Zoey - Életem egy blogba vésve (56.rész)

56. rész

Derült égből... Castiel?!

Braddel az első félév fordulónkat (igen, mi ilyet is tartunk) kettesben töltöttük. Október 3-a, vasárnap lévén már hűvösödtek a nappalok is, de még egészen jó idő volt. Gyertyafényes vacsora, sok beszélgetés, vidám hangulat. Én egy ezüst karkötőt kaptam tőle, ő pedig egy gravírozott keretet kapott tőlem, egy közös fényképpel. Boldog voltam, és nagyon szerelmes. Zárásképpen pedig (bár nem volt előre tervezve, legalábbis nekem), de megkapta még a szerintem legbecsesebb ajándékot, amit egy lány adhat egy fiúnak. Igen, most arra a dologra gondoltok, ami történt. Na de lapozzunk:

Az ünneplésünk után pár héttel üzenetet kaptam facebook-on Castieltől. Engem is meglepett a dolog, elhihetitek. Nem most volt már, hogy utoljára beszéltünk, és emlékeim ha nem csalnak, az sem volt egy kellemes csevegés.

Csak köszönt, nem volt semmi érdekes benne. Legalábbis nem képzeltem bele semmit, mert hát ugye minek? Azonban később egyre furcsábbnak tűnt a dolog, ahogy beszélgettünk. Hosszú idő óta most először volt úgy, hogy megállás nélkül tudtunk beszélni és nem csak 5 percig...

Zoey Bale: Hogy hogy írtál? Hiányzott a társaságom, mi? ;)

Igen, hülyeségből kérdeztem.

Castiel Riggs: teljesen megvoltam nélküled...

Castiel Riggs: :D vicceltem :D

Castiel Riggs: csak rég beszéltünk,aztán mondom ha te sose írsz már nekem,akkor én írok neked

Castiel Riggs: amúgy beszélgessünk...kérdezz

Na jó, oké.

Hát folytattuk a beszélgetést, egyfajta kérdezz-felelek játék volt. Aztán feljött a szó Vanessára is, amikről most nem szeretnék részletesebben beszámolni. Legyen elég annyi, hogy azokról az időkről is elkezdtünk beszélgetni, amikor még együtt voltunk...

Zoey Bale: De azért na... csak nem voltak azért oktalanok az akkori "hisztijeim" :)

Castiel Riggs: Nem...de gondolkoztam azon is sokat, hogy akkor sokszor nem úgy viselkedtem veled, ahogy megérdemelted volna

Castiel Riggs: Csak nem tudtam még hogy kezelni akkor a dolgokat.

Zoey Bale: Komolyan?

Ezzel tényleg nagyon meglepett. A fene se gondolta, hogy egyszer ilyet fog mondani (vagyis jelen esetben írni).

Castiel Riggs: Igen. Például amiket ma már máshogy csinálnék.

Zoey Bale: Ezt valamiféle bocsánatkérésnek kéne vennem? Vagy minek? Nem igazán értelek...

Castiel Riggs: Talán kicsit igen.

Zoey Bale: Értem

Zoey Bale: Hát, bár kicsit elszaladt már az idő, azért valahogy jól esik

Castiel Riggs: El, csak az én fejem is mostanra lágyult be (kicsit későn)

Zoey Bale: igen, kicsit későn

Castiel Riggs: Jól megvagytok amúgy a barátoddal??

Zoey Bale: igen, jól vagyunk :)

Nem tudom mi ütött most belé. Még jó, hogy nem mondjuk évekkel később jut eszébe. Így is eléggé fura volt a dolog. Kicsit talán fel is idegesített a dolog, hiszen pár hónappal később is még gondolkodás nélkül rámondtam volna, hogy oké, kezdjük újra. De most már nem. Felidegesít a dolog, de nem azért, mert még mindig szeretem. Azért idegesít, mert akkor jut eszébe, amikor én már boldog vagyok Braddel.

Bár a kis szerelmem az elmúlt egy hétben kicsit elhanyagolt, ami bevallom, elég rossz érzés, de ezt Castielnek nem kell tudnia. Ez már az én magánéletem, amibe ő már jó ideje nem tartozik bele. Nagyon szerettem, de ahogy már ő is rájött, kicsit későn jött rá a dolgokra.

Az eléggé meglepett, hogy ilyen nyíltan leírta, hogy nem úgy viselkedett akkor, ahogy „megérdemeltem volna”. Mivel nagyon szerettem, igyekeztem mindent megadni neki, amire az akkori énem képes volt. Amit két héttel ezelőtt Bradnek adtam, egyáltalán nem bánom, hogy így történt és nem Castielnek adtam még akkor. Talán már az elején észre kellett volna vennem, hogy nincs kettőnknek hosszú jövője együtt, és bele sem kellett volna mennem. De hát akkor még fiatalabb voltam, még bolondabb, és a kis vöröst nagyon szerettem.

Azonban a szívem most Bradé, és nem hagynám el senkiért.

Castiel Riggs: Kérdezel? :D

Castiel Riggs: Olyan ügyes vagy benne, azért kérlek meg rá :)

Zoey Bale: ügyes? Komolyan?

„Hogy lehet valaki ügyes a kérdezésben?” - gondoltam magamban, majd egy kérdés jutott eszembe, ami most valahogy nagyon érdekelt...

Castiel Riggs: Aham

Zoey Bale: Ha lehetne, újra szeretnéd kezdeni?

Castiel Riggs: Ha hirtelen kell válaszolnom, azt mondanám, hogy szerintem igen. De nem tudom.

„Hogy mi van?” - eléggé kiakadtam. Bár ilyeneket írt, nem erre a válaszra számítottam.

Castiel Riggs: És te?

Zoey Bale: szeretem Bradet, és nem hagynám el

Castiel Riggs: gondoltam :)

Zoey Bale: viszont a kérdésem is úgy szólt, hogy ha lehetne... arra viszont nem tudnék válaszolni

Castiel Riggs: Értem.

Castiel Riggs: Mondtam én, hogy ügyesen kérdezgetsz te...

Azt hiszem rájöttem, miért is írta, hogy ügyesen kérdezek.

Zoey Bale: mert?

Zoey Bale: csak jobban átgondolom némelyiket :)

Castiel Riggs: pont azért

Nos, meglehet.

Ezek után nem nagyon beszéltünk. Fáradt voltam, így elköszöntem és elmentem aludni. Teljesen nyugodtan aludtam, az álmomban nem szerepelt semmiféle vörös hajú első barát.

Az azt követő este viszont majdnem hajnali két óra volt, mire elaludtam. Össze-vissza forgolódtam, és azok a mondatok visszhangoztak a fülemben, amiket Castiel írt. Kissé felkavart, és bár bosszantott is egyben, nem tudtam nem hinni neki. Ismerem és tudom, hogy nem vágná át az embert ilyen dolgokkal. Szeret viccelődni, de ő egy normális idióta. Igen, elég fura belegondolva, de tényleg így van. Viszont már nem hiszem, hogy akár elképzelni el tudnám magunkat újra együtt.

Mondjuk az, hogy ma már máshogy csinálná, az is csak egyfajta ígéret lenne. Brad is mondott dolgokat mielőtt összejöttünk, aminek azóta se híre, se hamva. Ne pénzzel megvásárolható dolgokra gondoljatok. Ezek érzelmekkel kapcsolatosak, amiket elmagyarázni kicsit nehéz lenne. Amire én gondolok, az egy érzés, amiről csak mi ketten tudjuk, hogy mi...

10 000 !!!

Megcsináltuk!

Örömmel jelenthetem be, hogy végre megvan a

10000

oldalmegjelenítés!

Szeretném megköszönni mindenkinek ismét, aki olvassa és figyelemmel kíséri az írásaimat!

Nélkületek/ Önök nélkül nem sikerült volna!

Hálásan köszönöm!

Zoey - Életem egy blogba vésve (55.rész)

55. rész

Történések sorozata

Iskola után Tylerrel bementünk a városba, ahol nézett Destiny szülinapjára ajándékot. Először egy virágboltba mentünk, ahol az eladó néni nagyon kedvesen fogadott minket. A fiú elmesélte, hogy mik az elképzelései a csokorral kapcsolatban, a néni is adott neki néhány tippet a virággal kapcsolatban, majd elkészítette a kívánt vörös rózsacsokrot. Eközben én nézelődtem a gyönyörű virágok között.

- Zoey! - szólt Ty, amikor elkészült a csokor és kifizette. - Mehetünk tovább? - kérdezte, én pedig hátrafordultam és szerintem a szám is tátva maradt. A csokor egyszerűen eszméletlenül szép lett. Én is elfogadtam volna, csak mondjuk nem Tylertől. De hát ezt már tudjátok.

- Persze, mehetünk. - elköszöntünk, majd tovább indultunk.

Útban egy édességes bolt felé drága osztálytársam csak úgy bombázott a kérdésekkel:

- Na és egyébként mi újság?

- Minden rendben van. - nem igazán értettem a kérdését, hogy mégis hogy jött ez így neki hirtelen.

- Mármint a fiúk terén. - mosolygott rám, mint aki mindent tud. - Gyerünk már! Mesélte Will! - vigyorgott az elején, aztán pedig hirtelen észbe kapott. Ugyanis az említett William Gray a szavát adta, hogy nem mondja el senkinek, hogy mi történt Braddel meg velem.

- Mit is mondott pontosan? - csodálkoztam.

- Csak annyit, hogy van valami Bratt nevű srác, ...

- Brad. - javítottam ki halkan.

- Akibe bele vagy zúgva.

- Nem is...

- Zoey! - nézett rám komolyan és mindent tudóan.

- Talán... de csak egy kicsit... - pirultam el.

- Na, hallgatlak. - mosolygott.

- Bradnek hívják, …

- Csók volt már? - vigyorgott. - Na? Na? - bökött oldalba a könyökével én pedig elpirultam.

- V-volt. - kár lett volna tagadni. - De most szombaton volt az első.

- Szóval akkor ti most együtt vagytok már nem?! Vagy... hogy vagytok? - gondolkozott.

- Hát... igazából fogalmam sincs. - de eközben... - Ó, megérkeztünk! - vigyorogtam. - Jajj, de kár! Majd később mesélek! - őszintén? Nem terveztem, hogy folytatom a „beszámolót”.

- Ne örülj annyira! Szavadon foglak! - kacagott, majd utánam indult, hogy megvegyük Destinynek az édességet.

Fél órás válogatás után végre megtaláltuk a megfelelőt: egy szív alakú, eper ízesítésű bonbon volt. Furcsa volt Tylerrel vásárolni, mivel a fiúk általában nem szeretik az ilyeneket, erre ő válogatott fél órán keresztül. Na de mindegy is. Szóval, miután befejeztük a vásárlást, ami közben sajnos nem sikerült megúsznom a vallatást, kikísértem a buszhoz, majd én is hazaindultam. Elővettem az úton a telefonomat, és elkezdtem leírni Bradnek, hogy mi történt ma. Persze azt, hogy ki lettem faggatva, kihagytam. Valami rokonlátogatásra mentek ma délután, szóval csak később tudja majd elolvasni.

Este ismét felnéztem facebookra, de még nem jött válasz. Azonban Bernie ismerősnek jelölt, aminek azért megörültem. Aranyos lánynak tűnik, szóval eddig minden rendben. 9 óra után elmentem fürdeni, majd visszaültem a géphez.

Brad Preston: örülök, hogy jól telt a napod :)

Brad Preston: mi meg végre hazaértünk, de hogy őszinte legyek, egész délután hiányoltalak

Zoey Bale: én is hiányoltalak téged

De még mennyire, hogy hiányoltalak!!!

Nem sokat beszéltünk már, mert eléggé ki voltunk mind a ketten merülve. Másnap azonban végig beszélgettünk ismét, bár arról még mindig nem esett szó, hogy akkor mi most együtt vagyunk-e, vagy nem. Amikor visszaemlékszek, hogy milyen volt a csókja, akaratlanul is behunyom a szemem és magam elé képzelem. Hülye fejet vághatok, mert a suliban mindig elkezdenek rajtam ilyenkor nevetni, amitől elég kínosan érzem magam.

Péntek este ismét sokáig fent maradtunk, és már nem igazán bírtam magammal. Muszáj volt rákérdeznem, hogy akkor most hogy is vagyunk. Elég döcögősen, de sikerült megkérdeznem, amit meg akartam. Végül kiderült, hogy ezt már ő is meg akarta egy párszor kérdezni, csak valahogy soha nem úgy jött ki a dolog. Mégis azt mondhatom, hogy életem egyik legboldogabb napjának a másnapot mondhatom, amikor ismét találkoztunk, és attól a naptól számítjuk a kapcsolatunkat. Igen, összejöttünk. A nap pedig, amikortól ezt boldogan hirdetjük, április 3-a (szombat). Az órára és percre pontosan sajnos már nem emlékszem, de valamikor délután 2-3 között lehetett. A lényeg, hogy nagyon boldog vagyok! Vasárnap elmondtuk a szüleinknek és a szűk családnak, este pedig ki is tettük facebookra. Természetesen hétfőn April és Ty is letámadott a kérdésekkel, de hirtelen azt se tudtam volna megmondani, hogy engem hogy hívnak. Olyan kérdésekre tudtam csak válaszolni, hogy mikor jöttünk össze, és hogy a szüleink tudják-e már. April tett fel egy jó kacifántos kérdést is, aminek már az elején elvesztettem a fonalat, úgy az első 3 szónál. Szóval arra már nem is emlékszem. Lewis persze, mint egy védelmező bátyus, egyből találkozni szeretett volna vele, amikor vasárnap megtudta, de egyelőre csak képet tudtam neki mutatni. Ja, és közös képünk is van már, amit majd talán egyszer megmutatok, ha jó hangulatom lesz.

Hiába voltam akkor olyan boldog, hiszen most is, mint általában, rossz dolog történt. Dorothyt, a kis házi kedvencemet, kedden délután elütötte egy busz, amikor hirtelen kiszökött. Soha nem csinált még olyat. A kapun kívülre is csak pórázzal, sétáltatáskor vagy oltáskor ment ki. Egész este sírtam, és a régi képeit néztem. Kellett két hét, mire nagyjából rendeztem magamban a dolgokat. Jó ideig nem szeretnék most semmilyen háziállatot. Brad mellettem volt, amikor csak tudott, az első hónapfordulónkon pedig egy nagyon szép napot töltöttünk a vidámparkban. Az iskolát egész jó eredményekkel zártam, és szerencsére az osztályból senki nem bukott meg.

Május végén Brad és Melissa születésnapja egybe volt tartva, ahova engem is meghívtak. Először voltam náluk, és boldogan ismerkedtem meg a szüleikkel, Robinnal és Kevinnel, akik azzal fogadtak, hogy tegezzem őket. Ja, és persze nem hagyhatom ki a felsorolásból Mikeot sem, Lissáék öccsét.

Július 3-án történt az, hogy először aludtunk együtt, amikor 3 hónaposak lettünk. Mielőtt arra gondolnátok, semmi nem történt. Pedig azt hittétek, mi? Kis huncutok! Még csak 16 vagyok, Brad pedig 17, és nem sietünk sehova.

Július végéhez közeledtünk, 23-a volt, amikor elmentünk 4-esben, Melissával és Michaellel pizzázni, a Kingbe. Hatalmas pizzát kaptunk, amit mi lányok a végén éppen, hogy le tudtunk gyűrni, a fiúknak azonban semmi problémájuk nem volt vele. Elmentünk utána biliárdozni, csocsózni, sőt, még bowlingozni is. Soha életemben nem játszottam még ilyet, ami eléggé meg is látszott rajtam. Biliárdban az első menetben letaroltuk a fiúkat, akik valahogy nem tudtak rendesen csapatban lenni. Mi viszont nevetgéltünk, bohóckodtunk drága barátnőmmel. A másodikban viszont úgy tűnt, hogy az ellenkező nemből álló kis csapat össze tudott hangolódni, akkor mi kerültünk az aljára a listának. Miután kiegyeztünk egy döntetlenben, a csocsónál csapattársakat cserélgettünk: először Braddel, majd Melissával, végül pedig Michaellel játszottam. Ahhoz képest, hogy akkor találkoztunk másodjára, nagyon jól kijöttünk egymással.

Hazaérve Bradékhez Kevin egyből hívott minket vacsorázni, de mi Melissával még a pizza hatása alatt voltunk, így megköszöntük a meghívást, de inkább kihagytuk.

- Gyere nővérkém! - fogott karon a lány, és behúzott a szobájába. - Képzelt, találtam egy tök jó animét!

Mielőtt megkérdeznétek: igen, szoktam animéket nézni. Nem napi rendszerességgel, de szoktam.

- Tényleg? És milyet? Ugye nem véres? - kerekedtek ki a szemeim. Nem igazán bírom az olyanokat se animében, se filmben, a való életben meg aztán pláne nem.

- Hát... - kezdett bele nem túl bizalomgerjesztő hangon. - Jön ki belőlük valami, de az inkább izzadtság. - nem igazán értettem.

- Izzadtság?

- Igen. Ugyanis egy kosarasat találtam. - vigyorodott el. - Kuroko no Basuke a címe. Nem hallottál még róla? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Pedig mostanában mindenhol erről lehet olvasni. Vagyis... én a legtöbb helyen ezzel találkozok.

- Na és hol tartasz benne? - kérdezősködtem.

- Most jön majd a második rész, mert akkor kezdtem el nézni, mielőtt jöttél. Aztán meg ugye leléptünk, de ha nagyon szeretnéd, megnézem veled még egyszer. - mosolygott úgy, hogy arra ne lehessen nemet mondani.

- Na jó, de csak amíg a fiúk esznek. - kacagtam. - Amúgy... hogy tudnak ennyit enni? - gondolkoztam el. - Na mindegy, nézzük azt az animét! - helyezkedtem el fogadott húgom ágyán, aki pár perccel később mellém ült, és elkezdtük nézni azt a bizonyos kosarazós animét.

Köszönöm!

Sziasztok!

Amint láthatjátok, ez egy egyfajta "köszönő bejegyzés", ugyanis szeretném Megköszönni mindenkinek, aki eddig támogatott. Egy kedves, de őszinte szóval, egy öleléssel vagy megajándékozott azzal, hogy tudtam, mellettem van!

Először is a családomnak, akik mindig tudtam, hogy itt vannak nekem. Sajnos van pár számomra fontos személy, aki már nincs velünk és örültem volna, ha ők is velem együtt örülnek egy-egy apró, de boldog pillanatnak. De aki még mellettem van, Őket mindennél jobban szeretem!

Másodszor pedig az, hogy nem sok emberről mondhatom el, hogy "Igen, ő tényleg barát!", de Ők... megfogalmazni is nehéz. Röviden mégis talán annyiban tudnám elmondani, hogy sok mindent köszönhetek nekik, amiért nagyon hálás vagyok. Szóval nagyon szeretem Őket, és köszönök minden eddigit!

Jöhetnek most olyan megszólalások, hogy "Minek ez a nagy hűhó?", stb., és bár sok embernek ez talán semmit nem jelent, nekem mégis fontos. Ez a dolog pedig az lenne, hogy a helyi újságban megjelent két versem is. Boldogsággal tölt el, hogy a "kezem nyoma" benne van egy kis hírmondóban, a szülőfalumban. Tegnap jelent meg, de ma már nem egy gratulációt kaptam, ami után elmondani nem tudom, milyen boldogságot éreztem!

De nem is húzom tovább ezt a bejegyzést, mert szerintem így is ha meglátjátok a hosszát, sokan nem fogjátok elolvasni. De azért szóljatok, ha tévedek!

Aki elolvasta, annak pedig köszönöm a figyelmet és az eddigi támogatást!

A verseket az alábbi linkekre kattintva tudod itt elolvasni:

Ördögöt az Angyalnak: LINK

Ülök az ablakban...: LINK

Zoey - Életem egy blogba vésve (54.rész)

54. rész

Egyszer volt, hol nem volt...

Úgy tűnik minden megoldódott, miután megbeszéltük Braddel, hogy túl sokat gondolkozik. Visszatért minden a jól megszokott kerékvágásba, és megint sokat beszélgettünk. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy beleszerettem, de erről neki még egyelőre semmit nem kell megtudnia. Bőven elég, hogy kezdek tisztában lenni az érzéseimmel iránta. Telt-múlt az idő, mi pedig éjt nappallá téve szinte megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk. Lassan már valami családi csomagra kéne váltanunk, mert a telefonomról a pénz nagy része 3 nap alatt lement. Plusz az övéről is. Tippeljetek, mennyit beszéltünk csak telefonon. Hangsúlyozom: CSAK telefonon.

Március 8-án, hétfő reggel hatalmas mosollyal az arcomon kaptam magamra egy rövid farmernadrágot és egy sötétkék trikót, felvettem hozzá egy sima kis fekete szandált, majd miután elraktam a táskámba a reggelimet, elindultam iskolába. Az épületben a már jól megszokott módon April várt. Leopárdmintás cicanadrágban és szegecses rózsaszín felsőben volt, amihez egyszerű, fekete bőrszandált vett fel. Haját szokásosan kiengedte, ami csak úgy szállt a levegőben, ahogy sietett felém amikor meglátott.

- Jó reggelt Zoey! - köszöntött vidáman a szőke lány.

- Jó reggelt April! - mosolyogtam vissza. - Büfé? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Büfé! - mondta határozottan, majd belém karolt. - Na és hogy telt a hétvégéd? - kacsintott a lány, mire én elpirultam. Nem azért, mert rám kacsintott. Inkább azért, mert pontosan tudtam, miért csinálta. Ugyanis a szombati napomat Braddel töltöttem. A Fayes-Lissás-Brades nap óta ez már a harmadik ilyen szombatom volt, hogy a fiúval voltam. Rajtunk kívül senki nem tudott a találkozókról, titokban tartottuk - Hűha! - vigyorgott az arcomon a lány. - Mesélj el mindent! - követelőzött. - Persze csak azt, ami publikus. - kötötte ki egyből.

- Naaa! - löktem picit oldalba a lányt.

- Na akkor hallgatlak. - kacsintott ismét, majd a büfés nénihez fordult. - Jó reggelt. Egy kakaós csigát szeretnék. - rám nézett. - Kávé? - kérdezte, mire én bólintottam. - Meg egy kávét két cukorral és tejszínnel. Ugye? - felém fordult.

- Igen és köszi. Holnap én hívlak meg a csigádra. - mosolyogtam.

Kifizette a reggelijét és az én kávémat, majd elindultunk az emeletre, az osztályterem felé, ahol még egy árva lélek se volt. Sőt, helyesbítek: az egész folyosón nem volt rajtunk kívül senki.

- Na akkor mesélj csak! - mondta izgatottan, miközben kivette a zacskóból a frissen vásárolt ennivalóját, én pedig a kávémat kavargattam.

- Hát jó... - ismét zavarba jöttem. Bár nem kellett nagyon győzködnie, eléggé nehézkesen sikerült belekezdenem a mesélésbe, azonban egy mély levegő és egy korty kávé után összeszedtem magam és elkezdtem:

Szombat reggel pontosan a kiírt 9:16-kor befutott Brad vonata a vasútállomásra. Én se sokkal előtte értem oda, hogy pontos legyek 9:15-kor, szóval amikor kiértem a peronra, már láttam a pár száz méterre lévő vonatot.

Reggel minden kiesett a kezemből: a fésülködésnek háromszor fogtam neki, az arcomat amikor mostam, a törölközőt ejtettem le, úgy voltam vele, hogy kávét inkább nem is iszok. Fogmosáskor (amikor már így is késésben voltam) a fogkefe csúszott ki a kezemből, az pedig természetesen a fogkrémes részével esett a felsőmre, így mehettem átvenni a pólót. Nagy nehezen sikerült elindulnom egy fekete farmerban, citromsárga felsőben és virágos szandálban.

A vonat elsiklott előttem, majd megállt. A szívem a torkomban zakatolt, a gyomromban ott voltak a pillangók. Alig vártam a pillanatot, hogy újra meglássam a fiút, amikor végre elérkezett ez a pillanat: leszállt a vonatról. A magas, vékony, mégis izmos fiút nem volt nehéz kiszúrni a nagy tömegben. Sötétkék póló volt rajta, amit azon a bizonyos mosolygós képen is viselt. Egy farmer volt még rajta egy sportcipővel. Rám nézett, én pedig azt hittem menten elolvadok. A szeme ragyogott, mintha ő is egész héten erre a percre várt volna, akárcsak én. Átverekedtük magunkat a tömegen, hogy odaérjünk a másikhoz. Komolyan mondom, ezt a pillanatot az a rengeteg ember olyan szépen el tudta rontani, mert úgy szálltak fel-le, mint valami marhacsorda. Nem akarok senkit megbántani, de ez akkor is így volt. Aztán amikor már ott állt előttem ismét Brad, már nem érdekelt a tömeg.

- Szia Zoey! - köszönt mosolyogva. Ez volt az a mosoly, amibe beleszerettem. Igen, ezt már határozottan tudom: szeretem!

- Szia Brad! - próbáltam visszafogni magam, de nem ment. Hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, ami elég vicces lehetett, mert az előttem álló fiúnak is szélesebbre húzódott a szája.

- Merre menjünk? - nézett át a már oszladozó tömegen. - Sétáljunk? - rám pillantott.

- Sétálhatunk. Olyan szép idő van. - mosolyogtam. Gyönyörű, napsütéses tavaszi délelőtt volt. Szebbet nem is lehetett volna kívánni. A madarak csiripeltek, a fák rügyeztek, egyszerűen minden tökéletes volt. Lesétáltunk a tengerpartra, leültünk a homokba és beszélgettünk. Bár addig, út közben is végig azt csináltuk.

- Olyan szép minden! - szívta magába a tavaszi friss levegőt, majd rám nézett.

- Igen, tényleg szép. - néztem a tengerre, aminek a hullámzó vizén gyönyörűen csillogott a napfény.

- Jó itt lenni... - mondta kicsit halkan.

- Nekem is jó. - mosolyogtam. - Alig vártam, hogy végre jó idő legyen. Erre tessék: jössz te, és hozod magaddal a jó időt. - löktem vidáman kicsit oldalba a fiút.

- Na látod! Milyen jó, hogy jöttem. - kacsintott egy nagy mosoly kíséretében.

- Tényleg jó! - jegyeztem meg kicsit halkabban, és nagy valószínűséggel el is pirultam.

- Zavarban vagy? - kérdezte mosolygósan.

- Nem... - mondtam, és a felhúzott térdeimre fektetett karjaimba temettem arcomat. Hiába tudta, így legalább nem látta. Az nekem már jó volt.

- Ne takard el az arcod. - mondta halkan és éreztem, amint próbálja „kiszabadítani” az arcomat a karjaim közül.

- Én nem... - elfordítottam fejemet a másik irányba. - Csak meleg van. - hazudtam az első dolgot ami eszembe jutott.

- Zoey... - hangja simogatta fülemet. Reménykedve ránéztem, bár akkor még magam sem tudtam, miben reménykedtem. Barna szeme csillogott a napfényben, a háttérben pedig a homokos part húzódott tovább. Haján is meg-megcsillant néha a Nap, miközben a szél is fújta egy kicsit. A látvány maga volt a tökéletesség.

- Ig-igen? - nyeltem egy nagyot. Valahogy idegesebb voltam most mellette, mint eddig bármikor, amikor a közelében voltam.

A szél az én hajamat is fújta, egyenesen bele az arcomba. Köszönöm Természet! Így lehet tökéletesen elrontani egy tökéletes pillanatot! Így hát jobb kezemmel arcomhoz nyúltam, azonban Brad gyorsabb volt. Hajam helyett ugyanis az ő kezét fogtam meg. Egy jóleső hideg futott végig rajtam, amikor hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. Komolyan mondom, nem viccelek. Abban a pillanatban nem gondolkoztam, csak behunytam a szemem és tettem azt, amire szívem vágyott. Ezután egy hideg kezet éreztem az arcomon, ami kisimította belőle egy tincset, majd államnál fogva picit feljebb emelte a fejemet. Lassan kinyitottam a szememet, magamat pedig Brad arcával találtam szemben. Hol számat, hol a szememet nézte, de én is ugyan így voltam vele. Egyre közelebb jött, végül elérkezett az a pillanat, amire már régóta vártam: megcsókolt. Rövid, mégis érzelmekkel teli csók volt. Puha ajka villámcsapásként érte a testemet. Arcát tenyereimbe vettem, így jeleztem, hogy nem akarom elengedni. Abban a pillanatban csak ő számított és én. A mennyben éreztem magam.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ültünk úgy ott, de szerintem nem sokáig. Nekem legalábbis kevésnek tűnt. Végül én húzódtam el, bár nem tudom miért...

- Én... sajnálom. Bocsánat. - kaptam ijedtemben a számhoz, amikor felfogtam a történteket.

- Miért kérsz bocsánatot? - csodálkozott. - Hisz én csókoltalak meg, nem?! - amikor ránéztem, mintha kicsit zavarba jött volna.

- Hát... - visszagondolva, tényleg ő volt.

- Vagy nem akartad? - mintha meglepődött volna. - Bár visszacsinálni nem tudom, de akkor felejt...

- Nem! - vágtam rá egyből. - Nem akarom... elfelejteni. - hangom egyre jobban elhalkult, és iszonyatosan zavarba jöttem, ezért inkább a kezem alatt lévő homokot kezdtem el nézni.

- Ennek örülök. - hangja még mindig kellemesen simogató volt. - Én se akarom. - kézfejemen megéreztem a tenyerét. A kis pillangók a hasamban azóta már rég meg is kergültek, pedig akkor még csak 11 óra körül lehetett.

- Nem sétálunk egyet? - törtem meg a pár másodperce honoló csendet.

- De. - pattant fel mellőlem. - Sétáljunk. - nyújtotta mosolyogva a kezét, hogy felsegítsen a homokból. Volt valami más a mosolyában. Valami... valami... boldogság.

Az én szám is mosolyra húzódott, ahogy kezemet a tenyerébe tettem. Felsegített, majd magához húzott. Testünk között egy hajszálat nem lehetett volna elvezetni. Arcunk is alig 15-20 centire lehetett a másikétól. Ez a táv egyre csak csökkent egészen addig, amíg egy felfújható strandlabda neki nem szállt a fejemnek. Nagyokat pislogva néztünk a bal oldalamra, ahol két kisfiú szaladt felénk egyszerre kiabálva:

- Sajnáljuk! - odaértek, én pedig odaadtam nekik a labdájukat.

- Semmi baj. - mosolyogtam rájuk.

- Köszönjük szépen! - vigyorogtak a kicsik, majd visszarohantak a szüleikhez.

- Hol is tartottunk? - fogta meg derekamat Brad és közelebb lépett. - Szabad? - kérdésekor, meg előtte is felváltva nézte a számat és a szememet. Óvatosan bólintottam egyet, majd újra megcsókolt. Átadtam magam az érzésnek és olyat éreztem, mint még soha. A forróság oda-vissza futkározott az ereimben. Kezeimet először a hasára helyeztem, onnan csúsztattam felfelé, míg végül nyaka mögött kulcsoltam össze őket. Eközben Brad egyre jobban szorított magához, de olyan jóleső volt, nem roppantott össze. Ujjaimmal haját piszkáltam: puha és selymes volt. - Zoey! - húzódott el hirtelen. Arca vörös volt, mint aki zavarban van. Szemei kikerekedtek, majd hirtelen elkapta a tekintetét.

Ezután megindultunk: bementünk a városba, kínait ebédeltünk. Utána már nem kószáltunk messzire, csak sétáltunk jobbra-balra még egy kicsit, mert 13:56-kor indult haza a vonattal, így a vasútállomás közelében maradtunk. Valami családi összejövetel volt náluk, így sietett haza.

- Lényegében ennyi volt. - mosolyogtam barátnőmre, aki a mesélésem alatt már meg is ette a csigáját, és végig érdeklődve figyelt.

- Szóval jól csókol? - kacsintott a lány miközben felkelt és a szemeteshez vitte a zacskót.

- April! - szóltam rá vigyorogva.

- Sziasztok. - lépett körünkbe egy hosszú, vörös hajú és zöld szemű lány, aki terepmintás miniszoknyát és fekete toppot viselt egy magasított szárú tornacipővel.

- Szia. - köszöntünk egyszerre szőke barátnőmmel.

- Bocsi, de meg tudnátok mondani hol a 46-os terem? Új vagyok, most költöztünk ide.

- A folyosó végén jobbról az utolsó terem. - mosolyogtam és balra mutattam. - Üdvözöllek az iskolánkban! Melyik osztályba jársz majd?

- Köszönöm. A 9.B-be. - mosolygott vissza. - Bernadette vagyok. - nyújtotta a kezét.

- Én meg Zoey. - kezet fogtunk. - Ő meg a barátnőm, April. - mutattam be a szőke hajú lányt.

- Örülök. - mosolygott még mindig a kis vörös. - Hívjatok csak Bernie-nek.

- Zoey! - sietett fel a lépcsőn Tyler. A tejföl szőke fiú fekete pólót, sima farmert és sportcipőt viselt.

- Szia Ty! Mi a baj? - csodálkoztam, miközben a már kihűlt kávémat kavargattam.

- Mit vegyek Destiny-nek szülinapjára? Rózsát és bonbont? Vagy valami ékszert? Esetleg karkötő vagy nyaklánc? Ma van a szülinapja és én teljesen elfelejtettem. - látszott, hogy ideges.

- Szerintem a rózsa meg valami édes jó lesz. - ahogy mesélt eddig róla, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem egy pénzéhes lány. Találkoztam is már vele egy párszor és nagyon aranyos volt.

- Suli után segítesz kiválasztani? - kérdezett, mire válaszul csak bólintottam. - Köszi, életmentő vagy. - kifulladva leült mellém és a falnak döntötte a fejét.

36. versem - Boldog Névnapot

Boldog Névnapot

Drága Nagypapánknak névnapja van ma,

Kit egy kis ajándékkal köszönt a 4 unoka:

Köszönet mindazért, mit kaptunk!

Köszönet mindazért, mit megtanultunk!

Köszönjük a szeretetet és sok-sok jóságot,

Köszönünk minden szépet, s boldogságot!

A finom ételeket, a szerető öleléseket,

A gyümölcsöt, zöldséget és a disznó öléseket.

Mi csak ezzel az aprósággal hálálhatjuk,

Nagyon boldog névnapot kívánunk!

/ 2015. 03. 17 /

Zoey - Életem egy blogba vésve (53.rész)

53. rész

Túl sokat gondolkozol!

Szombaton délután: miután Melissa és Brad is elindult a vonattal, én is hazafelé vettem az irányt. Végig Braden járt az agyam. A hasamban ott voltak a már jól megszokott pillangók, akik mindig ott vannak, amikor Rá gondolok.

Miért érintett ilyen rosszul, hogy alig beszéltem vele az utolsó órában? Miért szerettem volna többet vele lenni? Miért érzem úgy, hogy egyre fontosabb a számomra? Pedig olyan elérhetetlennek tűnik. Annyira mások vagyunk külsőre. Ő nagyon helyes, én pedig... én csak egyszerűen én vagyok.

Hazaérve leültem és megvacsoráztam anyával, Alexys-szel, meg pont ott volt nálunk Lewis is. Amint megláttam, egyből a nyakába ugrottam drága bátyámnak. Hiába vagyunk egy városban, még így is csak hétvégente látom sajnos, így nagyon megörültem neki. Este fél 8 után viszont visszament a koliba, így ismét 3-an maradtunk. Lassan elindultunk egymás után sorban fürdeni. Én anya után másodikként mentem, utána pedig beültem a gép elé. Írt Lissa és Fay is, hogy jól érezték magukat és máskor is lehetne ilyen. Mivel én is jól éreztem magam, nekem se kellett kétszer mondani, mert egyből belementem. Egy üzenet azonban nem jött, amit a legjobban vártam. Egy üzenet... Bradtől.

9 óra, de még mindig semmi. Kérdeztem tőle, hogy milyen volt az utuk, stb, de semmi válasz. Fent van. Kiadja, hogy elérhető, de meg se nézi, nem is válaszol. Fél 10-kor viszont már nem bírtam tovább, és rákérdeztem Melissánál, hogy mi van Braddel.

Melissa Preston: Brad szerintem már alszik

Melissa Preston: miért kérdezed?

Zoey Bale: írtam neki 8 óra után, de még azóta se válaszolt

Zoey Bale: azt adta ki hogy fent van, de akkor már lehet akkor se volt

Melissa Preston: most ment el aludni egy 10 perce kb

Zoey Bale: ja értem

Zoey Bale: akkor mindegy :)

Szóval alszik...

Lehet, hogy megint csak túlreagálom a dolgokat, vagy ilyesmi, de nagyon rossz előérzetem van. Na meg igazából hiányzik is. Tudom, hogy ez így korai, meg fura, meg minden, de akkor is hiányzik. Pedig alig pár napja ismerem. Mégis mintha már évek óta jóban lennénk.

De az a közös kép... az illata... a mosolya... az ajka...

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Megőrülök, hogy már órák óta nem beszéltünk, és egy szót sem írt. Már vége is lenne annak, ami még el sem kezdődött? Bár ilyen nem is lehetséges, igaz?

De akkor mégis mi történik? Miért nem tudom kiverni a fejemből, ha nem is vagyok szerelmes?

Terveztem, hogy írok neki egy üzenetet, hogy mégis mi történt vele, de végül nem tudtam volna értelmesen megfogalmazni. Lefeküdtem aludni, de végül csak forgolódás lett belőle és maximum 3 órát ha aludtam. Igen, utánaszámoltam. Nézegettem az órát, és a másodperc mutatóval együtt az agyam is kattogott. Néha egy-egy könnycsepp is kifojt a szememből, de nem tudom miért. Lehetséges, hogy ennyire fájt, hogy nem beszéltünk? Feltenném a kérdést, hogy kitaláljátok-e kin gondolkoztam, de úgyis rájönnétek, hogy Brad volt a téma.

7 óra után kikeltem az ágyból, mert már nem tudtam feküdni sem. Felkaptam magamra egy fekete melegítő alsót és egy kék pólót, a hajamat csak lazára felgumiztam, majd kimentem a konyhába. Alexys még aludt, anya viszont már kint volt a konyhában, és ott sürgött-forgott. Reméltem nem fogom megijeszteni az enyhén zombi kinézetemmel. Kicsit meglepődött, de próbáltam a teliholdra fogni, hogy amiatt nem aludtam jól.

Csináltam magamnak egy szalámis melegszendvicset, ittam egy kávét, aztán megetettem és megitattam Do-t, végül bementem a szobámba, kezembe vettem a telefonomat és felnéztem facebook-ra. Nem írt senki, csak kettő játékfelkérésem volt, semmi több, így letettem a telefont az íróasztalomra. Ám amikor leraktam, megszólalt. Üzenetem jött facebook-on.

Ahogy megláttam a küldőt, egyből nagyobbat dobbant a szívem...

Brad Preston: Szia. Bocsi, hogy az este úgy leléptem, de kicsit gondolkoztam délután. Ha esetleg újra össze szeretnél jönni volt barátoddal, nem akarok útban lenni. De akkor szólj ha kérhetem, mert nem akarok olyan vonat után futni, ami nem vesz fel.

Na igen... úgy tűnik, csak a név miatt dobbant nagyot. Viszont egy valamit nem értek...

Zoey Bale: Szia. Egyáltalán nem akarok megint együtt lenni vele. De hogy jutott ez eszedbe?

De várjunk! Akkor azért nem írt tegnap, mert azt hitte, hogy én meg Castiel... ? Vagy legalábbis, hogy újra vele akarok lenni? Ezek szerint mégis érdeklem?

A szívem... mintha már a gondolattól is kiugrott volna a helyéről, és rohant volna hozzá.

A fenébe!!! Ennyit arról, hogy még jó ideig nem leszek szerelmes. Megismertem Bradet, és az egész tervem romokban hever pár nap után...

Brad Preston: mintha kicsit jobban felzaklatott volna a hívása

De hát az...

Zoey Bale: csak azért mert nem akartam, hogy akármi tönkretegye azt a szép délutánt

Zoey Bale: tényleg nagyon jól éreztem magam veled / veletek

Talán ez már túl erős utalás volt... basszus!

Brad Preston: én is jól éreztem magam veled / veletek :)

Talán... talán... talán...

Zoey Bale: nekem még kell egy kis idő

Nem azért, hogy túl legyek Castielen. Biztos akarok lenni magamban és az érzéseimben... Brad iránt.

Brad Preston: annyi időt kapsz amennyit szeretnél, csak a fiú idegeit ne feszítsd túl :)

Zoey Bale: mert a fiú arra vár, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat? :)

Brad Preston: valószínűleg :)

Őőő... hogy is lyukadtunk ki itt?

Higgyétek el, én sem tudom. Meg eléggé félek is. Fogalmam sincs mennyire bízhatok meg benne. Nem ismerem még olyan régóta és olyan jól, hogy ezt tudjam. Bár olyat is lehet tapasztalni, hogy évekig nagyon jóban vagy valakivel és azt hiszed ismered és megbízhatsz benne, mégis hátba szúr. Persze csak képletesen.

De visszatérve Bradhez: úgy érzem, hogy nagyon gyorsan kezdek teljesen belezúgni!

Zoey Bale: túl sokat gondolkoztál az este... :)

Brad Preston: hidd el, nem aludtam valami jól. :)

Zoey Bale: ennek kicsit örülök, mert én sem.

Lehet rosszul tettem, hogy ezt leírtam neki. Lehet, hogy ezzel paranoiásnak tűnök vagy ilyesmi, de ezzel támadási felületet adtam neki. Egyből lejöhet neki, hogy kezdek belezúgni, amit később ki is használhat.

Lehet kicsit furcsa, de Castiel után félek bízni ilyen szempontból a fiúkban. Félek odaadni Bradnek a szívemet...

Ja, mert azt elfelejtettem veletek közölni, hogy Castiel együtt szilveszterezett Lysanderrel, Dorindával – amivel ugye még semmi baj nincs – és Vanessával. Természetesen erről nekem Dorinda mesélt, amikor rám írt, hogy mi újság velem, mert régen beszéltünk. Igazából nem akartam semmi részletet megtudni, de Dorinda boldogan mesélt. Erről azonban inkább máskor mesélnék. Castiel a múlt. Engem most egyedül Brad érdekel, senki más!

Csak és kizárólag Brad, aki talán fényt hoz az életembe. Egyetlen mosolyával képes lenne bearanyozni a napomat.

Én azt hiszem...

Brad Preston: miért nem tudtál aludni?

Zoey Bale: mert nem tudtam miért nem írtál.

Zoey Bale: fogalmam sem volt, hogy mit tehettem vagy mondtam, ami miatt megharagudtál rám

Brad Preston: sajnálom

Brad Preston: nem akartam

Zoey Bale: nem baj, de legközelebb inkább mondd el :)

Zoey Bale: túl sokat gondolkozol... :)

...azt hiszem beleszerettem.

Zoey - Életem egy blogba vésve (52.rész)

52. rész
Olyan távoli, olyan elérhetetlen...

- Szia Zoey! - köszönt a fiú még mindig mosolyogva.

- Szia. - nyögtem ki ennyit, ő pedig közelebb hajolt és adott két puszit az arcomra. Én persze egyből viszonoztam, de csak utána esett le, hogy huhh. Gyorsan Lissa nyakába ugrottam, hogy ne bukjak le a vöröslő arcommal. Végül elindultunk és kezdetét vette életem egyik legjobb délutánja!

- Na és hova menjünk? - kérdezte lelkesen Fay. - Uu, Zoey! Hol van az a park, ahol Willel voltál? - tette fel a kérdést, majd elgondolkozott.

- A virágoskertre gondolsz?

- Ki az a Will? - kérdezett közbe kicsit meglepődve Brad.

- Egy nagyon jó barátom. - mondtam egyből. - Olyan, mintha testvérek lennénk. - elmosolyodtam. Nem tudnék máshogy nézni Willre. Néha olyan, mint egy védelmező báty, néha meg mint egy segítségre szoruló kisöcs.

- Ja, értem. - vakarta meg idegesen a fejét Brad, és a balján haladó forgalmat kezdte el figyelni.

A járda elég széles volt, így Melissa ment a belül, én középen, Brad pedig a balomon, az úttest felől. Fay annyira izgatott volt, hogy előttünk sétált, néha szökkent egyet és ugrándozott is. Na meg néha megkaptuk azt is, hogy lassúak vagyunk, és siessünk már.

- Azt hittem a barátod. - mondta még mindig az autókat figyelve.

- Nem. Nincs barátom. - mondtam halkan. Nem szomorúan, inkább kicsit zavarban voltam. Ne kérdezzétek mitől jöttem zavarba, mert én magam se tudom.

- Miért érdekel, hogy van-e barátja? - mondta ki azt a kérdést Fay, ami nekem is átfutott egy pillanattal azelőtt az agyamon. Úgy éreztem még jobban elvörösödik az arcom...

- Hogy mondod? - nézett meglepődve a lányra a mellettem sétáló fiú. - Én csak megkérdeztem. - emelte védekezően maga elé a kezeit. Arcán semmi másra utaló, árulkodó jelet nem találtam és úgy éreztem, kicsit szomorú lettem és mintha hirtelen egy kis szúrást éreztem volna a mellkasomban.

- Ahaaa... - világította át szemeivel Fay. Talán ő látott Brad-en valamit, amit én nem? - Hát jó! - zárta le gyorsan ennyivel, amiből arra következtettem, hogy bár keresett volna, de nem talált semmit.

- Fay, itt jobbra. - mondtam az előttünk Melissával sétáló lánynak az irányt.

- Máris! - emelte magasba a jobb kezét és befordult az utcába. - Aztaaaa! - húzta el a szót amikor meglátta a virágoskertet.

- De szép! - csatlakozott Lissa is. - Brad! A fényképezőt! Gyorsan! - hangzott a „parancs” vidáman.

Fayt és engem is karon ragadott az egyik éppen már nyíló bokorhoz. Fogalmam sincs milyen virághoz, de szép rózsaszínes volt.

A fiú mosolyogva vette elő a kis fényképezőt. Mi hárman összeálltunk, és hatalmas vigyorral az arcunkon pózoltunk. Elkattant vagy háromszor a gép, mi pedig mikor milyen arcokat vágtunk. Így telt el legalább egy fél óra, hogy egyik helyről a másikra mászkáltunk és csináltattuk Braddel a képeket.

- Hova lett a telefonom? - szólalt meg végül Fay. - Valamelyik bokornál csúszott ki szerintem a zsebemből. - gondolkozott.

- Megnézem annál. - mutattam egy pár méterrel arrébb lévőre.

- Én megnézem az elsőnél. - mondta Brad, majd elindult. Melissa is ment volna az egyikhez, de Fay megállította.

- Segítenél nekem itt? - mosolygott a lányra. Nem mondhatnám, hogy valami nagy bokorhoz kellett volna a segítség. Valami sántít... Na mindegy. - Jajj, megvan! - mondta egy pár pillanattal később. - Végig a zsebemben volt. - vigyorgott kicsit erőltetve. - Bocsi! - vettem egy mély levegőt, majd visszaindultam hozzájuk. Brad is mellém csapódott, ahogy mentünk vissza a lányokhoz, persze nem szó szerint. - Állj! - szólt ránk, és tenyerét felénk emelte. - Bradről még nincs is kép! - mondta határozottan.

- Nekem már nincs kedvem fotózkodni, legalábbis egyelőre. - hangzott Lissától. Mi a...?

- Akkor majd én csinálok rólatok képet! Add ide a gépet. - hhheeeeeeee'??????????

- Hogy mi? - a mellettem álló fiú is csak nagyokat pislogott. Úgy tűnt ő se igazán tudja, hogy mi is van... Így nyújtotta át a követelőző lánynak a gépet.

- Mire készültök??? - kérdeztem nem éppen valami kedvesen. Túl jól ismertem már Fayt, hogy rájöjjek: készül valamire. Bár mivel egy képet akart rólam meg Bradről, nem volt nehéz kitalálni, mit is akar... Mit ne mondjak, nem lettem valami boldog. Nem arról van szó, hogy nem kedvelem Bradet, mert kedvelem! Talán jobban is, mint kéne, de még alig tudok róla valamit. Egy hete sincs, hogy ismerem, az Isten szerelmére! Ne akarjanak máris összeboronálni vele! Imádom Fayt és Melissát is, de... fuuuu!!! Nem vagyok oda érte, amikor Fay is ilyet csinál...

- Semmire! Esküszöm! - mosolygott lakeland-i barátnőm.

Nem hittem nekik, és ez látszott is rajtam...

- Nyugi, csak egy kép. - küldött egy ellenállhatatlan félmosolyt számomra Brad, amitől majdnem elolvadtam. Attól amit mondott, viszont egyáltalán nem. „...csak egy kép...” Tényleg csak egy kép lesz, de mégis...

- Na és Fay, mi újság Austinnal? - faggattam barátnőmet.

- Jól van, köszi. Nagyon távol vagytok egymástól... - intett felénk. - Álljatok közelebb egymáshoz! - engedelmeskedtünk. - Még egy kicsit. Még van vagy két méter köztetek! - végül alig pár centi maradt a köztünk lévő távolságból.

- Mosolyogjatok! - vigyorgott a gép mögül Melissa, végül exponált. Az első közös képünk. Vagyis... na... értitek. Tudom, biztosan nem lesz több, csak na... - Nem vagytok elég vidámak! - mordult ránk a lány. - Örüljetek már ennek a szép napnak egy kicsit jobban! - szólt, majd újra eltűnt a fényképező mögött és elkészítette a képet. - Uuuu, de jó lett! - mutatta meg Faynek, akinek szintén tetszett.

- Tényleg de jó lett! - vigyorgott, majd valamit odasúgott Melissának, aki csak még erőteljesebben mosolygott, majd egyetértő bólogatásba kezdett. - Tudom én! - kacsintott a lányra.

Fogalmam sincs, mit súghatott neki, de talán nem is akarom tudni...

Gondolkozásomat telefonom csörgése zavarta meg:

- Na, ez meg ki? - halásztam elő a zsebemből, és eléggé meglepődtem a hívó fél láttán.

- Ki az? - lépett mellém alacsonyabbik barátnőm. - Mit akar? - tágra nyílt szemei meglepődöttségről árulkodtak. Fayt is szerintem sokk-ként érte.

- Nem tudom... - mondtam halkan, a hívás pedig abbamaradt. - Visszahívjam? - néztem a mellettem álló lányra.

- Talán a többiekről akar beszélni. - vetette fel az egyik legkisebb eséllyel rendelkező okot. Végül azonban visszahívtam.

- Szia. Miért kerestél? - szóltam bele a telefonba, miután kicsit arrébb húzódtam Melissáéktól.

- Szia. Bocsi, véletlen csörgettelek. - hangzott Castiel rég nem hallott hangja.

- Ja, oké. - végül is túlzottan nem kavart fel. Talán sikerült elfelejtenem.

- De azért mesélj, mi van veled mostanában? El vagy tűnve. - most komolyan beszélgetni akar?

- Hát... megvagyok. Veled mi újság? - kérdeztem vissza puszta illedelmességből.

- Megvagyok, köszi. Várom, hogy tavasz legyen. - sejtem miért. - Mennék már motorozni. - lottóznom kéne...

- Elhiszem. - mosolyogtam. - Viszont én most lerakom ha nem baj, mert itt van nálam Fay, aztán...

- Jó, rendben. Akkor majd beszélünk még. - mintha mosolygott volna.

- Oké. Szia. - köszöntem el.

- Szia Zoey. - hangzott tőle is, majd leraktuk a telefont és visszamentem a többiekhez.

- Na? - kérdezte egyből Fay. - Mit akart Castiel?

- Castiel? - pörgött Lissa agya. - Ő nem... ?

- De. - vágtam rá hirtelen. - Amúgy csak véletlen csörgetett. - mondtam, megrántottam a vállam, majd elindultam az egyik irányba. - Nem ülünk be valahova? Én kezdek fázni. - próbáltam témát váltani, de mint általában, most sem sikerült.

- Mert ki az a Castiel? Egy régi barát? - kérdezte Brad.

- Nem éppen... - jegyeztem meg nem túl kedvesen. Nem Bradre voltam mérges. Sőt... senkire. Csak olyan jól indult a mai délután, de ezzel mégis tönkre vágta az egészet...

- Zoey volt barátja. - mondta kicsit halkabban Fay, de még így is túl jól hallottam azt, amit igazság szerint én is el akartam felejteni.

- Ja, értem. - néztem hátra a fiúra, aki mintha gondolkozott volna valamin. Ez ment egészen addig, amíg egy kis kávézóhoz nem értünk. Beültünk egy forrócsokira. Próbáltam néhány szót váltani közben Braddel, de valahogy nem tűnt olyannak a beszélgetés, mint interneten keresztül, vagy a délután kezdetén. Valami furcsa volt, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Ezek után megint sétáltunk egyet, de már 4 óra volt, így nem sokra maradt időnk. Faynek 16:45-kor indult vissza a vonat, így egyből a vasútállomás felé vettük az irányt, de persze tettünk egy kis kerülőt.

Elvittem őket ahhoz a helyhez, ami nekem hazafelé útba esik, és nagyon szép onnan a tenger. A lemenő nap fénye most is megcsillant a vízen. Ez a kép engem mindig újra és újra ámulatba ejt. Gyönyörű volt, és szerintem egy nap befejezéséhez nem is lehetne szebbet kívánni. Nem sokat időztünk sajnos itt sem, mert tényleg indulni kellett. Út közben oda és vissza is rengeteget bohóckodtunk, de Braddel nem tudtam beszélgetni. Vagy én találtam ki hülye témát, vagy ő adott túl egyszerű válaszokat, nem tudom. Végül azonban 42-re sikeresen beértünk a vasútállomásra, de Fay vonata már bent állt, így csak gyorsan elköszöntünk és már pattant is fel a vonatra. Pillanatokkal később becsukódtak az ajtók, a vonat pedig elindult. Hárman maradtunk...

- Jó nap volt. - jegyezte meg mosolyogva Lissa. - Jól éreztem magam. - ölelt át barátnőm.

- Igen, én is. - öleltem vissza, válla fölött pedig testvérére pillantottam, aki éppen a hamarosan induló vonatok listáját nézte.

- Nemsoká indul a miénk is. - biccentett fejével a táblára. - 16:56-kor indul, de még nincs bent.

Szomorú lettem, hogy hamarosan ők is hazaindulnak. Nagyon jól éreztem ma magam velük. Rengeteget beszélgettünk, hülyéskedtünk és nevettünk így négyen együtt. Kár, hogy máris vége a délutánnak.

A vonat befutott...

- Időben jött. - állapította meg Brad, amikor az órájára pillantott. - 16:50 van.

- Akkor ideje búcsúzkodni. - mondta Lissa, és szomorúan közelebb lépett hozzám és megölelt. Szorosan visszaöleltem drága barátnőmet, majd adtunk egymásnak 2-2 puszit. Most a másik búcsú következett... Braddel.

- Hát akkor... - kezdtem bele.

- Szia. - mondta, és adott két puszit az arcomra. Vagyis... inkább másfelet. A második puszi ugyanis kicsit félrecsúszott, és félig a számra ment.

- Szia. - köszöntem én is, ahogy ezután egyből szálltak is fel, hogy legyen helyük.

A vonat elindult. Pár pillanatig még integettünk, majd hazaindultam.

Brad... a mosolya, a szája... Úristen! A szája! Meg az én szám! Búcsúzáskor!

Milyen finom puha volt... - jobb kezemmel szám sarkát érintettem meg, ahol a fiú ajka az enyémhez ért. - Vajon véletlen volt, vagy szándékos? - merült fel bennem a kérdés, bár tudtam a választ. Hisz’ hogy is lehetett volna szándékos? - Tiszta hülye vagyok... - állapítottam meg jogosan. - Miért adna nekem direkt ilyen „félresikerült puszit”? A végén szinte nem is beszéltünk semmit. Bolondság lenne azt hinni, hogy esetleg tetszem neki. Még ilyenre gondolni is fura... - elfintorodtam. - Egyáltalán miért is lenne így? Csak mert én örülnék neki? Baromság!

Kicsit tetszik Brad, ez igaz... - még elmélyültebben gondolkoztam. - Na jó, kicsit azért jobban. - léptem még párat. - A fenébe is! Miért gondolok rá folyton??? Miért van az, hogy szinte érzem a kis lepkéket a hasamban, amikor rá gondolok? Most meg, hogy itt volt mellettem, mintha ezek a kis lepkék ki is akartak volna törni belőlem. Nem akarok szerelmes lenni. Még nem. Főleg nem úgy, hogy még egy hete se ismerem. De akkor miért érzek így? Nem akarom... Nem akarok még senkit! Én igazából... félek.

Félek a csalódástól és hogy csalódást okozok. Félek szerelmesnek lenni. Félek, hogy elbukok. Én egyszerűen... félek hinni, félek bízni... - szemeim sarkában egy-egy könnycsepp jelent meg. - Mi ez? - kaptam a szememhez és letöröltem a könnyem. - Máris sírnék miatta?

A korlát, ahol nemrég még velük sétáltam. - értem a részhez, ahonnan a tengert néztük. A bal oldalamra pillantottam, ahol akkor a fiú állt mellettem. - Közel, mégis távol... - jutott eszembe ez a gondolat. - Hiába volt egy fél méterre tőlem, mégis mintha kilométerekre lett volna. Olyan távolinak tűnt. Olyan... elérhetetlennek. Mégis... olyan jó volt a délután.

Szerkesztői felhívás! - Holnap 52. rész!

Helló Mindenki!

Újra itt vagyok, holnap pedig az 52. részt is hozni fogom magammal. Remélem már várjátok és még nem felejtettétek el, hogy mi is történt az előző részben. Ha mégse rémlik, nyugodtan olvassátok el újra.

Csak kattints ide -> 51. rész

Viszont csak estefelé hozom majd, de addig kérlek titeket, várjatok türelemmel. Már nem kell sokáig körmöt rágni idegességetekben. ;)

35. versem: Borús az égbolt

Borús az égbolt

Borús az égbolt, elbújt a Nap.

Itt vagyok egyedüli, elunt magam,

S mintha eső folyna le ablakomon,

Úgy folyik le egy könnycsepp az arcomon.

Borús az égbolt, elbújt a Nap.

Elvagytok ti mind együtt untalan.

Nem vagyok én senkihez tartozó,

Csak egy ember, egy álmodozó.

Borús az égbolt, elbújt a Nap.

Nincsen nyár, csak elmúlt tavasz.

Ősz köszöntött az életembe,

Ami hideg úton a télbe vezet.

/ 2015. 02. 07 /

34. versem: Boldog vagyok!

Boldog vagyok!

Boldog vagyok!

Puha homokban lépkedek.

A Nap is ragyog

Ahogy fürkészem a kék eget.

Miattunk csillog a tenger,

Miattunk kel fel a Nap,

Ahogy kettőből egy lett,

Azóta minden közös feladat.

Jóban-rosszban együtt vagyunk,

Közösen oldjuk meg a gondunk,

Összebújva, együtt alszunk,

Ez az életünk, a Sorsunk!

Boldog vagyok!

Puha homokban lépkedek.

Megsimítom arcod,

Végül megcsókollak, Édesem!

/ 2015. 02. 07 /

33. versem: Magány

Magány

Reszketve egy szikla peremén állok,

Miközben sírva a nevedet kiáltom.

Mondd, ugyan szeretsz-e még?

Mondd, harcolnál-e szerelmemért?

Vajon fontos vagyok, vagy csak úgy mondod?

Vajon én vagyok a legbosszantóbb gondod?

Remegő szívemet tartod a kezedben,

Remegve várja, hogy azt mondd: "Szeretlek!".

Neked van egy mindent elsöprő szenvedélyed,

De kérdezem: "Mindebbe én is beleférek?"

Mondd hát a választ, mire könnyezve várok!

Mondd hát, mi vagyok? Áldás vagy átok?

Suttogd nevemet a Holdfényes éjszakán!

Suttogd, mire hajnalodik, s kivirul a látóhatár!

Miért nem szólsz? Miért nem érintesz?

Lelkeink között nagy falat építesz?

Miért? Mondd, miért nem szeretsz már?

Szádhoz miért nem engeded közel a szám?

Remegő szívvel, s könnyező szemekkel gondolok Rád,

Szerelmem kötelét nyakamon viselve töltöm az éjszakát.

Te vagy az egyetlen, szívem legnagyobb darabja.

Őszintén szeretlek! Kérlek, ne hagyj magamra...

/ 2015. 01. 30 /

32. versem: Mindennél jobban, Örökké szeretlek!

Mindennél jobban, Örökké szeretlek!

Fájdalommal teli minden óra, perc és pillanat,

Ha nem látom arcodat, s nem hallom hangodat.

Egyedül vagyok! Senki nincs mellettem.

Egyedül vagyok! Könnyes a szemem.

Magányos szívem Hozzád húz,

Magányos lelkem is Feléd nyúl.

Szívem összeszorul: Rád gondolok!

Szívem belesajdul: hiányzol nagyon!

Te vagy az, kiért életemet áldozom.

Te vagy az, kinek szívemet átnyújtom.

Vár majd Rád egy új, szebb, s jobb élet.

Vár majd Rád egy látomás a kék égen.

Egy közös kép, s egy rövid üzenet:

"Mindennél jobban, örökké szeretlek!"

/ 2015. 01. 30 /

Zoey - Életem egy blogba vésve (51.rész)

51. rész

A nagy találkozás

A Willel való randin - ami nem is volt randi - nagyon jól éreztem magam. Sokat beszélgettünk és nevettünk. Azóta is naponta beszéltünk jó néhány óra hosszát telefonon és facebook-on vegyesen. Hamar elérkezett a téli szünet, amit Gibsoniában töltöttem mamáéknál a családdal.

Idő közben Tyler összejött egy Destiny nevű lánnyal és nagyon jól néznek ki együtt. Szerencsére Castiellel nem találkoztam az idő alatt, mít otthon voltam, Kathlynnel pedig azóta se beszéltem. Egyre kevesebbet beszélek Valerievel és Fayjel, na meg ugye a többiekkel is. Tudom, hogy ők is rengeteget tanulnak főleg most, hogy itt a félév. Nálunk is mindenki gőzerővel tanult a jobb jegy reményében.

Willel megbeszéltük, hogy nem erőltetjük a dolgot. Nagyon kedveltem, de mégsem volt meg az a plusz, ami miatt belemennék egy kapcsolatba. A tavasz első napján, március 1-jén hatalmas meglepetés ért, ugyanis délután éppen telefonon beszéltem Willel, amikor:

- Egyébként... összejöttem valakivel. - nyögte ki halkan a fiú. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Váratlanul ért, de végül is örültem a hírnek.

- Komolyan? - pislogtam nagyokat, mégis boldog volt a hangom. - Ennek örülök! Gratulálok! - vigyorogtam, mintha csak én találtam volna valakire.

- Köszi. - tuti, hogy zavarba jött!

- Na ééés? Ki az a lány? - tudakoltam huncut hangon. - Mesélj! Mesélj! Mesélj! - utasítottam.

- Hope-nak hívják. - csend állt be. Ennyi? Komolyan ennyivel akarja kiszúrni a szemem? Csak a neve? Most ugye nem gondolja komolyan?

- Tovább! - mondtam határozottan. - Ugye nem gondoltad, hogy csak a neve érdekel? - kuncogtam, miközben hanyatt dőltem az ágyamon.

- Valahogy sejtettem, hogy nem csak az. De kíváncsi voltam meddig bírod. - na szééép. - De hát mire vagy kíváncsi? Barna a haja, a szeme, gyönyörű, vicces, fantasztikus és …

- És belezúgtál. - kezdtem el kacagni. Furcsa volt egy fiútól hallani ilyen „beszámolót”.

- Ig... igen. - vallotta be.

- Örülök! - mosolyogtam. - Tényleg!

- Köszi. - mosolygott. - Na és te hogy állsz fiú ügyben? - kérdezősködött.

- Szokásosan. - nevettem kínomban és a szabad bal kezemet az arcomra raktam.

- Biztosan lesz neked is valaki. - biztatott.

- Hát, nagyon remélem! - mosolyogtam, és arcomról levéve a kezemet a fehér plafonomat kezdtem el bámulni. - Viszont... - fordultam a hasamra. - Annak örülök, hogy te megtaláltad Hope-ot. - mosolyogtam. - Mesélj még rólaaa! - húztam el az utolsó szót, hátha jobban hatok így rá.

- Mi érdekel? A hobbija? Vagy mi?

- Az is. - fordultam vissza a hátamra. Így valahogy kényelmesebb volt feküdni.

- Hát táncol, meg zenekarban is játszik, mint klarinétos. Meg tudod mi a legjobb benne? - tett fel egy találós kérdést, amire nekem egyetlen válasz jutott csak eszembe:

- Hogy szeret téged? - tettem fel a számomra már egyértelmű választ.

- Pontosan! - vágta rá, majd mindketten elnevettük magunkat.

Csak pár percet beszéltünk, utána leraktuk mert ment tanulni.

- Nekem is ideje lenne tanulnom. - gondolkoztam. - De nem akaroook! - hasaltam vissza az ágyra, fejemre téve a párnámat. - Ki a...? - furcsálltam. Csörgött a telefonom. Egy olyan ember neve íródott ki a képernyőre, akivel már jó néhány hete beszélgetek. Egy facebook-os csoportban ismertem meg. A neve pedig Melissa Preston.

- Szia Lis! - köszöntöttem vidáman a lányt. Nagyon jókat tudtunk mindig beszélgetni és szinte a kishúgomként tekintettem rá. Amúgy kiderült, hogy majdnem egy idősek vagyunk, csak ő májusi születésű én meg előző év szeptemberében születtem. Szóval a lényeg, hogy jól elvagyunk!

- Na szia Zoey. Zavarlak? - kérdezte. De mivel annyira nem tudnék úgyse belemerülni a tanulásba...

- Dehogy! Mesélj, mi újság? - ültem az ágyam szélére törökülésben.

- Tudod, hogy van a blogom. - kezdett bele. - Van egy új rész, de tudod milyen a helyesírásom... Szóval... átnéznéd nekem? - bújt ki a szög a zsákból.

- Igen! - vágtam rá egyből. Imádom az oldalt, de annyira a helyesírási hibák nem vészesek. Azonban boldoggá tett, hogy megkért, ezért gondolkozás nélkül rávágtam válaszom.

- Nagyon köszi! - küldött egy puszit a mikrofonba. - Egyébként te hogy állsz a versekkel? - igen, szoktam verseket írni. Nem nagy valamik, igazából csak az érzéseimet adom ki olyasmi formákban, mint a versek vannak. Nekem is van egy weboldalam, amire fel szoktam rakni a legújabbakat, de most úgy nincs semmi ihlet.

- Nincs miről írnom, szóval most egy ideje már szünetel a dolog. - elszomorodtam. - Ha most mégis sikerülne egy verset összehoznom, a nagy semmiről írnék. - gondolkoztam.

- Jól van, jól van! - mondta valakinek, a telefonon kívül. - Figyi, Zoey! Tesóm kérdezi, hogy van-e olyan versed ami nincs fent a blogodon. Szívesen elolvasná azokat is, ha vannak. - mondta, én pedig meglepődtem.

- Van 1-2, de azok nem véletlen nincsenek fent sehol. - azok tényleg olyanok, amiket az asztalfiókon kívül más nem láthat! - De miért érdekli? Tetszettek neki amik fent vannak, vagy annyira rosszak, hogy az már vicces? - valahogy nem volt mindegy a válasz.

- Ez hülye kérdés volt! Hát persze, hogy tetszettek neki. Múltkor látta ahogy olvastam az egyiket és megtetszett neki. Aztán mondta, hogy küldjem el a linket és elolvasta a többit is. Remélem nem baj.

- Dehogy baj! - vágtam rá egyből. - Örülök, ha tetszettek. - mosolyogtam. - Nem is mondtad, hogy van lánytesód. Azt hittem csak két fiú van.

- Mert tényleg csak a két fiú van. Egy bátyám meg egy öcsém. A verseidet a bátyám olvasgatta. - lefagytam. Nem gondoltam volna, hogy pont a nagyobbik tesója fogja olvasni a verseimet.

- T-tényleg? - zavarba jöttem. - Izé... köszi. - mosolyogtam.

Még pár perc beszélgetés után egy találkozót beszéltünk meg szombatra itt Miamiban.

Másnap Fay-jel tudtam beszélgetni 2 és fél órán keresztül, de csak facebook-on. Ő is ismeri Melissát, és mivel amúgy is meg akart már látogatni, megbeszéltem vele is a szombatot, így ők is tudnak majd találkozni.

Szerdán egy új ismerősnek jelölésre kaptam fel délután a fejem, ahogy a facebook-on böngésztem. A családneve ismerős volt, viszont egy pillanatig nem tudtam hova rakni. Azonban gyorsan rájöttem, hogy kinek a kicsodája. Ő volt az a bizonyos személy, aki Lisnek a bátyja: Brad Preston. Be kell valljam, nagyon helyes. Igen, elkezdtem nézegetni a képeit, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyetlen egy képnél megálltam. Mosolyog. De az a mosoly egyszerűen... hát huhh. Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs mennyi ideig néztem a képet, vagy szólt-e anyu, vagy akármi. Csak néztem a mosolyát és... megszűnt a világ. Ez már pedig így elég bizarr volt. Soha nem történt még ilyen, de ezt Lis se tudhatja meg, Brad meg aztán főleg nem. Végül eljutottam addig, hogy vissza is jelöltem. Ezen eset után egész nap csak Az a mosoly járt a fejemben. Estefelé fürdés után felmentem még egy kicsit facebook-ra. Váratlan üzenet fogadott.

Brad Preston: Szia

Brad Preston: Megkapom az asztalfióknak írt verseidet? :)

Mosoly... mosoly... mosoly... mosoly... MOSOLY!

Mi a fene történik velem???

Zoey Bale: Szia

Zoey Bale: Nem véletlen, hogy eddig egyedüli közönség az asztalfiók volt. :)

Zoey Bale: Nem lettek olyanok, hogy az ember szívesen mutogassa őket :)

Gondolom nem kell mondanom, de maximum két perc kellett, és már landoltak is nála a versek, az a szám szerint három darab. Na de a lényeg, hogy fogalmam sincs hogyan, de én személy szerint arra kaptam fel a fejem, hogy hajnali fél 2 van. Végig beszéltük az egész estét. Azt pedig, hogy „végig”, úgy értettem, hogy csak egy negyed órán keresztül nem beszéltünk, amikor 9 óra után elment fürdeni. De szerintem reggelig is simán tudtunk volna beszélni, ha nem kelünk mind a ketten korán. Ő 6-kor én pedig fél 7-kor, és bár nem voltunk olyan fáradtak, valamennyit csak kellett aludni suli előtt. A gép kikapcsolása után befeküdtem az ágyamba, de ahogy becsuktam a szemem egyből az a kép volt a szemem előtt, amin mosolyog. Én pedig... mosollyal az arcomon, így aludtam el.

Ezek után folytattuk a beszélgetést, és a minimum ameddig fent voltunk az az 1 óra volt, a maximum pedig a fél 3, szóval elég jól bírtuk. Bár mind a ketten majd elaludtunk a suliban, egyszerűen alig tudtuk abbahagyni a beszélgetést. Az iskolában is szünetekben – meg néha órán is, de anyának egy szót se! – folyton csak a telefont nyomkodtam. Megtudtam róla, hogy szeret sportolni, és nagyon jól kézilabdázik. Elküldte az egyik meccsét is, ami fent van az interneten. 31 gólból 11-et ő szerzett, szóval tényleg ügyes. Elsőre kiszúrtam a 6-os játékost, vagyis Őt. Sajnos egy picit sem értek ehhez a játékhoz, de nagyon erős késztetést érzek arra, hogy megtanuljam. Ezen kívül 192 cm magas, szóval nálam pontosan 30 cm-rel magasabb. Na meg annyi dolgot beszéltünk még, hogy azt most sok lenne felsorolni, szóval egyenlőre elégedjetek meg ennyivel.

Végre elérkezett azonban a várva várt szombat. Nagyon készülődtem, hiszem két barátnőm is meglátogat ma. Vonattal jönnek mind a ketten, csak más irányból. Fay vonata 13:05-re ér be, Lis-é pedig 13:16-ra van kiírva. Fay érkezése előtt negyed órával már ott ácsorogtam a váróteremben, és a táblát figyeltem. Várhatóan pontos lesz, aminek nagyon örültem.

Végre elérkezett az idő: Fay leszállt. Egyből drága barátnőm nyakába ugrottam, hiszen már nagyon hiányzott. Körmöt rágcsálva vártuk a másik vonatot, ami kivételesen 3 perccel még hamarabb is futott be, mint ahogy eredetileg ki volt írva. Fay egyből Lissa nyakába ugrott, amint a lány leszállt a vonatról. Én pedig csak ott álltam tőlük két méterre, utána pedig teljesen lefagytam, ugyanis...

- Zoey! Hoztam neked valakit. - kacsintott rám újdonsült barátnőm, majd fejével az éppen leszálló fiú felé biccentett, aki nem volt más, mint: Brad. Köpni-nyelni nem tudtam, csak nagyokat pislogtam ahogy mosolyogva sétál felém. Értitek: mosolyogva! Engem meg ne kapjon el az idegbaj, amikor már vagy negyed óráig olyan jól bírtam, hogy nem gondoltam a mosolyára. Erre itt van előttem, teljes életnagyságban, és Mosolyog!!! Éreztem, ahogy arcomat elönti az árulkodó pír. - Minden oké? Vörös az arcod. - állapította meg a számomra már egyértelmű dolgot Lis.

- Minden oké. Csak... megcsapott egy hideg szellő, meg kicsit fázok. - mondtam az első hazugságot, ami az eszembe jutott.

- Szia Zoey! - köszönt a fiú még mindig mosolyogva.

- Szia. - nyögtem ki ennyit, ő pedig közelebb hajolt és adott két puszit az arcomra. Én persze egyből viszonoztam, de csak utána esett le, hogy huhh. Gyorsan Lissa nyakába ugrottam, hogy ne bukjak le a vöröslő arcommal. Végül elindultunk és kezdetét vette életem egyik legjobb délutánja!

31. versem: Ördögöt az Angyalnak

Ördögöt az Angyalnak

Kis ördögöm, hozzád szólok!

Éjszaka, ha csak forgolódok

S nem talállak sehol magam mellett,

Szomorúság tölti el szívemet, s lelkemet.

Fontos személytől kaptalak!

"Ördögöt az Angyalnak?"

Jöhetnek a kérdések,

Egy szó a válasz a kérdésre:

"Szeretlek!" - suttogom halkan.

Reggel, este, s ha beköszön a hajnal,

Legelső gondolatom mindig csak Te vagy,

Az erőm örök forrása is csak Te vagy!

Kis ördögöm mondd meg annak, kitől kaptalak:

"Szeretem azt, ki egy Ördögöt adott egy Angyalnak!"

/ 2015. 01. 21 /

VERSÍRÓK KLUBJA a facebook-on!

Kedves Olvasóim, Látogatóim!

Sajnos még most sem részt hoztam, viszont szeretnék megkérni minden olyan személyt, aki szeret verset írni, hogy csatlakozzon a most induló csoporthoz! Mindenki saját versét szeretettel várjuk. Van olyan versed, amit eddig senkinek nem mertél megmutatni és csak az asztalfiók látta? Most itt a lehetőség, hogy megmutasd egy olyan helyen, ami Érted van! Segítjük egymást: tanácsokkal látjuk el egymást és véleményezzük a versedet! Nem kell félni, nem harapunk.

Szóval ha szeretsz verset írni, látogass el hozzánk az alábbi linkre kattintva:

LINK

Mindenkit nagy szeretettel várunk! Csatlakozzatok!