Zoey - Életem egy blogba vésve (50.rész)

50. rész

Randi? Nem randi?

- Szóval akkor el is árulod, vagy titokban tartod? – tudakoltam, amikor a vasútról mentünk át a gyalogátkelőn, hogy a belváros felé vegyük az irányt.

- Mivel úgy látom szeretnéd tudni, így elárulom, hogy terveztem mára egy kis mozizást, meg gondoltam beülhetnénk valahova meginni egy kávét, forrócsokit, vagy amit szeretnél, utána meg elsétálhatnánk a tengerhez egy kicsit sétálni, bár lehet hideg lesz, de majd nem megyünk olyan közel. Csak akkor megy majd le a Nap, aztán gondoltam biztos szép lenne. - sorolta a terveit mára, én pedig figyeltem minden egyes szavát. Szinte zavarba is jöttem, amikor hallgattam, hogy mennyi programot szervezett kettőnknek. - De ha valamelyiket nem szeretnéd, akkor majd kitalálunk mást. - mosolygott kedvesen.

- De, szeretném! - vágtam rá egyből. - Jó lesz! - mosolyogtam én is Willre.

- Fú, akkor oké. Megnyugodtam! - kapott egyből a mellkasához a fiú. Úgy tűnik tényleg kicsit idegeskedett miatta.

- Akkor mi legyen először? Meg milyen filmek vannak most? Én azt se tudom. - kezdtem el gondolkozni, hátha eszembe jut valami.

- Szóval mozizzunk először? - kezdett el kedvesen nevetni. Lehet furcsán hangzik, de azért próbáljátok meg elképzelni! - Amúgy nézegettem neten, de gondoltam majd ott megnézzük. Ha meg egyik se tetszik, akkor találunk ki mást. - vetette fel újabb ötletét.

- Hát akkor irány a Mozi! - emeltem magasba jobb kezemet, mintha valami nagy dologra készülnék, de az igazat megvallva már egyáltalán nem voltam ideges, pedig a délután még csak most kezdődött! Máris jól éreztem magam Will társaságában, és szerettem volna mindent körbejárni vele. Persze nem kell félreérteni semmit! Semmi illetlen dologra nem gondoltam, ha esetleg valakinek megfordult volna a fejében! Meg nem is vagyok belezúgva vagy ilyesmi, csak egyszerűen jól érzem magam vele. Talán a későbbiekben még alakulhat valami, de az még a jövő titka...

- Látom nagyon lelkes lettél. - kezdett el kicsit kuncogni a barna hajú és barna szemű fiú. - Szép a mosolyod. - bökte ki hirtelen, engem egyből zavarba is hozva vele.

- K-k-köszi. - a jobb oldalunkon lévő üzletsorokat kezdtem el nézegetni: zöldséges... fotós... tetováló szalon...

- Bocsi, nem akartalak zavarba hozni. - amikor ránéztem láttam, hogy kicsit rajta is megjelent az árulkodó pír.

Nem kellett már sokat sétálnunk, egy tíz perc után oda is értünk a hatalmas, fehér épülethez. Oldalán a „Cinema of Miami” felírat volt olvasható. Áthaladtunk az automata ajtón a 2. bejáratnál, ahol egy nagy előtér túloldalán öt kassza is volt. Világoskék fala engem inkább egy kórházra emlékeztetett, nem pedig mozira.

- Na, akkor melyik legyen? - kérdezte a mellettem álló fiú, amikor a falakon az éppen vetített filmek plakátjait néztük. - Az Alkonyat most nagyon felkapott.

- Hát az nem igazán érdekel. - húztam kicsit a számat. Lehet ellőttem ezzel egy esélyt?

- Hál’ Istennek! - szólalt meg, és a szívéhez kapott. - Igazából féltem, hogy mást mondasz. - bújt ki a szög a zsákból.

- Ja oké! - kezdtem el nevetni egy kicsit, de egyből eszembe jutott a pár perccel ezelőtti megszólalása, így gyorsan abba is sikerült hagynom.

- Akkooooor... - húzta el a szót. - Mit szólsz ahhoz? - mutatott a másik oldalon lévő hirdetőre. - Vagy esetleg ahhoz? - vette a lehetségesek közé a mellette levőt is.

- A 2012-re meg a Zombieland-re gondolsz? - nehéz választás volt. Szeretem a katasztrófafilmeket, meg a vígjátékokat is, bár zombisat még nem láttam. Pont ezért, az utóbbitól kicsit tartottam.

- Egyik haverom mondta, hogy a Zombieland egész jó lett. A másikat nem tudom. - kezdett el agyalni Will.

- Az egyik haverod? És fiúval vagy lánnyal nézte? Mert nem mindegy. - tudakoltam.

- A barátnőjével nézte. Azt mondta neki is tetszett. - kicsit mintha elvörösödött volna. Ugye... nem gondolja, hogy... ez...

- Randi? - csúszott ki a számon. Basztikuli!

- Hogy mondtad? - látszott, hogy meglepődött. Fenébe... most mit mondjak?

- Harapni. Azt kérdeztem, veszünk-e valami harapnivalót a filmhez. - remélem elhiszi, jobb nem jut eszembe!!!

- Ja, mást értettem. - upsz. - Vehetünk. Kukorica nélkül nem mozi a mozi! - kacsintott egyet. Fú, ezt megúsztam... - De film melyik legyen? Most megy 2:45-kor egy Zombieland vetítés, a 2012-nek viszont most megy, szóval 4-kor lesz a következő. - a többi film egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésünket, ezért maradtunk ennél a kettőnél.

- Te melyiket szeretnéd jobban? - ekkor jutott eszembe, hogy őt még meg se kérdeztem melyiket szeretné.

- A katasztrófafilmekért annyira nem vagyok oda, de ha szeretnéd megnézhetjük azt is. - kedves volt tőle, hogy felajánlotta, de...

- Nekem jó lesz a zombis is. - mosolyogtam a fiúra. - De csak ha tényleg vígjáték! - emeltem fel mutatóujjamat, jelzésképp.

- Nyugi, az! - kacsintott, majd vállamat átkarolva elindult az egyik pénztár felé. - Két diákjegyet kérnék a 14 óra 45-ös Zombieland vetítésre, meg... - hirtelen felém fordult. - Mekkora kukoricát kérsz?

- Öhm, elnézést! Hova szeretnék kérni a jegyeket? - szólt közbe a szőke hajú pultos.

- Valahol középtájon jó lenne, nem?! - nézett ismét rám.

- D-de. - mondtam. - De külön fizetünk! - szóltam a nőnek.

- Az ki van zárva! Legyen szíves egybe számolni! - Will gyorsan elővette a pénzt. - Meg akkor kettő 2 literes kukoricát. - mutatott az említett nasira. - Inni valamit? - nézett ismét rám.

- Nem kérek... - nem szeretem, ha meghívnak valamire. Mindig úgy érzem utána, hogy adós vagyok. - Csak fizessünk külön, kérlek! - próbáltam szépen nézni rá.

- Ne már, Zoey! - úgy láttam, nem hatottam meg. Talán még inkább rontottam a helyzeten... Nem tudok szépen nézni. - Úgy se engedem, hogy fizess akármit! - odatolta a nő elé a pénzt. - Akkor ennyi lesz. - nézett vissza a nőre.

- Rendben. - nézett ránk furcsán a nő, utána pedig vissza a pénztárgépre.

Miután odaadta a visszajárót Willnek, elvettük a jegyeket és a kukoricákat, majd leültünk az előtérben. Megköszöntem a jegyet és a nassolni valót, ahogy azt illik. Nem sokáig maradtunk, mert megnyitották a mozgólépcsőt, amivel fel lehetett menni abba a terembe, ahol a filmet fogják vetíteni, így összeszedtük a cuccunkat és elindultunk mi is. Felérve két fiatal srác fogadott minket, akik érvényesítették a jegyünket és megmondták, melyik terembe kell mennünk. Amikor beértünk, már voltak páran. Megkerestük a helyünket és leültünk, majd folytattuk a beszélgetést. Közben persze a kukorica is egyre fogyott, míg pár perc elteltével elkezdett besötétedni a terem, és elkezdődött a film. Romantikusnak éppen nem mondanám, ami illene egy ran... ja, nem randi! Szóval... egész jó volt a film, néha-néha belebeszéltünk, és elkezdtük elemezni az egyes részeket, a többi mozizó persze körülöttünk egyből lepisszegett minket, amin egyikünk se csodálkozott. Kicsit el is nevettük magunkat, de természetesen csak halkan. Igyekeztünk odafigyelni a körülöttünk lévőkre, ami nem mindig jött össze. Elég sokan voltak, persze a legtöbben a közelünkben, így keveset tudtunk beszélgetni.

A mozizás végén úgy döntöttünk, hogy beülünk a szemben lévő kávézóba meginni egy-egy forrócsokit. A barackszínű épület nyugodtságot sugárzott, belépve pedig a rengeteg fenyőbútor kellemes hangulatot kölcsönzött a helynek. Odamentünk a pulthoz, és kértünk két forrócsokit. Gyorsan kifizettem, mielőtt még Will elő tudta volna venni a pénzt. A pultos férfi kicsit csodálkozott, de nem érdekelt. Biztos vagyok benne, hogy ez kicsit megsértette a velem érkező fiút is, de tényleg úgy éreztem, hogy tartozok neki. Leültünk egy asztalhoz, és folytattuk a beszélgetést:

- Ez nem volt szép! - kezdett bele egyből. - Miért nem hagyod, hogy én fizessek? - nézett rám kicsit csalódott arccal. - Tudod milyen érzés ez egy férfinak?

- Mivel a másik nemhez tartozok, így nem. Viszont nem is látok itt férfit, csak maximum a pultost. - kezdtem el viccelődni vele, de úgy láttam nem igazán tetszett neki.

- Jól van, taposs rám még jobban! - kezdett el kicsit durcáskodni. Maga előtt összefonta karjait, és a jobb oldalon lévő ablakon nézett ki. - Havazik. - jelentette ki, mire én is kinéztem.

Legutóbb amikor valakivel a hóesést néztem, az Castiel volt... Nem! Most már nincs többé Castiel. Jelen pillanatban csak Will van meg én! Semmi Castiel! - csak halkan megjegyezném, hogy ezek után sikeresen nem gondoltam már aznap a volt fiúmra. - Ahogy néztük a hóesést a pultos kihozta a kért melegítő italokat, én pedig - miután az visszament a pulthoz, - bocsánatot kértem a velem szemben ülő fiútól és elmondtam neki, hogy nem szeretem ha meghívnak, mert mindig adósnak érzem magam utána.

- És te soha nem hívsz meg senkit, aki előtte téged nem hívott meg? - nézett rám furcsán.

- Hát... de. De csak... - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Na látod! - emelte fel két kezét, és hátradőlt a széken. - Neked is csak el kellene fogadnod. Ezt ne kölcsönnek fogd fel, hanem ajándéknak. Azt pedig nem szokták visszafizetni. Ha kapsz egy nyakláncot mondjuk szülinapra, vagy valamilyen ünnepre, annak se kéred el a blokkját, hogy odaadd az árát. Vagy nincs igazam? - nagyon is igaza volt.

- De. - hajtottam le a fejem. - Sajnálom.

- Jó, nincs baj. Csak ne vágj ilyen arcot, mert a végén még megsajnállak. - mosolygott az orra alatt, amikor ránéztem. - Jó ez a forrócsoki! - jelentette ki, amikor belekortyolt az italba.

- Te most csak szívattál? - esett le a tantusz. Ő pedig újra csak „erőteljesen mosolygott”. - Gyerünk, nevess ki nyugodtan. - most én ültem be úgy, mint aki éppen megsértődött.

- Hé, nem szívattalak! - fél szemmel ránézve láttam, hogy milyen komolyan figyel. - Komolyan rosszul esett, hogy te fizettél. - ivott ismét egy kortyot. - Meg igazából egyik dolgot se hülyeségből mondtam, csak vicces arcod volt. - hát köszi, tényleg.

- Jajj, de jó. - kavargattam az italomat. - Már majdnem lelkiismeret furdalásom volt! - néztem rá gonoszan. Legalábbis próbáltam... tudtam, hogy nekem az soha nem sikerül.

- Khm... - erőltetett köhögést és úgy döntött, hogy inkább kinéz az ablakon. - Bocsi. - nézett rám fél szemmel, majd ismét a kinti tömeget figyelte.

- Jó, hagyjuk. - ittam én is egy kortyot. Nem voltam megsértődve, már nem is játszottam. - Mesélj még magadról! - figyeltem a fiút, miközben a fa szívószállal a melegítőt ittam.

- Hát nem tudom mit mesélhetnék. Azt már mondtam, hogy autószerelőnek tanulok.

- Igen, de ezen kívül csak van még valami. Sport? Hobbi? - faggattam tovább.

- Játszok a suli kosárcsapatában. Hobbim nem igazán van. Néha próbálok elektromos gitáron játszani, amikor unokatesómnál vagyok, vagy ő van nálunk és elhozza.

- Gitár? - csillogtak fel a szemeim. - Mit tudsz játszani rajta? Mióta gitározol? Majd egyszer mutasd meeeg! - az utolsó szót kicsit elnyújtottam, és próbáltam nagyon szépen nézni rá, már majdnem kiskutya szemekkel.

- Jó, oké! Meggyőztél. - mosolygott rám kedvesen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog telni a mai délután. Nagyon jól érzem magam vele, és még messze nincs vége a napnak!

- De jóóó! - örültem meg a válaszának. - Amúgy tényleg finom a forrócsoki. - jelentettem ki.

A melegítő italok már régen elhűltek, mire megittuk őket. Rengeteget beszélgettünk, ezáltal jobban meg is ismertük egymást. A kis kávézóból kilépve megcsapott minket a hideg, téli szellő. De úgy döntöttünk, sétálunk egy nagyot. Van egy kisebb kerülő a tengerhez, ahol egy gyönyörű virágoskert található. Bár most mindent belepett a hó, mi mégis leültünk az egyik padra beszélgetni egy kicsit. Nem, nem beszélgettük még ki magunkat. Nem fogytunk ki a közös témákból, aminek nagyon örültem. Folyton beszélt hol az egyikünk, hol a másikunk.

- Milyen sűrűn vannak edzéseid amúgy? - kérdezősködtem kedvenc sportjáról.

- Hát most heti kétszer, de nemsoká szünet lesz. Tavasszal viszont eljöhetnél majd néhány meccsre. - mosolygott rám. - Persze csak ha szeretnéd!

- Igen, szívesen elmennék. - mosolyogtam vissza. - Majd szólsz, hogy mikor lesz. - kacsintottam a fiúra.

- Mindenképp! - kacsintott ő is vissza, majd elnevettük magunkat. - Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon jól érzem most magam! - felnézett az égre. A hóesés elállt egy ideje. Arcán mintha egy kis pír jelent volna meg, de talán csak a hideg miatt.

- Én is! - mondtam határozottan, és én is elkezdtem az eget figyelni. Hirtelen valami meleget éreztem a bal kezemen, amit a padon pihentettem. Meglepődtem, mert pont azon az oldalamon ült Will is. Lenéztem és megláttam, hogy a kezét rátette az enyémre. Nem húztam ki alóla a sajátomat. Kellemes melegséget éreztem.

- Zoey... - kezdett bele mondandójába. Először a talpunk alatt lévő havat figyelte, utána pedig mélyen a szemembe nézett. - Nagyon megharagudnál, ha... megcsókolnálak? - most határozottan láttam, amint elpirul.

- Én... - lefagytam. Nem csak a hideg miatt, leginkább attól amit kérdezett. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy válaszolnom. - Nem tudom. - vallottam be magamnak is. Tényleg nem tudtam, hogy mitévő legyek.

- Meg... megengeded, hogy megpróbáljam? - még mindig mélyen egymás szemébe néztünk.

- Csak... egy kis puszit, rendben? - mentem bele. Nem sugározhatott magabiztosságot a hangom. Nem is éreztem úgy magam.

- Ha nem szeretnéd akkor nem akarok semmit erőltetni! - emelte maga elé kezeit. - Sajnálom! - nézett ismét a hóra. - Csak tudod... ritkán találkozok olyan lánnyal, mint te.

- Hogy érted, hogy ilyen lánnyal mint én? - tényleg nem tudtam, hogy mire gondol. Jó vagy rossz értelemben „olyan mint én”?

- Hogy értem? A legjobb értelemben, ahogy csak lehet. Szerintem még soha nem találkoztam ilyen kedves és vicces lánnyal, mint te. Aki mindennek tetejében még megértő és szép is! - az utolsót ha viccnek szánta, nem nevettem el magam.

- Na, ezt nem hiszem el. Ne haragudj. - mondtam ki, amire először gondoltam. - Kedves tőled, meg tényleg jól esik, de az utolsót semmiképp nem tudom elhinni.

- Pedig ez az igazság! - mondta nagy komolysággal az arcán. - Azt ne mondd, hogy még soha nem mondták ezelőtt! - ült ki egyből döbbenet a hidegtől rózsaszínes arcára.

- Mondjuk úgy, hogy nem kell hozzá a két kezem, hogy meg tudjam számolni, hányszor. - ami igaz, az igaz. Azt viszont már megkaptam egy párszor, hogy nincs önbizalmam. Talán ezen nincs is miért vitába szállni.

- Pedig... szerintem tényleg szép vagy. - ismét kicsit pirosabb lett, mint eddig volt. Szeméből őszinteség tükröződött, ami miatt elkezdtem azt hinni: igazat mond.

- Hát... akkor köszönöm. - zavarba jöttem. - De nem sétálunk egy kicsit? Én már eléggé fázok.

- De, persze. Menjünk! - felálltunk és elindultunk a tenger felé. Nem volt messze, olyan 6-8 percet kellett sétálnunk. A rész, ahol megálltunk nagyon hasonlított arra, ami az iskolából hazavezető úton van, és néha megállok. Itt is a korlátnak támaszkodva figyeltük a gyönyörű vizet, ahogy néhol a kisebb megfagyott darabkákon megcsillan a lemenő nap fénye.

- Milyen szép! - figyelte a tájat a mellettem álló fiú. A naplementében még szebbnek tűnt a szeme.

- Igen, az. - mosolyogtam, és én is a mai nap fénypontját néztem.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem! - nézett rám egy ellenállhatatlan félmosollyal az arcán.

- Én köszönöm, hogy kigondoltad a mai programot. Nagyon jól éreztem magam! - mosolyogtam vissza a fiúra.

- Reméltem, hogy jól érzed majd magad! - hangzott az őszinte mondat Willtől. - A filmet is élvezted?

- Igen, jó volt. Néha megijedtem egy kicsit, de voltak benne jó dumák! - mondtam egy erőteljesebb mosollyal utána az arcomon.

Sajnos már szorított minket az idő, ezért ideje volt elindulnunk a vasútállomás felé. Bántott, hogy már vége is a délutánnak, de egyszer ennek is el kellett jönnie. Fájó búcsút vettünk egymástól két-két puszival.

- Akkor... hívlak, amint hazaértem. - mosolygott a fiú rám még utoljára, a vonat ablakán kidugva a fejét.

- Oké, várom! - alig, hogy kimondtam, a vonat elindult. Egy kicsit még integettünk egymásnak, majd elindultam haza.