Zoey - Életem egy blogba vésve (47.rész)

47. rész

Múlt és Jelen

A szerda estét végigsírtam, és megint ott volt majdnem éjfél, mire elaludtam. Csütörtök reggel 8:43-kor néztem meg a telefonomon az időt. Azon gondolkoztam, hogy mikor kéne felhívnom Lysandert, hogy elbúcsúzzak tőle. Végül arra jutottam, hogy majd 10 óra körül felhívom. Az egész estés sírás után eléggé fájtak a szemeim, kicsit fel dagadtak és pirosak is voltak. Amikor kimentem még pizsamában a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, anya majdnem megijedt tőlem. Lehet, hogy kicsit ijesztőbb voltam, mint hittem?

• Jó reggelt, kisl... Úristen! - ezen a ponton nézett rám és ijedt meg. - Mi történt?
• Semmi, nyugi. Csak nem aludtam jól. - mosolyogtam anyukámra. - Amúgy jó reggelt. - mondtam, és odamentem a mosogatóhoz engedni a „Zoey” feliratú üvegpoharamba egy kis vizet.
• Sajnálom. - mondta anya. - Azért sírtál, mert elköltözünk. Vagy tévedek? - mondta végig halkan anya, és láttam rajta, hogy bűntudata van.
• Hát... én... - hazudni se akartam, de megbántani se. Mit mondjak akkor? - ...igen. De minden rendben, jobban vagyok már. - mosolyogtam, ittam egy kortyot, majd odamentem anyához és átöleltem. - Majd ott is szerzek barátokat! Tudod, hogy milyen vagyok. - mosolyogtam még mindig, miközben anyut öleltem.
• Tudom. - mosolygott anya is, és kicsit elhúzódva tőlem letörölte a könnyeit.
• Ne sírj, kérlek! - kértem anyát, mert ilyenkor én is el szoktam érzékenyülni.
• Nem... nem sírok. - mondta még mindig könnyeit törölgetve.
• Sok a hagyma, mi? - mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott és válasza egy „igen” volt.

Visszatérve a szobámba felöltöztem: rövid, szakadt farmernadrág és egy egyszerű fekete póló lett a kiválasztott. Nem voltam éhes, így a reggelit is mellőztem. Bementem a szobámba, és felnéztem facebook-ra, de semmi érdekes nem volt. Üzenet jött a többiektől, hogy tudnánk-e még találkozni mielőtt elköltözök, de nem hiszem. Ma már pakolunk össze, holnap pedig 10-kor indulunk. Lewis jön értünk Miamiból, mert most a fél szünetet ott kellett eddig töltenie. Valamit rosszul csináltak a papírjaival a vizsgáján és azzal kellett szórakozniuk. Na de mindegy, holnap költözünk, ez a lényeg.

10 óra 12 perc. Ideje felhívni Lysandert! Minél hamarabb megtudja, annál jobb. Nem akarom, hogy mástól tudja meg. Kezembe vettem a számítógépes asztalomról a telefonomat, és elkezdtem tárcsázni.

• Halló? - szólt bele álmosan fogadott bátyám.
• Szia Lysander, Zoey vagyok. - mutatkoztam be, mert nem hiszem, hogy tudta ki is hívja.
• Á! Szia Húgi! - hangzott kicsit élénkebbnek a hangja. - Mizu?
• Nem akarlak zavarni, csak el szeretnék neked mondani valamit. Elég fontos.
• Megijesztesz! - hallottam kicsit tényleg riadtabbnak a hangját. - Mi a baj? - kérdezte. Válasz előtt nyeltem egy nagyot, majd válaszoltam. Egyetlen szóval:
• Elköltözünk. - nehezen csúszott ki ez az egy szó is. Nagyon rossz volt ismét kimondani.
• Szóval... ezért akartad azt a csoportos találkozót tegnapra, igaz? - hallottam egy kis csattanást. Talán fejbe vágta magát, vagy ilyesmi.
• Igen. - válaszoltam. - Jó lett volna tőled is elköszönni tegnap.
• Mikor költöztök? Meg egyáltalán hova? - hangzott hirtelen a kérdés úgy, mint akinek valamilyen ötlete támadt.
• Holnap délelőtt indulunk. Miamiba.
• Miamiba??? Az 3 óra autóval!!! - akadt ki teljesen fogadott bátyám, mire én egy „Tudom.”-mal válaszoltam neki. - Sajnálom, hogy nem tudtam menni tegnap. - hangzott bánatosan Lysander hangja.
• Én is sajnálom. - mondtam én is hasonlóan.
• Ma délután még ráérsz? Átugornék aztán sétálnánk egyet meg akkor el tudnánk búcsúzkodni. - örömmel töltött el, hogy találkozni szeretne.
• Jó, rendben. - mosolyogtam. - Hánykor jönnél?
• Gyorsan nézek buszt. Ha van, akkor olyan fél 3-3 között. Neked az úgy megfelel?
• Igen, szerintem jó lenne. - egyeztem bele a találkozóba.
• Őőő... van olyan busz, ami 2:55-kor ér oda. Ha a központban szállok le az jó, nem?!
• De, az van a legközelebb hozzánk.
• Oké, akkor délután megyek. De most lerakom ha nem baj, mert még van egy kis dolgom itthon. - mondta fogadott bátyám.
• Persze, oké. Akkor délután. - mondtam, majd elköszöntünk és leraktuk.

Nehezen jött el a délután, és izgatottan vártam, hogy megérkezzen Lysander busza. Amikor leszállt a fiú, könnyes szemmel borultam a karjaiba. Tudtam, hogy jó ideig most látom utoljára, és már akkor hiányzott.

• Minket már meg sem ölelsz? - hangzott egy durcás kérdés a Lysander után leszálló Alexytől. Alexy???
• Hát ti meg mit kerestek itt? - öleltem meg őt és testvérét egymás után.
• Lysander felhívott, hogy átjön elköszönni és megkérdezte van-e kedvünk átjönni.
• Mindenkit felhívtam, de a többiek nem értek rá. Dorindától elköszöntél amúgy?
• Nem. Eléggé eltávolodtunk egymástól még akkor, amikor együtt voltam Castiellel. Azóta meg csak egyre nagyobb lett a szakadék közöttünk. Volt, hogy ő jött oda beszélgetni, volt hogy én mentem oda, de egyszerűen nincs már közös témánk. Nem tudunk már beszélgetni. - vallottam be őszintén a zöld pulcsis és szürke farmeros Lysandernek.
• Értem. - húzta a száját a fiú.

Sokat beszélgettünk a fiúkkal. Elmentünk sétálni, megmutattam nekik a parkot, ahol Dorothy-t is szoktam sétáltatni. Kíváncsiak voltak Dorothy-ra, ezért elmentünk hozzánk is, de mivel inkább kivételesen sétáltak volna, elvittük házi kedvencemet egy sétára. Az 5 órási busszal már mentek is haza, így újabb könnyes búcsút vettem barátaimtól. Kicsit megkönnyebbültem, hogy Lysanderrel is tudtam beszélni és el tudtam tőle is köszönni. Kathlyn-nel is találkoztam még utána, akit igazából nem hatott meg, hogy jó ideig nem is találkozunk. Sőt, fél óra után azt mondta, hogy „Dolgom van, majd még beszélünk.”, és elindult a másik irányba, miközben sétáltunk. Eléggé szíven ütött a dolog. Ja, estefelé meg láttam, amint facebook-ra rakott ki Ivy-val közös képet, címnek pedig ez volt írva: „ Egy csajos este! ;) :* <3 ”. Mondjuk hasonló már történt régebben is, de azért kicsit fájt a dolog így, hogy ki tudja mikor találkozunk megint legközelebb...

Hamar eltelt a hétvége is, így már Miamiban voltunk egy kisebb, 4 emeletes házakkal teli városrészben. A háziállat megengedett, ezért tudtuk elhozni Dorothy-t is. Hétfőn és kedden az iskolákat intéztük és mint kiderült, az enyém fél órára van a tengertől. Ja, és hazafelé ahogy sétálok majd – ami csak 10-15 perc – egy jó ideig látom majd a tengert reggel suliba menet, és délután amikor megyek majd haza. Örültem neki, mert nagyon szerettem. Remélem sokszor látom majd a napfelkeltét, bár olyankor már általában fent lesz a nap. Az utolsó hetek is nagyon gyorsan elteltek. Még csak éppen megszoktam, hogy nem a saját ágyamban alszok, máris eljött augusztus 31-e, az évnyitó napja. Hogy mégis miért augusztus utolsó napján, azt ne kérdezzétek, mert nem tudom...

A nagy, világosbarna színű épületet hiába láttam pár héttel ezelőtt, még mindig kicsit féltem tőle. Megint új hely, új emberek, amitől kicsit igazából rettegtem. Szerettem barátkozni, bár néha rossz embereket fogtam ki. Eléggé hiányoztak a többiek is, miközben sétáltam át az épületen keresztül ki, az udvar felé. Elsétálva a lépcső mellett eszembe jutott, amikor a gólyatáborban Alexy nekem jött, miközben lerohant a lépcsőn. Rajta pedig Armin landolt. Az ikrek is hiányoznak! Valerie és Fay is, akikkel szintén ott barátkoztam össze. Lysander, akivel szintén a táborban kezdett kibontakozni a barátságom. Austin, akivel a nagy baráti mozizás alkalmával találkoztam először, valamint Ashley, akit csak a második félév óta ismertem, mégis olyan volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Mély levegőt vettem, és kiléptem az udvarra, ahol még nem volt nagy a tömeg. Megkerestem a 2-A osztályt, ami az enyém lesz. Velem együtt 5-en voltunk ott: hárman voltunk lányok és volt két fiú. Az igazgatónő elkezdte nyitóbeszédét, aminek a végére – megjegyezném, ilyen még soha nem fordult velem elő, de – elérzékenyültem. Hihetetlenül szép beszédet mondott az 50-es évei vége felé járó nő. Szépen ki is volt öltözve, az alkalomhoz illően. Hosszú, sötétbarna szoknyát és fehér, zsabós blúzt viselt hozzá, barna haja pedig kontyba volt tűzve. Maga az igazgatónő nem volt magas, olyan 160-165 közötti lehetett. Azért tudom ennyire, mert igencsak egy magasak voltunk. Az első napon nem volt csak 3 osztályfőnöki óránk. Megismerkedtem az osztályfőnökünkkel, Mr. White tanár úrral, aki a 30-as éveiben járt. Szőkésbarna haja és kék szeme volt, nemrég kezdte a tanári pályafutását. Kedvesnek tűnt. Mivel új voltam az osztályban, azt mondta „nekem lesz szentelve az utolsó óra”. Hirtelen nem igazán értettem a dolgot, de mire eljött az utolsó óra, rájöttem: ismerkedés az új diák és az osztály között. Hát igen, pontosan így lett. Eléggé zavarban voltam, mert ki kellett állnom az osztály elé. Nem voltunk sokan, csak 9-en. Legalábbis az első óra közepéig, ahol befutott még egy fiú, így 7-3 lett a vége a nemek felállásának a lányok javára. Egyedül az osztályfőnök és a késő srác nevét tudtam megjegyezni, aki Hugh volt. A családnevét már neki se tudtam megjegyezni, viszont, hogy fekete haja és barna szeme volt, abban biztos vagyok.

Másnap reggel nem láttam a napfelkeltét, a könyveket se kaptam még meg. Gyorsan eltelt az az öt óránk ami volt, és hamar össze is barátkoztam az egyik lánnyal, aki sokat is rajzol és szépen is. Kicsit emlékeztetett Valerie-re, aki szintén sokat rajzolt, és szerintem jókat. Nagyrészt megjegyeztem az osztálytársaim neveit. A szépen rajzoló lány Alyson Dry, akinek rövid, barna haja és barna szeme van. Mindenki nagyon kedves, és úgy éreztem egyből befogadtak, aminek nagyon örültem. Délután 5 volt és éppen az iskolából tartottam haza, amikor megcsörrent a zsebemben a telefonom. Ismerős volt a szám, de nem tudtam hirtelen, hogy kié.

• Igen, tessék? - szóltam bele egyszerűen. Gondoltam ő csak tudja, hogy kit akart hívni.
• Nekem miért nem mondtad el, hogy elköltöztök? - hallottam Castiel hangját. Nem volt dühös, nem is duzzogott. Inkább csak kicsit csalódott.
• Én... öhm... nem gondoltam, hogy érdekel. - vallottam be őszintén, kicsit akadozva. A fene gondolta, hogy fel fog emiatt hívni...
• Már hogy ne érdekelne??? - emelte feljebb kicsit a hangját. Eléggé meglepett vele. - Azt hittem attól még jóban vagyunk, de úgy tűnik csak én tudtam így... - végére kicsit elhalkult.
• Én... - nem tudtam mit mondhatnék. - Sajnálom. - mondtam, miközben megálltam egy kicsit a hazavezető úton és a korlátnak kicsit nekitámaszkodva figyeltem a már lemenőben lévő napot.
• Képzelem mennyire... - itt váltott kicsit sértődöttebbre. - De Zoey! Ha nem akarsz még barátságot se, akkor mondd azt, és akkor én se próbálkozok!
• Próbálkozol? A barátsággal? Hagyjuk már, Castiel! A barátok nem csak akkor beszélnek, ha véletlen összefutnak... vagy még akkor se! Szerinted ez barátság??? - kezdtem el kiakadni.
• Ja igen... - folytatta hasonlóan sértődött hangon. - Hogy van Armin? - most meg minek hozta fel Armint és miért nem a kérdésemre válaszolt? Komolyan felhúz! - Mit szólt hozzá, hogy elköltöztél? Mert hogy ő tudta, abban biztos vagyok...
• Igen, képzeld el tudta! - vágtam rá egyből. - Nem örült neki, de sikerült elfogadnia, ahogy a többieknek is.
• Peggy is hamarabb tudta meg, mint én... Miért? - váltott ismét csalódottra. Mi baja van?
• Hát... az csak véletlen volt. Kiderült, hogy az unokanővére a legjobb barátnője az én nővéremnek. Aztán pont ott volt náluk Peggy, amikor nővérem felhívta Heather-t.
• Szóval szinte mindenki hamarabb tudta nálam... még a bátyám csaja is hamarabb tudta, mint én... csúcs! - megint sértődött... örülök.
• Peggy a tesód barátn... Tényleg! - eszembe jutott. A bálban mondta Armin, hogy Castiel bátyjával jár Peggy. Teljesen elfelejtettem!!!
• Tudtad? - csodálkozott a telefon másik végén a fiú. - Egyre jobb...
• Figyelj. Nem gondoltam, hogy egyáltalán érdekel a dolog. Nem akartam feleslegesen hülyét csinálni magamból, hogy mondjuk felhívlak, és: - itt kicsit nyávogósabbra vettem a hangom. - „Jajj, szia Castiel! Figyi, csak azért hívlak mert elköltözünk. Tök jó lenne elköszönni tőled is. Nem talizunk valamikor?” - kicsit kuncogott rajtam. Úgy tűnik így is sikerült. Gratulálok magamnak...
• Nem így beszéltél volna. - mondta még két kuncogás között. - Amúgy találkoztam volna veled. - váltott a végén komolyra.
• T-tényleg? - kicsit zavarba jöttem. De biztos vagyok benne, hogy csak azért mondja, mert már nem találkozunk.
• Tényleg. - maradt ugyan annál a komolyságnál.
• Miért van az, hogy ezt nem hiszem el? - pörgettem át az agyamban a dolgokat. Nem hittem neki. - Miért nem sikerül túllépnem? Miért kellett most is felhívnod és magyarázatot kérned, ha barátok sem vagyunk, csak régi osztálytársak? Semmi több! - kinyomtam a telefont. Fájt a szívem és dühös is voltam. Vagy inkább csak fel lettek szakítva a régi sebek. Elkezdtem sírni. Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Csak ültem a kis korláton és sírtam a lemenő nap fényében...