54. rész
Egyszer volt, hol nem volt...
Úgy tűnik minden
megoldódott, miután megbeszéltük Braddel, hogy túl sokat
gondolkozik. Visszatért minden a jól megszokott kerékvágásba, és
megint sokat beszélgettünk. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy
beleszerettem, de erről neki még egyelőre semmit nem kell
megtudnia. Bőven elég, hogy kezdek tisztában lenni az érzéseimmel
iránta. Telt-múlt az idő, mi pedig éjt nappallá téve szinte
megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk. Lassan már
valami családi csomagra kéne váltanunk, mert a telefonomról a
pénz nagy része 3 nap alatt lement. Plusz az övéről is.
Tippeljetek, mennyit beszéltünk csak telefonon. Hangsúlyozom: CSAK
telefonon.
Március 8-án, hétfő
reggel hatalmas mosollyal az arcomon kaptam magamra egy rövid
farmernadrágot és egy sötétkék trikót, felvettem hozzá egy
sima kis fekete szandált, majd miután elraktam a táskámba a
reggelimet, elindultam iskolába. Az épületben a már jól
megszokott módon April várt. Leopárdmintás cicanadrágban és
szegecses rózsaszín felsőben volt, amihez egyszerű, fekete
bőrszandált vett fel. Haját szokásosan kiengedte, ami csak úgy
szállt a levegőben, ahogy sietett felém amikor meglátott.
- Jó reggelt Zoey! -
köszöntött vidáman a szőke lány.
- Jó reggelt April! -
mosolyogtam vissza. - Büfé? - kérdeztem, bár tudtam a választ.
- Büfé! - mondta
határozottan, majd belém karolt. - Na és hogy telt a hétvégéd?
- kacsintott a lány, mire én elpirultam. Nem azért, mert rám
kacsintott. Inkább azért, mert pontosan tudtam, miért csinálta.
Ugyanis a szombati napomat Braddel töltöttem. A Fayes-Lissás-Brades
nap óta ez már a harmadik ilyen szombatom volt, hogy a fiúval
voltam. Rajtunk kívül senki nem tudott a találkozókról, titokban
tartottuk - Hűha! - vigyorgott az arcomon a lány. - Mesélj el
mindent! - követelőzött. - Persze csak azt, ami publikus. -
kötötte ki egyből.
- Naaa! - löktem picit
oldalba a lányt.
- Na akkor hallgatlak. -
kacsintott ismét, majd a büfés nénihez fordult. - Jó reggelt.
Egy kakaós csigát szeretnék. - rám nézett. - Kávé? - kérdezte,
mire én bólintottam. - Meg egy kávét két cukorral és
tejszínnel. Ugye? - felém fordult.
- Igen és köszi. Holnap
én hívlak meg a csigádra. - mosolyogtam.
Kifizette a reggelijét
és az én kávémat, majd elindultunk az emeletre, az osztályterem
felé, ahol még egy árva lélek se volt. Sőt, helyesbítek: az
egész folyosón nem volt rajtunk kívül senki.
- Na akkor mesélj csak!
- mondta izgatottan, miközben kivette a zacskóból a frissen
vásárolt ennivalóját, én pedig a kávémat kavargattam.
- Hát jó... - ismét
zavarba jöttem. Bár nem kellett nagyon győzködnie, eléggé
nehézkesen sikerült belekezdenem a mesélésbe, azonban egy mély
levegő és egy korty kávé után összeszedtem magam és elkezdtem:
Szombat reggel
pontosan a kiírt 9:16-kor befutott Brad vonata a vasútállomásra.
Én se sokkal előtte értem oda, hogy pontos legyek 9:15-kor, szóval
amikor kiértem a peronra, már láttam a pár száz méterre lévő
vonatot.
Reggel minden kiesett
a kezemből: a fésülködésnek háromszor fogtam neki, az arcomat
amikor mostam, a törölközőt ejtettem le, úgy voltam vele, hogy
kávét inkább nem is iszok. Fogmosáskor (amikor már így is
késésben voltam) a fogkefe csúszott ki a kezemből, az pedig
természetesen a fogkrémes részével esett a felsőmre, így
mehettem átvenni a pólót. Nagy nehezen sikerült elindulnom egy
fekete farmerban, citromsárga felsőben és virágos szandálban.
A vonat elsiklott
előttem, majd megállt. A szívem a torkomban zakatolt, a gyomromban
ott voltak a pillangók. Alig vártam a pillanatot, hogy újra
meglássam a fiút, amikor végre elérkezett ez a pillanat: leszállt
a vonatról. A magas, vékony, mégis izmos fiút nem volt nehéz
kiszúrni a nagy tömegben. Sötétkék póló volt rajta, amit azon
a bizonyos mosolygós képen is viselt. Egy farmer volt még rajta
egy sportcipővel. Rám nézett, én pedig azt hittem menten
elolvadok. A szeme ragyogott, mintha ő is egész héten erre a
percre várt volna, akárcsak én. Átverekedtük magunkat a tömegen,
hogy odaérjünk a másikhoz. Komolyan mondom, ezt a pillanatot az a
rengeteg ember olyan szépen el tudta rontani, mert úgy szálltak
fel-le, mint valami marhacsorda. Nem akarok senkit megbántani, de ez
akkor is így volt. Aztán amikor már ott állt előttem ismét
Brad, már nem érdekelt a tömeg.
- Szia Zoey! - köszönt
mosolyogva. Ez volt az a mosoly, amibe beleszerettem. Igen, ezt már
határozottan tudom: szeretem!
- Szia Brad! -
próbáltam visszafogni magam, de nem ment. Hatalmas vigyor jelent
meg az arcomon, ami elég vicces lehetett, mert az előttem álló
fiúnak is szélesebbre húzódott a szája.
- Merre menjünk? -
nézett át a már oszladozó tömegen. - Sétáljunk? - rám
pillantott.
- Sétálhatunk. Olyan
szép idő van. - mosolyogtam. Gyönyörű, napsütéses tavaszi
délelőtt volt. Szebbet nem is lehetett volna kívánni. A madarak
csiripeltek, a fák rügyeztek, egyszerűen minden tökéletes volt.
Lesétáltunk a tengerpartra, leültünk a homokba és beszélgettünk.
Bár addig, út közben is végig azt csináltuk.
- Olyan szép minden!
- szívta magába a tavaszi friss levegőt, majd rám nézett.
- Igen, tényleg szép.
- néztem a tengerre, aminek a hullámzó vizén gyönyörűen
csillogott a napfény.
- Jó itt lenni... -
mondta kicsit halkan.
- Nekem is jó. -
mosolyogtam. - Alig vártam, hogy végre jó idő legyen. Erre
tessék: jössz te, és hozod magaddal a jó időt. - löktem vidáman
kicsit oldalba a fiút.
- Na látod! Milyen
jó, hogy jöttem. - kacsintott egy nagy mosoly kíséretében.
- Tényleg jó! - jegyeztem meg kicsit halkabban, és nagy valószínűséggel el is
pirultam.
- Zavarban vagy? -
kérdezte mosolygósan.
- Nem... - mondtam, és
a felhúzott térdeimre fektetett karjaimba temettem arcomat. Hiába
tudta, így legalább nem látta. Az nekem már jó volt.
- Ne takard el az
arcod. - mondta halkan és éreztem, amint próbálja „kiszabadítani”
az arcomat a karjaim közül.
- Én nem... -
elfordítottam fejemet a másik irányba. - Csak meleg van. -
hazudtam az első dolgot ami eszembe jutott.
- Zoey... - hangja
simogatta fülemet. Reménykedve ránéztem, bár akkor még magam
sem tudtam, miben reménykedtem. Barna szeme csillogott a napfényben,
a háttérben pedig a homokos part húzódott tovább. Haján is
meg-megcsillant néha a Nap, miközben a szél is fújta egy kicsit.
A látvány maga volt a tökéletesség.
- Ig-igen? - nyeltem
egy nagyot. Valahogy idegesebb voltam most mellette, mint eddig
bármikor, amikor a közelében voltam.
A szél az én hajamat
is fújta, egyenesen bele az arcomba. Köszönöm Természet! Így
lehet tökéletesen elrontani egy tökéletes pillanatot! Így hát
jobb kezemmel arcomhoz nyúltam, azonban Brad gyorsabb volt. Hajam
helyett ugyanis az ő kezét fogtam meg. Egy jóleső hideg futott
végig rajtam, amikor hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét.
Komolyan mondom, nem viccelek. Abban a pillanatban nem gondolkoztam,
csak behunytam a szemem és tettem azt, amire szívem vágyott.
Ezután egy hideg kezet éreztem az arcomon, ami kisimította belőle
egy tincset, majd államnál fogva picit feljebb emelte a fejemet.
Lassan kinyitottam a szememet, magamat pedig Brad arcával találtam
szemben. Hol számat, hol a szememet nézte, de én is ugyan így
voltam vele. Egyre közelebb jött, végül elérkezett az a
pillanat, amire már régóta vártam: megcsókolt. Rövid, mégis
érzelmekkel teli csók volt. Puha ajka villámcsapásként érte a
testemet. Arcát tenyereimbe vettem, így jeleztem, hogy nem akarom
elengedni. Abban a pillanatban csak ő számított és én. A
mennyben éreztem magam.
Fogalmam sincs, hogy
mennyi ideig ültünk úgy ott, de szerintem nem sokáig. Nekem
legalábbis kevésnek tűnt. Végül én húzódtam el, bár nem
tudom miért...
- Én... sajnálom.
Bocsánat. - kaptam ijedtemben a számhoz, amikor felfogtam a
történteket.
- Miért kérsz
bocsánatot? - csodálkozott. - Hisz én csókoltalak meg, nem?! -
amikor ránéztem, mintha kicsit zavarba jött volna.
- Hát... -
visszagondolva, tényleg ő volt.
- Vagy nem akartad? -
mintha meglepődött volna. - Bár visszacsinálni nem tudom, de
akkor felejt...
- Nem! - vágtam rá
egyből. - Nem akarom... elfelejteni. - hangom egyre jobban
elhalkult, és iszonyatosan zavarba jöttem, ezért inkább a kezem
alatt lévő homokot kezdtem el nézni.
- Ennek örülök. -
hangja még mindig kellemesen simogató volt. - Én se akarom. -
kézfejemen megéreztem a tenyerét. A kis pillangók a hasamban
azóta már rég meg is kergültek, pedig akkor még csak 11 óra
körül lehetett.
- Nem sétálunk
egyet? - törtem meg a pár másodperce honoló csendet.
- De. - pattant fel
mellőlem. - Sétáljunk. - nyújtotta mosolyogva a kezét, hogy
felsegítsen a homokból. Volt valami más a mosolyában. Valami...
valami... boldogság.
Az én szám is
mosolyra húzódott, ahogy kezemet a tenyerébe tettem. Felsegített,
majd magához húzott. Testünk között egy hajszálat nem lehetett
volna elvezetni. Arcunk is alig 15-20 centire lehetett a másikétól.
Ez a táv egyre csak csökkent egészen addig, amíg egy felfújható
strandlabda neki nem szállt a fejemnek. Nagyokat pislogva néztünk
a bal oldalamra, ahol két kisfiú szaladt felénk egyszerre
kiabálva:
- Sajnáljuk! -
odaértek, én pedig odaadtam nekik a labdájukat.
- Semmi baj. -
mosolyogtam rájuk.
- Köszönjük szépen!
- vigyorogtak a kicsik, majd visszarohantak a szüleikhez.
- Hol is tartottunk? -
fogta meg derekamat Brad és közelebb lépett. - Szabad? -
kérdésekor, meg előtte is felváltva nézte a számat és a
szememet. Óvatosan bólintottam egyet, majd újra megcsókolt.
Átadtam magam az érzésnek és olyat éreztem, mint még soha. A
forróság oda-vissza futkározott az ereimben. Kezeimet először a
hasára helyeztem, onnan csúsztattam felfelé, míg végül nyaka
mögött kulcsoltam össze őket. Eközben Brad egyre jobban
szorított magához, de olyan jóleső volt, nem roppantott össze.
Ujjaimmal haját piszkáltam: puha és selymes volt. - Zoey! -
húzódott el hirtelen. Arca vörös volt, mint aki zavarban van.
Szemei kikerekedtek, majd hirtelen elkapta a tekintetét.
Ezután megindultunk:
bementünk a városba, kínait ebédeltünk. Utána már nem
kószáltunk messzire, csak sétáltunk jobbra-balra még egy kicsit,
mert 13:56-kor indult haza a vonattal, így a vasútállomás
közelében maradtunk. Valami családi összejövetel volt náluk,
így sietett haza.
-
Lényegében ennyi volt. - mosolyogtam barátnőmre, aki a mesélésem
alatt már meg is ette a csigáját, és végig érdeklődve figyelt.
-
Szóval jól csókol? - kacsintott a lány miközben felkelt és a
szemeteshez vitte a zacskót.
-
April! - szóltam rá vigyorogva.
-
Sziasztok. - lépett körünkbe egy hosszú, vörös hajú és zöld
szemű lány, aki terepmintás miniszoknyát és fekete toppot viselt
egy magasított szárú tornacipővel.
-
Szia. - köszöntünk egyszerre szőke barátnőmmel.
-
Bocsi, de meg tudnátok mondani hol a 46-os terem? Új vagyok, most
költöztünk ide.
- A
folyosó végén jobbról az utolsó terem. - mosolyogtam és balra
mutattam. - Üdvözöllek az iskolánkban! Melyik osztályba jársz
majd?
-
Köszönöm. A 9.B-be. - mosolygott vissza. - Bernadette vagyok. -
nyújtotta a kezét.
- Én
meg Zoey. - kezet fogtunk. - Ő meg a barátnőm, April. - mutattam
be a szőke hajú lányt.
-
Örülök. - mosolygott még mindig a kis vörös. - Hívjatok csak
Bernie-nek.
-
Zoey! - sietett fel a lépcsőn Tyler. A tejföl szőke fiú fekete
pólót, sima farmert és sportcipőt viselt.
-
Szia Ty! Mi a baj? - csodálkoztam, miközben a már kihűlt kávémat
kavargattam.
- Mit
vegyek Destiny-nek szülinapjára? Rózsát és bonbont? Vagy valami
ékszert? Esetleg karkötő vagy nyaklánc? Ma van a szülinapja és
én teljesen elfelejtettem. - látszott, hogy ideges.
-
Szerintem a rózsa meg valami édes jó lesz. - ahogy mesélt eddig
róla, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem egy pénzéhes lány.
Találkoztam is már vele egy párszor és nagyon aranyos volt.
-
Suli után segítesz kiválasztani? - kérdezett, mire válaszul csak
bólintottam. - Köszi, életmentő vagy. - kifulladva leült mellém
és a falnak döntötte a fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése