez a konyhába, de Dorindát nem láttam, csak legjobb barátomat, amint épp bort töltött két pohárba, sehol egy harmadik pohár. Mi folyik itt? Hol van Dorinda?

• Remélem szereted a fehérbort. Száraz. – mosolyog hátra rám a válla fölött a fiú.
• Hol van Dorinda? – kérdeztem kicsit lefagyva.
• Azt hittem ő jött, de csak elsétált valaki a ház előtt, a szomszéd kutyája meg ugatott. – ugatás? Nem hallottam semmilyen ugatást...
• Ja. Értem.
• Tessék. – nyomta a kezembe a fiú az egyik poharat.
• Köszi. – néztem a pohárban csillogó bort, és gondolkoztam. Talán Castiel okkal volt féltékeny? Hiszen a legjobb barátok! De akkor...
• Hahó! – integetett a fejem előtt Lysander, én pedig meglepődtem, és hirtelen ránéztem. – Minden oké? Kicsit feszültnek tűnsz. – állapította meg a valóságot a fiú. Tényleg elég furcsán éreztem magam.
• Nem érzem valami jól magam...
• Mindjárt itt lesz Dorinda és majd beindul a buli. – mondta, és összekoccintotta a poharainkat. – Egészségünkre! – majd belekortyolt a fénylő italba.
• Egészségünkre. – ittam egy apró kortyot, de nem igazán szoktam alkoholt inni. Sőt...
• Zoey... – kezdett bele a fiú halkan, de hirtelen megszólalt a csengő. Nagyon remélem, hogy Dorinda az! Most valahogy nagyon tudnék neki örülni. – Mindjárt jövök. Ez már biztos Dorinda. – mondta a fiú, majd miután lerakta a poharat, elindult kifelé. Dorindával együtt tért vissza.
• Brrr de hideg van kint! – jött be a lány. – Szia Zoey! – borult a nyakamba a lány.
• Szia Dorinda. – én is megörültem neki, de még mindig nem voltam valami jól.

Beszélgettünk, iszogattunk, – vagyis inkább ők. Én egész este elvoltam azon a kis boron. – karaoke–ztunk és üvegeztünk is amit nem nagyon részleteznék. Talán majd egyszer... viszont nem nagyon élveztem az estét. Próbáltam ellazulni, de valami nem hagyott nyugton. Egyre rosszabbul éreztem magam, de nem tudom, hogy a társaság miatt is, vagy csak az a valami nyomaszt annyira. Lys és Dorinda nagyon egy hullámhosszon pendülnek a suliban is és itt is. Én valahogy nem érzem magam úgy.

Éjfél előtt 2 perccel Lysander elkezdte felbontani a pezsgőt, amivel köszöntöttük az új évet. Kicsit megküzdött vele, de végül még időben sikerrel járt. Gyorsan öntött három pezsgős pohárba az italból, és már számolhattunk is vissza.

• 10! 9! – mondtuk egyszerre mind a hárman. – 8! 7! 6! 5! 4! 3! 2! 1! BOLDOG ÚJ ÉVET! – kiáltottuk el magunkat, de én valahogy nem voltam lelkes. Legalábbis nem éreztem magam annak. Még mindig nyugtalan voltam.

Összekoccintottuk a három poharat és belekortyoltunk a pezsgőbe. Finom, édes pezsgő volt. Kimentünk tűzijátékot nézni, de hiába volt ott Lysander és Dorinda is, mégis egyedül éreztem magam. Hiányzott Castiel, a lányok, meg persze az ikrek is. Lysander a legjobb barátom, és Dorinda is jó barátnőm, mégsem érzem úgy, hogy önmagam lennék. Valami egész este nyugtalanított, de még nem jöttem rá, hogy pontosan mi az. Castiel sem hívott. Hajnali egyig beszélgettünk, végül úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni. Lysander kiment a fürdőszobába, hogy mi lányok át tudjunk öltözni. Egyikünknek sem volt már energiája lefürdeni, így azt kihagytuk.

• Kész vagytok már? – kopogott be Lysander a saját szobájába, de az ajtót nem nyitotta még ki. – Bejöhetek már?
• Igen. – mondtuk egyszerre, a fiú pedig bejött.
• Na, akkor beszélgessünk még egy kics... – szakította félbe Dorindát a telefonom csörgése.
• Bocsi, egy perc. – néztem meg a kijelzőt. – Castiel! – egyből boldogabb lettem. – Szia! – szóltam bele a telefonba, miközben kisiettem a szobából és elindultam a konyha felé.
• Szia kicsim! – hallottam boldog hangját a szerelmemnek. – Több, mint egy órája próbállak elérni, de nem sikerült. Terhelve voltak a vonalak. – váltott csalódottra a hangja.
• Azt hittem elfelejtettél.
• Dehogy! Még éjfél előtt elkezdtem próbálkozni, de soha nem kezdett el kicsörögni. – a végén egyre jobban elhalkult és egyre szomorúbb lett a hangja. – Anya is tudja tanúsítani! – hallottam, hogy kicsit mosolyog.
• Mit? – hallatszott a háttérből egy női hang, amit egyből tudtam párosítani az anyukájával, hiszen a parkban már találkoztunk.
• Hogy még éjfél előtt elkezdtem próbálkozni, hogy felhívjam! – szólt neki Castiel.
• Ne is mondd... azzal kezdte az új évet, hogy végig a telefonon csüngött. Egy koccintásra se engedte el! Bal kezében a telefon, jobb kezében a pezsgő... Ilyenek ezek a mai fiatalok! – a végére komolyból vidámra váltott a nő hangja, mire én csak elmosolyodtam.
• Jól van na... – mondta Castiel, és szinte előttem volt, ahogy zavarban van és idegesen vakargatja a fejét.
• Már megint? Akárhányszor feljön a szó Zoey–ra, egyből elvörösödsz és a fejedet vakargatod! Tetves vagy, fiam? – kérdezte a nő vidáman.
• Anya! – szólt rá Castiel, majd egy ajtócsukódást hallottam.
• Kijöttem. Itt legalább csend van. – mondta a fiú a telefonba. – Hiányoztál, Zoey!
• Te is hiányoztál nekem! Sőt. Még... mindig hiányzol. – mondtam a végét kicsit akadozva, és el is pirultam.
• Édes vagy! Én is így érzek! Jó lenne most magamhoz húzni és megcsókolni! – jelentette ki a fiú, és a hangjából úgy ítéltem meg, hogy kicsit zavarban van.
• Igen, annak én is nagyon örülnék. – még mindig zavarban voltam.

Nem sokat beszéltünk utána, csak elköszöntünk. Eközben Lys elmondta Dorindának, hogy Castiel és én együtt vagyunk. A lány egyből gratulált amikor visszamentem, de mintha nem lett volna őszinte a gratulációja. Nem mondott semmi különöset, csak az arcáról nem olvastam le semmi biztatót.

Nem sokáig beszélgettünk utána. 2–kor már mindenki aludt. Én nem nagyon tudtam, mert valami még mindig nyugtalanított, és a hely is szokatlan volt. Nem tudtam mihez kezdeni, így megpróbáltam aludni, kisebb–nagyobb sikerrel. Furcsa módon fél 9–kor már mindenki fent volt, ők végigaludták az estét. Én össze–vissza nem tudom aludtam–e 5 órát. 10 órakor indult haza a buszom, szóval amúgy se nagyon aludhattam volna tovább.

Aznap nem sok mindent csináltam. Vártam, hogy végre elkezdődjön az iskola. Tudom, tudom. Nekem is furcsa, de a barátaim miatt vártam. Na meg persze a szerelmem, Castiel miatt. Anyának elmondtam, hogy mi van Castiel és köztem. Már sejtette egy ideje, amin meg sem lepődtem. Végül is örült annak, hogy boldog vagyok, és csak abban reménykedik, hogy Castiel is szeret engem.

Nagy nehezen, de eljött a szünet utáni első nap. Kíváncsi vagyok, hogy a többiek miként reagálnak majd a fejleményekre. Ha egyáltalán a szűk baráti körön kívül eláruljuk valakinek...

Zoey - Életem egy blogba vésve (34.rész)

34. rész
Vihar után szivárvány

Csengettek, én pedig összeszorult gyomorral mentem ki a kapuhoz. Igen, Castiel állt ott semleges arckifejezéssel. Nem volt se szomorú, se vidám, se dühös, legalábbis az arcáról nem lehetett semmi ilyet leolvasni.

• Szia Castiel. - köszöntem neki, és próbáltam egy kis mosolyt erőltetni az arcomra.
• Szia Zoey. - köszönt ő is hasonlóképpen.
• Bejössz? - nyitottam ki a kaput.
• Nem sétálunk inkább egyet?
• Sétálhatunk, csak akkor gyorsan felveszem a kabátot meg mindent. Addig bejössz vagy megvársz?
• Megvárlak itt. - vágta rá egyből.
• Biztos? Elég hideg van. - csodálkoztam.
• Nem vészes. - mosolygott.
• Oké. Akkor sietek. - mosolyogtam vissza és befutottam a házba. Gyorsan berohantam a szobába, felkaptam a még mindig az ágyon heverő telefonomat, majd visszaérve az előtérbe felvettem a csizmámat és a kabátomat, mert hogy egy papucsba mentem ki elé, meg abban a ruhában ami rajtam volt. Felkaptam a kesztyűmet és a kulcsomat és már zártam is az ajtót. - Dorothy-t vigyem? - erőltettem mosolyt az arcomra.
• Most inkább ne. - kezdte el a földet bámulni a fiú, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Féltem.
• Rendben. - válaszoltam, miközben már a kaput zártam. Elindultunk a jól megszokott útvonalon a park felé. Nem szóltunk egymáshoz, csak sétáltunk egymás mellett majdnem egy méter távolságban, kezünk a saját kabátzsebünkbe dugva. Végül a percekig tartó csendet, ami már-már óráknak tűnt, Castiel szakította meg, amikor már a park utcájában voltunk.
• Mi volt a parkban? - kérdezte komolyan Castiel, miközben a földet bámulta. Milyen ironikus nem?! Pár nappal ezelőtt ugyan ezt kérdeztem tőle...
• Mire gondolsz? - én is a földet bámultam. Nem akartam, hogy ez a beszélgetés elkezdődjön.
• Ugyan már, Zoey! - állt meg hirtelen Castiel, én is megálltam és odafordultam. - Tudod, hogy mire gondolok! - a szemembe nézett. Láttam rajta és hallottam a hangjából, hogy kicsit ingerült. Nem akartam veszekedni, de talán nem lesz más út, ha ilyen állapotban van.
• Most én voltam az ökör... - mondtam és lehajtott fejjel sétáltam tovább a park felé.
• Mi? Várj már meg! - futott utánam a fiú. Most nem hallatszódott az előbbi ingerültség a hangjából. - Ezt hogy érted? Félreértettél valamit, mint amit én az elmúlt egy hónapban elég sokszor? - idegesen megvakargatta a fejét.
• Olyasmi. - aranyos volt, amikor a fejvakargatást csinálta, most mégse csalt egy apró mosolyt sem az arcomra.
• Kérlek, Zoey... - karomnál megfogva megállított. Azokat kihúzta a zsebekből, és kézbe vette a kezeimet majd mélyen a szemembe nézett. - áruld el, hogy mi volt a baj. Olyan hirtelen leléptél akkor. Aztán meg ahogy volt az a Dorothy-s dolog. Meg az utca végénél ami történt... - lehajtotta a fejét. A földet kezdte el bámulni és a mondata végére elhalkult. - Az volt a baj, hogy odajöttek Vanessáék, vagy már előtte is baj volt? - nézett ismét a szemembe.
• Első. - bámultam én is a földet.
• Féltékeny voltál? - jobb kezével elengedte az én kezemet és államat megfogva kicsit feljebb emelte a fejemet. Kicsit fordítottam rajta, mert nem akartam a szemébe nézni - De ő nekem csak egy haver! - végül csak a szemébe néztem. - Szeretlek, Zoey! - megsimította az arcomat. - Nem mondtam még egyszer sem? - küldött egy apró félmosolyt.
• Én csak... - nyeltem egyet és visszanéztem a földre.
• Nem hiszed el, igaz? - engedte le maga mellé a jobb kezét, balban pedig még mindig az én kezemet fogta. Válaszul bólintottam. - Mi olyan hihetetlen abban, hogy szeretlek? Ennyire nem tudod elhinni? - hallottam, hogy kicsit le van törve.
• Szereted Vanessát? - tettem fel az egyszerű kérdést. Van egy olyan érzésem, hogy ki fog térni a válasz alól.
• Csak mint barátot. - tévedtem. - Téged! Egyedül téged szeretlek, Zoey! - fogta meg két kezével az arcomat, az övé pedig közeledett. Hirtelen hátraléptem egy lépést. Mint várható volt, eléggé meglepődött. - Mi a baj? - értetlenkedett.
• Hogy mi?? - megfogtam a kezét és ingerülten levettem az arcomról és elengedtem. - Annyira más lettél, amikor odaértek! Mint egy megszállott, úgy lested Vanessát, meg eléggé meg is könnyebbültél, amikor kiderült, hogy nem a pasijával volt ott! Aztán meg elkezdtél ott össze-vissza dadogni, amikor le akartak ülni a padra. - hangom egyre jobban elhalkult a végére. - Nem bírtam már hallgatni... - szemeim könnybe lábadtak, de megpróbáltam kipislogni őket.
• Jó, hogy megkönnyebbültem! Lys mesélte, hogy olyan pasija van, aki még arra a fűszálra is féltékeny amelyikre Vanessa rálép. Nem akartam még meghalni. - nevetett kínjában a fiú. - Amúgy azért kezdtem el dadogni, mert a srác aki vele volt, úgy nézett rám, mint akit meg akar ölni. Kicsit megfagyott bennem a... minden. - vakargatta a fejét idegesen a fiú. - Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? - vette ismét a kezébe az arcomat.
• Mert nem vagyok szép, nem vagyok tehetséges! Vanessa szép is, tehetséges is, mint kb. a fél osztály! - tört ki belőlem talán erőteljesebben, mint kellett volna. - Miért? Miért pont én? - kérdeztem lassan és halkan, majd felnéztem a fiúra könnyes szemekkel.
• Nem tudom te hogy vagy vele, de én elég nehezen tudnám megfogalmazni, hogy milyen a szerelem. Nekem TE – hangsúlyozta ki az utolsó szót. - vagy a különleges! Te vagy az, aki mellett 100%-ig merek önmagam lenni. Te vagy, aki napról napra egyre jobban elbűvölt. Te vagy az, aki bár sokszor csak azt hiszi, hogy vicces amit mond, a többiek mégis nevetnek. Tudod miért? Mert olyan fantasztikus vagy, hogy a legrosszabb viccet is úgy adod elő, hogy nevetnek. Nem a viccen, de nem is rajtad. Csak veled! Szeretlek, mert a legborzalmasabb emberből is ki tudod hozni a legjobbat. - elpirult. - Anyám azt mondta, hogy teljesen más voltam az idei karácsonyon. Feltűnt mondjuk neki, hogy két napig a telefonon lógtam. Idézem: - két kezét felemelte és ujjaival az idézőjelet utánozta. - „Nem tudom ki az a lány, de remélem sokáig maradsz ilyen boldog, fiam!” Utána meg mosolygott, meg úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy rólad van szó.
• Ezt hogy érted?
• Mondjuk nagynénémnek azt mondta, hogy „Látom megint barna a hajad!”, a mondat végét kihangsúlyozta és a végén rám kacsintott. Nem tudtam mit kezdeni vele, ezért annyira nem is foglalkoztatott. Aztán papámnak mondta, hogy „Látom új a szemüveged!”. Itt is a végét kihangsúlyozva és aztán kacsintott. Itt már azért valami gyanús volt. Aztán bátyámnak elkezdi: „Nahát, fiam! Milyen szép barna a szemed!” Ugyan úgy csinálta a végén, mint a másik kettőnél. Itt megállt bennem az ütő. Részben azért, mert leesett, részben meg azért, mert a bátyám szeme sötétkék. Valószínűleg látszódott a fejemen is, mert anya egy megkönnyebbült fejet vágott és vigyorgott egyet, aztán megint kacsintott. Ja, meg később félrehívott és üzeni, hogy üdvözöl.- újra elpirult és mosolygott egy kicsit.
• Biztos, hogy engem? - az eddig hallottakat is alig hittem el, így ezt a pár szót is csak akadozva tudtam kimondani.
• Idézem: „Üdvözlöm azt az aranyos Zoey-t a parkból, akivel udvariatlan voltál!” - húzta egy kicsit a száját. - Szóval igen, tuti hogy rólad beszélt. - vakargatta kicsit idegesen a fejét a fiú, és továbbra is el volt pirulva.
• Ó. - meglepődtem és én is elpirultam.
• Elhiszed már, hogy mennyire szeretlek? - ismét két kezébe vette az arcomat. Hüvelykujjaival megsimította azokat, miközben mélyen a szemembe nézett.
• Igen. - én is két tenyerem közé vettem az arcát, ő pedig szerencsére nem habozott tovább, megcsókolt. Megkönnyebbültem, hogy újra érezhetem a puha ajkait a számon. Örömmel karoltam át a nyakát hátulról, ő pedig derekamat ölelve szorosan magához húzott. Nem érdekelt semmi és senki, csak Castiel!
• Ja... - húzódott el Castiel, de csak egy pár centire. - Azért is szeretlek, mert te annyira más vagy! Nem olyan, mint a többi lány. Te különleges vagy! - kicsit elpirult és újra megcsókolt.

Éreztem, ahogy megáll az idő. Csak a csókunk volt, és mi. Egyszer csak Castiel telefonja szólalt meg. SMS-t kapott. Nem nagyon akarta megnézni, de gondoltam mi van, ha fontos. Kicsit eltoltam magamtól és mondtam neki, hogy nézze meg nyugodtan. Nem sok kedvvel, de kivette a zsebéből a telefont és megnézte az SMS-t. Utána rémülten nézett körül. Körbeforgott vagy háromszor, az arca pedig még mindig rémült volt.

• Mi történt? - kezdtem aggodalmaskodni, mire válaszul odanyomta nekem a telefont.

Feladó: Anya

Üzenet:

Reméltem, hogy Zoey az! :)

Üdvözlöm!

• Mi a...? - csodálkoztam én is hatalmasra kerekedett szemekkel.
• Így még szebb a szemed. Sokkal nagyobb, így jobban látszik. - emelte fel ismét az államnál fogva a fejemet Castiel és apró csókot nyomott a számra. Bevallom, jól esett, mégis nyugtalanított az SMS.
• Cas-Castiel. - hebegtem-habogtam, miközben nagy nehezen, de szétváltunk.
• Bocsi, nem bírtam kihagyni. - ismét kicsit elpirult. - Nem láttam sehol. Honnan láthatott minket? - nézett szét újra, de nem látott senkit, ahogy én sem.
• Talán csak az utca végénél ment el, és onnan látott minket. - próbáltam logikusan gondolkozni, de mintha láthatatlan lett volna az anyukája. Isten tudja ki látott még meg minket!
• Nem tudom. Fogalmam sincs. Dolgoznia kéne! - zavarba jött és ismét a fejét kezdte vakargatni. Lehet, hogy bogarai vannak?
• Nem lehet, hogy elengedték hamarabb? - nézelődtem még mindig körbe, hátha meglátom.
• Dunsztom sincs. - mondta nyugodtan és mélyen a szemembe nézett, arcával pedig egyre közeledett. Elbűvölt a szürke szeme, nem bírtam ellenállni. Hirtelen megfogtam két kezemmel az arcát és megcsókoltam. - Basszus! - húzódott el hirtelen. - Lysanderrel ma próbám van! - kerekedett ki a szeme, ahogy eszébe jutott. - Édesem, nagyon megharagudnál, ha most lelépnék? - kérdezte bűnbánóan Castiel. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor elkezdte a mondatot.
• Nem haragszok meg, menj nyugodtan. - mosolyogtam a fiúra. - Puszilom Lysandert.
• Remélem kizárólag arcon! - nevetett a fiú, és boldogan magához ölelt. - Nagyon szeretlek, Zoey! - súgta a fülembe, én pedig örömmel simultam ismét az ölelő karokba.
• Én is nagyon szeretlek, Castiel! - jól esett kimondani, amit éreztem a szívemben.
• Akkor mi most... - kezdett bele elpirulva a fiú. - együtt vagyunk? - még mindig vörös volt az arca. Válaszként én is zavarba jöttem, és egy „Remélem.” kinyögése után a fiú újra megcsókolt. A gyomromban pillangók röpködtek, körülöttünk pedig rózsaszín felhők voltak. Ebben a percben úgy éreztem, soha, senki nem választhat minket szét!

Az délután további része szinte eseménytelenül telt. Hívott Kathlyn, hogy megkérdezze, hogy vagyok, Castiel pedig írt SMS-t amikor elindult a buszhoz, én pedig meglepetésként kimentem a buszmegállóba. Örült nekem, és majdnem fel is kapott amikor odaértem hozzá, de nem szeretem, ha emelgetnek. Ő ezt elfogadta, ezért csak hosszasan ölelkeztünk és apró csókokat váltottunk, amikor pedig befutott a busz, szomorúan szétváltunk. Azután is írt SMS-t: először megköszönte, hogy kimentem elé, utána már csak apróbb dolgokat írt, mint például, hogy leszállt a buszról, meg útban van Lysanderhez, aztán hogy félúton találkoztak. Estefelé felhívtak, és Lysander hangján hallottam, hogy örül nekünk. Egy „Végre már, hogy megjött az eszetek!” mondat hagyta el legjobb barátom száját, amikor Castiel elmesélte, hogy ma már nem az első alkalom volt, hogy szerelmet vallottunk egymásnak. Én persze ott voltam a vonal másik végén, rákvörös fejjel. Lysander volt az első barát, aki megtudta a dolgot.

Ez volt a legszebb dolog, amit kívánhattam volna. Talán még a Vanessa-s ügy is beleszámít, mert ha az nincs, akkor talán Castiel se árul el annyi mindent, amit abból kifolyólag.

Boldog voltam Castiellel, és úgy éreztem, semmi nem ronthatja el ezt az érzést!

Castiel jó éjszakát SMS-e után mosollyal az arcomon, szerelemmel a szívemben és pillangókkal a hasamban aludtam el!