Zoey - Életem egy blogba vésve (58.rész)

58. rész

A nagy találkozás - II.

Amikor leszálltam a buszról, 10 óra 40 percet mutatott a nagy óra. Ideges voltam, mert tudtam, hogy már csak pár perc, és végre találkozhatok Nataniellel. Háromnegyed 11-re volt kiírva neki a busz, és pontosan akkor be is futott az állomásra. Egyből kiszúrtam, hogy melyik az ő járata, és izgatottan vártam a hátsó ajtónál, hogy leszálljon. Azonban erre nem került sor. Nataniel nem volt rajta a buszon...

Bő tíz percig kerestem a buszpálya udvaron, hátha csak elnéztem a buszt, és már régen vár engem valahol, de nem találtam sehol. Szinte filmbe illő jelenet lehetett, ahogy a váró közepén megállva forogtam körbe, hátha mégis meglátom, de az addigi kereséseim után úgy sem láttam meg. Elővettem a telefonomat, gyorsan kikerestem a számát és rányomtam a hívásra. Alig csörgött kettőt, és már fel is vette:

- Igen? - szólt bele semlegesen.

- Szia! Zoey vagyok! Merre vagy? - kérdeztem kicsit félénken.

- Nati, ki az? - szólt egy női hang a háttérből.

- Senki, kicsim! Téves hívás! - mondta neki, majd halkan beleszólt a telefonba. - Később beszélünk. - és már le is tette.

Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. „Senki, kicsim...” - visszhangzottak a szavak a fejemben, majd gondolataimból egy idősebb néni zökkentett ki.

- Jól van, kedveském? - kérdezte aggódva, és egy zsebkendőt nyújtott.

Akkor döbbentem rá, hogy szememből megállás nélkül potyogtak a könnyek.

- Igen, köszönöm. - erőltettem mosolyt az arcomra, és átvettem a zsepit.

- Nekem nem úgy tűnik. - simította meg a hajamat.

- Zoey? - jött egy csodálkozó hang mellőlem.

- Igen? - néztem a balomra. - Castiel? - ledöbbentem.

- Jó napot! - köszönt az idős hölgynek, aki ránk mosolygott, majd elment. - Mi a baj? - hüvelykujját végighúzta az arcomon.

- Semmi. - töröltem meg a szemem, majd kifújtam az orrom.

- Engem nem versz át! - fogta meg a kezem, és félre húzott az útból. - Mesélj. - úgy láttam, tényleg érdekli a dolog.

- De... ne itt. - néztem körbe.

- Jó. Akkor... - hirtelen megcsörrent a telefonja. - Szia! - köszönt bele. - Kicsit később megyek. Összefutottam egy barátommal és... - hirtelen elhallgatott. Figyelt a vonal másik végén lévőre. - De... - vett egy mély levegőt. - Megint nem hallgatsz végig! - mondta mérgesen. - Jó, majd megyek! - zárta le ennyivel, majd kinyomta. - Hol tartottunk? - nézett rám.

- Anyukád volt? - érdeklődtem félénken.

- Nem. - oldalra pillantott. - A barátnőm.

Ledöbbentem. Nem tudtam, hogy van valakije.

- Vanessa? - csúszott ki a számon, pedig csak gondolni akartam.

- Nem. Cinthyának hívják. - továbbra sem nézett rám.

- Értem. - csalódott voltam, de én se értettem, hogy miért. Abban reménykedtem, hogy nem hallotta a hangomon.

- Gyere, üljünk be valahova. Elmeséled, hogy mi történt, jó? - nyújtotta a kezét.

- De... a barátnőd... - pislogtam nagyokat.

- Vele ne is foglalkozz. - legyintett, majd megfogta a kezem és kihúzott az épületből. - Hova menjünk? - kérdezte kedvesen amikor rám nézett.

- Castiel... - megálltam, kezemet kihúztam az övéből, és bámultam a talpam alatt húzódó betont.

- Igen? - csodálkozva pillantott felém, amikor kezeink szétváltak. - Mi az? - lépett vissza hozzám.

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem zavaros érzésekkel.

- Barátok vagyunk, és jól láthatóan rossz passzban vagy. Segíteni szeretnék! - mosolygott.

- Tényleg? - csodálkoztam.

- Persze! - simított egy tincset a fülem mögé. - Mi legyen? Itt maradjunk a büfénél, vagy üljünk be máshova? Egész nap ráérek!

- De Cin...

- Mondom egész nap ráérek! - húzódott egy félmosoly az arcára. - Menjünk oda, jó? Az nyugisnak tűnik.

- Jól van. - egyeztem bele végül.

Lementünk az aluljáróba, és a hatalmas kereszteződés túloldalán lyukadtunk ki. Beültünk egy „Ellie’s Café” nevű helyre és beszélgetni kezdtünk.

- Na, elmeséled? - tette bele a cukrot és a tejszínt a kávéjába.

- Mit? - csináltam én is a sajátommal.

- Zoey! - szólt rám egy kis mosollyal. - Vagy nem akarsz róla beszélni?

- Nem tudom. - kavargattam meg a kávét.

- Akkor pasi ügy? - figyelte koffeines italát.

- Igen. - mondtam halkan.

Vettem egy mély levegőt, majd mesélni kezdtem:

Elmondtam, hogy még akkor felregisztráltam az oldalra, amikor vele szétmentünk, de jó ideig fel se mentem, mert megismertem Bradet, aztán összejöttünk, és mielőtt szakítottunk, akkor néztem fel legközelebb, és akkor ismertem meg Natanielt. Meséltem róla is pár dolgot, aztán az addig türelmesen engem hallgató Castiel megszólalt.

- Ismerem. - itta ki az utolsó kortyot a csészéből.

- A helyzetet?

- Nem. Natanielt. - vette maga elé a vizet.

- Tessék? - majdnem kiköptem a kávémat.

- Pár éve volt egy kis összetűzésünk. - kezdte. - Maradjunk annyiban, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk a másikat. - rántott vállat. - Ha hamarabb beszélsz róla, akkor szívesen megkíméltelek volna egy csalódástól. - hangzott teljesen komolyan.

- Hát... mostanában nem igazán beszéltünk. - néztem a csészém alján lévő maradék kávét.

- Ez mondjuk igaz. - kicsit mintha más lett volna a tekintete.

- A többiek, hogy vannak? - érdeklődtem volt osztálytársaim felől.

- Valerie, Fay, meg a többiek?

- Igen.

- Jól. Fay meg az Austin gyerek már külön vannak, de ne aggódj, Fay jól van. Sőt, szerintem vidámabb, mint volt. Az ikrekkel is minden rendben. Mindenki jól van. - mosolygott. - De miért kérdezted?

- Jó ideje nem beszéltem már velük. - kicsit szomorú lettem. Tudtam, ebben én is hibás vagyok.

- Hogyhogy? - kerekedtek ki a szemei. - Amikor oda jártál te is, még elválaszthatatlanok voltatok!

- Sajnos az akkor volt.

- Jövőhéten lesz gólyatábor. Ők is besegítenek majd. Gyere el és lepd meg őket. - mosolygott. - Biztosan örülnek majd neked.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy hallottam már őket beszélgetni. Hiányolnak! - mondta őszintén.

- Ezt jó hallani. - oldalra nézve mosoly húzódott az arcomra.

- Majd megírom a részleteket! - mosolygott vissza.

- Oké. - válaszoltam halkan.

„Szóval akkor írni fog? Tényleg?” - csodálkoztam.

- Mit csináljunk ma? - ürítette ki a kis poharat is, amiben a víz volt. - Menjünk sétálni? - gondolkozott.

- Jól hangzik. - nem kellett sokáig győzködnie. Jól éreztem magam vele.

- Megittad? - pillantott a csészémbe. - Akkor menjünk! - hirtelen megállította a mellettünk elhaladó pincérnőt. - Elnézést, fizetnék. - mondta.

Gyorsan kihalásztam a pénztárcámat a táskámból, de mire leraktam volna a kávém árát az asztalra, Castiel már kifizette az enyémet is.

- Akkor neked adom oda! - nyújtottam neki.

- Felejtsd el! Rakd vissza a tárcádba! - fenyített mutatóujjával. - Megyünk? - biccentett fejével a kijárat felé.

Vettem egy mély levegőt, visszasüllyesztettem a pénztárcámat a táskába, és én is felkeltem.

- Köszönöm a kávét! - mosolyogtam.

- Egészségedre! - neki is felfelé görbült a szája, majd kifelé vettük az irányt.

- Van egy kis híd meg egy park nem messze. Elmenjünk oda? - mutatott neki jobbra.

- Elmehetünk. - egyeztem bele. - Sűrűn jársz ide? - törtem meg séta közben a kis ideje honoló csöndet.

- Itt laknak a nagyszüleim, szóval elég sokszor voltam náluk. - mondta. - Meg Cinthya is ide valósi... - ez mintha kicsit rontott volna a kedvén.

- Értem. - reagáltam halkan.

- Egyébként szerintem jobb, hogy így alakult. Jobbat érdemelsz, mint ez a Nataniel. - dugta zsebre a kezét.

- Tényleg? - én nem voltam benne biztos.

- Tényleg. - ezután nem szóltunk pár percig.

- Nem félsz, hogy összefutunk Cinthyával? - próbáltam megtörni a csendet, amiben már egy ideje sétáltunk.

- Az lehet, hogy csak könnyítene a dolgokon. - bámult maga elé. Nem volt boldog, ez jól látszott rajta.

- Ezt hogy érted? - ültünk le az egyik padra.

Elmesélte, hogy az elején még minden szép és jó volt, aztán egyik napról a másikra mindenen felkapta a vizet. Azon is, ha Castiel nem úgy vette le a zokniját, ahogy “kellett” volna. Nem volt köztük rózsás a helyzet, de láttam rajta, hogy szereti. Úgy mesélt róla még így is, ahogy rólam soha, de még Vanessáról sem.

Exem csak beszélt, és beszélt, aztán hirtelen…

- Ő lenne az a barát? - lépett elénk Cinthya és megvető, mégis fájdalmas pillantást vetett rám.

- Kicsim! - lepődött meg Castiel.

- Ne kicsimezz nekem... - szemében gyűlt a könny.

- Csak volt osztálytársak vagyunk. - szóltam közbe kissé bátortalanul.

- Ezt higgyem is el? Komolyan ilyen hülyének nézel? - kérdezte tőlem.

- Én nem...

- Cinthya, kérlek, ő tényleg csak egy volt osztálytárs. Oda járt a Sweet Amorisba. - próbálta menteni a dolgot - Emlékszel, amikor bejöttél a sulinkba pár héttel ezelőtt? Valerie meg Fay meséltek róla! - rám mutatott.

- Meséltek rólam? - boldog voltam, hogy tényleg nem felejtettek el.

- Ő lenne Zoey? - ééés ismét én voltam a középpontban.

- Tessék? - ránéztem, mintha szólt volna, és nem az érdekelte volna, hogy tényleg én én vagyok-e - Ja, igen! Szia, Zoey Bale vagyok! - mosolyogva a kezemet nyújtottam.

- Én... - pillantott hol rám, hol Castielre - Cinthya Stone. - kezet fogtunk.

- Soha nem csalnálak meg, Cinthya! - sétált barátnőjéhez - Szeretlek! - mondta olyan őszintén a szemébe, amilyennek még soha nem láttam, majd megsimította az arcát és megcsókolta.

Bevallom, valahogy megnyugvást éreztem, és örültem, hogy boldog. Tényleg! Rájuk mosolyogtam, és amikor szétváltak, egyből rám néztek. Ismét...

- Ne haragudj az előbbiért. - mondta Cinthya. Látszott, hogy zavarban volt.

- Ugyan, semmi gond! - legyintettem - Én se viselkedtem volna másképp.

Beszéltünk még pár szót, majd kikísértek a buszhoz és hazafelé vettem az irányt.

Egész úton az ő arcuk volt előttem. Az, hogy mennyire szeretik egymást, és félnek a másik elvesztésétől. Rájöttem, hogy mire van szükségem. Nem olyan pasira, mint Nataniel, hanem olyan kapcsolatra, mint ami Castiel és Cinthya között van.

Valakire, aki a barátom, a társam, a szerelmem...

Zoey - Életem egy blogba vésve (57.rész)

57. rész

A nagy találkozás - I.

Még mielőtt Bradet megismertem volna, felregisztráltam egy társkereső szerűségre. Ki lehetett választani, hogy mégis milyen célból keresünk embert: ismerkedés, barátság, alkalmi kapcsolat, komoly kapcsolat, stb. Én az első kettőt jelöltem be még annak idején, most pedig eszembe jutott ez az oldal, gondoltam felnézek.

Braddel egyre jobban megromlott a kapcsolatunk, amit úgy tűnt, csak én vettem észre. Ennek pedig hangot is adtam. Hiába hívtam fel rá a figyelmét, hogy én is létezem, nem csak a gép, nem igazán érdekelte. Így eljött a pillanat, amikor kimondtam: vége! Nem értette, hogy miért... Nagy veszekedések után vége lett a kapcsolatunknak.

Erre az ismerkedős oldalra is egyre sűrűbben mentem fel, és elkezdtem néhány emberrel is beszélgetni a másik nemből. Volt, aki normálisan kommunikált, és volt, aki csak alkalmi témára gondolt. Utóbbi esetben felhívtam rá az illető figyelmét, hogy rossz helyen kopogtat, majd elköszöntem. Azonban a rendesebbik „fajtából” volt egy valaki, aki kicsit jobban megfogott. Magas, szőke hajú, aranybarna szemű srác volt. Kicsit messze lakott, úgy 120-130 km körül, szóval nem éppen a szomszéd városban. Jókat beszélgetünk, viccelődünk, érdeklődünk egymás hobbijai, szenvedélyei iránt, stb. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, mintha megtaláltam volna a másik énemet, de ez azért így pár hét ismertség után kicsit komoly kijelentés lenne. Ugyan azokat szeretjük, azonos az érdeklődésünk, és még sorolhatnám. Napi szinten beszélünk, facebook-on és telefonon egyaránt. Valahogy megnyugtat, amikor beszélünk. A hangja férfias, mégis kellemesen cseng a fülemben. Egyébként kettő évvel idősebb nálam, és a Sweet Amoris nevű suliba jár ő is, mint ahogy én jártam Lakelandbe, éppen végzős gimnazista. Tanúja lehettem annak, amikor tanulni próbált, de nem vitte rá a lélek. Volt, hogy webkameráztunk, és figyeltem, ahogy tanul. Néha odapillantott ő is, elmosolyodott, majd jegyzetelt tovább.

Gondolom már feltűnt, hogy egyetlen egy dolgot nem árultam még el róla, ami azért érdekelhet még titeket, ez pedig a neve. Natanielnek hívják. Van egy zöld pólós képe, valami szórakozó helyen készült, és akármilyen meglepő, éppen mosolyog. Rájöhettetek, hogy én először valakinek a szemét és a mosolyát nézem meg. Nataniellel is éppen így voltam.

Nyár közepén már kezdtem úgy érezni, hogy egyre fontosabb nekem, hogy beszélgessünk. Amikor a családdal lementünk a tengerhez, nem igazán tudtam neki írni, hívni se tudtam. Hiányzott, sajnos nem is kicsit. A parton rengeteg ember volt, és bár tudtam, hogy a közelben sincs, mégis minden pillanatban azt néztem, hátha megtalálom. Abban bíztam, hogy aki keres, az talál. Sajnos ezúttal nem jött be. Ahogy hazaértem két nappal később, egyből rávetettem magam a gépre. Mondtam neki, hogy pár napig nem leszek, így várható volt, hogy írni sem fog. Szomorúan láttam, hogy nincs tőle olvasatlan üzenetem. Nem is volt már fent, hiszen este 10 elmúlt, mire hazaértünk.

Másnap reggel a telefonom csörgésére keltem.

- Igen? Ki az? - vettem fel álmosan, meg sem néztem, hogy ki keres.

- Jó reggelt! - szólt bele Nataniel. Hallani lehetett, hogy alig tudja visszafogni a nevetést.

Hirtelen kipattant a szemem, megnéztem a hívó nevét, majd kicsit rekedtes hangon újra beleszóltam.

- Szia! - ültem fel az ágyamban.

- Felébresztettelek? - kérdezte kedvesen.

- N-nem. - nyeltem egy nagyot, elnyomva az ásítást.

- Hallom. - kuncogta. - Nem akartam, azt hittem már fent vagy!

- Miért, mennyi már az idő? - pislogtam nagyokat.

- 10 óra 2 perc.

- Az igen! - dőltem vissza. - Megvártad, hogy 10 óra legyen? - kérdeztem egy gyors fejszámolás után.

- Nem... - mondta egy pillanatnyi gondolkozás után, nem éppen magabiztosan.

- Kedves tőled! - mosolyogtam.

- Mondtad, hogy későn értek haza, nem akartalak felébreszteni. - hangzott teljesen komolyan, megértően.

- Köszönöm, aranyos vagy! - kezdtem el figyelni a plafont. Jó volt az ő hangjára kelni.

- Milyen volt a nyaralás? - érdeklődött.

- Jó volt, csak kicsit kevés. Valahogy a jó dolgokhoz az ember nagyon hamar hozzá tud szokni! - nevettem.

- Na, az biztos. - mondta kissé elgondolkozva.

- Minden rendben?

- Igen, persze. Fura volt, hogy most három napig nem beszéltünk. De ahogy te is mondtad az előbb, könnyen hozzászokik az ember a jó dolgokhoz. - kacagta ő is.

- A jó dolgot arra értetted, hogy nem beszéltünk?

- Dehogy, te kis buta! - vett egy mély levegőt. - Azt volt könnyű megszokni, hogy minden nap beszéltünk. Rossz volt ez a három nap. - a végét kicsit elharapta, mintha nem is akarta volna kimondani.

„Ezek szerint hiányoztam neki?” - agyaltam, de nem mertem rákérdezni.

- Értem. - zártam le ennyivel.

- Mi a baj? - kérdezte kissé mosolyogva.

- Semmi. - hadartam.

- Zoey! - szólt rám, de nem komolyan.

- Csak gondolkoztam. - vallottam be.

- Na, és min? – érdeklődött.

- Hogy hiányoztam-e neked. - csúszott ki a számon. Pedig csak magamban akartam válaszolni.

Egy visszafogott mosolygást hallottam, majd egy mély levegővételt.

- Szerinted? Ha már így kora reggel felhívtalak, akkor nem hiányoztál? - hirtelen hatalmasat dobbant a szívem, és azt hittem felrepül a plafonra.

- Nem tudom... - ültem fel gyorsan, és kicsit meg is szédültem.

„Vajon tudta, hogy ezt szeretném hallani, és csak azért mondta, vagy tényleg így gondolja?” - járt az agyam.

Nem beszéltünk utána sokat, mert dolga akadt. Be fogták füvet nyírni. Elköszöntünk, majd letettük a telefont.

Mély levegőt vettem, miközben hátravágódtam az ágyamon. A szívem még mindig zakatolt, azt se tudtam, hogy mivel lassítsak rajta. Egyre csak Nataniel szavai visszhangzottak a fülemben, ami nem mondhatnám, hogy javított a helyzetemen.

Továbbra is napi szinten beszéltünk, és nagyon jól éreztem magam. Augusztus 13-án, pénteken került arra a sor, amit én már egy jó ideje vártam.

- Mit szólnál, ha összefutnánk valamikor? - tette fel Nataniel a kérdést, amikor reggel telefonon beszéltünk.

- Mi? - legszívesebben egyből rámondtam volna, hogy „IGEN!”. - Hát... Ha gondolod. - nem tudtam letörölni az arcomról a vigyort.

- Mit szólsz a holnaphoz? - az ő hangja is másabb lett. Gondolom észrevette, hogy máris izgatottabb lettem.

- Holnap? - kerekedtek ki a szemeim.

- Ha nem érsz rá, akkor keresünk...

- De! Jó! - mondtam egyből, mire Nataniel elnevette magát.

- Sejtettem, hogy örülni fogsz! - mosolyogta. - Nem gond, ha neked is utaznod kell?

- Attól függ, hogy mennyit. - gondolkoztam.

- Valahol félúton, ha találkoznánk? - ajánlotta.

- Oké! - a boldogságomat akkor, abban a pillanatban leírni se tudtam volna. Örültem, hogy ő mondta, mert én már alig tudtam magam visszafogni!

Amikor anyának bejelentettem délután, hogy másnap elmennék, furcsállva figyelt rám. Sejtette, hogy fiú van a dologban. Azonban Lewis is otthon volt, kihallgatva anyuval a beszélgetésemet.

- Ki ez a fiú? - lépett be a konyhába, teljesen rám hozva ezzel a frászt.

- Á! - majdnem leestem a székről.

- Hagy halljam! - ült le mellém.

- Csak egy barát. - nyeltem egy nagyot. Nem szerettem volna faggatás részese lenni, azonban, mint kiderült, ez nem volt kívánság műsor...

- Neve? Lakcíme? Telefonszáma? - már csak a lámpa hiányzott az arcomból.

- Lewis! - szóltam rá. - Nem lesz semmi! Nem kell aggódnod!

- És hány éves? - folytatta a faggatást.

- Két évvel idősebb nálam. - tudtam, innen már nem szabadulhatok.

Válaszoltam még az első két kérdésére, majd visszamentem a szobámba. Már azt se tudtam, hogy anyától kértem-e pénzt a buszra. Lewis teljesen kizökkentett az álmodozásomból. A telefonomat keresve nyúltam a zsebemhez, ahol megtaláltam a pénzt. Felrémlett, amikor odaadta. A kis szekrényemen megláttam közben a telefonomat is. Nataniel máris hiányzott, de azért reméltem, hogy holnap nem fogom magam nagyon leégetni előtte. Ideges voltam. Már nagyon vártam azt a pillanatot, amikor először találkozunk. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem: Vajon fel fog ismerni? Én felismerem őt? Tényleg olyan lesz, mint ahogy a neten megismertem? Jól fogunk szórakozni? Ugye nem fogom majd untatni? - és hasonló dolgokon agyalva, végül este fél 10-kor sikerült álomra hajtanom a fejem.

Másnap, mint aki gombócot nyelt, úgy keltem fel. Idegességem csak fokozódott. A buszom 9:40-kor indult, de én már 7 órára állítottam be magamnak egy ébresztőt. Persze semmi szükség nem volt rá, hiszen 6 óra után pár perccel úgy kipattant a szemem, mintha kötelező lett volna neki. Izzadó tenyérrel léptem közelebb a szekrényemhez, hogy vajon mit is vegyek fel. Ezek a nagy kérdések... komolyan mondom. Mély levegővétel után elkezdtem válogatni.

- Ez nem... hm, ez sem. Na eeez... sem. - dobáltam ki magam mögé. Tiszta filmjelenet lehetett. - Talán ez! - akasztottam fel a szekrényajtómra egy zöld felsőt. - Esetleg ez? - raktam mellé egy virágosat.

- Zoey! - kopogtatott be Alexys. - Mit pakolsz? - kérdezte csodálkozva, ahogy belépett.

- Hogyhogy már ébren vagy? - néztem rá meglepetten.

- Egy: megyek dolgozni. Kettő: Amúgy se tudtam volna aludni úgy, hogy te is ütsz-vágsz mindent. - mosolyogta. - Randid lesz?

- Nem! - bár tényleg nem, azért valahogy nem bántam volna, ha annak hívhatom.

- És mit veszel fel? - lépett át a ruha-halmon, és odajött hozzám. - Ezeket választottad ki? – nézett a két felsőre a szekrény ajtaján.

- Igen. - mondtam. - Miért? Nem jók? - teljesen lefagytam.

- Én erre szavazok! - mutatott a virágosra.

9-kor még Nataniel felhívott, hogy akkor tényleg megyek-e. Megbeszéltük még egyszer, hogy ki mikorra ér be, majd egy „akkor hamarosan találkozunk” után elköszöntünk egymástól. Amikor eljött a pillanat, hogy felültem a buszra, teljesen lázban égtem. Még jobban! Nagyon szerettem volna már vele lenni, azonban most, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, egyre ideges lettem. A szívem a torkomban dobogott, és egyszerűen semmi nem tudta lekötni a figyelmemet. Bámultam ki az ablakon, néztem a tájat, de folyton csak azon agyaltam, hogy „vajon mi lesz?”. Nataniel mosolygós arcán néztem a telefonomon, azon a bizonyos zöld pólós képen. Méterről méterre közeledtem, aztán végül 10:37-kor begurult a busz egy épület mellé, amire ki volt írva:

Központi Autóbusz Állomás.

Zoey - Életem egy blogba vésve (56.rész)

56. rész

Derült égből... Castiel?!

Braddel az első félév fordulónkat (igen, mi ilyet is tartunk) kettesben töltöttük. Október 3-a, vasárnap lévén már hűvösödtek a nappalok is, de még egészen jó idő volt. Gyertyafényes vacsora, sok beszélgetés, vidám hangulat. Én egy ezüst karkötőt kaptam tőle, ő pedig egy gravírozott keretet kapott tőlem, egy közös fényképpel. Boldog voltam, és nagyon szerelmes. Zárásképpen pedig (bár nem volt előre tervezve, legalábbis nekem), de megkapta még a szerintem legbecsesebb ajándékot, amit egy lány adhat egy fiúnak. Igen, most arra a dologra gondoltok, ami történt. Na de lapozzunk:

Az ünneplésünk után pár héttel üzenetet kaptam facebook-on Castieltől. Engem is meglepett a dolog, elhihetitek. Nem most volt már, hogy utoljára beszéltünk, és emlékeim ha nem csalnak, az sem volt egy kellemes csevegés.

Csak köszönt, nem volt semmi érdekes benne. Legalábbis nem képzeltem bele semmit, mert hát ugye minek? Azonban később egyre furcsábbnak tűnt a dolog, ahogy beszélgettünk. Hosszú idő óta most először volt úgy, hogy megállás nélkül tudtunk beszélni és nem csak 5 percig...

Zoey Bale: Hogy hogy írtál? Hiányzott a társaságom, mi? ;)

Igen, hülyeségből kérdeztem.

Castiel Riggs: teljesen megvoltam nélküled...

Castiel Riggs: :D vicceltem :D

Castiel Riggs: csak rég beszéltünk,aztán mondom ha te sose írsz már nekem,akkor én írok neked

Castiel Riggs: amúgy beszélgessünk...kérdezz

Na jó, oké.

Hát folytattuk a beszélgetést, egyfajta kérdezz-felelek játék volt. Aztán feljött a szó Vanessára is, amikről most nem szeretnék részletesebben beszámolni. Legyen elég annyi, hogy azokról az időkről is elkezdtünk beszélgetni, amikor még együtt voltunk...

Zoey Bale: De azért na... csak nem voltak azért oktalanok az akkori "hisztijeim" :)

Castiel Riggs: Nem...de gondolkoztam azon is sokat, hogy akkor sokszor nem úgy viselkedtem veled, ahogy megérdemelted volna

Castiel Riggs: Csak nem tudtam még hogy kezelni akkor a dolgokat.

Zoey Bale: Komolyan?

Ezzel tényleg nagyon meglepett. A fene se gondolta, hogy egyszer ilyet fog mondani (vagyis jelen esetben írni).

Castiel Riggs: Igen. Például amiket ma már máshogy csinálnék.

Zoey Bale: Ezt valamiféle bocsánatkérésnek kéne vennem? Vagy minek? Nem igazán értelek...

Castiel Riggs: Talán kicsit igen.

Zoey Bale: Értem

Zoey Bale: Hát, bár kicsit elszaladt már az idő, azért valahogy jól esik

Castiel Riggs: El, csak az én fejem is mostanra lágyult be (kicsit későn)

Zoey Bale: igen, kicsit későn

Castiel Riggs: Jól megvagytok amúgy a barátoddal??

Zoey Bale: igen, jól vagyunk :)

Nem tudom mi ütött most belé. Még jó, hogy nem mondjuk évekkel később jut eszébe. Így is eléggé fura volt a dolog. Kicsit talán fel is idegesített a dolog, hiszen pár hónappal később is még gondolkodás nélkül rámondtam volna, hogy oké, kezdjük újra. De most már nem. Felidegesít a dolog, de nem azért, mert még mindig szeretem. Azért idegesít, mert akkor jut eszébe, amikor én már boldog vagyok Braddel.

Bár a kis szerelmem az elmúlt egy hétben kicsit elhanyagolt, ami bevallom, elég rossz érzés, de ezt Castielnek nem kell tudnia. Ez már az én magánéletem, amibe ő már jó ideje nem tartozik bele. Nagyon szerettem, de ahogy már ő is rájött, kicsit későn jött rá a dolgokra.

Az eléggé meglepett, hogy ilyen nyíltan leírta, hogy nem úgy viselkedett akkor, ahogy „megérdemeltem volna”. Mivel nagyon szerettem, igyekeztem mindent megadni neki, amire az akkori énem képes volt. Amit két héttel ezelőtt Bradnek adtam, egyáltalán nem bánom, hogy így történt és nem Castielnek adtam még akkor. Talán már az elején észre kellett volna vennem, hogy nincs kettőnknek hosszú jövője együtt, és bele sem kellett volna mennem. De hát akkor még fiatalabb voltam, még bolondabb, és a kis vöröst nagyon szerettem.

Azonban a szívem most Bradé, és nem hagynám el senkiért.

Castiel Riggs: Kérdezel? :D

Castiel Riggs: Olyan ügyes vagy benne, azért kérlek meg rá :)

Zoey Bale: ügyes? Komolyan?

„Hogy lehet valaki ügyes a kérdezésben?” - gondoltam magamban, majd egy kérdés jutott eszembe, ami most valahogy nagyon érdekelt...

Castiel Riggs: Aham

Zoey Bale: Ha lehetne, újra szeretnéd kezdeni?

Castiel Riggs: Ha hirtelen kell válaszolnom, azt mondanám, hogy szerintem igen. De nem tudom.

„Hogy mi van?” - eléggé kiakadtam. Bár ilyeneket írt, nem erre a válaszra számítottam.

Castiel Riggs: És te?

Zoey Bale: szeretem Bradet, és nem hagynám el

Castiel Riggs: gondoltam :)

Zoey Bale: viszont a kérdésem is úgy szólt, hogy ha lehetne... arra viszont nem tudnék válaszolni

Castiel Riggs: Értem.

Castiel Riggs: Mondtam én, hogy ügyesen kérdezgetsz te...

Azt hiszem rájöttem, miért is írta, hogy ügyesen kérdezek.

Zoey Bale: mert?

Zoey Bale: csak jobban átgondolom némelyiket :)

Castiel Riggs: pont azért

Nos, meglehet.

Ezek után nem nagyon beszéltünk. Fáradt voltam, így elköszöntem és elmentem aludni. Teljesen nyugodtan aludtam, az álmomban nem szerepelt semmiféle vörös hajú első barát.

Az azt követő este viszont majdnem hajnali két óra volt, mire elaludtam. Össze-vissza forgolódtam, és azok a mondatok visszhangoztak a fülemben, amiket Castiel írt. Kissé felkavart, és bár bosszantott is egyben, nem tudtam nem hinni neki. Ismerem és tudom, hogy nem vágná át az embert ilyen dolgokkal. Szeret viccelődni, de ő egy normális idióta. Igen, elég fura belegondolva, de tényleg így van. Viszont már nem hiszem, hogy akár elképzelni el tudnám magunkat újra együtt.

Mondjuk az, hogy ma már máshogy csinálná, az is csak egyfajta ígéret lenne. Brad is mondott dolgokat mielőtt összejöttünk, aminek azóta se híre, se hamva. Ne pénzzel megvásárolható dolgokra gondoljatok. Ezek érzelmekkel kapcsolatosak, amiket elmagyarázni kicsit nehéz lenne. Amire én gondolok, az egy érzés, amiről csak mi ketten tudjuk, hogy mi...

10 000 !!!

Megcsináltuk!

Örömmel jelenthetem be, hogy végre megvan a

10000

oldalmegjelenítés!

Szeretném megköszönni mindenkinek ismét, aki olvassa és figyelemmel kíséri az írásaimat!

Nélkületek/ Önök nélkül nem sikerült volna!

Hálásan köszönöm!

Zoey - Életem egy blogba vésve (55.rész)

55. rész

Történések sorozata

Iskola után Tylerrel bementünk a városba, ahol nézett Destiny szülinapjára ajándékot. Először egy virágboltba mentünk, ahol az eladó néni nagyon kedvesen fogadott minket. A fiú elmesélte, hogy mik az elképzelései a csokorral kapcsolatban, a néni is adott neki néhány tippet a virággal kapcsolatban, majd elkészítette a kívánt vörös rózsacsokrot. Eközben én nézelődtem a gyönyörű virágok között.

- Zoey! - szólt Ty, amikor elkészült a csokor és kifizette. - Mehetünk tovább? - kérdezte, én pedig hátrafordultam és szerintem a szám is tátva maradt. A csokor egyszerűen eszméletlenül szép lett. Én is elfogadtam volna, csak mondjuk nem Tylertől. De hát ezt már tudjátok.

- Persze, mehetünk. - elköszöntünk, majd tovább indultunk.

Útban egy édességes bolt felé drága osztálytársam csak úgy bombázott a kérdésekkel:

- Na és egyébként mi újság?

- Minden rendben van. - nem igazán értettem a kérdését, hogy mégis hogy jött ez így neki hirtelen.

- Mármint a fiúk terén. - mosolygott rám, mint aki mindent tud. - Gyerünk már! Mesélte Will! - vigyorgott az elején, aztán pedig hirtelen észbe kapott. Ugyanis az említett William Gray a szavát adta, hogy nem mondja el senkinek, hogy mi történt Braddel meg velem.

- Mit is mondott pontosan? - csodálkoztam.

- Csak annyit, hogy van valami Bratt nevű srác, ...

- Brad. - javítottam ki halkan.

- Akibe bele vagy zúgva.

- Nem is...

- Zoey! - nézett rám komolyan és mindent tudóan.

- Talán... de csak egy kicsit... - pirultam el.

- Na, hallgatlak. - mosolygott.

- Bradnek hívják, …

- Csók volt már? - vigyorgott. - Na? Na? - bökött oldalba a könyökével én pedig elpirultam.

- V-volt. - kár lett volna tagadni. - De most szombaton volt az első.

- Szóval akkor ti most együtt vagytok már nem?! Vagy... hogy vagytok? - gondolkozott.

- Hát... igazából fogalmam sincs. - de eközben... - Ó, megérkeztünk! - vigyorogtam. - Jajj, de kár! Majd később mesélek! - őszintén? Nem terveztem, hogy folytatom a „beszámolót”.

- Ne örülj annyira! Szavadon foglak! - kacagott, majd utánam indult, hogy megvegyük Destinynek az édességet.

Fél órás válogatás után végre megtaláltuk a megfelelőt: egy szív alakú, eper ízesítésű bonbon volt. Furcsa volt Tylerrel vásárolni, mivel a fiúk általában nem szeretik az ilyeneket, erre ő válogatott fél órán keresztül. Na de mindegy is. Szóval, miután befejeztük a vásárlást, ami közben sajnos nem sikerült megúsznom a vallatást, kikísértem a buszhoz, majd én is hazaindultam. Elővettem az úton a telefonomat, és elkezdtem leírni Bradnek, hogy mi történt ma. Persze azt, hogy ki lettem faggatva, kihagytam. Valami rokonlátogatásra mentek ma délután, szóval csak később tudja majd elolvasni.

Este ismét felnéztem facebookra, de még nem jött válasz. Azonban Bernie ismerősnek jelölt, aminek azért megörültem. Aranyos lánynak tűnik, szóval eddig minden rendben. 9 óra után elmentem fürdeni, majd visszaültem a géphez.

Brad Preston: örülök, hogy jól telt a napod :)

Brad Preston: mi meg végre hazaértünk, de hogy őszinte legyek, egész délután hiányoltalak

Zoey Bale: én is hiányoltalak téged

De még mennyire, hogy hiányoltalak!!!

Nem sokat beszéltünk már, mert eléggé ki voltunk mind a ketten merülve. Másnap azonban végig beszélgettünk ismét, bár arról még mindig nem esett szó, hogy akkor mi most együtt vagyunk-e, vagy nem. Amikor visszaemlékszek, hogy milyen volt a csókja, akaratlanul is behunyom a szemem és magam elé képzelem. Hülye fejet vághatok, mert a suliban mindig elkezdenek rajtam ilyenkor nevetni, amitől elég kínosan érzem magam.

Péntek este ismét sokáig fent maradtunk, és már nem igazán bírtam magammal. Muszáj volt rákérdeznem, hogy akkor most hogy is vagyunk. Elég döcögősen, de sikerült megkérdeznem, amit meg akartam. Végül kiderült, hogy ezt már ő is meg akarta egy párszor kérdezni, csak valahogy soha nem úgy jött ki a dolog. Mégis azt mondhatom, hogy életem egyik legboldogabb napjának a másnapot mondhatom, amikor ismét találkoztunk, és attól a naptól számítjuk a kapcsolatunkat. Igen, összejöttünk. A nap pedig, amikortól ezt boldogan hirdetjük, április 3-a (szombat). Az órára és percre pontosan sajnos már nem emlékszem, de valamikor délután 2-3 között lehetett. A lényeg, hogy nagyon boldog vagyok! Vasárnap elmondtuk a szüleinknek és a szűk családnak, este pedig ki is tettük facebookra. Természetesen hétfőn April és Ty is letámadott a kérdésekkel, de hirtelen azt se tudtam volna megmondani, hogy engem hogy hívnak. Olyan kérdésekre tudtam csak válaszolni, hogy mikor jöttünk össze, és hogy a szüleink tudják-e már. April tett fel egy jó kacifántos kérdést is, aminek már az elején elvesztettem a fonalat, úgy az első 3 szónál. Szóval arra már nem is emlékszem. Lewis persze, mint egy védelmező bátyus, egyből találkozni szeretett volna vele, amikor vasárnap megtudta, de egyelőre csak képet tudtam neki mutatni. Ja, és közös képünk is van már, amit majd talán egyszer megmutatok, ha jó hangulatom lesz.

Hiába voltam akkor olyan boldog, hiszen most is, mint általában, rossz dolog történt. Dorothyt, a kis házi kedvencemet, kedden délután elütötte egy busz, amikor hirtelen kiszökött. Soha nem csinált még olyat. A kapun kívülre is csak pórázzal, sétáltatáskor vagy oltáskor ment ki. Egész este sírtam, és a régi képeit néztem. Kellett két hét, mire nagyjából rendeztem magamban a dolgokat. Jó ideig nem szeretnék most semmilyen háziállatot. Brad mellettem volt, amikor csak tudott, az első hónapfordulónkon pedig egy nagyon szép napot töltöttünk a vidámparkban. Az iskolát egész jó eredményekkel zártam, és szerencsére az osztályból senki nem bukott meg.

Május végén Brad és Melissa születésnapja egybe volt tartva, ahova engem is meghívtak. Először voltam náluk, és boldogan ismerkedtem meg a szüleikkel, Robinnal és Kevinnel, akik azzal fogadtak, hogy tegezzem őket. Ja, és persze nem hagyhatom ki a felsorolásból Mikeot sem, Lissáék öccsét.

Július 3-án történt az, hogy először aludtunk együtt, amikor 3 hónaposak lettünk. Mielőtt arra gondolnátok, semmi nem történt. Pedig azt hittétek, mi? Kis huncutok! Még csak 16 vagyok, Brad pedig 17, és nem sietünk sehova.

Július végéhez közeledtünk, 23-a volt, amikor elmentünk 4-esben, Melissával és Michaellel pizzázni, a Kingbe. Hatalmas pizzát kaptunk, amit mi lányok a végén éppen, hogy le tudtunk gyűrni, a fiúknak azonban semmi problémájuk nem volt vele. Elmentünk utána biliárdozni, csocsózni, sőt, még bowlingozni is. Soha életemben nem játszottam még ilyet, ami eléggé meg is látszott rajtam. Biliárdban az első menetben letaroltuk a fiúkat, akik valahogy nem tudtak rendesen csapatban lenni. Mi viszont nevetgéltünk, bohóckodtunk drága barátnőmmel. A másodikban viszont úgy tűnt, hogy az ellenkező nemből álló kis csapat össze tudott hangolódni, akkor mi kerültünk az aljára a listának. Miután kiegyeztünk egy döntetlenben, a csocsónál csapattársakat cserélgettünk: először Braddel, majd Melissával, végül pedig Michaellel játszottam. Ahhoz képest, hogy akkor találkoztunk másodjára, nagyon jól kijöttünk egymással.

Hazaérve Bradékhez Kevin egyből hívott minket vacsorázni, de mi Melissával még a pizza hatása alatt voltunk, így megköszöntük a meghívást, de inkább kihagytuk.

- Gyere nővérkém! - fogott karon a lány, és behúzott a szobájába. - Képzelt, találtam egy tök jó animét!

Mielőtt megkérdeznétek: igen, szoktam animéket nézni. Nem napi rendszerességgel, de szoktam.

- Tényleg? És milyet? Ugye nem véres? - kerekedtek ki a szemeim. Nem igazán bírom az olyanokat se animében, se filmben, a való életben meg aztán pláne nem.

- Hát... - kezdett bele nem túl bizalomgerjesztő hangon. - Jön ki belőlük valami, de az inkább izzadtság. - nem igazán értettem.

- Izzadtság?

- Igen. Ugyanis egy kosarasat találtam. - vigyorodott el. - Kuroko no Basuke a címe. Nem hallottál még róla? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Pedig mostanában mindenhol erről lehet olvasni. Vagyis... én a legtöbb helyen ezzel találkozok.

- Na és hol tartasz benne? - kérdezősködtem.

- Most jön majd a második rész, mert akkor kezdtem el nézni, mielőtt jöttél. Aztán meg ugye leléptünk, de ha nagyon szeretnéd, megnézem veled még egyszer. - mosolygott úgy, hogy arra ne lehessen nemet mondani.

- Na jó, de csak amíg a fiúk esznek. - kacagtam. - Amúgy... hogy tudnak ennyit enni? - gondolkoztam el. - Na mindegy, nézzük azt az animét! - helyezkedtem el fogadott húgom ágyán, aki pár perccel később mellém ült, és elkezdtük nézni azt a bizonyos kosarazós animét.

Köszönöm!

Sziasztok!

Amint láthatjátok, ez egy egyfajta "köszönő bejegyzés", ugyanis szeretném Megköszönni mindenkinek, aki eddig támogatott. Egy kedves, de őszinte szóval, egy öleléssel vagy megajándékozott azzal, hogy tudtam, mellettem van!

Először is a családomnak, akik mindig tudtam, hogy itt vannak nekem. Sajnos van pár számomra fontos személy, aki már nincs velünk és örültem volna, ha ők is velem együtt örülnek egy-egy apró, de boldog pillanatnak. De aki még mellettem van, Őket mindennél jobban szeretem!

Másodszor pedig az, hogy nem sok emberről mondhatom el, hogy "Igen, ő tényleg barát!", de Ők... megfogalmazni is nehéz. Röviden mégis talán annyiban tudnám elmondani, hogy sok mindent köszönhetek nekik, amiért nagyon hálás vagyok. Szóval nagyon szeretem Őket, és köszönök minden eddigit!

Jöhetnek most olyan megszólalások, hogy "Minek ez a nagy hűhó?", stb., és bár sok embernek ez talán semmit nem jelent, nekem mégis fontos. Ez a dolog pedig az lenne, hogy a helyi újságban megjelent két versem is. Boldogsággal tölt el, hogy a "kezem nyoma" benne van egy kis hírmondóban, a szülőfalumban. Tegnap jelent meg, de ma már nem egy gratulációt kaptam, ami után elmondani nem tudom, milyen boldogságot éreztem!

De nem is húzom tovább ezt a bejegyzést, mert szerintem így is ha meglátjátok a hosszát, sokan nem fogjátok elolvasni. De azért szóljatok, ha tévedek!

Aki elolvasta, annak pedig köszönöm a figyelmet és az eddigi támogatást!

A verseket az alábbi linkekre kattintva tudod itt elolvasni:

Ördögöt az Angyalnak: LINK

Ülök az ablakban...: LINK

Zoey - Életem egy blogba vésve (54.rész)

54. rész

Egyszer volt, hol nem volt...

Úgy tűnik minden megoldódott, miután megbeszéltük Braddel, hogy túl sokat gondolkozik. Visszatért minden a jól megszokott kerékvágásba, és megint sokat beszélgettünk. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy beleszerettem, de erről neki még egyelőre semmit nem kell megtudnia. Bőven elég, hogy kezdek tisztában lenni az érzéseimmel iránta. Telt-múlt az idő, mi pedig éjt nappallá téve szinte megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk. Lassan már valami családi csomagra kéne váltanunk, mert a telefonomról a pénz nagy része 3 nap alatt lement. Plusz az övéről is. Tippeljetek, mennyit beszéltünk csak telefonon. Hangsúlyozom: CSAK telefonon.

Március 8-án, hétfő reggel hatalmas mosollyal az arcomon kaptam magamra egy rövid farmernadrágot és egy sötétkék trikót, felvettem hozzá egy sima kis fekete szandált, majd miután elraktam a táskámba a reggelimet, elindultam iskolába. Az épületben a már jól megszokott módon April várt. Leopárdmintás cicanadrágban és szegecses rózsaszín felsőben volt, amihez egyszerű, fekete bőrszandált vett fel. Haját szokásosan kiengedte, ami csak úgy szállt a levegőben, ahogy sietett felém amikor meglátott.

- Jó reggelt Zoey! - köszöntött vidáman a szőke lány.

- Jó reggelt April! - mosolyogtam vissza. - Büfé? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Büfé! - mondta határozottan, majd belém karolt. - Na és hogy telt a hétvégéd? - kacsintott a lány, mire én elpirultam. Nem azért, mert rám kacsintott. Inkább azért, mert pontosan tudtam, miért csinálta. Ugyanis a szombati napomat Braddel töltöttem. A Fayes-Lissás-Brades nap óta ez már a harmadik ilyen szombatom volt, hogy a fiúval voltam. Rajtunk kívül senki nem tudott a találkozókról, titokban tartottuk - Hűha! - vigyorgott az arcomon a lány. - Mesélj el mindent! - követelőzött. - Persze csak azt, ami publikus. - kötötte ki egyből.

- Naaa! - löktem picit oldalba a lányt.

- Na akkor hallgatlak. - kacsintott ismét, majd a büfés nénihez fordult. - Jó reggelt. Egy kakaós csigát szeretnék. - rám nézett. - Kávé? - kérdezte, mire én bólintottam. - Meg egy kávét két cukorral és tejszínnel. Ugye? - felém fordult.

- Igen és köszi. Holnap én hívlak meg a csigádra. - mosolyogtam.

Kifizette a reggelijét és az én kávémat, majd elindultunk az emeletre, az osztályterem felé, ahol még egy árva lélek se volt. Sőt, helyesbítek: az egész folyosón nem volt rajtunk kívül senki.

- Na akkor mesélj csak! - mondta izgatottan, miközben kivette a zacskóból a frissen vásárolt ennivalóját, én pedig a kávémat kavargattam.

- Hát jó... - ismét zavarba jöttem. Bár nem kellett nagyon győzködnie, eléggé nehézkesen sikerült belekezdenem a mesélésbe, azonban egy mély levegő és egy korty kávé után összeszedtem magam és elkezdtem:

Szombat reggel pontosan a kiírt 9:16-kor befutott Brad vonata a vasútállomásra. Én se sokkal előtte értem oda, hogy pontos legyek 9:15-kor, szóval amikor kiértem a peronra, már láttam a pár száz méterre lévő vonatot.

Reggel minden kiesett a kezemből: a fésülködésnek háromszor fogtam neki, az arcomat amikor mostam, a törölközőt ejtettem le, úgy voltam vele, hogy kávét inkább nem is iszok. Fogmosáskor (amikor már így is késésben voltam) a fogkefe csúszott ki a kezemből, az pedig természetesen a fogkrémes részével esett a felsőmre, így mehettem átvenni a pólót. Nagy nehezen sikerült elindulnom egy fekete farmerban, citromsárga felsőben és virágos szandálban.

A vonat elsiklott előttem, majd megállt. A szívem a torkomban zakatolt, a gyomromban ott voltak a pillangók. Alig vártam a pillanatot, hogy újra meglássam a fiút, amikor végre elérkezett ez a pillanat: leszállt a vonatról. A magas, vékony, mégis izmos fiút nem volt nehéz kiszúrni a nagy tömegben. Sötétkék póló volt rajta, amit azon a bizonyos mosolygós képen is viselt. Egy farmer volt még rajta egy sportcipővel. Rám nézett, én pedig azt hittem menten elolvadok. A szeme ragyogott, mintha ő is egész héten erre a percre várt volna, akárcsak én. Átverekedtük magunkat a tömegen, hogy odaérjünk a másikhoz. Komolyan mondom, ezt a pillanatot az a rengeteg ember olyan szépen el tudta rontani, mert úgy szálltak fel-le, mint valami marhacsorda. Nem akarok senkit megbántani, de ez akkor is így volt. Aztán amikor már ott állt előttem ismét Brad, már nem érdekelt a tömeg.

- Szia Zoey! - köszönt mosolyogva. Ez volt az a mosoly, amibe beleszerettem. Igen, ezt már határozottan tudom: szeretem!

- Szia Brad! - próbáltam visszafogni magam, de nem ment. Hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, ami elég vicces lehetett, mert az előttem álló fiúnak is szélesebbre húzódott a szája.

- Merre menjünk? - nézett át a már oszladozó tömegen. - Sétáljunk? - rám pillantott.

- Sétálhatunk. Olyan szép idő van. - mosolyogtam. Gyönyörű, napsütéses tavaszi délelőtt volt. Szebbet nem is lehetett volna kívánni. A madarak csiripeltek, a fák rügyeztek, egyszerűen minden tökéletes volt. Lesétáltunk a tengerpartra, leültünk a homokba és beszélgettünk. Bár addig, út közben is végig azt csináltuk.

- Olyan szép minden! - szívta magába a tavaszi friss levegőt, majd rám nézett.

- Igen, tényleg szép. - néztem a tengerre, aminek a hullámzó vizén gyönyörűen csillogott a napfény.

- Jó itt lenni... - mondta kicsit halkan.

- Nekem is jó. - mosolyogtam. - Alig vártam, hogy végre jó idő legyen. Erre tessék: jössz te, és hozod magaddal a jó időt. - löktem vidáman kicsit oldalba a fiút.

- Na látod! Milyen jó, hogy jöttem. - kacsintott egy nagy mosoly kíséretében.

- Tényleg jó! - jegyeztem meg kicsit halkabban, és nagy valószínűséggel el is pirultam.

- Zavarban vagy? - kérdezte mosolygósan.

- Nem... - mondtam, és a felhúzott térdeimre fektetett karjaimba temettem arcomat. Hiába tudta, így legalább nem látta. Az nekem már jó volt.

- Ne takard el az arcod. - mondta halkan és éreztem, amint próbálja „kiszabadítani” az arcomat a karjaim közül.

- Én nem... - elfordítottam fejemet a másik irányba. - Csak meleg van. - hazudtam az első dolgot ami eszembe jutott.

- Zoey... - hangja simogatta fülemet. Reménykedve ránéztem, bár akkor még magam sem tudtam, miben reménykedtem. Barna szeme csillogott a napfényben, a háttérben pedig a homokos part húzódott tovább. Haján is meg-megcsillant néha a Nap, miközben a szél is fújta egy kicsit. A látvány maga volt a tökéletesség.

- Ig-igen? - nyeltem egy nagyot. Valahogy idegesebb voltam most mellette, mint eddig bármikor, amikor a közelében voltam.

A szél az én hajamat is fújta, egyenesen bele az arcomba. Köszönöm Természet! Így lehet tökéletesen elrontani egy tökéletes pillanatot! Így hát jobb kezemmel arcomhoz nyúltam, azonban Brad gyorsabb volt. Hajam helyett ugyanis az ő kezét fogtam meg. Egy jóleső hideg futott végig rajtam, amikor hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. Komolyan mondom, nem viccelek. Abban a pillanatban nem gondolkoztam, csak behunytam a szemem és tettem azt, amire szívem vágyott. Ezután egy hideg kezet éreztem az arcomon, ami kisimította belőle egy tincset, majd államnál fogva picit feljebb emelte a fejemet. Lassan kinyitottam a szememet, magamat pedig Brad arcával találtam szemben. Hol számat, hol a szememet nézte, de én is ugyan így voltam vele. Egyre közelebb jött, végül elérkezett az a pillanat, amire már régóta vártam: megcsókolt. Rövid, mégis érzelmekkel teli csók volt. Puha ajka villámcsapásként érte a testemet. Arcát tenyereimbe vettem, így jeleztem, hogy nem akarom elengedni. Abban a pillanatban csak ő számított és én. A mennyben éreztem magam.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ültünk úgy ott, de szerintem nem sokáig. Nekem legalábbis kevésnek tűnt. Végül én húzódtam el, bár nem tudom miért...

- Én... sajnálom. Bocsánat. - kaptam ijedtemben a számhoz, amikor felfogtam a történteket.

- Miért kérsz bocsánatot? - csodálkozott. - Hisz én csókoltalak meg, nem?! - amikor ránéztem, mintha kicsit zavarba jött volna.

- Hát... - visszagondolva, tényleg ő volt.

- Vagy nem akartad? - mintha meglepődött volna. - Bár visszacsinálni nem tudom, de akkor felejt...

- Nem! - vágtam rá egyből. - Nem akarom... elfelejteni. - hangom egyre jobban elhalkult, és iszonyatosan zavarba jöttem, ezért inkább a kezem alatt lévő homokot kezdtem el nézni.

- Ennek örülök. - hangja még mindig kellemesen simogató volt. - Én se akarom. - kézfejemen megéreztem a tenyerét. A kis pillangók a hasamban azóta már rég meg is kergültek, pedig akkor még csak 11 óra körül lehetett.

- Nem sétálunk egyet? - törtem meg a pár másodperce honoló csendet.

- De. - pattant fel mellőlem. - Sétáljunk. - nyújtotta mosolyogva a kezét, hogy felsegítsen a homokból. Volt valami más a mosolyában. Valami... valami... boldogság.

Az én szám is mosolyra húzódott, ahogy kezemet a tenyerébe tettem. Felsegített, majd magához húzott. Testünk között egy hajszálat nem lehetett volna elvezetni. Arcunk is alig 15-20 centire lehetett a másikétól. Ez a táv egyre csak csökkent egészen addig, amíg egy felfújható strandlabda neki nem szállt a fejemnek. Nagyokat pislogva néztünk a bal oldalamra, ahol két kisfiú szaladt felénk egyszerre kiabálva:

- Sajnáljuk! - odaértek, én pedig odaadtam nekik a labdájukat.

- Semmi baj. - mosolyogtam rájuk.

- Köszönjük szépen! - vigyorogtak a kicsik, majd visszarohantak a szüleikhez.

- Hol is tartottunk? - fogta meg derekamat Brad és közelebb lépett. - Szabad? - kérdésekor, meg előtte is felváltva nézte a számat és a szememet. Óvatosan bólintottam egyet, majd újra megcsókolt. Átadtam magam az érzésnek és olyat éreztem, mint még soha. A forróság oda-vissza futkározott az ereimben. Kezeimet először a hasára helyeztem, onnan csúsztattam felfelé, míg végül nyaka mögött kulcsoltam össze őket. Eközben Brad egyre jobban szorított magához, de olyan jóleső volt, nem roppantott össze. Ujjaimmal haját piszkáltam: puha és selymes volt. - Zoey! - húzódott el hirtelen. Arca vörös volt, mint aki zavarban van. Szemei kikerekedtek, majd hirtelen elkapta a tekintetét.

Ezután megindultunk: bementünk a városba, kínait ebédeltünk. Utána már nem kószáltunk messzire, csak sétáltunk jobbra-balra még egy kicsit, mert 13:56-kor indult haza a vonattal, így a vasútállomás közelében maradtunk. Valami családi összejövetel volt náluk, így sietett haza.

- Lényegében ennyi volt. - mosolyogtam barátnőmre, aki a mesélésem alatt már meg is ette a csigáját, és végig érdeklődve figyelt.

- Szóval jól csókol? - kacsintott a lány miközben felkelt és a szemeteshez vitte a zacskót.

- April! - szóltam rá vigyorogva.

- Sziasztok. - lépett körünkbe egy hosszú, vörös hajú és zöld szemű lány, aki terepmintás miniszoknyát és fekete toppot viselt egy magasított szárú tornacipővel.

- Szia. - köszöntünk egyszerre szőke barátnőmmel.

- Bocsi, de meg tudnátok mondani hol a 46-os terem? Új vagyok, most költöztünk ide.

- A folyosó végén jobbról az utolsó terem. - mosolyogtam és balra mutattam. - Üdvözöllek az iskolánkban! Melyik osztályba jársz majd?

- Köszönöm. A 9.B-be. - mosolygott vissza. - Bernadette vagyok. - nyújtotta a kezét.

- Én meg Zoey. - kezet fogtunk. - Ő meg a barátnőm, April. - mutattam be a szőke hajú lányt.

- Örülök. - mosolygott még mindig a kis vörös. - Hívjatok csak Bernie-nek.

- Zoey! - sietett fel a lépcsőn Tyler. A tejföl szőke fiú fekete pólót, sima farmert és sportcipőt viselt.

- Szia Ty! Mi a baj? - csodálkoztam, miközben a már kihűlt kávémat kavargattam.

- Mit vegyek Destiny-nek szülinapjára? Rózsát és bonbont? Vagy valami ékszert? Esetleg karkötő vagy nyaklánc? Ma van a szülinapja és én teljesen elfelejtettem. - látszott, hogy ideges.

- Szerintem a rózsa meg valami édes jó lesz. - ahogy mesélt eddig róla, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem egy pénzéhes lány. Találkoztam is már vele egy párszor és nagyon aranyos volt.

- Suli után segítesz kiválasztani? - kérdezett, mire válaszul csak bólintottam. - Köszi, életmentő vagy. - kifulladva leült mellém és a falnak döntötte a fejét.