Zoey - Életem egy blogba vésve (55.rész)

55. rész

Történések sorozata

Iskola után Tylerrel bementünk a városba, ahol nézett Destiny szülinapjára ajándékot. Először egy virágboltba mentünk, ahol az eladó néni nagyon kedvesen fogadott minket. A fiú elmesélte, hogy mik az elképzelései a csokorral kapcsolatban, a néni is adott neki néhány tippet a virággal kapcsolatban, majd elkészítette a kívánt vörös rózsacsokrot. Eközben én nézelődtem a gyönyörű virágok között.

- Zoey! - szólt Ty, amikor elkészült a csokor és kifizette. - Mehetünk tovább? - kérdezte, én pedig hátrafordultam és szerintem a szám is tátva maradt. A csokor egyszerűen eszméletlenül szép lett. Én is elfogadtam volna, csak mondjuk nem Tylertől. De hát ezt már tudjátok.

- Persze, mehetünk. - elköszöntünk, majd tovább indultunk.

Útban egy édességes bolt felé drága osztálytársam csak úgy bombázott a kérdésekkel:

- Na és egyébként mi újság?

- Minden rendben van. - nem igazán értettem a kérdését, hogy mégis hogy jött ez így neki hirtelen.

- Mármint a fiúk terén. - mosolygott rám, mint aki mindent tud. - Gyerünk már! Mesélte Will! - vigyorgott az elején, aztán pedig hirtelen észbe kapott. Ugyanis az említett William Gray a szavát adta, hogy nem mondja el senkinek, hogy mi történt Braddel meg velem.

- Mit is mondott pontosan? - csodálkoztam.

- Csak annyit, hogy van valami Bratt nevű srác, ...

- Brad. - javítottam ki halkan.

- Akibe bele vagy zúgva.

- Nem is...

- Zoey! - nézett rám komolyan és mindent tudóan.

- Talán... de csak egy kicsit... - pirultam el.

- Na, hallgatlak. - mosolygott.

- Bradnek hívják, …

- Csók volt már? - vigyorgott. - Na? Na? - bökött oldalba a könyökével én pedig elpirultam.

- V-volt. - kár lett volna tagadni. - De most szombaton volt az első.

- Szóval akkor ti most együtt vagytok már nem?! Vagy... hogy vagytok? - gondolkozott.

- Hát... igazából fogalmam sincs. - de eközben... - Ó, megérkeztünk! - vigyorogtam. - Jajj, de kár! Majd később mesélek! - őszintén? Nem terveztem, hogy folytatom a „beszámolót”.

- Ne örülj annyira! Szavadon foglak! - kacagott, majd utánam indult, hogy megvegyük Destinynek az édességet.

Fél órás válogatás után végre megtaláltuk a megfelelőt: egy szív alakú, eper ízesítésű bonbon volt. Furcsa volt Tylerrel vásárolni, mivel a fiúk általában nem szeretik az ilyeneket, erre ő válogatott fél órán keresztül. Na de mindegy is. Szóval, miután befejeztük a vásárlást, ami közben sajnos nem sikerült megúsznom a vallatást, kikísértem a buszhoz, majd én is hazaindultam. Elővettem az úton a telefonomat, és elkezdtem leírni Bradnek, hogy mi történt ma. Persze azt, hogy ki lettem faggatva, kihagytam. Valami rokonlátogatásra mentek ma délután, szóval csak később tudja majd elolvasni.

Este ismét felnéztem facebookra, de még nem jött válasz. Azonban Bernie ismerősnek jelölt, aminek azért megörültem. Aranyos lánynak tűnik, szóval eddig minden rendben. 9 óra után elmentem fürdeni, majd visszaültem a géphez.

Brad Preston: örülök, hogy jól telt a napod :)

Brad Preston: mi meg végre hazaértünk, de hogy őszinte legyek, egész délután hiányoltalak

Zoey Bale: én is hiányoltalak téged

De még mennyire, hogy hiányoltalak!!!

Nem sokat beszéltünk már, mert eléggé ki voltunk mind a ketten merülve. Másnap azonban végig beszélgettünk ismét, bár arról még mindig nem esett szó, hogy akkor mi most együtt vagyunk-e, vagy nem. Amikor visszaemlékszek, hogy milyen volt a csókja, akaratlanul is behunyom a szemem és magam elé képzelem. Hülye fejet vághatok, mert a suliban mindig elkezdenek rajtam ilyenkor nevetni, amitől elég kínosan érzem magam.

Péntek este ismét sokáig fent maradtunk, és már nem igazán bírtam magammal. Muszáj volt rákérdeznem, hogy akkor most hogy is vagyunk. Elég döcögősen, de sikerült megkérdeznem, amit meg akartam. Végül kiderült, hogy ezt már ő is meg akarta egy párszor kérdezni, csak valahogy soha nem úgy jött ki a dolog. Mégis azt mondhatom, hogy életem egyik legboldogabb napjának a másnapot mondhatom, amikor ismét találkoztunk, és attól a naptól számítjuk a kapcsolatunkat. Igen, összejöttünk. A nap pedig, amikortól ezt boldogan hirdetjük, április 3-a (szombat). Az órára és percre pontosan sajnos már nem emlékszem, de valamikor délután 2-3 között lehetett. A lényeg, hogy nagyon boldog vagyok! Vasárnap elmondtuk a szüleinknek és a szűk családnak, este pedig ki is tettük facebookra. Természetesen hétfőn April és Ty is letámadott a kérdésekkel, de hirtelen azt se tudtam volna megmondani, hogy engem hogy hívnak. Olyan kérdésekre tudtam csak válaszolni, hogy mikor jöttünk össze, és hogy a szüleink tudják-e már. April tett fel egy jó kacifántos kérdést is, aminek már az elején elvesztettem a fonalat, úgy az első 3 szónál. Szóval arra már nem is emlékszem. Lewis persze, mint egy védelmező bátyus, egyből találkozni szeretett volna vele, amikor vasárnap megtudta, de egyelőre csak képet tudtam neki mutatni. Ja, és közös képünk is van már, amit majd talán egyszer megmutatok, ha jó hangulatom lesz.

Hiába voltam akkor olyan boldog, hiszen most is, mint általában, rossz dolog történt. Dorothyt, a kis házi kedvencemet, kedden délután elütötte egy busz, amikor hirtelen kiszökött. Soha nem csinált még olyat. A kapun kívülre is csak pórázzal, sétáltatáskor vagy oltáskor ment ki. Egész este sírtam, és a régi képeit néztem. Kellett két hét, mire nagyjából rendeztem magamban a dolgokat. Jó ideig nem szeretnék most semmilyen háziállatot. Brad mellettem volt, amikor csak tudott, az első hónapfordulónkon pedig egy nagyon szép napot töltöttünk a vidámparkban. Az iskolát egész jó eredményekkel zártam, és szerencsére az osztályból senki nem bukott meg.

Május végén Brad és Melissa születésnapja egybe volt tartva, ahova engem is meghívtak. Először voltam náluk, és boldogan ismerkedtem meg a szüleikkel, Robinnal és Kevinnel, akik azzal fogadtak, hogy tegezzem őket. Ja, és persze nem hagyhatom ki a felsorolásból Mikeot sem, Lissáék öccsét.

Július 3-án történt az, hogy először aludtunk együtt, amikor 3 hónaposak lettünk. Mielőtt arra gondolnátok, semmi nem történt. Pedig azt hittétek, mi? Kis huncutok! Még csak 16 vagyok, Brad pedig 17, és nem sietünk sehova.

Július végéhez közeledtünk, 23-a volt, amikor elmentünk 4-esben, Melissával és Michaellel pizzázni, a Kingbe. Hatalmas pizzát kaptunk, amit mi lányok a végén éppen, hogy le tudtunk gyűrni, a fiúknak azonban semmi problémájuk nem volt vele. Elmentünk utána biliárdozni, csocsózni, sőt, még bowlingozni is. Soha életemben nem játszottam még ilyet, ami eléggé meg is látszott rajtam. Biliárdban az első menetben letaroltuk a fiúkat, akik valahogy nem tudtak rendesen csapatban lenni. Mi viszont nevetgéltünk, bohóckodtunk drága barátnőmmel. A másodikban viszont úgy tűnt, hogy az ellenkező nemből álló kis csapat össze tudott hangolódni, akkor mi kerültünk az aljára a listának. Miután kiegyeztünk egy döntetlenben, a csocsónál csapattársakat cserélgettünk: először Braddel, majd Melissával, végül pedig Michaellel játszottam. Ahhoz képest, hogy akkor találkoztunk másodjára, nagyon jól kijöttünk egymással.

Hazaérve Bradékhez Kevin egyből hívott minket vacsorázni, de mi Melissával még a pizza hatása alatt voltunk, így megköszöntük a meghívást, de inkább kihagytuk.

- Gyere nővérkém! - fogott karon a lány, és behúzott a szobájába. - Képzelt, találtam egy tök jó animét!

Mielőtt megkérdeznétek: igen, szoktam animéket nézni. Nem napi rendszerességgel, de szoktam.

- Tényleg? És milyet? Ugye nem véres? - kerekedtek ki a szemeim. Nem igazán bírom az olyanokat se animében, se filmben, a való életben meg aztán pláne nem.

- Hát... - kezdett bele nem túl bizalomgerjesztő hangon. - Jön ki belőlük valami, de az inkább izzadtság. - nem igazán értettem.

- Izzadtság?

- Igen. Ugyanis egy kosarasat találtam. - vigyorodott el. - Kuroko no Basuke a címe. Nem hallottál még róla? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Pedig mostanában mindenhol erről lehet olvasni. Vagyis... én a legtöbb helyen ezzel találkozok.

- Na és hol tartasz benne? - kérdezősködtem.

- Most jön majd a második rész, mert akkor kezdtem el nézni, mielőtt jöttél. Aztán meg ugye leléptünk, de ha nagyon szeretnéd, megnézem veled még egyszer. - mosolygott úgy, hogy arra ne lehessen nemet mondani.

- Na jó, de csak amíg a fiúk esznek. - kacagtam. - Amúgy... hogy tudnak ennyit enni? - gondolkoztam el. - Na mindegy, nézzük azt az animét! - helyezkedtem el fogadott húgom ágyán, aki pár perccel később mellém ült, és elkezdtük nézni azt a bizonyos kosarazós animét.