Zoey - Életem egy blogba vésve (46.rész)

46. rész

A fájdalmak napja

Szerda reggel van. Vagyis... inkább már délelőtt, ugyanis fél 12 után pár perccel keltem. A konyhában találtam egy levelet, miszerint anyunak be kellett mennie még a mostani munkahelyére elintézni valami papírokat, nővérem pedig Heather-nél van. Ezek szerint egyedül vagyok... lehet elviszem még Dorothy-t sétálni... mennyi már az idő? DÉÉÉL??? - lefagytam.

Gondolhatjátok: nem vittem el Do-t sétálni. Lefürödtem, hogy kicsit felfrissüljek, egyben hajat is mostam. Beszárítottam, és felgumiztam, majd vettem fel egy kék, térdig érő egybe ruhát a szandállal. Kis táskámat a vállamra kapva gondoltam elindulok. 1 óra múlt pár perccel, ezért egyel távolabbi buszmegállóba mentem, ahol a múltkor leszálltam. Remélem most nem kap el megint az eső. Még a végén újra megjelenne Castiel. - vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Még mindig fájdalmas volt rá gondolni. Akit még mindig annyira szerettem, hogy az életemet adtam volna érte. Odaértem a buszmegállóba, de még mindig volt 10 percem, hogy ideérjen. Talán túl gyorsan jöttem? Pedig nem is siettem. Leültem a padra és várakoztam. Ez is fedett volt, így a nap sem égetett.

• Olyan vicces vagy! - hallok egy ismeretlen hangot a túl oldalról, miközben nevet. Felálltam, és odalopakodva a váró falához kicsit kikukucskáltam. Nem szoktam ilyet tenni, ezt se tudom, hogy miért volt.
• Tényleg? - hangzott huncutul a fiú szájából. Castiel???

Az ismeretlen lány úgy kapaszkodik Castielbe, mintha kötelező lenne neki! - dühöngtem. - Jajj, ne! Nem akarok féltékenykedni a semmire! Semmi közöm már hozzá... - fordultam el és ismét leültem.

Még mielőtt odaértek volna a váróval szembe, megérkezett a busz.

• A legjobbkor! - könnyebbültem meg, és gyorsan felszálltam.

Ahogy leültem, hirtelen újra valami szúrást éreztem a mellkasomban, mint amikor megláttam őket. A másik oldalban ültem le, de remélem még csak véletlenül sem láttak meg. A lány fogalmam sincs, hogy ki, de nem is akarom tudni. Terveztem, hogy elmondom Castielnek a költözést, de minek?! Úgyse érdekli, meg van neki annál jobb dolga is, hogy elköszönjön tőlem...

Enyhén remegő kézzel nyomtam meg a leszállásjelzőt, ahogy a Lakeland-i buszpályaudvarhoz közeledtünk. Csak úgy peregtek a másodpercek, ezzel egyre közelebb sodorva engem ahhoz a pillanathoz, amikor elárulom a többieknek a költözést.

Leszálltam. Sehol senki? Hát oké, akkor várok. Mennyi lehet már az idő? Még csak 13:43? Az meg hogy lehet? Nem létezik, hogy 8 perc alatt beértünk volna a 25 helyett! Lehet, hogy véletlen az egyel hamarabbival jöttem be? Castielék miatt teljesen elvesztettem a fonalat... Hát akkor nincs más lehetőség: várok. Teltek-múltak az óráknak tűnő percek, majd ismét ránéztem a telefonomra: 13:45. Ezt nem hiszem el!!! 2 perc??? Komolyan csak annyi??? Ááááá... - unatkoztam és ideges is voltam egyszerre.

• Zoey! - jött egy ismerős hang a bal oldalamról. - Hogyhogy már itt vagy?
• Valerie! - öleltem meg egyből szorosan barátnőmet. - Úgy fogtok hiányozni! - suttogtam magam elé még az ölelés közben, és majdnem elkezdtek potyogni a könnyeim.
• Mit mondtál? Nem értettem. - tolt el kicsit magától barátnőm.
• Semmi, semmi. - mosolyogtam. Legalábbis próbáltam.
• Sziasztok! - köszönt nekünk Fay, Austin és az ikerpár.
• Sziasztok! - köszöntünk mi is nekik. Őket is sorra megöleltem és puszit is kaptak. Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam itt kell őket hagynom...
• Ashley is jön? - kérdeztem Armintól. - Vagy őt nem kérdezted?
• De, kérdeztem. Azt mondta jön. - mosolygott a fiú.
• Akkor még várunk! - állapította meg Fay, miközben párjához bújt. Nagyon aranyosak voltak együtt még mindig!
• Sziasztok! - érkezett meg pár perc múlva Ashley is lihegve. - Bocsánat a késésért!
• Nem késtél, mi értünk ide korán. - mosolyogtam a lányra és rátettem a jobb vállára a bal kezemet. - Fújd ki magad nyugodtan. Nem kellett volna futnod!
• Jól vagyok, csak kicsit megijedtem amikor már mindenki itt volt, ezért elkezdtem futni. - zavarba jött. De aranyos!
• Honnan futottál? - csodálkozott Armin.
• Hát... - fordult hátra a lány, hogy végigmérje az utcát. - Attól a sárga épülettől. - mutatott messzire.

Elárulom nektek, hogy az utca amelyiknél éppen tartózkodtunk a főút volt, és hát nem éppen mondható rövidnek. Ha jól tudom akkor 10-12 km hosszú. Na mármost, a buszpályaudvart pont úgy építették, hogy ennek a közepén legyen, szóval mind a két oldalról 5-6 km volt, mivel az épület előtt tartózkodtunk. Az a bizonyos „sárga épület”, amit Ashley mondott amennyire meg tudtam figyelni majdnem a hátunk mögött lévő szakasznak a felénél volt. Tudom, elég hihetetlennek tűnik, hogy minden pont a fele, de komolyan mondom. Akárhogy számolok, 2 km-t biztosan futott, de még többet is. Ha úgy vesszük a semmiért, mert egyáltalán nem volt elkésve. De azért aranyos volt tőle!

• Hogy mi van??? - akadt ki Fay. - Mi a fenéért futottál te annyit? - a kiakadása elég látványos volt! Kidülledt szemek, leesett áll.
• Hát... én csak... - jött ismét zavarba Ashley. - Nem szerettem volna, hogy rám várjatok.
• De hogy láttál meg minket már olyan távolságból? - kérdezett Alexy is. De milyen igaza van.
• Nem volt nehéz kiszúrni a legszínesebb csapatot a buszpálya előtt. Na meg... nem sokan vannak most itt. - nézett körbe a rózsaszín felsőt és kék farmert viselő Ashley, mi pedig követtük a tekintetét.

Igaza volt! Rajtunk kívül volt még egy fiatalokból álló bagós csoport, akik körbeállták az egyik kis dohányzóhelyre kijelölt kukát, volt egy idős néni, aki a padon ülve olvasott valami könyvet, meg volt még egy idős házaspár, akik egy messzebb lévő padon ültek és minket néztek. Várjunk csak... azok nem...???

• Jujjci. - csúszott ki a számon egy Alexytől eltanult szó. Természetesen mindenki elkezdett rajtam nevetni.
• Mi baj van? - kérdezte két nevetés között Armin.
• Ismerem azt a házaspárt. - mondtam halkan, de a többiekkel ellentétben én egyáltalán nem nevettem. Biztosan vicces lett volna, ha nem jut egyből eszembe mikor találkoztam velük utoljára. Nem tehetek róla, de a házaspárról is egyből Castiel jutott eszembe és az, amikor még együtt voltunk.
• Odamenjünk köszönni? - kérdezte barátságosan Val.
• Nem muszáj! - védekeztem egyből. - Csak integetek, utána sétáljunk egyet. - féltem, hogy rákérdeznének Castielre és azt nem akartam. Integettem nekik mosolyogva, és ők is így tettek. Nem volt bajom a házaspárral, nagyon aranyosak voltak. Csak... nem akartam még többet szenvedni. Lehet, hogy ez most önzőségnek hangzott, vagy ilyesminek, de szerintem érthető...
• Hát oké. Akkor induljunk! - lelkesült fel Fay, és jobb kezét a magasba emelte, mint aki felszállásra készen áll.
• Na és hova megyünk? - kérdezte Austin. Na igen, ezt senki nem tudta. Csak elindultunk balra.
• Oda. - mutattam arra a helyre, ahol Arminnal voltunk. Fogalmam sincs, hogy miért pont oda akartam menni. Azt biztosra tudtam, hogy Castiellel nem akartam összefutni!
• Lakeland első számú helye, mi? - nézett rám hátra sunyi mosollyal Alexy.

Biztosan elmondta neki Armin, hogy mi történt ott, hiszen testvérek! Ránéztem Arminra, aki testvére mellett sétált, de csak félig láttam az arcát. Zavarban volt! Most tuti azt hiszi Alexy, hogy Armin vallomása miatt akarok odamenni... Erről jut eszembe. Megint az a szürke trikó van Arminon. Vajon ki is mondtam akkor, vagy tényleg csak gondoltam, hogy jól áll neki az a felső? Uram atyám! Mindjárt zavarba jövök! Az előttem haladó kék pólós és zöld gatyás Alexy oldalba bökte testvérét, majd fejével hátra biccentve jelzett a szürke trikós és fehér térdgatyás Arminnak, hogy nézzen hátra. De miért??? A fekete hajú fiú úgy is tett: hátranézett. Egyből zavarba jöttem, de fogalmam sincs, hogy mi a fenéért! Elkaptam a tekintetem, és hirtelen megszólaltam:

• Mehetünk máshova is! - próbáltam menteni a már menthetetlent. Ott álltunk annál a gyalogátkelőnél, ahol belefutottunk Vanessába. Miért gyötörnek a múlt emlékei még mindig? Értem én, hogy nem volt olyan régen, de így is elég nehéz. Ha már ilyen helyen leszünk, remélem nem akadnak ki nagyon.
• Miért pont ide akartál jönni? - kérdezte ismét sunyi mosollyal az arcán Alexy amikor elindultunk a túloldalra, mire testvére bokán rúgta. Köszönöm, Armin!
• Ez volt közel és már szomjas vagyok. - végül is nem volt hazugság...
• Aha... értem én. - nézett rám mosolyogva. - Te meg ne rugdoss! Csak megkérdeztem! - förmedt rá testvérére. Valamennyire mondjuk jogosan.
• Na ja... - fonta össze mellkasa előtt kezeit Armin, és szigorúan nézett Alexyre.
• Jól van na. - vágta be a durcást a fiatalabbik. Igaz, csak 5 perc a különbség közöttük, ha jól tudom.
• Bocsi. - mondta halkan Armin, miután odalépett mellém. - Mondtam neki 1-2 dolgot, de nem gondoltam, hogy ilyen tuskó lesz. - a „tuskó” szót kicsit kihangsúlyozta, mire Alexy hátra mondott egy „Hallottam ám!”-ot.
• Nem gond. - mosolyogtam, közben pedig már át is értünk a másik oldalra és pár méterre voltunk a Lakeland #1-tól.
• Uuuu, de szép! - olvadoztak a lányok, akár csak én, amikor először jöttem ide.
• Ez az új hely? Sok szépet hallottam már róla! - mondta Ashley. - Te mikor voltál itt, Zoey? - mindig a legjobb kérdéseket tudod mondani. Mi a fenét válaszoljak???
• Hát... a múltkor... - de mégis...
• Kivel? - kérdezett bele Alexy. A kis szemtelen!
• A nővérével! - vágta rá Armin. - Ugye? - kérdezte úgy, hogy rám nézett és kedvesen mosolygott.
• Öhm... igen. - mentem bele a hazugságba. Jövök neki egyel!
• Ja értem. Azt hittem már randid volt. - mosolygott a mellettem sétáló Fay, amikor az épülethez értünk és csak néhány lépésre voltunk a bejárattól.
• Dehogy! - vágtam rá egyből. Tényleg nem volt randi, de ha megtudnák, hogy Arminnal voltam, tuti egyből azt hinnék, hogy az volt. Na meg ha kiderülne, hogy mit mondott akkor... fuuu... inkább bele se gondolok!
• Annyira szép ez a hely! - ájuldozott Fay. Hát igen, néha még belőle is kijön az ilyen.
• Tényleg az. - mosolyogtam én is.

Odamentünk a pulthoz, és kértünk egy asztalt 8 személyre, aztán rájöttünk, hogy csak 7-en vagyunk. Megszoktuk, hogy mindig együtt vagyunk, de most Lysander nincs itt. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Pont ma nem tudott jönni? Szomorú vagyok.

Kikértük az italokat és elmentünk az egyik sarki bokszhoz, majd leültünk. Sarokülős volt, ahol 2-2 ember fért el, és volt még 2-2 szék az asztal másik oldalain. Én Ashley-vel a balomon ültem az egyik oldalára a sarokülőnek, jobb oldalról volt Fay és Austin. Mellettük ült Armin egyedül, Ashley balján pedig Alexy és Valerie. Ma úgy láttam, hogy nincs itt Sally, a rendelésünket a fekete hajú Natasha vette fel és hozta ki.

• A light kóla... - kezdte el sorban lerakni őket.
• Az enyém lesz! - szólt Ashley.
• Két Fanta narancs... - folytatta.
• Az egyik az enyém! - mondta Fay.
• A másik az enyém! - hangzott Alexy szájából.
• Kettő sima kóla.
• Az a miénk lesz. - pacsizott le Armin Austin-nal.
• Egy almalé... - nézett körbe rajtunk hogy lássa, ki jelentkezik.
• Az enyém. - mosolygott Valerie és elvette az italt.
• Valamint egy őszibaracklé. Kizárásos alapon gondolom az öné. - mosolygott kedvesen a lány.
• Igen, az enyém. - mosolyogtam vissza, majd megköszöntük, ő pedig visszament a pulthoz.
• Na és hogy jött ez a hirtelen találkozó? - kérdezősködött Fay két korty között.
• Miért jött volna hirtelen? - furcsállta Alexy. - Még szombaton lebeszéltük, nem?!
• De. Csak nekem olyan furcsa volt. De végül is örülök, hogy így összejöttünk. Már hiányoztatok. - mosolygott a lány, mi pedig vissza rá. Mennyire fognak nekem hiányozni ezek a mosolyok és boldog összejövetelek...
• Mi a baj, Zoey? - legyezett kezével a fejem előtt Armin. Valószínűleg kicsit elbambultam.
• Öhm... - talán itt az alkalom, hogy elmondjam. - Beszélni szerettem volna veletek valamiről. - kezdtem el, de a neheze még hátra volt.
• Rosszul nézel ki. Gond van? - kezdett aggódni Ashley. Meglepett, hogy ő kezdte el.
• Nem éppen jó dolog, amit mondani szeretnék... - kavargattam a szívószállalammal a gyümölcslevem.
• Csak azt ne mondd, hogy elköltöztök! - trafálta telibe Armin.
• Honnan tudod? - dülledtek ki a szemeim. Kitől tudhatja?
• Akkor igaz??? - akadt ki teljesen, az asztalra tenyerelve és kiborítva maga alól a széket, amikor felállt.
• Armin! Ülj le! - szólt rá haverja, megfogva annak bal karját.
• Igen. - szomorú lettem. - Nem akarlak itt hagyni titeket! - kezdtek el potyogni a könnyeim.

Armin leült, Fay és Ashley pedig a kezemet és hátamat kezdték simogatni, hogy megnyugtassanak. Elmondtam nekik, hogy anyukám másik állást kapott Miami-ban, ezért költözünk el már pénteken. Iskolám is ott lesz, ezért a Sweet Amoris-ból ki kellett iratkoznom, amit tegnap anyuval meg is tettünk. Teljesen lefagytak a többiek, amikor meséltem. Nem akarták elhinni, és a lányoknak is elkezdtek potyogni a könnyeik. Alexy is törölgette néha a szemeit, de ugye ő férfi, aki állítása szerint soha nem sír. Austin barátnőjét simogatta, és magához húzva próbálta nyugtatgatni. Talán Fay-t érintette a legérzékenyebben, legalábbis úgy láttam. Armin, mint aki teljesen odafagyott, ledöbbenve végig engem figyelt. Pislogni se láttam, ezért kicsit kezdett megijeszteni. Aztán pislogott egyet, én pedig kezdtem megnyugodni. Megígértük egymásnak, hogy minden héten írunk majd és lejelentkezünk, hogy kivel mi van. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nehéz lesz ez az egész, hogy nélkülük leszek majd egy teljesen új iskolában, de már a búcsú is nagyon fájdalmas volt.

• Akkor... ez már végleg eldőlt, igaz? - kérdezte fájdalommal telve: Armin.
• Ig... igen. - válaszoltam. Nem akartam elhagyni őket, a legkedvesebb barátaimat.
• Nem akarom, hogy elmenj! - mondta ugyan olyan fájdalmasan, mégis határozottan a fekete hajú fiú és mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán.
• Ar... Armin. - soha nem láttam még sírni.
• Nem akarom, hogy elmenj! - mondta most hangosabban, és hirtelen megfogta a kezeimet, amikor rám nézett. - Emlékszem a múltkorira, tudom mit mondtál! De akkor sem akarom, hogy itt hagyj! - folytatta ugyan úgy.
• Milyen múltkori? Mikor...? - kérdezősködött volna Ashley, de Alexy lecsittegte.
• Annak ehhez semmi köze, Armin! - hívtam fel rá a fiú figyelmét.
• Nem is könnyíti meg a helyzetedet, hogy itt hagyj, mi? - állt fel hirtelen az asztaltól.
• Egyáltalán nincs köze hozzá, és nem könnyít meg semmit! Elég nehéz anélkül is! - álltam fel én is. - Szerinted örültem neki amikor megtudtam, hogy elköltözünk? Egyáltalán nem! Az akkori dolog se könnyíti meg a helyzetet, még talán inkább nehezít rajta! - vágtam a fejéhez, mire a válasza egy hirtelen csók volt a számra. Én pedig mérgemben egy aprócska pofont adtam érte neki. Nem akartam bántani, de a csók se volt a terveim között.
• Ez meg mi a fene volt? - akadt ki Alexy, de nem a csókon, hanem inkább a pofonon...
• Én... én sajnálom Armin, nem akartalak megpofozni! - sajnáltam a fiút, tényleg nem akartam arcon csapni.
• De a csókot se akartad, tudom. - bámulta a kóláját a fiú, amikor leült.
• Úgy van. - helyeseltem.
• Ez egyfajta búcsúajándék volt Arminnak? - jött elő a hülye ötletével megint Fay. Kicsit vicces volt, meg kicsit nem.
• Visszatérve... akkor már holnap után indultok? Mikor mondod el Lysandernek? - kérdezte a mellettem ülő Ashley.
• Nem tudom. Lehet felhívom telefonon. Holnap már pakolok, ma meg addig akarok veletek maradni, amíg csak tudok! - válaszoltam a felcopfozott hajú lánynak.

Elég sokáig beszélgettünk, este 7-kor hívott anya, hogy lassan jó lenne hazaérnem. A többiek is már tervezték, hogy indulnak. Kikísértek a buszpályaudvarra és mind megvárták velem a buszt. 19:35-kor indult a buszom, amire könnyek között szálltam fel. Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk az első lépcsőfok előtt, majd gondolkozás nélkül még egy nagy ölelésre visszamentem hozzájuk. Megpusziltam mindenkit, bár Arminnál kicsit megijedtem, hogy hova megy az a puszi, de szerencsére arcra ment, na meg ő is ugyan úgy hiányozni fog, akár csak a többiek. Már épp csukta volna az ajtót a sofőr, amikor felugrottam a buszra. Kértem a jegyet, majd az ajtók felőli sorban helyet foglaltam. Sírva integettem a többieknek, ők pedig vissza. Soha nem gondoltam volna, hogy így kell elhagynunk egymást, mégis ez lett belőle. Amikor elindult a busz, összeszorult szívvel és nehéz lélekkel integettem utolsókat legféltettebb barátaimnak.