44. rész
Fény derül a titokra
Vasárnap reggel egyből eszembe jutottak Castiel szavai, amikor este már a kapu előtt beszélgettünk: Bocsánat! Sajnálom a délutánit... a fagyizónál. – bűnbánóan a földet figyelte. – Nem akartam, hogy rossz legyen neked. – itt egy fájdalommal teli „Szóval igaz volt, amit mondott?” csúszott ki a számon. Valahol sejtettem, hogy annak is köze van hozzá, mert várható volt, mégis fájt ezt így hallani. Főleg Vanessa szájából. Castiel válasza persze egyből a „Dehogyis!” volt, majd folytatta: Annak semmi köze nem volt a... szakításhoz. – az utolsó szót úgy tűnt, hogy nehezen tudta kimondani. Talán nem akart megbántani, vagy ilyesmi... Nem tudom.
Reggel 8-kor keltem, hogy még reggelizni is tudjak. Felvettem egy sötétkék nyári egybe ruhát, meg egy fekete virágos szandált, ami tegnap óta szerencsére megszáradt. Fél 10 előtt 5 perccel indultam a buszhoz, ami 9:35-kor indult. Már ilyenkor is 24 fok volt, mára a maximumot 37-nek mondták. Elköszönve anyutól és a tesóimtól, felkapva a kis fekete táskámat útnak indultam.
A kaput becsukva magam után már halásztam is elő a fülhallgatómat a táskából. Úton a buszmegállóba végighallgattam egy Linkin Park számot, ami az egyik kedvencem, ez pedig az „In the end”. A címről egyből eszembe jutott ismét Castiel. A mellkasomban szúrást éreztem. Hiányzott Castiel, hiányoztak az együtt töltött szép napok, hiányzott minden, ami hozzá kötött. Leginkább az, hogy azt mondta szeret. A busz pontos volt, így kereken 10 órakor beért a busz a megállójába. Armin ott várt a busznál, és mintha valamit rejtegetett volna a háta mögött. Leszálltam, és egy ölelés kíséretében két puszival üdvözöltem.
- Szia. – mosolyogtam rá kedvesen a fiúra.
- Sz-szia. – zavarba jött. De mégis mitől?! – Hoztam neked valamit. – arca még mindig vörös volt. - Tessék. – vette elő háta mögül a Milka csokit. – Mogyorós... remélem szereted. – mosolygott kedvesen.
- Igen, szeretem. Köszönöm! – köszöntem meg a csokit, miközben átvettem. – De én nem hoztam semmit. – vallottam be szemlesütve. Rosszul éreztem magam, hogy én nem készültem.
- Nem is azért hoztam! Ne értsd félre! Én már... – pirult el ismét, majd folytatta. – Én már annak is örülök, hogy eljöttél. – nézett félre, arca pedig még mindig vörös volt.
- Köszönöm szépen! – raktam el a táskámba a csokit. – Na és hova menjünk? – mosolyogtam kíváncsian a fiúra.
- Hova szeretnél menni? Beüljünk valahova kávézni, vagy esetleg mit szólsz egy mozihoz? – hú, de felpörgött hirtelen. – Vagy esetleg sétáljunk egyet? Van most egy kis vásár a főtéren, be szeretnél nézni?
- Armin! Nyugi! – nevettem el magam egy kicsit, mert már vicces volt, hogy pillanatok alatt mennyire fel tudott pörögni. – Kezdésnek igyunk meg egy kávét, a többit majd meglátjuk még. Előttünk az egész nap. – mosolyogtam a fiúra, ő pedig vissza.
- Igazad van. Kicsit elragadtattam magam. – a földet kezdte el bámulni, arca pedig ismét vörösebb lett, mint szokott...
- Csak egy kicsit. – kacsintottam. – Na de induljunk! – karon fogtam, és elindultam egy kávézó felé.
- Tudok egy jó helyet! – jelentette ki a fiú, és elindult balra, miután kiértünk a buszpályáról. Mindeközben én még mindig a karjába kapaszkodtam.
- Hova megyünk? – faggattam a szürke trikóban, kék térdgatyában és fekete strandpapucsban lévő fiút. Bevallom, jól állt neki ez a szerelés.
- Majd megtudod! – kacsintott ő is, és továbbhúzott magával.
- Áruld már eeel! – nyaggattam a fiút, és kicsit meghúzgáltam a trikója alját, mire ő hirtelen megállt.
- Na jó. – nézett rám komolyan, majd megfogta a két vállamat és megfordított. – Oda. – hajolt le hozzám, fejem mellé téve a sajátját, és szembe mutatott. Szerencsére nem a Walter's volt, az a másik irányba lett volna. Ez a Lakeland #1 nevű hely volt.
- Ú de jól néz ki! – figyeltem meg a kicsinek nem mondható kávézót.
Narancssárga volt, alul pedig a sarkoknál és az ajtó körül hasított terméskövek voltak a falon. Nagyon szépen nézett ki, és ahhoz képest, hogy kávézó, elég magas volt.
- Reméltem, hogy tetszeni fog. – oldalra néztem. Arca elég közel volt, talán túl közel. Ő mosolygott, én viszont meglepődtem, és hátráltam tőle egy lépést. – Én... – elpirult. – Bocsi. Nem akartalak megijeszteni! – a betont kezdte el figyelni.
- Sem-semmi gond. – én is zavarba jöttem.
- Khm... – köszörülte meg a torkát valaki mellettünk, ahogy a gyalogátkelőnél vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa. – Sziasztok. – köszönt nekünk egy ismerős hang.
- Szia. – köszöntünk egyszerre Arminnal.
- Mi jót csináltok? – kérdezte a mély dekoltázsos, lila felsőt és fehér miniszoknyát viselő Vanessa.
- Csak sétálgatunk. – vágtam rá hirtelen. Rossz előérzetem volt vele kapcsolatban. Nagyon rossz!
- Szóval randiztok? – kérdezte sunyi mosollyal az arcán a lány.
- Nem! – kezdett dühíteni már a puszta jelenléte is.
- Én meg szerinted vak vagyok? – úgy csinált, mintha mindent tudna. De a megérzései most nagyon messze álltak a valóságtól.
- Ha ilyet látsz, akkor biztosan. – csak nekem tűnt úgy, vagy tényleg nem akar átváltani a lámpa zöldre???
- Ugyan kislány. Nem vagyok hülye! – váltott erősebb hangnemre. – Elég hamar túltetted magad a „nagy szerelmeden”, – itt az ujjaival idézőjelet mutatott. – ha már másik pasi karjaiban vagy... Vagy azt akarod, hogy féltékeny legyen? Chh... – mosolygott ismét győzedelmes mosollyal a lány, mint mielőtt összejöttem Castiellel. – Szánalmas vagy! – mondta, és pont átváltott a lámpa zöldre. Hamarabb nem tudott volna???
Vanessa elindult, én pedig legyökereztem. Csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy dühös vagyok-e, vagy inkább szomorú. Minden esetre elég sokáig volt zöld, így mikor Vanessa átért mi is elindultunk, és át is értünk.
- Jól vagy? – kérdezte Armin, amikor átértünk.
- Igen, jól vagyok. Csak kicsit kezdett már idegesíteni annyival, hogy ott állt mellettem. – rájöttem. Dühös voltam, nem pedig szomorú!
- Sajnálom. Lehet máshova kellett volna mennünk. – vágott bűnbánó fejet Armin.
- Dehogy! Jó lesz. Itt még úgyse voltam! – mosolyogtam a fiúra, és a három lépcsőfok után bementünk az ajtón.
Belépve egyből szembetűnő volt, hogy milyen nagy belső tere van. Magas oszlopok tartották, amik majdnem olyanok voltak, mint a tölcsér. Krémszínű fala volt, az ablakokon sárga, de inkább már aranyszínű, földig érő függönyökkel, és a kis fa ülőbútorokkal nagyon jó kis hangulatot kölcsönöztek a helynek, főleg a csillárokkal, amik gyönyörűen csüngtek le a plafonról. Odamentünk az egyik pulthoz – mert összesen kettő volt – és rendeltünk: én egy presszókávét kértem 2 cukorral és tejjel, Armin szintén.
- Üljenek le nyugodtan, mindjárt kiviszem! – mondta a kedves pincérnő. A névtáblája alapján Sally.
A szőke hajú és világosbarna szemű lány szerintem nyári munkán volt, de úgy tűnt nagyon élvezi a munkáját. – Ott még van egy szabad asztal! – mutatott nekünk balra, és a nagy tömeg közepén tényleg volt egy üres asztal.
- Köszönjük! – mondtuk egyszerre és elindultunk ülőhelyünk felé.
- Egész jól néz ki. – állapította meg a fiú mosolyogva, amikor lepakolva nézelődtünk még egy kicsit.
- Igen, tényleg jó! – mosolyogtam én is vissza. – Nos, akkor elmondod amit tegnap nem akartál? – faggattam a fiút egyből, mire ő válaszul először is elpirult.
- Én... öhm... szóval... – idegesen megvakargatta a fejét, és mindenhova nézett az épületben, csak rám nem.
- Egy presszókávé,... – tette le az egyiket az asztalra Sally. – egy tejszínnel és két cukorral. – kaptam meg a kávémat, mellé rakva a kis tejszínt és a két kis cukrot. – Valamint a másik presszókávé... – vette le azt is. – Ugyan így egy tejszínnel és két cukorral. – adta oda Arminnak is azt, amit megrendelt. Nagyon szépen rámosolygott Arminra, miközben folytatta. – Kedves egészségükre! – pirult el a lány, miközben Armin egy kedves „Köszönjük!”-kel felelt, majd a lány visszaindult a pulthoz.
- Szerintem tetszel neki! – suttogtam Arminnak az asztal fölött mosolyogva, mikor a lány visszaért a pulthoz.
- Nem érdekel... – válaszolta hirtelen, és a második cukrot rakta a kávéjába.
- Ezt meg hogy érted? Miért nem?! – csodálkoztam, hogy úgy rávágta a válaszát.
- Úgy, hogy más tetszik! – válasza ismét hirtelen jött, és eléggé meg is lepett vele. – Más van, akit... szeretek. – elpirult, közben pedig a kávéját kavargatta.
- És ki? – faggatóztam kíváncsian, mosolyogva. – Áruld eeel! – kérleltem, miközben én is a két cukor után a tejszínt is beleraktam a kávémba.
- Zoey, én nem hiszem, hogy... – kezdett volna bele.
- Kérlek szépen! Armiiin! – próbáltam kiskutyaszemekkel ránézni a fiúra, mire ő ismét elpirult.
- Te! – csak ennyit mondott, és elpirulva bámult ki az ablakon, jobb kezével az állát tartva, ballal pedig a kávét kavargatta.
- Basszus! – csak ennyit hallottunk, meg egy csattanást. Valaki mögöttünk elesett a székkel, rögtön Armin „vallomása” után. Megijedve néztem hátra.
- Castiel??? – lepődtünk meg Arminnal egyszerre. Elég kínosan éreztem magam abban a pillanatban.
- Öcsi! – jött a megijedt hang egy fekete hajú, sötétkék szemű sráctól, akin piros póló volt meg fehér gatya. Valahol már láttam!
- Elnézést, uram! Minden rendben? – ment oda hozzá egy hosszú, fekete hajú és zöld szemű pincérnő, aki nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
- Jól vagyok! – húzta ki a karját ingerülten a nő kezei közül a szürke, kapucnis pólós és fekete térdnadrágos fiú... – Semmi bajom! – gyorsan megitta a maradék kóláját. – Menjünk, Viktor! – tette el idegesen a telefonját. – Elnézést! – mondta, amikor elment mellettünk, de még csak véletlenül se nézett ránk.
- Kifizetem a cuccokat. Várj meg a kocsinál! – szólt utána a srác. Már emlékszem! Egyszer találkoztam vele a parkban, amikor ott volt Castiel anyukája is!
Castiel se szó, se beszéd, kiviharzott a kávézóból. Viktor odament a pulthoz, miután megitta a kávéját. Visszavitte a csészét és a poharat, fizetett, majd ő is sietve ment a kijárat felé. Előtte még egy utolsó pillantást vetett rám, de nem nagyon tudtam mit kiolvasni belőle. Talán a megvetés lenne az, ami a legjobban tudná jellemezni. Nyeltem egy nagyot, szívem összeszorult.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva Armin, és jobb kezével megfogta az én bal kezemet.
- Igen. – mondtam, és kihúztam kezemet az övé alól, majd kinéztem az ablakon.
Castiel éppen kapott a tesójától egy taslit, majd beült a Renault anyósülésére, Viktor pedig a vezetői ülésbe. A kocsi pont az ablaknál állt, orral befelé. Egy pillanatig találkozott a tekintetem a Castielével, de ő gyorsan elkapta sajátját és inkább a kocsi ablakán nézett ki, jobb kezét az ablaknak támasztva, fejével a kezének dőlve. Kicsit idegesnek és kicsit csalódottnak látszott, miközben az ablakon bámult ki. Testvére kitolatott a parkolóból, és elindultak a buszpálya felé. Gondolom haza mentek.
- Zoey... – kezdett bele Armin, miután a már félig kiivott csészéjét lerakta a kis tányérra, én pedig „visszatértem a földre”. – az előbb én... – elpirult, és nyelt egy nagyot. – komolyan gondoltam, amit mondtam. – nézett a szemembe. Őszinteséget láttam benne, de nem lángolt fel bennem semmi, mint annak idején Castielnél.
- Armin. Sajnálom, de... – szomorúan kavargattam a kávémat, majd a szemébe néztem. – ha tényleg komolyan gondoltad, nem tudom viszonozni.
- És ha nem gondoltam volna komolyan? – kereste reménykedve a kiskaput a fiú.
- Akkor nem is lenne mire rákérdezni, hogy viszonoznám-e. – zártam rövidre.
- Ez igaz. – törődött bele csalódottan. – Akkor a mai napnak vége is. – itta meg a maradék kávéját. – Te kérsz még valamit?
- N-nem. – néztem a kávémba, amiből még nem is ittam egy kortyot se, folyton csak kavargattam.
- Akkor megyek, kifizetem őket. – állt fel az asztaltól. – Utána megyek. Te idd meg nyugodtan. – indult el a pult felé.
- Armin... – szóltam nyöszörögve a fiú után, hogy ne hagyjon itt, de nem tudtam megkérni rá. – a sajátomat fizetem én. – mondtam visszanézve a kávémra.
- Hagyd csak. – legyintett egyet, majd odament a pulthoz a csészéjével.
A fekete hajú pincérnőnél fizetett, aki próbált volna segíteni Castielnek felállni. Armin ujjaival egy kettest mutatott, utána pedig oda hozzám. Akkor tényleg kifizeti az enyémet is? De miért??? Vajon komolyan gondolta, amit mondott? Nagyon úgy tűnt. De mégis miért?
Armin elindult a pulttól az ajtó felé. Félúton rám nézett, intett egyet, és kiment az ajtón. Nem tudtam mitévő legyek. Nem akartam megbántani! Távol álljon tőlem, hogy megbántsam a barátaimat! De vajon igaza volt Kathlyn-nek, amikor azt mondta, hogy egy fiú elfelejtéséhez egy másik fiú kell? Ha igen, akkor mégis ki? Nem akarok másik fiút, csak Castielt! Nem akarok hamis kapcsolatot, csak valódit! Csak egy valódit, Castiellel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése