Zoey - Életem egy blogba vésve (52.rész)

52. rész
Olyan távoli, olyan elérhetetlen...

- Szia Zoey! - köszönt a fiú még mindig mosolyogva.

- Szia. - nyögtem ki ennyit, ő pedig közelebb hajolt és adott két puszit az arcomra. Én persze egyből viszonoztam, de csak utána esett le, hogy huhh. Gyorsan Lissa nyakába ugrottam, hogy ne bukjak le a vöröslő arcommal. Végül elindultunk és kezdetét vette életem egyik legjobb délutánja!

- Na és hova menjünk? - kérdezte lelkesen Fay. - Uu, Zoey! Hol van az a park, ahol Willel voltál? - tette fel a kérdést, majd elgondolkozott.

- A virágoskertre gondolsz?

- Ki az a Will? - kérdezett közbe kicsit meglepődve Brad.

- Egy nagyon jó barátom. - mondtam egyből. - Olyan, mintha testvérek lennénk. - elmosolyodtam. Nem tudnék máshogy nézni Willre. Néha olyan, mint egy védelmező báty, néha meg mint egy segítségre szoruló kisöcs.

- Ja, értem. - vakarta meg idegesen a fejét Brad, és a balján haladó forgalmat kezdte el figyelni.

A járda elég széles volt, így Melissa ment a belül, én középen, Brad pedig a balomon, az úttest felől. Fay annyira izgatott volt, hogy előttünk sétált, néha szökkent egyet és ugrándozott is. Na meg néha megkaptuk azt is, hogy lassúak vagyunk, és siessünk már.

- Azt hittem a barátod. - mondta még mindig az autókat figyelve.

- Nem. Nincs barátom. - mondtam halkan. Nem szomorúan, inkább kicsit zavarban voltam. Ne kérdezzétek mitől jöttem zavarba, mert én magam se tudom.

- Miért érdekel, hogy van-e barátja? - mondta ki azt a kérdést Fay, ami nekem is átfutott egy pillanattal azelőtt az agyamon. Úgy éreztem még jobban elvörösödik az arcom...

- Hogy mondod? - nézett meglepődve a lányra a mellettem sétáló fiú. - Én csak megkérdeztem. - emelte védekezően maga elé a kezeit. Arcán semmi másra utaló, árulkodó jelet nem találtam és úgy éreztem, kicsit szomorú lettem és mintha hirtelen egy kis szúrást éreztem volna a mellkasomban.

- Ahaaa... - világította át szemeivel Fay. Talán ő látott Brad-en valamit, amit én nem? - Hát jó! - zárta le gyorsan ennyivel, amiből arra következtettem, hogy bár keresett volna, de nem talált semmit.

- Fay, itt jobbra. - mondtam az előttünk Melissával sétáló lánynak az irányt.

- Máris! - emelte magasba a jobb kezét és befordult az utcába. - Aztaaaa! - húzta el a szót amikor meglátta a virágoskertet.

- De szép! - csatlakozott Lissa is. - Brad! A fényképezőt! Gyorsan! - hangzott a „parancs” vidáman.

Fayt és engem is karon ragadott az egyik éppen már nyíló bokorhoz. Fogalmam sincs milyen virághoz, de szép rózsaszínes volt.

A fiú mosolyogva vette elő a kis fényképezőt. Mi hárman összeálltunk, és hatalmas vigyorral az arcunkon pózoltunk. Elkattant vagy háromszor a gép, mi pedig mikor milyen arcokat vágtunk. Így telt el legalább egy fél óra, hogy egyik helyről a másikra mászkáltunk és csináltattuk Braddel a képeket.

- Hova lett a telefonom? - szólalt meg végül Fay. - Valamelyik bokornál csúszott ki szerintem a zsebemből. - gondolkozott.

- Megnézem annál. - mutattam egy pár méterrel arrébb lévőre.

- Én megnézem az elsőnél. - mondta Brad, majd elindult. Melissa is ment volna az egyikhez, de Fay megállította.

- Segítenél nekem itt? - mosolygott a lányra. Nem mondhatnám, hogy valami nagy bokorhoz kellett volna a segítség. Valami sántít... Na mindegy. - Jajj, megvan! - mondta egy pár pillanattal később. - Végig a zsebemben volt. - vigyorgott kicsit erőltetve. - Bocsi! - vettem egy mély levegőt, majd visszaindultam hozzájuk. Brad is mellém csapódott, ahogy mentünk vissza a lányokhoz, persze nem szó szerint. - Állj! - szólt ránk, és tenyerét felénk emelte. - Bradről még nincs is kép! - mondta határozottan.

- Nekem már nincs kedvem fotózkodni, legalábbis egyelőre. - hangzott Lissától. Mi a...?

- Akkor majd én csinálok rólatok képet! Add ide a gépet. - hhheeeeeeee'??????????

- Hogy mi? - a mellettem álló fiú is csak nagyokat pislogott. Úgy tűnt ő se igazán tudja, hogy mi is van... Így nyújtotta át a követelőző lánynak a gépet.

- Mire készültök??? - kérdeztem nem éppen valami kedvesen. Túl jól ismertem már Fayt, hogy rájöjjek: készül valamire. Bár mivel egy képet akart rólam meg Bradről, nem volt nehéz kitalálni, mit is akar... Mit ne mondjak, nem lettem valami boldog. Nem arról van szó, hogy nem kedvelem Bradet, mert kedvelem! Talán jobban is, mint kéne, de még alig tudok róla valamit. Egy hete sincs, hogy ismerem, az Isten szerelmére! Ne akarjanak máris összeboronálni vele! Imádom Fayt és Melissát is, de... fuuuu!!! Nem vagyok oda érte, amikor Fay is ilyet csinál...

- Semmire! Esküszöm! - mosolygott lakeland-i barátnőm.

Nem hittem nekik, és ez látszott is rajtam...

- Nyugi, csak egy kép. - küldött egy ellenállhatatlan félmosolyt számomra Brad, amitől majdnem elolvadtam. Attól amit mondott, viszont egyáltalán nem. „...csak egy kép...” Tényleg csak egy kép lesz, de mégis...

- Na és Fay, mi újság Austinnal? - faggattam barátnőmet.

- Jól van, köszi. Nagyon távol vagytok egymástól... - intett felénk. - Álljatok közelebb egymáshoz! - engedelmeskedtünk. - Még egy kicsit. Még van vagy két méter köztetek! - végül alig pár centi maradt a köztünk lévő távolságból.

- Mosolyogjatok! - vigyorgott a gép mögül Melissa, végül exponált. Az első közös képünk. Vagyis... na... értitek. Tudom, biztosan nem lesz több, csak na... - Nem vagytok elég vidámak! - mordult ránk a lány. - Örüljetek már ennek a szép napnak egy kicsit jobban! - szólt, majd újra eltűnt a fényképező mögött és elkészítette a képet. - Uuuu, de jó lett! - mutatta meg Faynek, akinek szintén tetszett.

- Tényleg de jó lett! - vigyorgott, majd valamit odasúgott Melissának, aki csak még erőteljesebben mosolygott, majd egyetértő bólogatásba kezdett. - Tudom én! - kacsintott a lányra.

Fogalmam sincs, mit súghatott neki, de talán nem is akarom tudni...

Gondolkozásomat telefonom csörgése zavarta meg:

- Na, ez meg ki? - halásztam elő a zsebemből, és eléggé meglepődtem a hívó fél láttán.

- Ki az? - lépett mellém alacsonyabbik barátnőm. - Mit akar? - tágra nyílt szemei meglepődöttségről árulkodtak. Fayt is szerintem sokk-ként érte.

- Nem tudom... - mondtam halkan, a hívás pedig abbamaradt. - Visszahívjam? - néztem a mellettem álló lányra.

- Talán a többiekről akar beszélni. - vetette fel az egyik legkisebb eséllyel rendelkező okot. Végül azonban visszahívtam.

- Szia. Miért kerestél? - szóltam bele a telefonba, miután kicsit arrébb húzódtam Melissáéktól.

- Szia. Bocsi, véletlen csörgettelek. - hangzott Castiel rég nem hallott hangja.

- Ja, oké. - végül is túlzottan nem kavart fel. Talán sikerült elfelejtenem.

- De azért mesélj, mi van veled mostanában? El vagy tűnve. - most komolyan beszélgetni akar?

- Hát... megvagyok. Veled mi újság? - kérdeztem vissza puszta illedelmességből.

- Megvagyok, köszi. Várom, hogy tavasz legyen. - sejtem miért. - Mennék már motorozni. - lottóznom kéne...

- Elhiszem. - mosolyogtam. - Viszont én most lerakom ha nem baj, mert itt van nálam Fay, aztán...

- Jó, rendben. Akkor majd beszélünk még. - mintha mosolygott volna.

- Oké. Szia. - köszöntem el.

- Szia Zoey. - hangzott tőle is, majd leraktuk a telefont és visszamentem a többiekhez.

- Na? - kérdezte egyből Fay. - Mit akart Castiel?

- Castiel? - pörgött Lissa agya. - Ő nem... ?

- De. - vágtam rá hirtelen. - Amúgy csak véletlen csörgetett. - mondtam, megrántottam a vállam, majd elindultam az egyik irányba. - Nem ülünk be valahova? Én kezdek fázni. - próbáltam témát váltani, de mint általában, most sem sikerült.

- Mert ki az a Castiel? Egy régi barát? - kérdezte Brad.

- Nem éppen... - jegyeztem meg nem túl kedvesen. Nem Bradre voltam mérges. Sőt... senkire. Csak olyan jól indult a mai délután, de ezzel mégis tönkre vágta az egészet...

- Zoey volt barátja. - mondta kicsit halkabban Fay, de még így is túl jól hallottam azt, amit igazság szerint én is el akartam felejteni.

- Ja, értem. - néztem hátra a fiúra, aki mintha gondolkozott volna valamin. Ez ment egészen addig, amíg egy kis kávézóhoz nem értünk. Beültünk egy forrócsokira. Próbáltam néhány szót váltani közben Braddel, de valahogy nem tűnt olyannak a beszélgetés, mint interneten keresztül, vagy a délután kezdetén. Valami furcsa volt, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Ezek után megint sétáltunk egyet, de már 4 óra volt, így nem sokra maradt időnk. Faynek 16:45-kor indult vissza a vonat, így egyből a vasútállomás felé vettük az irányt, de persze tettünk egy kis kerülőt.

Elvittem őket ahhoz a helyhez, ami nekem hazafelé útba esik, és nagyon szép onnan a tenger. A lemenő nap fénye most is megcsillant a vízen. Ez a kép engem mindig újra és újra ámulatba ejt. Gyönyörű volt, és szerintem egy nap befejezéséhez nem is lehetne szebbet kívánni. Nem sokat időztünk sajnos itt sem, mert tényleg indulni kellett. Út közben oda és vissza is rengeteget bohóckodtunk, de Braddel nem tudtam beszélgetni. Vagy én találtam ki hülye témát, vagy ő adott túl egyszerű válaszokat, nem tudom. Végül azonban 42-re sikeresen beértünk a vasútállomásra, de Fay vonata már bent állt, így csak gyorsan elköszöntünk és már pattant is fel a vonatra. Pillanatokkal később becsukódtak az ajtók, a vonat pedig elindult. Hárman maradtunk...

- Jó nap volt. - jegyezte meg mosolyogva Lissa. - Jól éreztem magam. - ölelt át barátnőm.

- Igen, én is. - öleltem vissza, válla fölött pedig testvérére pillantottam, aki éppen a hamarosan induló vonatok listáját nézte.

- Nemsoká indul a miénk is. - biccentett fejével a táblára. - 16:56-kor indul, de még nincs bent.

Szomorú lettem, hogy hamarosan ők is hazaindulnak. Nagyon jól éreztem ma magam velük. Rengeteget beszélgettünk, hülyéskedtünk és nevettünk így négyen együtt. Kár, hogy máris vége a délutánnak.

A vonat befutott...

- Időben jött. - állapította meg Brad, amikor az órájára pillantott. - 16:50 van.

- Akkor ideje búcsúzkodni. - mondta Lissa, és szomorúan közelebb lépett hozzám és megölelt. Szorosan visszaöleltem drága barátnőmet, majd adtunk egymásnak 2-2 puszit. Most a másik búcsú következett... Braddel.

- Hát akkor... - kezdtem bele.

- Szia. - mondta, és adott két puszit az arcomra. Vagyis... inkább másfelet. A második puszi ugyanis kicsit félrecsúszott, és félig a számra ment.

- Szia. - köszöntem én is, ahogy ezután egyből szálltak is fel, hogy legyen helyük.

A vonat elindult. Pár pillanatig még integettünk, majd hazaindultam.

Brad... a mosolya, a szája... Úristen! A szája! Meg az én szám! Búcsúzáskor!

Milyen finom puha volt... - jobb kezemmel szám sarkát érintettem meg, ahol a fiú ajka az enyémhez ért. - Vajon véletlen volt, vagy szándékos? - merült fel bennem a kérdés, bár tudtam a választ. Hisz’ hogy is lehetett volna szándékos? - Tiszta hülye vagyok... - állapítottam meg jogosan. - Miért adna nekem direkt ilyen „félresikerült puszit”? A végén szinte nem is beszéltünk semmit. Bolondság lenne azt hinni, hogy esetleg tetszem neki. Még ilyenre gondolni is fura... - elfintorodtam. - Egyáltalán miért is lenne így? Csak mert én örülnék neki? Baromság!

Kicsit tetszik Brad, ez igaz... - még elmélyültebben gondolkoztam. - Na jó, kicsit azért jobban. - léptem még párat. - A fenébe is! Miért gondolok rá folyton??? Miért van az, hogy szinte érzem a kis lepkéket a hasamban, amikor rá gondolok? Most meg, hogy itt volt mellettem, mintha ezek a kis lepkék ki is akartak volna törni belőlem. Nem akarok szerelmes lenni. Még nem. Főleg nem úgy, hogy még egy hete se ismerem. De akkor miért érzek így? Nem akarom... Nem akarok még senkit! Én igazából... félek.

Félek a csalódástól és hogy csalódást okozok. Félek szerelmesnek lenni. Félek, hogy elbukok. Én egyszerűen... félek hinni, félek bízni... - szemeim sarkában egy-egy könnycsepp jelent meg. - Mi ez? - kaptam a szememhez és letöröltem a könnyem. - Máris sírnék miatta?

A korlát, ahol nemrég még velük sétáltam. - értem a részhez, ahonnan a tengert néztük. A bal oldalamra pillantottam, ahol akkor a fiú állt mellettem. - Közel, mégis távol... - jutott eszembe ez a gondolat. - Hiába volt egy fél méterre tőlem, mégis mintha kilométerekre lett volna. Olyan távolinak tűnt. Olyan... elérhetetlennek. Mégis... olyan jó volt a délután.