30. versem: Egy új kezdet és vég

Egy új kezdet és vég

Ismerkedésünk elején, mindennek a kezdetén

Nem volt más csak a barátok, te, meg én.

Csicseregtünk, bolondoztunk, jókat nevettünk,

Miközben egymást egyre jobban megkedveltük.

Fontos lettél nekem, aki mást hisz az téved,

Mert én karácsonyra se kérek mást, csak téged!

Folyton csak Rád gondolok, gyötör a hiányod,

Egész nap, reggeltől estig, mindig csak Te hiányzol!

Nevedet már egyszer papírra véstem,

Neved már egyszer a szívembe égett.

Szerelmes lettem, akárhogy is küzdenék,

Szeretném, hogy 'ki kezemet fogja, csak Te légy.

Elveszek, amikor csak távol vagy és nem hallom hangod,

Elveszek, amikor csak messze vagy és nem látom arcod.

Te vagy a mindenem, egy új kezdet és vég.

Te vagy a mindenem! Kérlek, szeress még!

/ 2014. 12. 22 /

Boldog Ünnepeket!

Sziasztok, Olvasók!

Ezúton szeretnék mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt és Békés Új Évet Kívánni! Legyen nagyon szép 2015-ös évetek! köszönöm, hogy eddig velem voltatok és támogattatok! Jövőre is haladjunk együtt! Sok sikert mindenkinek! 

Szerkesztői felhívás! - ÚJDONSÁG!

FIGYELEM MINDENKI!

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem hiányzik Zoey. Na meg persze a többiek is, viszont új részt még nem tudok hozni. Hogy őszinte legyek még egy betűt nem írtam meg belőle, de amint tudom, úgyis elkezdem. Most viszont más dolog miatt fordultam hozzátok:


Két barátnőmmel egy közös történetírásba fogtunk bele. Mondhatjátok, hogy "bezzeg Zoey életét nem tudja írni", és igazatok van. Lehet mérges aki akar, valamilyen szinten meg is tudom érteni. Viszont 50 rész után (négy és fél hónap alatt) egy kis lazítás szerintem jár nekem is.

Az új történetről bővebben azonban az alábbi képre kattintva olvashattok (vagy a bal oldalon a történet címére):

(Kottába írt Szerelem)

Még csak egy kis ízelítőt kaptok az elejéből, de remélem már az is felkelti a kíváncsiságotokat!

Puszi / Pacsi mindenkinek :)

Szerkesztői felhívás! - FONTOS KÖZLEMÉNY!

Sziasztok!

Mint azt a címből is olvashatjátok, egy fontos dologról szeretnék Nektek most írni!

Az a helyzet, hogy most körülbelül 4 hónapon keresztül nagyon kevés szabadidőm lesz, így fogalmam sincs mikor tudom hozni nem hogy a következő 5-6-7, vagy akármennyi részt, még az 51. se tudom, hogy mikorra fog elkészülni.

Őszintén sajnálom! Részben ezért akartam most egy pár nap után hozni a legújabb részt, hogy legalább a randi (vagy nem randi) történéseit el tudjátok olvasni!

Megértéseteket köszönöm!

Amint tudok, jelentkezek!

Addig is jó olvasást, böngészést, és további szép napot/napokat Mindenkinek! 

Zoey - Életem egy blogba vésve (50.rész)

50. rész

Randi? Nem randi?

- Szóval akkor el is árulod, vagy titokban tartod? – tudakoltam, amikor a vasútról mentünk át a gyalogátkelőn, hogy a belváros felé vegyük az irányt.

- Mivel úgy látom szeretnéd tudni, így elárulom, hogy terveztem mára egy kis mozizást, meg gondoltam beülhetnénk valahova meginni egy kávét, forrócsokit, vagy amit szeretnél, utána meg elsétálhatnánk a tengerhez egy kicsit sétálni, bár lehet hideg lesz, de majd nem megyünk olyan közel. Csak akkor megy majd le a Nap, aztán gondoltam biztos szép lenne. - sorolta a terveit mára, én pedig figyeltem minden egyes szavát. Szinte zavarba is jöttem, amikor hallgattam, hogy mennyi programot szervezett kettőnknek. - De ha valamelyiket nem szeretnéd, akkor majd kitalálunk mást. - mosolygott kedvesen.

- De, szeretném! - vágtam rá egyből. - Jó lesz! - mosolyogtam én is Willre.

- Fú, akkor oké. Megnyugodtam! - kapott egyből a mellkasához a fiú. Úgy tűnik tényleg kicsit idegeskedett miatta.

- Akkor mi legyen először? Meg milyen filmek vannak most? Én azt se tudom. - kezdtem el gondolkozni, hátha eszembe jut valami.

- Szóval mozizzunk először? - kezdett el kedvesen nevetni. Lehet furcsán hangzik, de azért próbáljátok meg elképzelni! - Amúgy nézegettem neten, de gondoltam majd ott megnézzük. Ha meg egyik se tetszik, akkor találunk ki mást. - vetette fel újabb ötletét.

- Hát akkor irány a Mozi! - emeltem magasba jobb kezemet, mintha valami nagy dologra készülnék, de az igazat megvallva már egyáltalán nem voltam ideges, pedig a délután még csak most kezdődött! Máris jól éreztem magam Will társaságában, és szerettem volna mindent körbejárni vele. Persze nem kell félreérteni semmit! Semmi illetlen dologra nem gondoltam, ha esetleg valakinek megfordult volna a fejében! Meg nem is vagyok belezúgva vagy ilyesmi, csak egyszerűen jól érzem magam vele. Talán a későbbiekben még alakulhat valami, de az még a jövő titka...

- Látom nagyon lelkes lettél. - kezdett el kicsit kuncogni a barna hajú és barna szemű fiú. - Szép a mosolyod. - bökte ki hirtelen, engem egyből zavarba is hozva vele.

- K-k-köszi. - a jobb oldalunkon lévő üzletsorokat kezdtem el nézegetni: zöldséges... fotós... tetováló szalon...

- Bocsi, nem akartalak zavarba hozni. - amikor ránéztem láttam, hogy kicsit rajta is megjelent az árulkodó pír.

Nem kellett már sokat sétálnunk, egy tíz perc után oda is értünk a hatalmas, fehér épülethez. Oldalán a „Cinema of Miami” felírat volt olvasható. Áthaladtunk az automata ajtón a 2. bejáratnál, ahol egy nagy előtér túloldalán öt kassza is volt. Világoskék fala engem inkább egy kórházra emlékeztetett, nem pedig mozira.

- Na, akkor melyik legyen? - kérdezte a mellettem álló fiú, amikor a falakon az éppen vetített filmek plakátjait néztük. - Az Alkonyat most nagyon felkapott.

- Hát az nem igazán érdekel. - húztam kicsit a számat. Lehet ellőttem ezzel egy esélyt?

- Hál’ Istennek! - szólalt meg, és a szívéhez kapott. - Igazából féltem, hogy mást mondasz. - bújt ki a szög a zsákból.

- Ja oké! - kezdtem el nevetni egy kicsit, de egyből eszembe jutott a pár perccel ezelőtti megszólalása, így gyorsan abba is sikerült hagynom.

- Akkooooor... - húzta el a szót. - Mit szólsz ahhoz? - mutatott a másik oldalon lévő hirdetőre. - Vagy esetleg ahhoz? - vette a lehetségesek közé a mellette levőt is.

- A 2012-re meg a Zombieland-re gondolsz? - nehéz választás volt. Szeretem a katasztrófafilmeket, meg a vígjátékokat is, bár zombisat még nem láttam. Pont ezért, az utóbbitól kicsit tartottam.

- Egyik haverom mondta, hogy a Zombieland egész jó lett. A másikat nem tudom. - kezdett el agyalni Will.

- Az egyik haverod? És fiúval vagy lánnyal nézte? Mert nem mindegy. - tudakoltam.

- A barátnőjével nézte. Azt mondta neki is tetszett. - kicsit mintha elvörösödött volna. Ugye... nem gondolja, hogy... ez...

- Randi? - csúszott ki a számon. Basztikuli!

- Hogy mondtad? - látszott, hogy meglepődött. Fenébe... most mit mondjak?

- Harapni. Azt kérdeztem, veszünk-e valami harapnivalót a filmhez. - remélem elhiszi, jobb nem jut eszembe!!!

- Ja, mást értettem. - upsz. - Vehetünk. Kukorica nélkül nem mozi a mozi! - kacsintott egyet. Fú, ezt megúsztam... - De film melyik legyen? Most megy 2:45-kor egy Zombieland vetítés, a 2012-nek viszont most megy, szóval 4-kor lesz a következő. - a többi film egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésünket, ezért maradtunk ennél a kettőnél.

- Te melyiket szeretnéd jobban? - ekkor jutott eszembe, hogy őt még meg se kérdeztem melyiket szeretné.

- A katasztrófafilmekért annyira nem vagyok oda, de ha szeretnéd megnézhetjük azt is. - kedves volt tőle, hogy felajánlotta, de...

- Nekem jó lesz a zombis is. - mosolyogtam a fiúra. - De csak ha tényleg vígjáték! - emeltem fel mutatóujjamat, jelzésképp.

- Nyugi, az! - kacsintott, majd vállamat átkarolva elindult az egyik pénztár felé. - Két diákjegyet kérnék a 14 óra 45-ös Zombieland vetítésre, meg... - hirtelen felém fordult. - Mekkora kukoricát kérsz?

- Öhm, elnézést! Hova szeretnék kérni a jegyeket? - szólt közbe a szőke hajú pultos.

- Valahol középtájon jó lenne, nem?! - nézett ismét rám.

- D-de. - mondtam. - De külön fizetünk! - szóltam a nőnek.

- Az ki van zárva! Legyen szíves egybe számolni! - Will gyorsan elővette a pénzt. - Meg akkor kettő 2 literes kukoricát. - mutatott az említett nasira. - Inni valamit? - nézett ismét rám.

- Nem kérek... - nem szeretem, ha meghívnak valamire. Mindig úgy érzem utána, hogy adós vagyok. - Csak fizessünk külön, kérlek! - próbáltam szépen nézni rá.

- Ne már, Zoey! - úgy láttam, nem hatottam meg. Talán még inkább rontottam a helyzeten... Nem tudok szépen nézni. - Úgy se engedem, hogy fizess akármit! - odatolta a nő elé a pénzt. - Akkor ennyi lesz. - nézett vissza a nőre.

- Rendben. - nézett ránk furcsán a nő, utána pedig vissza a pénztárgépre.

Miután odaadta a visszajárót Willnek, elvettük a jegyeket és a kukoricákat, majd leültünk az előtérben. Megköszöntem a jegyet és a nassolni valót, ahogy azt illik. Nem sokáig maradtunk, mert megnyitották a mozgólépcsőt, amivel fel lehetett menni abba a terembe, ahol a filmet fogják vetíteni, így összeszedtük a cuccunkat és elindultunk mi is. Felérve két fiatal srác fogadott minket, akik érvényesítették a jegyünket és megmondták, melyik terembe kell mennünk. Amikor beértünk, már voltak páran. Megkerestük a helyünket és leültünk, majd folytattuk a beszélgetést. Közben persze a kukorica is egyre fogyott, míg pár perc elteltével elkezdett besötétedni a terem, és elkezdődött a film. Romantikusnak éppen nem mondanám, ami illene egy ran... ja, nem randi! Szóval... egész jó volt a film, néha-néha belebeszéltünk, és elkezdtük elemezni az egyes részeket, a többi mozizó persze körülöttünk egyből lepisszegett minket, amin egyikünk se csodálkozott. Kicsit el is nevettük magunkat, de természetesen csak halkan. Igyekeztünk odafigyelni a körülöttünk lévőkre, ami nem mindig jött össze. Elég sokan voltak, persze a legtöbben a közelünkben, így keveset tudtunk beszélgetni.

A mozizás végén úgy döntöttünk, hogy beülünk a szemben lévő kávézóba meginni egy-egy forrócsokit. A barackszínű épület nyugodtságot sugárzott, belépve pedig a rengeteg fenyőbútor kellemes hangulatot kölcsönzött a helynek. Odamentünk a pulthoz, és kértünk két forrócsokit. Gyorsan kifizettem, mielőtt még Will elő tudta volna venni a pénzt. A pultos férfi kicsit csodálkozott, de nem érdekelt. Biztos vagyok benne, hogy ez kicsit megsértette a velem érkező fiút is, de tényleg úgy éreztem, hogy tartozok neki. Leültünk egy asztalhoz, és folytattuk a beszélgetést:

- Ez nem volt szép! - kezdett bele egyből. - Miért nem hagyod, hogy én fizessek? - nézett rám kicsit csalódott arccal. - Tudod milyen érzés ez egy férfinak?

- Mivel a másik nemhez tartozok, így nem. Viszont nem is látok itt férfit, csak maximum a pultost. - kezdtem el viccelődni vele, de úgy láttam nem igazán tetszett neki.

- Jól van, taposs rám még jobban! - kezdett el kicsit durcáskodni. Maga előtt összefonta karjait, és a jobb oldalon lévő ablakon nézett ki. - Havazik. - jelentette ki, mire én is kinéztem.

Legutóbb amikor valakivel a hóesést néztem, az Castiel volt... Nem! Most már nincs többé Castiel. Jelen pillanatban csak Will van meg én! Semmi Castiel! - csak halkan megjegyezném, hogy ezek után sikeresen nem gondoltam már aznap a volt fiúmra. - Ahogy néztük a hóesést a pultos kihozta a kért melegítő italokat, én pedig - miután az visszament a pulthoz, - bocsánatot kértem a velem szemben ülő fiútól és elmondtam neki, hogy nem szeretem ha meghívnak, mert mindig adósnak érzem magam utána.

- És te soha nem hívsz meg senkit, aki előtte téged nem hívott meg? - nézett rám furcsán.

- Hát... de. De csak... - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Na látod! - emelte fel két kezét, és hátradőlt a széken. - Neked is csak el kellene fogadnod. Ezt ne kölcsönnek fogd fel, hanem ajándéknak. Azt pedig nem szokták visszafizetni. Ha kapsz egy nyakláncot mondjuk szülinapra, vagy valamilyen ünnepre, annak se kéred el a blokkját, hogy odaadd az árát. Vagy nincs igazam? - nagyon is igaza volt.

- De. - hajtottam le a fejem. - Sajnálom.

- Jó, nincs baj. Csak ne vágj ilyen arcot, mert a végén még megsajnállak. - mosolygott az orra alatt, amikor ránéztem. - Jó ez a forrócsoki! - jelentette ki, amikor belekortyolt az italba.

- Te most csak szívattál? - esett le a tantusz. Ő pedig újra csak „erőteljesen mosolygott”. - Gyerünk, nevess ki nyugodtan. - most én ültem be úgy, mint aki éppen megsértődött.

- Hé, nem szívattalak! - fél szemmel ránézve láttam, hogy milyen komolyan figyel. - Komolyan rosszul esett, hogy te fizettél. - ivott ismét egy kortyot. - Meg igazából egyik dolgot se hülyeségből mondtam, csak vicces arcod volt. - hát köszi, tényleg.

- Jajj, de jó. - kavargattam az italomat. - Már majdnem lelkiismeret furdalásom volt! - néztem rá gonoszan. Legalábbis próbáltam... tudtam, hogy nekem az soha nem sikerül.

- Khm... - erőltetett köhögést és úgy döntött, hogy inkább kinéz az ablakon. - Bocsi. - nézett rám fél szemmel, majd ismét a kinti tömeget figyelte.

- Jó, hagyjuk. - ittam én is egy kortyot. Nem voltam megsértődve, már nem is játszottam. - Mesélj még magadról! - figyeltem a fiút, miközben a fa szívószállal a melegítőt ittam.

- Hát nem tudom mit mesélhetnék. Azt már mondtam, hogy autószerelőnek tanulok.

- Igen, de ezen kívül csak van még valami. Sport? Hobbi? - faggattam tovább.

- Játszok a suli kosárcsapatában. Hobbim nem igazán van. Néha próbálok elektromos gitáron játszani, amikor unokatesómnál vagyok, vagy ő van nálunk és elhozza.

- Gitár? - csillogtak fel a szemeim. - Mit tudsz játszani rajta? Mióta gitározol? Majd egyszer mutasd meeeg! - az utolsó szót kicsit elnyújtottam, és próbáltam nagyon szépen nézni rá, már majdnem kiskutya szemekkel.

- Jó, oké! Meggyőztél. - mosolygott rám kedvesen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog telni a mai délután. Nagyon jól érzem magam vele, és még messze nincs vége a napnak!

- De jóóó! - örültem meg a válaszának. - Amúgy tényleg finom a forrócsoki. - jelentettem ki.

A melegítő italok már régen elhűltek, mire megittuk őket. Rengeteget beszélgettünk, ezáltal jobban meg is ismertük egymást. A kis kávézóból kilépve megcsapott minket a hideg, téli szellő. De úgy döntöttünk, sétálunk egy nagyot. Van egy kisebb kerülő a tengerhez, ahol egy gyönyörű virágoskert található. Bár most mindent belepett a hó, mi mégis leültünk az egyik padra beszélgetni egy kicsit. Nem, nem beszélgettük még ki magunkat. Nem fogytunk ki a közös témákból, aminek nagyon örültem. Folyton beszélt hol az egyikünk, hol a másikunk.

- Milyen sűrűn vannak edzéseid amúgy? - kérdezősködtem kedvenc sportjáról.

- Hát most heti kétszer, de nemsoká szünet lesz. Tavasszal viszont eljöhetnél majd néhány meccsre. - mosolygott rám. - Persze csak ha szeretnéd!

- Igen, szívesen elmennék. - mosolyogtam vissza. - Majd szólsz, hogy mikor lesz. - kacsintottam a fiúra.

- Mindenképp! - kacsintott ő is vissza, majd elnevettük magunkat. - Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon jól érzem most magam! - felnézett az égre. A hóesés elállt egy ideje. Arcán mintha egy kis pír jelent volna meg, de talán csak a hideg miatt.

- Én is! - mondtam határozottan, és én is elkezdtem az eget figyelni. Hirtelen valami meleget éreztem a bal kezemen, amit a padon pihentettem. Meglepődtem, mert pont azon az oldalamon ült Will is. Lenéztem és megláttam, hogy a kezét rátette az enyémre. Nem húztam ki alóla a sajátomat. Kellemes melegséget éreztem.

- Zoey... - kezdett bele mondandójába. Először a talpunk alatt lévő havat figyelte, utána pedig mélyen a szemembe nézett. - Nagyon megharagudnál, ha... megcsókolnálak? - most határozottan láttam, amint elpirul.

- Én... - lefagytam. Nem csak a hideg miatt, leginkább attól amit kérdezett. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy válaszolnom. - Nem tudom. - vallottam be magamnak is. Tényleg nem tudtam, hogy mitévő legyek.

- Meg... megengeded, hogy megpróbáljam? - még mindig mélyen egymás szemébe néztünk.

- Csak... egy kis puszit, rendben? - mentem bele. Nem sugározhatott magabiztosságot a hangom. Nem is éreztem úgy magam.

- Ha nem szeretnéd akkor nem akarok semmit erőltetni! - emelte maga elé kezeit. - Sajnálom! - nézett ismét a hóra. - Csak tudod... ritkán találkozok olyan lánnyal, mint te.

- Hogy érted, hogy ilyen lánnyal mint én? - tényleg nem tudtam, hogy mire gondol. Jó vagy rossz értelemben „olyan mint én”?

- Hogy értem? A legjobb értelemben, ahogy csak lehet. Szerintem még soha nem találkoztam ilyen kedves és vicces lánnyal, mint te. Aki mindennek tetejében még megértő és szép is! - az utolsót ha viccnek szánta, nem nevettem el magam.

- Na, ezt nem hiszem el. Ne haragudj. - mondtam ki, amire először gondoltam. - Kedves tőled, meg tényleg jól esik, de az utolsót semmiképp nem tudom elhinni.

- Pedig ez az igazság! - mondta nagy komolysággal az arcán. - Azt ne mondd, hogy még soha nem mondták ezelőtt! - ült ki egyből döbbenet a hidegtől rózsaszínes arcára.

- Mondjuk úgy, hogy nem kell hozzá a két kezem, hogy meg tudjam számolni, hányszor. - ami igaz, az igaz. Azt viszont már megkaptam egy párszor, hogy nincs önbizalmam. Talán ezen nincs is miért vitába szállni.

- Pedig... szerintem tényleg szép vagy. - ismét kicsit pirosabb lett, mint eddig volt. Szeméből őszinteség tükröződött, ami miatt elkezdtem azt hinni: igazat mond.

- Hát... akkor köszönöm. - zavarba jöttem. - De nem sétálunk egy kicsit? Én már eléggé fázok.

- De, persze. Menjünk! - felálltunk és elindultunk a tenger felé. Nem volt messze, olyan 6-8 percet kellett sétálnunk. A rész, ahol megálltunk nagyon hasonlított arra, ami az iskolából hazavezető úton van, és néha megállok. Itt is a korlátnak támaszkodva figyeltük a gyönyörű vizet, ahogy néhol a kisebb megfagyott darabkákon megcsillan a lemenő nap fénye.

- Milyen szép! - figyelte a tájat a mellettem álló fiú. A naplementében még szebbnek tűnt a szeme.

- Igen, az. - mosolyogtam, és én is a mai nap fénypontját néztem.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem! - nézett rám egy ellenállhatatlan félmosollyal az arcán.

- Én köszönöm, hogy kigondoltad a mai programot. Nagyon jól éreztem magam! - mosolyogtam vissza a fiúra.

- Reméltem, hogy jól érzed majd magad! - hangzott az őszinte mondat Willtől. - A filmet is élvezted?

- Igen, jó volt. Néha megijedtem egy kicsit, de voltak benne jó dumák! - mondtam egy erőteljesebb mosollyal utána az arcomon.

Sajnos már szorított minket az idő, ezért ideje volt elindulnunk a vasútállomás felé. Bántott, hogy már vége is a délutánnak, de egyszer ennek is el kellett jönnie. Fájó búcsút vettünk egymástól két-két puszival.

- Akkor... hívlak, amint hazaértem. - mosolygott a fiú rám még utoljára, a vonat ablakán kidugva a fejét.

- Oké, várom! - alig, hogy kimondtam, a vonat elindult. Egy kicsit még integettünk egymásnak, majd elindultam haza.

Szerkesztői felhívás! - Hamarosan 50. rész!

Kedves Olvasók!

Örömmel jelentem be, hogy nagyon jól haladok az új, már 50. résszel! Ha tudom tartani a tempót, akkor talán már holnap meg is kapjátok!

Szívesen mutatnék belőle egy kis ízelítőt, de inkább nem lövök le semmit! Már csak egy kis időt kell kibírnotok, remélem menni fog!

További szép péntek estét mindenkinek!

Zoey - Életem egy blogba vésve (49.rész)

49. rész
Fiú a láthatáron

A hetek és a hónapok elég gyorsan teltek az új suliban, így eljött november 23-a, hétfő. Holnap lesz Tyler 16 éves, ezért gondoltam veszek én is neki valami csokit. Az elmúlt két és fél hónap alatt rengeteget beszélgettünk az iskolában és facebook-on egyaránt. Sőt, be is mutatott a legjobb barátjának, még általánosból. Will elég normális srácnak tűnik. Kedves, vicces, meg jól el lehet vele beszélgetni, közös téma is van elég. Érdeklődési körünk is hasonló, szóval nem is lenne semmi gond, ha készen állnék egy kapcsolatra, meg mondjuk ő is valahogy így viszonyulna hozzám. Sajnos sokat gondolok Castielre, talán soha nem is fogom teljesen elfelejteni.

Délután, hazafelé menet a lakóházunk melletti kisboltba még bementem, hogy vegyek Tylernek egy csokit. Sokáig válogattam, míg végül egy kakaós, táblás Milkát vettem neki. Nagyon remélem, hogy szereti. Otthon finom illat fogadott, mert anya még akkor végzett az ebéd elkészítésével, így 3 óra volt amikor ettünk. Alexysnek is jó az iskola, azt mondta sokkal többet tanulnak itt, mint a másik sulijában. Evés után megtanultam másnapra, ezt követően pedig leültem a géphez. Egyből Will üzenete fogadott:

William Gray: jó reggelt :D

Csak megjegyezném, hogy délután kettőkor írta...

Zoey Bale: neked is :D

Zoey Bale: mi újság?

William Gray: meg vagyok, minden oké

William Gray: fél 2kor már itthon voltam, elmaradt 2 órám :P

Zoey Bale: azt a mázlista eget rád :D

William Gray: annyira nem, mert jövőhéten akkor két órával tovább maradok :D

Zoey Bale: hát az úgy meg kellemetlen :D

William Gray: ja, egy kicsit :P nálad mizu?

Zoey Bale: minden oké, én kb. 2 órája értem haza :)

Zoey Bale: ebédeltem meg tanultam

Zoey Bale: most meg itt vagyok és veled beszélgetek :P

William Gray: ennek örülök ;)

Zoey Bale: akkor oké :D

William Gray: figyelj csak, arra gondoltam találkozhatnánk valamikor

William Gray: sétálhatnánk, beülhetnénk valahova, ilyesmi

William Gray: átmennék Miamiba, ha neked is jó

Hűha! Kicsit meglepett, de szívesen találkoznék vele. Rendes Tylertől, hogy bemutatott neki! Úgy tudom, hogy Willnek már egy éve nincs barátnője. Miért érzem azt, hogy hátsó szándéka volt ezzel a „bemutatom őket egymásnak” dologgal Tylernek?

Zoey Bale: oké, benne vagyok :)

William Gray: tényleg? :D

Zoey Bale: persze csak ha komolyan kérdezted :D

William Gray: IGEN! :D

William Gray: és akkor mikor érsz rá?

Zoey Bale: szerintem a jövőhét hétvége nekem jó

Zoey Bale: ahhoz mit szólsz? Neked jó?

William Gray: őőő

William Gray: asszem igen

William Gray: akkor szombat délután?

Zoey Bale: legyen akkor! :) mikorra érsz be?

William Gray: mindjárt nézek vonatot

William Gray: az neked is jó ha azzal megyek? :)

Zoey Bale: persze, nekem tökéletes :)

William Gray: szóval akkor ér be vonatom 12:50-re meg 13:50, 14:50, stb...

William Gray: melyikkel menjek?

Zoey Bale: hát szerintem a 13:50-es jó lesz nem?!

Zoey Bale: vagy mikor indulnak?

William Gray: óra 15-kor indul mindig

Zoey Bale: akkor neked jó lesz úgy?

William Gray: persze, nekem akármelyik jó :)

William Gray: este 22:15-kor indul az utolsó :D

William Gray: nekem az is jó lenne, csak akkor ott kéne aludnom nálad :P

Zoey Bale: na az viszont ki van zárva :D

William Gray: jó, nyugi :) csak hülyéskedtem

William Gray: nem vagyok olyan

William Gray: nem véletlen vagyok másfél éve szingli xD

William Gray: mondjuk az se volt komoly.

Zoey Bale: hát mivel akkor lehettél 14 vagy 15, így gondoltam :)

Zoey Bale: de akkor jövőhét szombat 13:50?

William Gray: aha :)

Szóval megbeszéltük, hogy következő hétvégén találkozunk. De fogalmam sincs: ez most randi lesz akkor? Vagy köze sincs hozzá? Na, ezt nem tudtam, de nem is akartam megkérdezni.

Másnap Tyler boldogan fogadta el a csokit és meg is köszönte. Kicsit lehangolt volt, ezért megkérdeztem, hogy mi bántja. Kiderült, hogy a barátnője megcsalta, így vége lett a kapcsolatuknak. Sajnáltam, és próbáltam együtt érezni vele, de mivel engem még nem csaltak meg – legalábbis nem tudok róla – így ez nem volt igazán sikeres.

A maradék másfél hét elég gyorsan eltelt, próbáltam Tyler szívét ápolgatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Volt, hogy sétáltunk egy nagyot a városban, hogy kicsit eltereljük a gondolatait Deboráról. Úgy láttam nagyon szerette a lányt, ezért nem fog neki kevés időbe telni kiheverni. A szituációnak ezen része eléggé ismerős volt számomra is, bár egyre kevesebbet gondoltam mostanában Castielre, ennek pedig nagyon örültem. Egyszer azon kaptam magam, hogy vagy két napig nem gondoltam rá, ami az én esetemben új rekordnak számított. Majd ez a szám növekedett egy hétté, aztán kettővé. Itt tartok most. A végén még igaza lesz Kathlynnek, hogy csak egy másik fiú kell az elfelejtéséhez. Bár azt valahogy mindig is sejtettem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Vele se beszéltem amióta elköltöztünk, így fogalmam sincs, hogy éppen mi van vele, milyen a suli, meg ehhez hasonlók.

Elérkezett a szombat: Alexys a hétvégét az egyik barátnőjénél tölti az új suliból, anyunak be kellett mennie dolgozni, így nyugodtan tudtam készülődni. Valerivel és Fayjel csak hétvégente tudok beszélni, mert elég húzós nekik ez a félév. Az ikrekkel és Lysanderrel 3-4 hetente beszélek, Austinnal és Ashley-vel viszont nem beszéltem, csak 1-2 alkalommal, mióta elköltöztem. Utóbbi kettővel ugyan nem volt valami szoros a barátságom, de azért ők is hiányoznak. Végül is velük volt teljes a csapat. Fay és Valerie a múlthét végén megígérték, hogy segítenek majd készülődni a találkozómra Willel, így 11 órára megbeszéltünk Skype-on egy „randit”. Igaz, hogy majdnem 3 egész órám van még, mire a fiú ideér, de szeretem időben elkezdeni a készülődést.

- Így jó? Láttok, hallotok, meg minden? - tudakoltam barátnőimtől, miközben a kamerát állítottam be.

- Igen, minden jó. - mondta vidáman Fay.

- Én is látlak meg hallak. - hangzott hasonlóan Valtől is.

- Na, mi az első amit kinéztél? - kérdezte Fay.

- Hát... ez. - mutattam fel egy kék pólót és egy egyszerű, világoskék farmert.

- Te most szórakozol? - döbbent le Fay.

- A nadrág még elmegy, de a pólót ugye nem gondoltad komolyan? - úgy tűnik hülye ötlet volt ezt megmutatni nekik...

- Őőő... nem?! - raktam le gyorsan az ágyra, és mutattam a következőt. Egy lila-fehér kockás ing, egy kicsit sötétebb farmernadrággal, mint az előző.

- Zoey... - kezdett bele Fay, majd egy mély levegő után folytatta. - CSAJOSABBAT!!! Randira mész, nem?! Hát akkor meg??? - egyből zavarba hozott.

- Ez nem... nem is randi... - takartam le gyorsan a kamerát, hogy ne lássák a vöröslő arcomat.

- Na persze... ezért takartad le a webkamerát... - forgatta szemét a lány.

- Ugyan már, Fay! Csak egy fiú meg egy lány barátkozik... - állt mellém Valerie.

- Köszönöm! - mutattam ki hálámat.

- Sétálgatnak, talán moziznak, meg beülnek valahova... - sorolta a dolgokat. - Ez tényleg randi! - tévedtem! Ő is ellenem van!

- Nem igaz! - kezdtem feladni, hogy nyerhetek ellenük.

- Akkor miért is készülődsz ennyire, ha nem randi? - nézett huncut mosollyal az arcán Fay.

- Akkor felveszem az elsőt... - már azon a szinten voltam, hogy inkább megyek a legrosszabb összeállításba, csak ne mondják a találkozóra, hogy randi.

- Csak azt ne! - ugrott egyből nekem a két lány egyszerre.

- Van az a fekete trikód... - gondolkozott Fay.

- Tényleg! Meg ahhoz a türkiz ing! - úgy láttam, kezdtek belelendülni.

- Ú, ja! Azzal a fekete bokacsizmával! - tervezgetett Fay is.

- Meg az a fehér kis blézer, ami rajtad volt a múltkor, meg a legutóbb mutatott farmernadrág! - agyalt továbbra is Valerie.

- Lányok, ez tényleg nem ran... - „di.” Folytattam volna így, de nem bírtam befejezni. Félbeszakítottak drága barátnőim.

- Akkor is! - szóltak rám. Aranyosak voltak, mert utána mind a ketten elnevették magukat.

- Köszönöm! - mosolyogtam rájuk. - De ez akkor sem randi.

- Attól még lehetsz csini! - mosolygott rám vissza Fay, majd kacsintott egyet.

- Na igen. Jó lesz az! Csak légy önmagad! - adott egy utolsó jó tanácsot szintén mosolyogva Valerie.

- Oké. - vettem egy mély levegőt. - De én el is köszönök. Még enni akarok előtte valamit, bár az igazat megvallva... kicsit ideges vagyok. - éreztem, ahogy arcomat elönti a pír.

- Nem is tudom miért... - kezdett viccelődni rajtam Fay.

- Fay, szerinted is azért, mert ez lesz Zoeynak az első... - mondta Val, a végére pedig becsatlakozott a másik barátnőm is, így együtt fejezték be:

- Randija? - hangzott a két lánytól egyszerre, majd el is nevették magukat.

- Ne szórakozzatok már rajtam! - fontam össze karjaimat mellkasom előtt, mintha megsértődtem volna. Persze tudták ők is, hogy csak megjátszom.

- Menjél inkább készülődni. - nyújtotta ki nyelvét Fay, hogy még egyet gúnyolódjon.

- Igaz, megyek is! - kaptam ki a kiválasztott ruhákat a szekrényből. - Köszönök mindent! Imádlak titeket! - küldtem egy-egy puszit nekik.

- Mi is téged! - mondták ismét egyszerre. Néha kicsit félelmetesek ilyenkor...

Ezek után gyorsan elköszöntünk egymástól, és kinyomtuk a beszélgetést. Mindezek után ettem egy pár falatot. Igazából nem nagyon tudtam enni, hatalmas gombóc volt a torkomban és a gyomromban egyaránt. Ideges voltam: kiejtettem a kanalat is a kezemből, fürdés közben kicsúszott a kezemből a samponnak a flakonja, utána pedig a sietés és izgulás miatt elfelejtettem bekapcsolni a hajszárítót, és egy pár mozdulat erejéig a nagy semmivel szárítottam a hajamat... Igen, ez Zoey! Jó, mi?

Már egy óra elmúlt 12 perccel, amikor elkészültem, így már csak a kulcsomat kerestem... Gondolhatjátok, hogy az Istennek sem tudtam megtalálni, mire végül egy tíz percnyi keresés után megtaláltam a konyhaasztalon. Hogy mikor raktam oda, arról fogalmam sincs, de ott volt... Mivel egy fél órás séta vár rám a vasútállomásig, kicsit sietnem kellett. Felkaptam magamra a bokacsizmámat, a kötött sálamat és a fekete szövetkabátomat, végül a fekete kis táskámat. Gyorsan bezártam és már siettem is a vasútállomásra. A lépcsőházból kiérve szintén fekete kesztyűmet is felkaptam a kezemre. Siettem amennyire tudtam, viszont úgy 8-10 lámpa keresztezi utam, mire eljutok a célig, és persze minimum minden másodiknál pirosat kaptam... Hát mert miért is ne?! Így is késve indultam el! Szóval a lényeg, hogy teljes nyugalommal sikerült 13:53-ra kiérnem a vasútállomásra, ahol ki volt írva, hogy Will vonata 20 percet késik... Igen, ismét halál nyugalommal szidtam magamban mindent, a villától a vasalóig...

Viszont amikor befutott a vonat, és leszállt a fiú, egyből kiszúrtuk egymást. A már eddigi gombócok a torkomban és a gyomromban dupla akkorára duzzadtak. Idegesebb voltam, mint amennyire azt hittem lehetek egyáltalán...

- Szia Zoey! - köszönt vidáman a sötétbarna kabátban és kék farmerban lévő fiú, amikor olyan 10 méter távolságra volt tőlem, és továbbra is felém tartott.

- Sz-szia Will! - köszöntem én is hasonlóan. Az idegességet biztosan ő is hallotta a hangomon. Köszönés után adtunk egymásnak két-két puszit, amitől az idegességem egyáltalán nem csillapodott...

- Ezt neked hoztam! - nyújtott át egy eperdarabos, táblás Milka csokoládét. - Remélem szereted. - mosolygott a fiú, és kicsit mintha ő is zavarban lett volna.

- Igen, köszönöm! Majd később megesszük, rendben?! - mosolyogtam vissza, adtam neki ismét két puszit, majd elraktam a táskámba az édességet.

- Na és, hova szeretnél menni először? - kérdezte a fiú, miközben kifelé tartottunk a vasútállomásról.

- Nem tudom. Azt mondtad tegnap, hogy már megvan a terved a mai délutánra. - csodálkoztam, hogy nem kezdte egyből a programok sorolásával. Remélem nem tervez semmit.

- Kíváncsi voltam emlékszel-e rá. - kacsintott egyet. Már nem azért, de olyan ideges voltam, hogy szinte még azt is megjegyeztem, hogy mikor vettem levegőt... Ami csak mondom, nem volt ritkán.

- Szóval akkor el is árulod, vagy titokban tartod? - tudakoltam, amikor a vasútról mentünk át a gyalogátkelőn, hogy a belváros felé vegyük az irányt.

- Mivel úgy látom szeretnéd tudni, így elárulom... - elkezdte sorolni, hogy miket tervezett nekünk erre a pár óra hosszára...

Szerkesztői felhívás! - Köszönő Bejegyzés!

Kedves Látogatóim, Olvasóim!

Szeretném megköszönni, hogy minden egyes kattintással támogatjátok munkámat!

Nagyon jól esik, hogy ennyi embernek tetszik, amit csinálok, és egy gombnyomással ki is mutatják ezt.

Alig pár napja értük el az 5000-es oldalmegjelenítést, ma pedig arra lettem figyelmes, hogy már kereken 5550-re növekedett ez a szám.

Hihetetlenül boldoggá tesz, hogy több mint 500 volt azóta a látogatottság. Persze napokra lebontva nem tűnik olyan soknak, nekem mégis rengeteget jelent! Örömmel tölt el, hogy itt vagyok, olvastok, és figyeltek a fejleményekre. Hála és köszönet mindenkinek, aki itt van és támogat!

Továbbra is várok mindenkit szeretettel az olvasói csoportba:

Zoey - Életem egy blogba vésve (olvasói csoport)

Valamint a blog facebook-os oldalát is nyugodtan lehet Like-olni:

Versek és idézetek egy helyen.

Köszönöm, hogy ma is benéztél és elolvastad ezt a kis Köszönő Bejegyzést!

További szép napot!

Zoey - Életem egy blogba vésve (48.rész)

48. rész

Egy 16. születésnap

A Castiellel folytatott telefonbeszélgetés után a következő két nap gyorsan eltelt. Csütörtökön volt Fay születésnapja, így suli után egyből hívtam is, hogy felköszöntsem. Úgy hallottam a hangján, hogy örült neki, bár semmi ajándékot nem bírtam neki venni, meg oda se tudtam volna adni. Ezért kicsit csalódott voltam. A harmadik napon pedig én töltöttem be a 16-ot, mivel eljött szeptember 4-e. Ezen a pénteki napon szokásosan nehezen ment a kelés reggel, viszont anya eléggé meglepett, amikor kimentem a konyhába. Elkészítette a reggelimet, amit majd viszek a suliba: szalámis szendvics volt sajttal és fehér paprikával. Viszont a meglepő nem ez volt. Szúrt bele egy kis színes gyertyát, mintha torta lenne, persze a gyertya nem volt meggyújtva. Elég viccesen nézett ki. Meg is lepődtem, de tetszett is. Egy üzenet állt mellette:

Kislányom! Nagyon Boldog Születésnapot! Egyelőre be kell érned ennyivel. Iskola után megkapod a többit. Vigyázz magadra, legyen nagyon szép napod!

Puszil: Anya

u.i.: Alexys már elment, 0. órája van.

Ezek szerint egyedül vagyok itthon... Lassan ideje lesz amúgy is indulnom, szóval végül is teljesen mindegy. 8-kor kezdődnek az óráim, ezért fél 7-kor szoktam kelni, hogy nagyjából normális fejem legyen, mire beérek a suliba. Viszont ez a reggeli séta mindig kicsit felfrissít. Gyorsan megetettem Dorothy-t, raktam egy kis szempillaspirált, végül fogat mostam. Egész jó idő volt, ezért amit felvettem egy hosszú, kék színű farmernadrág volt, egy fekete pólóval, amin van egy rózsaszín pillangó, valamint egy kék, kockás pulóvert. Ezekhez pedig végül a sportcipőmet vettem fel. A nyár végi, hűvös szellő simogatta az arcomat, és kicsit összekócolta a kiengedve hagyott hosszú, barna hajamat. A suliba beérve egyből összetalálkoztam az egyik osztálytársammal, az egyetlen szőke hajú és kék szemű lánnyal, April Wilddal. Magasságra igen csak akkora volt mint én, vagy egy kicsit alacsonyabb.

• Jó reggelt, Zoey! - köszönt egyből a mindig vidám lány.
• Jó reggelt, April! - üdvözöltem én is. - Egyedül?
• Igen, a többiek még nincsenek itt! - jelentette ki a rózsaszín, virágos felsőben és leopárdmintás cicanadrágban lévő lány.
• Felmegyünk addig a terembe? Vagy leüljünk itt? - soroltam a lehetőségeket.
• Én el szeretnék menni a büfébe, csak téged vártalak. - mondta mosolyogva. - Eljössz velem?
• Persze. Miért ne? - egyeztem bele.

A büfénél elég hosszú sor állt, így várnunk kellett. Még csak 7:50 volt, így volt még 10 percünk. Megszólalt a jelző csengetés, hogy lassan ideje lesz a termekhez menni. 2 perc múlva sorra is kerültünk. April kikérte a pizzás kiflit, fizetett, és indultunk is a terem felé.

• Jó reggelt! - köszönt nekünk a narancssárga hajú és kék szemű Lauren Scott, amikor a lépcsőnél összetalálkoztunk. Már nagyjából megtanultam mindenkinek a nevét. - Hát a többiek?
• Sziasztok! - köszönt egyszerre a vörös hajú és lila szemű Ellis Traynor és a sötétbarna hajú és barna szemű Megan Steel.
• Sziasztok! / Jó reggelt! - köszöntünk vissza mi is.

Felmentünk a lépcsőn, és jobbról az első teremben volt az első óránk. Nyitva volt az ajtó, így bementünk lepakolni.

• Sziasztok! - köszönt nekünk először a fekete hajú és kék szemű Rose Fox, utána pedig bejött még Alyson és a tejföl szőke hajú és barna szemű Tyler Dixon, amikor beléptek az ajtón.
• Jó reggelt! - lépett be az ajtón Mr. White, mi pedig visszaköszöntünk. - Mindenki megkapta már az irodalom felszerelését? - kérdezte.
• Igen. - válaszoltunk, miközben a könyveket szedtük elő.
• Hiányzó? - írta közben a naplót.
• Az a magas srác! - jelentette ki Tyler, miután jelentkezett, a tanár pedig felszólította.
• Még én se tudom a neveket, szóval... - folytatta volna, de az emlegetett Hugh megjelent.
• Jó reggelt. Elnézést a késésért. - lépett be az ajtón álmos fejjel a fiú.

Nagy nehezen megkezdtük az órát. Szünetben Alysonnal és Aprillel voltam, meg beszélgettem a többiekkel is egy pár szót. Második óra elején befutott a vörös hajú és arany szemű Ashton Murphy. Upsz... fel se tűnt, hogy még egy osztálytárs hiányzik. De úgy láttam, hogy a többieknek sem. Megkezdtük a többi órát, közben nekem pedig folyamatosan rezgett a telefonom a zsebemben. Hol hívásom volt, hol pedig születésnapi sms-t kaptam. Jött üzenet Austintól és Peggytől, valamint néhány rokonomtól. Nem fogadott hívásom pedig szintén rokonoktól volt. Iskola után éppen sétáltam haza, amikor megcsörrent a mobilom pont ott, ahol a legutóbb Castielnél. Csak pár méterre voltam attól a villanyoszloptól, ami mellett a múltkor nekitámaszkodtam a korlátnak. Kicsit ideges voltam, nem mertem felvenni. Végül erőt vettem magamon. Amikor kivettem a zsebemből a telefont és megnéztem a kijelzőt, egyből meg is nyugodtam.

• Szia Valerie! - köszöntem boldogan kedves barátnőmnek.
• Boldog Szülinapot Zoey! - üvöltötték bele. Úgy hallottam, mindenki ott volt. Nagyon megörültem neki, és meg is hatódtam. A könnyeimmel küszködtem és pár pillanatig nem tudtam megszólalni.
• Zoey! Itt vagy? - hallottam Armin hangját.
• Talán megszakadt. - mondta Fay. - Lehet nem is hallotta? - hangjából érződött a csalódottság.
• Azt mutatja, hogy itt van. - hívta fel a többiek figyelmét a telefon kijelzőjére Lysander.
• Itt... itt vagyok. - nyögtem ki ennyit a könnyeimet törölgetve az arcomról.
• Elsírtad magad? - kérdezte Fay, olyan „ez, de aranyos!” hanglejtéssel.
• Csak... egy kicsit. - vallottam be őszintén. Kár lett volna tagadni, hiszen hallják a hangomon. Meg ismernek már annyira, hogy gondolhatták mi lesz a vége.
• Meg akartunk egy kicsit lepni. - hangzott vidáman Alexytől.
• Sikerült! - mosolyodtam el. - Nagyon szépen köszönöm! - mondtam barátaimnak, de a végére elcsuklott a hangom.
• Ne sírj már, mert akkor én is sírok! - hallottam Faytől, akinek már a hangja is olyan volt, mintha mindjárt elsírná magát.
• Nem... nem sírok. - győzködtem saját magamat is.
• Akkor oké! - mondta Armin.
• Viszont nem baj, ha lerakjuk? - kérdezett Lysander. - Töri lesz az osztályfőnökkel...
• Persze, menjetek csak. Később még beszélünk! - mondtam boldogan barátaimnak. Nagyon hiányoztak, de jó volt most együtt hallani őket.
• Mindenképp! - mondta Valerie, majd elköszöntünk és leraktuk a telefont.

Délután még felmentem facebookra, és visszaírogattam a köszöntésekre. Tele volt az üzenőfalam, meg néhány üzenetet is kaptam. Új osztálytársak is írtak, aminek nagyon örültem. Tyler például üzenetet is írt:

Tyler Dixon: szia

Tyler Dixon: miért nem mondtad a suliba hogy szülinapod van?

Nem igazán tudom, hogy miért kellett volna mondanom. Nem igazán tartom számon. Persze, örülök ha felköszöntenek, mert jól esik. De nem szoktam hangoztatni, hogy: „Helló, szülinapom van. Köszönts fel!”. Nem vallna rám. Visszaírtam neki, hogy nem tartottam fontosnak. Ezután beszélgettünk még egy kicsit, majd mentem vacsorázni. Evés után elmentem fürdeni, ami nagyon jól esett. Valahogy frissebbnek éreztem magam és igazából megnyugtatott. Még egy pillanatra felnéztem a közösségi oldalra, ahol volt egy olvasatlan üzenetem. Biztosan csak Tyler köszönt el...

Castiel Riggs: Boldog szülinapot Zoey!

Ez most komoly? Miért? Oké, kedves tőle meg minden, de... akkor is! A fenébe is már! Nagyon hiányzik Castiel!!! - arcomat tenyereimbe temettem az íróasztalom mellett ülve. Nem sírtam, csak gondolkoztam. Biztosan csak figyelmes akar lenni, de kérdem én: miért? Szegényre a telefont is rácsaptam pár nappal ezelőtt. Akkor miért csinálja ezt velem? Ha meg valamit jelezni akar ezzel, akkor mondja ki vagy írja le amit szeretne! A szakítás után még egy ideig úgy voltam, hogy ha bármikor megkérne, hogy kezdjük újra, első szóra belemennék. Bár tudom, hogy nem olyan. Soha nem kúszna vissza senkihez. Megkockáztatom, hogy még Vanessához sem. Mindig is azt mondtam, meg most is úgy gondolom, hogy nem szabad térden csúszva visszamászni senkihez. De még annyira szeretem Castielt, hogy nem bánnám, ha mégis megtenné... Tudom, bolondságnak hangzik, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből! Vele alszok el esténként, és az ő arcát látom magam előtt reggel, amikor kinyitom a szemem. Átkozottul hiányzik! De mint azóta minden este, most is amikor becsuktam a szemem, az ő arcát láttam magam előtt, és végül így aludtam el...

A hétvége villámgyorsan eltelt. Elég sokat pihentem, így újult erővel kezdtem neki a második hétnek. Hétfőn megint April volt az első, akivel találkoztam. Ugyan azzal kezdődött, mint az eddigi iskolai napokon: elkísértem a büfébe, ahol utólagos szülinapi ajándékként vett nekem egy csokit. Hiába nem akartam, hogy költsön rám, erősködött, így végül belementem. Ám mikor mentünk volna a lépcsőkhöz, a folyosó végéről egy ismerős ember integetett: Castiel??? Bocsi, vicc volt... Tyler volt az!

• Jó reggelt! - köszönt nekünk mosolygósan a srác amikor odaért.
• Jó reggelt! - üdvözöltük mi is.
• Mi van a nyakaddal? - lépett egy lépést közelebb a fiúhoz April.
• Hm? - nézett értetlenül a fiú. - Mi van vele?
• Kiszívták a nyakad? - kezdett el kuncogni a szőke hajú lány.
• Mi van? - kezdett észhez térni Tyler és a nyakához kapott.
• Ejnye, ejnye! Ty-fiú! Szabad ilyet? - heccelte a lány, ő pedig egyre vörösebb lett.
• Biztos a csajom volt. - gondolkozott.
• Valahogy sejtettük, hogy nem a pasid. - csatlakoztam Aprilhez a viccelődésben.
• Nagyon látszik? - úgy tűnt nem nagyon szereti azt a foltot.
• Hát... - keresgélt a táskájában April. - Ennyire! - vett elő egy tükröt és odatartotta a fiúnak.
• Fenébe! - adta vissza a lánynak a tükröt. - Köszi. - mondta, majd felhajtotta fekete-fehér kockás ingének a gallérját, amit egy farmernadrággal viselt.
• Jó... nevess ki nyugodtan... - törődött bele a fiú, amikor látta rajtam, hogy alig bírom visszatartani a nevetésem.
• Amúgy... hogy hívják a kis nyakszívódat? - nem akartam nagyon kinevetni, ezért próbáltam még mindig uralkodni magamon, miközben haladtunk felfelé a lépcsőn.
• Miért érdekel? - nézett rám huncut mosollyal. - Amúgy Debora.
• Csak kíváncsi vagyok. - mosolyogtam a fiúra.
• És most jobb így, hogy tudod a nevét? - mosolya még mindig olyan volt.
• Igen, sokkal. - nevettem egyet.

Ezen a napon 7 óránk volt, amit nagy nehezen ugyan, de kibírtunk. Második szünetben Alysontól kaptam egy csokit, akárcsak Apriltől. Szintén születésnapomra. Órák után az osztály egy emberként vonult ki az épületből.

• Nincs valami írószer bolt a környéken? - kérdezte Tyler az iskola előtt az osztály többi tagjától.
• De. Itt van egy kb. 5 percre. Arra megyek én is... - mondtam a fiúnak és mutattam balra, ahogy háttal álltunk az épületnek.
• Elkísérnél légyszi? - kért a fiú kedvesen. Válaszom egy „igen” volt, majd elköszöntünk a többiektől, akik a másik irányba mentek.
• Jut eszembe. - kezdett el kotorászni a táskájában. - Ez a tiéd! - nyújtott át egy Snickers csokit. - Boldog szülinapot! - mosolygott kedvesen.
• Ez most komoly? - meglepődtem, de igazából jól esett a figyelmessége.
• Komolyan! - mondta, én pedig elvettem.
• Köszönöm szépen! - mosolyogtam rá. - Adhatok érte puszit? - kérdeztem kicsit félénken. Nem akartam tolakodónak tűnni, vagy ilyesmi.
• Persze. - mondta egyből, majd kicsit lehajolt hozzám. Én is adtam neki két puszit, meg ő is adott. Hm... egész jó illata volt!
• Itt az írószer bolt. - mutattam a mellettünk lévő citromsárga épületre. Részben azért is, hogy ne az illatára gondoljak...
• Oké, köszönöm! - mosolygott ismét. - Akkor holnap találkozunk! Szia! - intett egyet, majd miután én is elköszöntem, bement az üzletbe.

Hazafelé sétálgatva fel is bontottam a csokit, amit kaptam Tylertől. Még a csokinak is olyan illata volt, mint neki. Sajnos Castiel is ilyet használ, ezért pontosan tudtam, hogy Old Spice. Méghozzá a White Water. Akár ezer ilyen márkájú közül felismerném! Annyira imádtam ezt Castielen!

A nap már félig-meddig lemenőben volt, amikor ismét ahhoz a korlátrészhez értem. A csokimból még volt, így megálltam egy kicsit és nézelődtem. A tenger amúgy is gyönyörű, így meg pláne! Teljesen belefeledkeztem az időbe, ahogy a világoskék mindenséget figyeltem a visszatükröződő napfénnyel...

Szerkesztői felhívás! - 5000!

Sziasztok!

Amint láthatjátok ti is, meghaladtuk az 5000 oldalmegjelenítést, amiért nagyon hálás vagyok! Ami egyértelmű, hogy nélkületek nem ment volna, szóval köszönöm szépen! A továbbiakban is igyekszem fejleszteni a blogot, és naprakésznek lenni.

Nyugodtan hagyhattok magatok után nyomot: írhattok megjegyzéseket a bejegyzésekhez és / vagy üzenetet a chat-be.

Ha viszont az elsők között szeretnétek értesülni a blog frissüléséről, iratkozzatok fel!
( A chat alatt a: Feliratkozás a webhelyre gomb segítségével. )

Ezen felül csatlakozhattok a történet olvasói csoportjához is, ha IDE kattintotok.

Valamint van egy facebook oldalunk is, amit IDE kattintva tudtok elérni, és like-olni.

Köszönöm a figyelmet, és az 5000 oldalmegjelenítést! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (47.rész)

47. rész

Múlt és Jelen

A szerda estét végigsírtam, és megint ott volt majdnem éjfél, mire elaludtam. Csütörtök reggel 8:43-kor néztem meg a telefonomon az időt. Azon gondolkoztam, hogy mikor kéne felhívnom Lysandert, hogy elbúcsúzzak tőle. Végül arra jutottam, hogy majd 10 óra körül felhívom. Az egész estés sírás után eléggé fájtak a szemeim, kicsit fel dagadtak és pirosak is voltak. Amikor kimentem még pizsamában a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, anya majdnem megijedt tőlem. Lehet, hogy kicsit ijesztőbb voltam, mint hittem?

• Jó reggelt, kisl... Úristen! - ezen a ponton nézett rám és ijedt meg. - Mi történt?
• Semmi, nyugi. Csak nem aludtam jól. - mosolyogtam anyukámra. - Amúgy jó reggelt. - mondtam, és odamentem a mosogatóhoz engedni a „Zoey” feliratú üvegpoharamba egy kis vizet.
• Sajnálom. - mondta anya. - Azért sírtál, mert elköltözünk. Vagy tévedek? - mondta végig halkan anya, és láttam rajta, hogy bűntudata van.
• Hát... én... - hazudni se akartam, de megbántani se. Mit mondjak akkor? - ...igen. De minden rendben, jobban vagyok már. - mosolyogtam, ittam egy kortyot, majd odamentem anyához és átöleltem. - Majd ott is szerzek barátokat! Tudod, hogy milyen vagyok. - mosolyogtam még mindig, miközben anyut öleltem.
• Tudom. - mosolygott anya is, és kicsit elhúzódva tőlem letörölte a könnyeit.
• Ne sírj, kérlek! - kértem anyát, mert ilyenkor én is el szoktam érzékenyülni.
• Nem... nem sírok. - mondta még mindig könnyeit törölgetve.
• Sok a hagyma, mi? - mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott és válasza egy „igen” volt.

Visszatérve a szobámba felöltöztem: rövid, szakadt farmernadrág és egy egyszerű fekete póló lett a kiválasztott. Nem voltam éhes, így a reggelit is mellőztem. Bementem a szobámba, és felnéztem facebook-ra, de semmi érdekes nem volt. Üzenet jött a többiektől, hogy tudnánk-e még találkozni mielőtt elköltözök, de nem hiszem. Ma már pakolunk össze, holnap pedig 10-kor indulunk. Lewis jön értünk Miamiból, mert most a fél szünetet ott kellett eddig töltenie. Valamit rosszul csináltak a papírjaival a vizsgáján és azzal kellett szórakozniuk. Na de mindegy, holnap költözünk, ez a lényeg.

10 óra 12 perc. Ideje felhívni Lysandert! Minél hamarabb megtudja, annál jobb. Nem akarom, hogy mástól tudja meg. Kezembe vettem a számítógépes asztalomról a telefonomat, és elkezdtem tárcsázni.

• Halló? - szólt bele álmosan fogadott bátyám.
• Szia Lysander, Zoey vagyok. - mutatkoztam be, mert nem hiszem, hogy tudta ki is hívja.
• Á! Szia Húgi! - hangzott kicsit élénkebbnek a hangja. - Mizu?
• Nem akarlak zavarni, csak el szeretnék neked mondani valamit. Elég fontos.
• Megijesztesz! - hallottam kicsit tényleg riadtabbnak a hangját. - Mi a baj? - kérdezte. Válasz előtt nyeltem egy nagyot, majd válaszoltam. Egyetlen szóval:
• Elköltözünk. - nehezen csúszott ki ez az egy szó is. Nagyon rossz volt ismét kimondani.
• Szóval... ezért akartad azt a csoportos találkozót tegnapra, igaz? - hallottam egy kis csattanást. Talán fejbe vágta magát, vagy ilyesmi.
• Igen. - válaszoltam. - Jó lett volna tőled is elköszönni tegnap.
• Mikor költöztök? Meg egyáltalán hova? - hangzott hirtelen a kérdés úgy, mint akinek valamilyen ötlete támadt.
• Holnap délelőtt indulunk. Miamiba.
• Miamiba??? Az 3 óra autóval!!! - akadt ki teljesen fogadott bátyám, mire én egy „Tudom.”-mal válaszoltam neki. - Sajnálom, hogy nem tudtam menni tegnap. - hangzott bánatosan Lysander hangja.
• Én is sajnálom. - mondtam én is hasonlóan.
• Ma délután még ráérsz? Átugornék aztán sétálnánk egyet meg akkor el tudnánk búcsúzkodni. - örömmel töltött el, hogy találkozni szeretne.
• Jó, rendben. - mosolyogtam. - Hánykor jönnél?
• Gyorsan nézek buszt. Ha van, akkor olyan fél 3-3 között. Neked az úgy megfelel?
• Igen, szerintem jó lenne. - egyeztem bele a találkozóba.
• Őőő... van olyan busz, ami 2:55-kor ér oda. Ha a központban szállok le az jó, nem?!
• De, az van a legközelebb hozzánk.
• Oké, akkor délután megyek. De most lerakom ha nem baj, mert még van egy kis dolgom itthon. - mondta fogadott bátyám.
• Persze, oké. Akkor délután. - mondtam, majd elköszöntünk és leraktuk.

Nehezen jött el a délután, és izgatottan vártam, hogy megérkezzen Lysander busza. Amikor leszállt a fiú, könnyes szemmel borultam a karjaiba. Tudtam, hogy jó ideig most látom utoljára, és már akkor hiányzott.

• Minket már meg sem ölelsz? - hangzott egy durcás kérdés a Lysander után leszálló Alexytől. Alexy???
• Hát ti meg mit kerestek itt? - öleltem meg őt és testvérét egymás után.
• Lysander felhívott, hogy átjön elköszönni és megkérdezte van-e kedvünk átjönni.
• Mindenkit felhívtam, de a többiek nem értek rá. Dorindától elköszöntél amúgy?
• Nem. Eléggé eltávolodtunk egymástól még akkor, amikor együtt voltam Castiellel. Azóta meg csak egyre nagyobb lett a szakadék közöttünk. Volt, hogy ő jött oda beszélgetni, volt hogy én mentem oda, de egyszerűen nincs már közös témánk. Nem tudunk már beszélgetni. - vallottam be őszintén a zöld pulcsis és szürke farmeros Lysandernek.
• Értem. - húzta a száját a fiú.

Sokat beszélgettünk a fiúkkal. Elmentünk sétálni, megmutattam nekik a parkot, ahol Dorothy-t is szoktam sétáltatni. Kíváncsiak voltak Dorothy-ra, ezért elmentünk hozzánk is, de mivel inkább kivételesen sétáltak volna, elvittük házi kedvencemet egy sétára. Az 5 órási busszal már mentek is haza, így újabb könnyes búcsút vettem barátaimtól. Kicsit megkönnyebbültem, hogy Lysanderrel is tudtam beszélni és el tudtam tőle is köszönni. Kathlyn-nel is találkoztam még utána, akit igazából nem hatott meg, hogy jó ideig nem is találkozunk. Sőt, fél óra után azt mondta, hogy „Dolgom van, majd még beszélünk.”, és elindult a másik irányba, miközben sétáltunk. Eléggé szíven ütött a dolog. Ja, estefelé meg láttam, amint facebook-ra rakott ki Ivy-val közös képet, címnek pedig ez volt írva: „ Egy csajos este! ;) :* <3 ”. Mondjuk hasonló már történt régebben is, de azért kicsit fájt a dolog így, hogy ki tudja mikor találkozunk megint legközelebb...

Hamar eltelt a hétvége is, így már Miamiban voltunk egy kisebb, 4 emeletes házakkal teli városrészben. A háziállat megengedett, ezért tudtuk elhozni Dorothy-t is. Hétfőn és kedden az iskolákat intéztük és mint kiderült, az enyém fél órára van a tengertől. Ja, és hazafelé ahogy sétálok majd – ami csak 10-15 perc – egy jó ideig látom majd a tengert reggel suliba menet, és délután amikor megyek majd haza. Örültem neki, mert nagyon szerettem. Remélem sokszor látom majd a napfelkeltét, bár olyankor már általában fent lesz a nap. Az utolsó hetek is nagyon gyorsan elteltek. Még csak éppen megszoktam, hogy nem a saját ágyamban alszok, máris eljött augusztus 31-e, az évnyitó napja. Hogy mégis miért augusztus utolsó napján, azt ne kérdezzétek, mert nem tudom...

A nagy, világosbarna színű épületet hiába láttam pár héttel ezelőtt, még mindig kicsit féltem tőle. Megint új hely, új emberek, amitől kicsit igazából rettegtem. Szerettem barátkozni, bár néha rossz embereket fogtam ki. Eléggé hiányoztak a többiek is, miközben sétáltam át az épületen keresztül ki, az udvar felé. Elsétálva a lépcső mellett eszembe jutott, amikor a gólyatáborban Alexy nekem jött, miközben lerohant a lépcsőn. Rajta pedig Armin landolt. Az ikrek is hiányoznak! Valerie és Fay is, akikkel szintén ott barátkoztam össze. Lysander, akivel szintén a táborban kezdett kibontakozni a barátságom. Austin, akivel a nagy baráti mozizás alkalmával találkoztam először, valamint Ashley, akit csak a második félév óta ismertem, mégis olyan volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Mély levegőt vettem, és kiléptem az udvarra, ahol még nem volt nagy a tömeg. Megkerestem a 2-A osztályt, ami az enyém lesz. Velem együtt 5-en voltunk ott: hárman voltunk lányok és volt két fiú. Az igazgatónő elkezdte nyitóbeszédét, aminek a végére – megjegyezném, ilyen még soha nem fordult velem elő, de – elérzékenyültem. Hihetetlenül szép beszédet mondott az 50-es évei vége felé járó nő. Szépen ki is volt öltözve, az alkalomhoz illően. Hosszú, sötétbarna szoknyát és fehér, zsabós blúzt viselt hozzá, barna haja pedig kontyba volt tűzve. Maga az igazgatónő nem volt magas, olyan 160-165 közötti lehetett. Azért tudom ennyire, mert igencsak egy magasak voltunk. Az első napon nem volt csak 3 osztályfőnöki óránk. Megismerkedtem az osztályfőnökünkkel, Mr. White tanár úrral, aki a 30-as éveiben járt. Szőkésbarna haja és kék szeme volt, nemrég kezdte a tanári pályafutását. Kedvesnek tűnt. Mivel új voltam az osztályban, azt mondta „nekem lesz szentelve az utolsó óra”. Hirtelen nem igazán értettem a dolgot, de mire eljött az utolsó óra, rájöttem: ismerkedés az új diák és az osztály között. Hát igen, pontosan így lett. Eléggé zavarban voltam, mert ki kellett állnom az osztály elé. Nem voltunk sokan, csak 9-en. Legalábbis az első óra közepéig, ahol befutott még egy fiú, így 7-3 lett a vége a nemek felállásának a lányok javára. Egyedül az osztályfőnök és a késő srác nevét tudtam megjegyezni, aki Hugh volt. A családnevét már neki se tudtam megjegyezni, viszont, hogy fekete haja és barna szeme volt, abban biztos vagyok.

Másnap reggel nem láttam a napfelkeltét, a könyveket se kaptam még meg. Gyorsan eltelt az az öt óránk ami volt, és hamar össze is barátkoztam az egyik lánnyal, aki sokat is rajzol és szépen is. Kicsit emlékeztetett Valerie-re, aki szintén sokat rajzolt, és szerintem jókat. Nagyrészt megjegyeztem az osztálytársaim neveit. A szépen rajzoló lány Alyson Dry, akinek rövid, barna haja és barna szeme van. Mindenki nagyon kedves, és úgy éreztem egyből befogadtak, aminek nagyon örültem. Délután 5 volt és éppen az iskolából tartottam haza, amikor megcsörrent a zsebemben a telefonom. Ismerős volt a szám, de nem tudtam hirtelen, hogy kié.

• Igen, tessék? - szóltam bele egyszerűen. Gondoltam ő csak tudja, hogy kit akart hívni.
• Nekem miért nem mondtad el, hogy elköltöztök? - hallottam Castiel hangját. Nem volt dühös, nem is duzzogott. Inkább csak kicsit csalódott.
• Én... öhm... nem gondoltam, hogy érdekel. - vallottam be őszintén, kicsit akadozva. A fene gondolta, hogy fel fog emiatt hívni...
• Már hogy ne érdekelne??? - emelte feljebb kicsit a hangját. Eléggé meglepett vele. - Azt hittem attól még jóban vagyunk, de úgy tűnik csak én tudtam így... - végére kicsit elhalkult.
• Én... - nem tudtam mit mondhatnék. - Sajnálom. - mondtam, miközben megálltam egy kicsit a hazavezető úton és a korlátnak kicsit nekitámaszkodva figyeltem a már lemenőben lévő napot.
• Képzelem mennyire... - itt váltott kicsit sértődöttebbre. - De Zoey! Ha nem akarsz még barátságot se, akkor mondd azt, és akkor én se próbálkozok!
• Próbálkozol? A barátsággal? Hagyjuk már, Castiel! A barátok nem csak akkor beszélnek, ha véletlen összefutnak... vagy még akkor se! Szerinted ez barátság??? - kezdtem el kiakadni.
• Ja igen... - folytatta hasonlóan sértődött hangon. - Hogy van Armin? - most meg minek hozta fel Armint és miért nem a kérdésemre válaszolt? Komolyan felhúz! - Mit szólt hozzá, hogy elköltöztél? Mert hogy ő tudta, abban biztos vagyok...
• Igen, képzeld el tudta! - vágtam rá egyből. - Nem örült neki, de sikerült elfogadnia, ahogy a többieknek is.
• Peggy is hamarabb tudta meg, mint én... Miért? - váltott ismét csalódottra. Mi baja van?
• Hát... az csak véletlen volt. Kiderült, hogy az unokanővére a legjobb barátnője az én nővéremnek. Aztán pont ott volt náluk Peggy, amikor nővérem felhívta Heather-t.
• Szóval szinte mindenki hamarabb tudta nálam... még a bátyám csaja is hamarabb tudta, mint én... csúcs! - megint sértődött... örülök.
• Peggy a tesód barátn... Tényleg! - eszembe jutott. A bálban mondta Armin, hogy Castiel bátyjával jár Peggy. Teljesen elfelejtettem!!!
• Tudtad? - csodálkozott a telefon másik végén a fiú. - Egyre jobb...
• Figyelj. Nem gondoltam, hogy egyáltalán érdekel a dolog. Nem akartam feleslegesen hülyét csinálni magamból, hogy mondjuk felhívlak, és: - itt kicsit nyávogósabbra vettem a hangom. - „Jajj, szia Castiel! Figyi, csak azért hívlak mert elköltözünk. Tök jó lenne elköszönni tőled is. Nem talizunk valamikor?” - kicsit kuncogott rajtam. Úgy tűnik így is sikerült. Gratulálok magamnak...
• Nem így beszéltél volna. - mondta még két kuncogás között. - Amúgy találkoztam volna veled. - váltott a végén komolyra.
• T-tényleg? - kicsit zavarba jöttem. De biztos vagyok benne, hogy csak azért mondja, mert már nem találkozunk.
• Tényleg. - maradt ugyan annál a komolyságnál.
• Miért van az, hogy ezt nem hiszem el? - pörgettem át az agyamban a dolgokat. Nem hittem neki. - Miért nem sikerül túllépnem? Miért kellett most is felhívnod és magyarázatot kérned, ha barátok sem vagyunk, csak régi osztálytársak? Semmi több! - kinyomtam a telefont. Fájt a szívem és dühös is voltam. Vagy inkább csak fel lettek szakítva a régi sebek. Elkezdtem sírni. Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Csak ültem a kis korláton és sírtam a lemenő nap fényében...

Szerkesztői felhívás! - Az új rész!

Sziasztok!

Jövőhét eleje/közepe felé hozom az új részt! Remélem már várjátok! :)

Annyit elárulok, hogy akinek már hiányzik Castiel, az örülni fog, mert a fiú fel fog bukkanni a következő részben! ;)

A véleményeket még mindig várom a bloggal kapcsolatban! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (46.rész)

46. rész

A fájdalmak napja

Szerda reggel van. Vagyis... inkább már délelőtt, ugyanis fél 12 után pár perccel keltem. A konyhában találtam egy levelet, miszerint anyunak be kellett mennie még a mostani munkahelyére elintézni valami papírokat, nővérem pedig Heather-nél van. Ezek szerint egyedül vagyok... lehet elviszem még Dorothy-t sétálni... mennyi már az idő? DÉÉÉL??? - lefagytam.

Gondolhatjátok: nem vittem el Do-t sétálni. Lefürödtem, hogy kicsit felfrissüljek, egyben hajat is mostam. Beszárítottam, és felgumiztam, majd vettem fel egy kék, térdig érő egybe ruhát a szandállal. Kis táskámat a vállamra kapva gondoltam elindulok. 1 óra múlt pár perccel, ezért egyel távolabbi buszmegállóba mentem, ahol a múltkor leszálltam. Remélem most nem kap el megint az eső. Még a végén újra megjelenne Castiel. - vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Még mindig fájdalmas volt rá gondolni. Akit még mindig annyira szerettem, hogy az életemet adtam volna érte. Odaértem a buszmegállóba, de még mindig volt 10 percem, hogy ideérjen. Talán túl gyorsan jöttem? Pedig nem is siettem. Leültem a padra és várakoztam. Ez is fedett volt, így a nap sem égetett.

• Olyan vicces vagy! - hallok egy ismeretlen hangot a túl oldalról, miközben nevet. Felálltam, és odalopakodva a váró falához kicsit kikukucskáltam. Nem szoktam ilyet tenni, ezt se tudom, hogy miért volt.
• Tényleg? - hangzott huncutul a fiú szájából. Castiel???

Az ismeretlen lány úgy kapaszkodik Castielbe, mintha kötelező lenne neki! - dühöngtem. - Jajj, ne! Nem akarok féltékenykedni a semmire! Semmi közöm már hozzá... - fordultam el és ismét leültem.

Még mielőtt odaértek volna a váróval szembe, megérkezett a busz.

• A legjobbkor! - könnyebbültem meg, és gyorsan felszálltam.

Ahogy leültem, hirtelen újra valami szúrást éreztem a mellkasomban, mint amikor megláttam őket. A másik oldalban ültem le, de remélem még csak véletlenül sem láttak meg. A lány fogalmam sincs, hogy ki, de nem is akarom tudni. Terveztem, hogy elmondom Castielnek a költözést, de minek?! Úgyse érdekli, meg van neki annál jobb dolga is, hogy elköszönjön tőlem...

Enyhén remegő kézzel nyomtam meg a leszállásjelzőt, ahogy a Lakeland-i buszpályaudvarhoz közeledtünk. Csak úgy peregtek a másodpercek, ezzel egyre közelebb sodorva engem ahhoz a pillanathoz, amikor elárulom a többieknek a költözést.

Leszálltam. Sehol senki? Hát oké, akkor várok. Mennyi lehet már az idő? Még csak 13:43? Az meg hogy lehet? Nem létezik, hogy 8 perc alatt beértünk volna a 25 helyett! Lehet, hogy véletlen az egyel hamarabbival jöttem be? Castielék miatt teljesen elvesztettem a fonalat... Hát akkor nincs más lehetőség: várok. Teltek-múltak az óráknak tűnő percek, majd ismét ránéztem a telefonomra: 13:45. Ezt nem hiszem el!!! 2 perc??? Komolyan csak annyi??? Ááááá... - unatkoztam és ideges is voltam egyszerre.

• Zoey! - jött egy ismerős hang a bal oldalamról. - Hogyhogy már itt vagy?
• Valerie! - öleltem meg egyből szorosan barátnőmet. - Úgy fogtok hiányozni! - suttogtam magam elé még az ölelés közben, és majdnem elkezdtek potyogni a könnyeim.
• Mit mondtál? Nem értettem. - tolt el kicsit magától barátnőm.
• Semmi, semmi. - mosolyogtam. Legalábbis próbáltam.
• Sziasztok! - köszönt nekünk Fay, Austin és az ikerpár.
• Sziasztok! - köszöntünk mi is nekik. Őket is sorra megöleltem és puszit is kaptak. Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam itt kell őket hagynom...
• Ashley is jön? - kérdeztem Armintól. - Vagy őt nem kérdezted?
• De, kérdeztem. Azt mondta jön. - mosolygott a fiú.
• Akkor még várunk! - állapította meg Fay, miközben párjához bújt. Nagyon aranyosak voltak együtt még mindig!
• Sziasztok! - érkezett meg pár perc múlva Ashley is lihegve. - Bocsánat a késésért!
• Nem késtél, mi értünk ide korán. - mosolyogtam a lányra és rátettem a jobb vállára a bal kezemet. - Fújd ki magad nyugodtan. Nem kellett volna futnod!
• Jól vagyok, csak kicsit megijedtem amikor már mindenki itt volt, ezért elkezdtem futni. - zavarba jött. De aranyos!
• Honnan futottál? - csodálkozott Armin.
• Hát... - fordult hátra a lány, hogy végigmérje az utcát. - Attól a sárga épülettől. - mutatott messzire.

Elárulom nektek, hogy az utca amelyiknél éppen tartózkodtunk a főút volt, és hát nem éppen mondható rövidnek. Ha jól tudom akkor 10-12 km hosszú. Na mármost, a buszpályaudvart pont úgy építették, hogy ennek a közepén legyen, szóval mind a két oldalról 5-6 km volt, mivel az épület előtt tartózkodtunk. Az a bizonyos „sárga épület”, amit Ashley mondott amennyire meg tudtam figyelni majdnem a hátunk mögött lévő szakasznak a felénél volt. Tudom, elég hihetetlennek tűnik, hogy minden pont a fele, de komolyan mondom. Akárhogy számolok, 2 km-t biztosan futott, de még többet is. Ha úgy vesszük a semmiért, mert egyáltalán nem volt elkésve. De azért aranyos volt tőle!

• Hogy mi van??? - akadt ki Fay. - Mi a fenéért futottál te annyit? - a kiakadása elég látványos volt! Kidülledt szemek, leesett áll.
• Hát... én csak... - jött ismét zavarba Ashley. - Nem szerettem volna, hogy rám várjatok.
• De hogy láttál meg minket már olyan távolságból? - kérdezett Alexy is. De milyen igaza van.
• Nem volt nehéz kiszúrni a legszínesebb csapatot a buszpálya előtt. Na meg... nem sokan vannak most itt. - nézett körbe a rózsaszín felsőt és kék farmert viselő Ashley, mi pedig követtük a tekintetét.

Igaza volt! Rajtunk kívül volt még egy fiatalokból álló bagós csoport, akik körbeállták az egyik kis dohányzóhelyre kijelölt kukát, volt egy idős néni, aki a padon ülve olvasott valami könyvet, meg volt még egy idős házaspár, akik egy messzebb lévő padon ültek és minket néztek. Várjunk csak... azok nem...???

• Jujjci. - csúszott ki a számon egy Alexytől eltanult szó. Természetesen mindenki elkezdett rajtam nevetni.
• Mi baj van? - kérdezte két nevetés között Armin.
• Ismerem azt a házaspárt. - mondtam halkan, de a többiekkel ellentétben én egyáltalán nem nevettem. Biztosan vicces lett volna, ha nem jut egyből eszembe mikor találkoztam velük utoljára. Nem tehetek róla, de a házaspárról is egyből Castiel jutott eszembe és az, amikor még együtt voltunk.
• Odamenjünk köszönni? - kérdezte barátságosan Val.
• Nem muszáj! - védekeztem egyből. - Csak integetek, utána sétáljunk egyet. - féltem, hogy rákérdeznének Castielre és azt nem akartam. Integettem nekik mosolyogva, és ők is így tettek. Nem volt bajom a házaspárral, nagyon aranyosak voltak. Csak... nem akartam még többet szenvedni. Lehet, hogy ez most önzőségnek hangzott, vagy ilyesminek, de szerintem érthető...
• Hát oké. Akkor induljunk! - lelkesült fel Fay, és jobb kezét a magasba emelte, mint aki felszállásra készen áll.
• Na és hova megyünk? - kérdezte Austin. Na igen, ezt senki nem tudta. Csak elindultunk balra.
• Oda. - mutattam arra a helyre, ahol Arminnal voltunk. Fogalmam sincs, hogy miért pont oda akartam menni. Azt biztosra tudtam, hogy Castiellel nem akartam összefutni!
• Lakeland első számú helye, mi? - nézett rám hátra sunyi mosollyal Alexy.

Biztosan elmondta neki Armin, hogy mi történt ott, hiszen testvérek! Ránéztem Arminra, aki testvére mellett sétált, de csak félig láttam az arcát. Zavarban volt! Most tuti azt hiszi Alexy, hogy Armin vallomása miatt akarok odamenni... Erről jut eszembe. Megint az a szürke trikó van Arminon. Vajon ki is mondtam akkor, vagy tényleg csak gondoltam, hogy jól áll neki az a felső? Uram atyám! Mindjárt zavarba jövök! Az előttem haladó kék pólós és zöld gatyás Alexy oldalba bökte testvérét, majd fejével hátra biccentve jelzett a szürke trikós és fehér térdgatyás Arminnak, hogy nézzen hátra. De miért??? A fekete hajú fiú úgy is tett: hátranézett. Egyből zavarba jöttem, de fogalmam sincs, hogy mi a fenéért! Elkaptam a tekintetem, és hirtelen megszólaltam:

• Mehetünk máshova is! - próbáltam menteni a már menthetetlent. Ott álltunk annál a gyalogátkelőnél, ahol belefutottunk Vanessába. Miért gyötörnek a múlt emlékei még mindig? Értem én, hogy nem volt olyan régen, de így is elég nehéz. Ha már ilyen helyen leszünk, remélem nem akadnak ki nagyon.
• Miért pont ide akartál jönni? - kérdezte ismét sunyi mosollyal az arcán Alexy amikor elindultunk a túloldalra, mire testvére bokán rúgta. Köszönöm, Armin!
• Ez volt közel és már szomjas vagyok. - végül is nem volt hazugság...
• Aha... értem én. - nézett rám mosolyogva. - Te meg ne rugdoss! Csak megkérdeztem! - förmedt rá testvérére. Valamennyire mondjuk jogosan.
• Na ja... - fonta össze mellkasa előtt kezeit Armin, és szigorúan nézett Alexyre.
• Jól van na. - vágta be a durcást a fiatalabbik. Igaz, csak 5 perc a különbség közöttük, ha jól tudom.
• Bocsi. - mondta halkan Armin, miután odalépett mellém. - Mondtam neki 1-2 dolgot, de nem gondoltam, hogy ilyen tuskó lesz. - a „tuskó” szót kicsit kihangsúlyozta, mire Alexy hátra mondott egy „Hallottam ám!”-ot.
• Nem gond. - mosolyogtam, közben pedig már át is értünk a másik oldalra és pár méterre voltunk a Lakeland #1-tól.
• Uuuu, de szép! - olvadoztak a lányok, akár csak én, amikor először jöttem ide.
• Ez az új hely? Sok szépet hallottam már róla! - mondta Ashley. - Te mikor voltál itt, Zoey? - mindig a legjobb kérdéseket tudod mondani. Mi a fenét válaszoljak???
• Hát... a múltkor... - de mégis...
• Kivel? - kérdezett bele Alexy. A kis szemtelen!
• A nővérével! - vágta rá Armin. - Ugye? - kérdezte úgy, hogy rám nézett és kedvesen mosolygott.
• Öhm... igen. - mentem bele a hazugságba. Jövök neki egyel!
• Ja értem. Azt hittem már randid volt. - mosolygott a mellettem sétáló Fay, amikor az épülethez értünk és csak néhány lépésre voltunk a bejárattól.
• Dehogy! - vágtam rá egyből. Tényleg nem volt randi, de ha megtudnák, hogy Arminnal voltam, tuti egyből azt hinnék, hogy az volt. Na meg ha kiderülne, hogy mit mondott akkor... fuuu... inkább bele se gondolok!
• Annyira szép ez a hely! - ájuldozott Fay. Hát igen, néha még belőle is kijön az ilyen.
• Tényleg az. - mosolyogtam én is.

Odamentünk a pulthoz, és kértünk egy asztalt 8 személyre, aztán rájöttünk, hogy csak 7-en vagyunk. Megszoktuk, hogy mindig együtt vagyunk, de most Lysander nincs itt. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Pont ma nem tudott jönni? Szomorú vagyok.

Kikértük az italokat és elmentünk az egyik sarki bokszhoz, majd leültünk. Sarokülős volt, ahol 2-2 ember fért el, és volt még 2-2 szék az asztal másik oldalain. Én Ashley-vel a balomon ültem az egyik oldalára a sarokülőnek, jobb oldalról volt Fay és Austin. Mellettük ült Armin egyedül, Ashley balján pedig Alexy és Valerie. Ma úgy láttam, hogy nincs itt Sally, a rendelésünket a fekete hajú Natasha vette fel és hozta ki.

• A light kóla... - kezdte el sorban lerakni őket.
• Az enyém lesz! - szólt Ashley.
• Két Fanta narancs... - folytatta.
• Az egyik az enyém! - mondta Fay.
• A másik az enyém! - hangzott Alexy szájából.
• Kettő sima kóla.
• Az a miénk lesz. - pacsizott le Armin Austin-nal.
• Egy almalé... - nézett körbe rajtunk hogy lássa, ki jelentkezik.
• Az enyém. - mosolygott Valerie és elvette az italt.
• Valamint egy őszibaracklé. Kizárásos alapon gondolom az öné. - mosolygott kedvesen a lány.
• Igen, az enyém. - mosolyogtam vissza, majd megköszöntük, ő pedig visszament a pulthoz.
• Na és hogy jött ez a hirtelen találkozó? - kérdezősködött Fay két korty között.
• Miért jött volna hirtelen? - furcsállta Alexy. - Még szombaton lebeszéltük, nem?!
• De. Csak nekem olyan furcsa volt. De végül is örülök, hogy így összejöttünk. Már hiányoztatok. - mosolygott a lány, mi pedig vissza rá. Mennyire fognak nekem hiányozni ezek a mosolyok és boldog összejövetelek...
• Mi a baj, Zoey? - legyezett kezével a fejem előtt Armin. Valószínűleg kicsit elbambultam.
• Öhm... - talán itt az alkalom, hogy elmondjam. - Beszélni szerettem volna veletek valamiről. - kezdtem el, de a neheze még hátra volt.
• Rosszul nézel ki. Gond van? - kezdett aggódni Ashley. Meglepett, hogy ő kezdte el.
• Nem éppen jó dolog, amit mondani szeretnék... - kavargattam a szívószállalammal a gyümölcslevem.
• Csak azt ne mondd, hogy elköltöztök! - trafálta telibe Armin.
• Honnan tudod? - dülledtek ki a szemeim. Kitől tudhatja?
• Akkor igaz??? - akadt ki teljesen, az asztalra tenyerelve és kiborítva maga alól a széket, amikor felállt.
• Armin! Ülj le! - szólt rá haverja, megfogva annak bal karját.
• Igen. - szomorú lettem. - Nem akarlak itt hagyni titeket! - kezdtek el potyogni a könnyeim.

Armin leült, Fay és Ashley pedig a kezemet és hátamat kezdték simogatni, hogy megnyugtassanak. Elmondtam nekik, hogy anyukám másik állást kapott Miami-ban, ezért költözünk el már pénteken. Iskolám is ott lesz, ezért a Sweet Amoris-ból ki kellett iratkoznom, amit tegnap anyuval meg is tettünk. Teljesen lefagytak a többiek, amikor meséltem. Nem akarták elhinni, és a lányoknak is elkezdtek potyogni a könnyeik. Alexy is törölgette néha a szemeit, de ugye ő férfi, aki állítása szerint soha nem sír. Austin barátnőjét simogatta, és magához húzva próbálta nyugtatgatni. Talán Fay-t érintette a legérzékenyebben, legalábbis úgy láttam. Armin, mint aki teljesen odafagyott, ledöbbenve végig engem figyelt. Pislogni se láttam, ezért kicsit kezdett megijeszteni. Aztán pislogott egyet, én pedig kezdtem megnyugodni. Megígértük egymásnak, hogy minden héten írunk majd és lejelentkezünk, hogy kivel mi van. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nehéz lesz ez az egész, hogy nélkülük leszek majd egy teljesen új iskolában, de már a búcsú is nagyon fájdalmas volt.

• Akkor... ez már végleg eldőlt, igaz? - kérdezte fájdalommal telve: Armin.
• Ig... igen. - válaszoltam. Nem akartam elhagyni őket, a legkedvesebb barátaimat.
• Nem akarom, hogy elmenj! - mondta ugyan olyan fájdalmasan, mégis határozottan a fekete hajú fiú és mintha egy könnycsepp gördült volna le az arcán.
• Ar... Armin. - soha nem láttam még sírni.
• Nem akarom, hogy elmenj! - mondta most hangosabban, és hirtelen megfogta a kezeimet, amikor rám nézett. - Emlékszem a múltkorira, tudom mit mondtál! De akkor sem akarom, hogy itt hagyj! - folytatta ugyan úgy.
• Milyen múltkori? Mikor...? - kérdezősködött volna Ashley, de Alexy lecsittegte.
• Annak ehhez semmi köze, Armin! - hívtam fel rá a fiú figyelmét.
• Nem is könnyíti meg a helyzetedet, hogy itt hagyj, mi? - állt fel hirtelen az asztaltól.
• Egyáltalán nincs köze hozzá, és nem könnyít meg semmit! Elég nehéz anélkül is! - álltam fel én is. - Szerinted örültem neki amikor megtudtam, hogy elköltözünk? Egyáltalán nem! Az akkori dolog se könnyíti meg a helyzetet, még talán inkább nehezít rajta! - vágtam a fejéhez, mire a válasza egy hirtelen csók volt a számra. Én pedig mérgemben egy aprócska pofont adtam érte neki. Nem akartam bántani, de a csók se volt a terveim között.
• Ez meg mi a fene volt? - akadt ki Alexy, de nem a csókon, hanem inkább a pofonon...
• Én... én sajnálom Armin, nem akartalak megpofozni! - sajnáltam a fiút, tényleg nem akartam arcon csapni.
• De a csókot se akartad, tudom. - bámulta a kóláját a fiú, amikor leült.
• Úgy van. - helyeseltem.
• Ez egyfajta búcsúajándék volt Arminnak? - jött elő a hülye ötletével megint Fay. Kicsit vicces volt, meg kicsit nem.
• Visszatérve... akkor már holnap után indultok? Mikor mondod el Lysandernek? - kérdezte a mellettem ülő Ashley.
• Nem tudom. Lehet felhívom telefonon. Holnap már pakolok, ma meg addig akarok veletek maradni, amíg csak tudok! - válaszoltam a felcopfozott hajú lánynak.

Elég sokáig beszélgettünk, este 7-kor hívott anya, hogy lassan jó lenne hazaérnem. A többiek is már tervezték, hogy indulnak. Kikísértek a buszpályaudvarra és mind megvárták velem a buszt. 19:35-kor indult a buszom, amire könnyek között szálltam fel. Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk az első lépcsőfok előtt, majd gondolkozás nélkül még egy nagy ölelésre visszamentem hozzájuk. Megpusziltam mindenkit, bár Arminnál kicsit megijedtem, hogy hova megy az a puszi, de szerencsére arcra ment, na meg ő is ugyan úgy hiányozni fog, akár csak a többiek. Már épp csukta volna az ajtót a sofőr, amikor felugrottam a buszra. Kértem a jegyet, majd az ajtók felőli sorban helyet foglaltam. Sírva integettem a többieknek, ők pedig vissza. Soha nem gondoltam volna, hogy így kell elhagynunk egymást, mégis ez lett belőle. Amikor elindult a busz, összeszorult szívvel és nehéz lélekkel integettem utolsókat legféltettebb barátaimnak.