Magány
Reszketve egy szikla peremén állok,
Miközben sírva a nevedet kiáltom.
Mondd, ugyan szeretsz-e még?
Mondd, harcolnál-e szerelmemért?
Vajon fontos vagyok, vagy csak úgy mondod?
Vajon én vagyok a legbosszantóbb gondod?
Remegő szívemet tartod a kezedben,
Remegve várja, hogy azt mondd: "Szeretlek!".
Neked van egy mindent elsöprő szenvedélyed,
De kérdezem: "Mindebbe én is beleférek?"
Mondd hát a választ, mire könnyezve várok!
Mondd hát, mi vagyok? Áldás vagy átok?
Suttogd nevemet a Holdfényes éjszakán!
Suttogd, mire hajnalodik, s kivirul a látóhatár!
Miért nem szólsz? Miért nem érintesz?
Lelkeink között nagy falat építesz?
Miért? Mondd, miért nem szeretsz már?
Szádhoz miért nem engeded közel a szám?
Remegő szívvel, s könnyező szemekkel gondolok Rád,
Szerelmem kötelét nyakamon viselve töltöm az éjszakát.
Te vagy az egyetlen, szívem legnagyobb darabja.
Őszintén szeretlek! Kérlek, ne hagyj magamra...
/ 2015. 01. 30 /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése