57. rész
A nagy találkozás -
I.
Még mielőtt Bradet
megismertem volna, felregisztráltam egy társkereső szerűségre.
Ki lehetett választani, hogy mégis milyen célból keresünk
embert: ismerkedés, barátság, alkalmi kapcsolat, komoly kapcsolat,
stb. Én az első kettőt jelöltem be még annak idején, most pedig
eszembe jutott ez az oldal, gondoltam felnézek.
Braddel egyre jobban
megromlott a kapcsolatunk, amit úgy tűnt, csak én vettem észre.
Ennek pedig hangot is adtam. Hiába hívtam fel rá a figyelmét,
hogy én is létezem, nem csak a gép, nem igazán érdekelte. Így
eljött a pillanat, amikor kimondtam: vége! Nem értette, hogy
miért... Nagy veszekedések után vége lett a kapcsolatunknak.
Erre az ismerkedős
oldalra is egyre sűrűbben mentem fel, és elkezdtem néhány
emberrel is beszélgetni a másik nemből. Volt, aki normálisan
kommunikált, és volt, aki csak alkalmi témára gondolt. Utóbbi
esetben felhívtam rá az illető figyelmét, hogy rossz helyen
kopogtat, majd elköszöntem. Azonban a rendesebbik „fajtából”
volt egy valaki, aki kicsit jobban megfogott. Magas, szőke hajú,
aranybarna szemű srác volt. Kicsit messze lakott, úgy 120-130 km
körül, szóval nem éppen a szomszéd városban. Jókat beszélgetünk,
viccelődünk, érdeklődünk egymás hobbijai, szenvedélyei iránt,
stb. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, mintha megtaláltam volna a
másik énemet, de ez azért így pár hét ismertség után kicsit
komoly kijelentés lenne. Ugyan azokat szeretjük, azonos az
érdeklődésünk, és még sorolhatnám. Napi szinten beszélünk,
facebook-on és telefonon egyaránt. Valahogy megnyugtat, amikor
beszélünk. A hangja férfias, mégis kellemesen cseng a fülemben.
Egyébként kettő évvel idősebb nálam, és a Sweet Amoris nevű
suliba jár ő is, mint ahogy én jártam Lakelandbe, éppen végzős
gimnazista. Tanúja lehettem annak, amikor tanulni próbált, de nem
vitte rá a lélek. Volt, hogy webkameráztunk, és figyeltem, ahogy
tanul. Néha odapillantott ő is, elmosolyodott, majd jegyzetelt
tovább.
Gondolom már feltűnt,
hogy egyetlen egy dolgot nem árultam még el róla, ami azért
érdekelhet még titeket, ez pedig a neve. Natanielnek hívják. Van
egy zöld pólós képe, valami szórakozó helyen készült, és
akármilyen meglepő, éppen mosolyog. Rájöhettetek, hogy én
először valakinek a szemét és a mosolyát nézem meg. Nataniellel
is éppen így voltam.
Nyár közepén már
kezdtem úgy érezni, hogy egyre fontosabb nekem, hogy beszélgessünk.
Amikor a családdal lementünk a tengerhez, nem igazán tudtam neki
írni, hívni se tudtam. Hiányzott, sajnos nem is kicsit. A parton
rengeteg ember volt, és bár tudtam, hogy a közelben sincs, mégis
minden pillanatban azt néztem, hátha megtalálom. Abban bíztam,
hogy aki keres, az talál. Sajnos ezúttal nem jött be. Ahogy
hazaértem két nappal később, egyből rávetettem magam a gépre.
Mondtam neki, hogy pár napig nem leszek, így várható volt, hogy
írni sem fog. Szomorúan láttam, hogy nincs tőle olvasatlan
üzenetem. Nem is volt már fent, hiszen este 10 elmúlt, mire
hazaértünk.
Másnap reggel a
telefonom csörgésére keltem.
- Igen? Ki az? - vettem
fel álmosan, meg sem néztem, hogy ki keres.
- Jó reggelt! - szólt
bele Nataniel. Hallani lehetett, hogy alig tudja visszafogni a
nevetést.
Hirtelen kipattant a
szemem, megnéztem a hívó nevét, majd kicsit rekedtes hangon újra
beleszóltam.
- Szia! - ültem fel az
ágyamban.
- Felébresztettelek? -
kérdezte kedvesen.
- N-nem. - nyeltem egy
nagyot, elnyomva az ásítást.
- Hallom. - kuncogta. -
Nem akartam, azt hittem már fent vagy!
- Miért, mennyi már
az idő? - pislogtam nagyokat.
- 10 óra 2 perc.
- Az igen! - dőltem
vissza. - Megvártad, hogy 10 óra legyen? - kérdeztem egy gyors
fejszámolás után.
- Nem... - mondta egy
pillanatnyi gondolkozás után, nem éppen magabiztosan.
- Kedves tőled! -
mosolyogtam.
- Mondtad, hogy későn
értek haza, nem akartalak felébreszteni. - hangzott teljesen
komolyan, megértően.
- Köszönöm, aranyos
vagy! - kezdtem el figyelni a plafont. Jó volt az ő hangjára
kelni.
- Milyen volt a
nyaralás? - érdeklődött.
- Jó volt, csak kicsit
kevés. Valahogy a jó dolgokhoz az ember nagyon hamar hozzá tud
szokni! - nevettem.
- Na, az biztos. -
mondta kissé elgondolkozva.
- Minden rendben?
- Igen, persze. Fura
volt, hogy most három napig nem beszéltünk. De ahogy te is mondtad
az előbb, könnyen hozzászokik az ember a jó dolgokhoz. - kacagta
ő is.
- A jó dolgot arra
értetted, hogy nem beszéltünk?
- Dehogy, te kis buta!
- vett egy mély levegőt. - Azt volt könnyű megszokni, hogy minden
nap beszéltünk. Rossz volt ez a három nap. - a végét kicsit
elharapta, mintha nem is akarta volna kimondani.
„Ezek szerint
hiányoztam neki?” - agyaltam, de nem mertem rákérdezni.
- Értem. - zártam le
ennyivel.
- Mi a baj? - kérdezte
kissé mosolyogva.
- Semmi. - hadartam.
- Zoey! - szólt rám,
de nem komolyan.
- Csak gondolkoztam. -
vallottam be.
- Na, és min? –
érdeklődött.
- Hogy hiányoztam-e
neked. - csúszott ki a számon. Pedig csak magamban akartam
válaszolni.
Egy visszafogott
mosolygást hallottam, majd egy mély levegővételt.
- Szerinted? Ha már
így kora reggel felhívtalak, akkor nem hiányoztál? - hirtelen
hatalmasat dobbant a szívem, és azt hittem felrepül a plafonra.
- Nem tudom... - ültem
fel gyorsan, és kicsit meg is szédültem.
„Vajon tudta, hogy
ezt szeretném hallani, és csak azért mondta, vagy tényleg így
gondolja?” - járt az agyam.
Nem beszéltünk utána
sokat, mert dolga akadt. Be fogták füvet nyírni. Elköszöntünk,
majd letettük a telefont.
Mély levegőt vettem,
miközben hátravágódtam az ágyamon. A szívem még mindig
zakatolt, azt se tudtam, hogy mivel lassítsak rajta. Egyre csak
Nataniel szavai visszhangzottak a fülemben, ami nem mondhatnám,
hogy javított a helyzetemen.
Továbbra is napi
szinten beszéltünk, és nagyon jól éreztem magam. Augusztus
13-án, pénteken került arra a sor, amit én már egy jó ideje
vártam.
- Mit szólnál, ha
összefutnánk valamikor? - tette fel Nataniel a kérdést, amikor
reggel telefonon beszéltünk.
- Mi? - legszívesebben
egyből rámondtam volna, hogy „IGEN!”. - Hát... Ha gondolod. -
nem tudtam letörölni az arcomról a vigyort.
- Mit szólsz a
holnaphoz? - az ő hangja is másabb lett. Gondolom észrevette, hogy
máris izgatottabb lettem.
- Holnap? - kerekedtek
ki a szemeim.
- Ha nem érsz rá,
akkor keresünk...
- De! Jó! - mondtam
egyből, mire Nataniel elnevette magát.
- Sejtettem, hogy
örülni fogsz! - mosolyogta. - Nem gond, ha neked is utaznod kell?
- Attól függ, hogy
mennyit. - gondolkoztam.
- Valahol félúton, ha
találkoznánk? - ajánlotta.
- Oké! - a
boldogságomat akkor, abban a pillanatban leírni se tudtam volna.
Örültem, hogy ő mondta, mert én már alig tudtam magam
visszafogni!
Amikor anyának
bejelentettem délután, hogy másnap elmennék, furcsállva figyelt
rám. Sejtette, hogy fiú van a dologban. Azonban Lewis is otthon
volt, kihallgatva anyuval a beszélgetésemet.
- Ki ez a fiú? -
lépett be a konyhába, teljesen rám hozva ezzel a frászt.
- Á! - majdnem leestem
a székről.
- Hagy halljam! - ült
le mellém.
- Csak egy barát. -
nyeltem egy nagyot. Nem szerettem volna faggatás részese lenni,
azonban, mint kiderült, ez nem volt kívánság műsor...
- Neve? Lakcíme?
Telefonszáma? - már csak a lámpa hiányzott az arcomból.
- Lewis! - szóltam rá.
- Nem lesz semmi! Nem kell aggódnod!
- És hány éves? -
folytatta a faggatást.
- Két évvel idősebb
nálam. - tudtam, innen már nem szabadulhatok.
Válaszoltam még az
első két kérdésére, majd visszamentem a szobámba. Már azt se
tudtam, hogy anyától kértem-e pénzt a buszra. Lewis teljesen
kizökkentett az álmodozásomból. A telefonomat keresve nyúltam a
zsebemhez, ahol megtaláltam a pénzt. Felrémlett, amikor odaadta. A
kis szekrényemen megláttam közben a telefonomat is. Nataniel máris
hiányzott, de azért reméltem, hogy holnap nem fogom magam nagyon
leégetni előtte. Ideges voltam. Már nagyon vártam azt a
pillanatot, amikor először találkozunk. Rengeteg kérdés
fogalmazódott meg bennem: Vajon fel fog ismerni? Én felismerem őt?
Tényleg olyan lesz, mint ahogy a neten megismertem? Jól fogunk
szórakozni? Ugye nem fogom majd untatni? - és hasonló dolgokon
agyalva, végül este fél 10-kor sikerült álomra hajtanom a fejem.
Másnap, mint aki
gombócot nyelt, úgy keltem fel. Idegességem csak fokozódott. A
buszom 9:40-kor indult, de én már 7 órára állítottam be
magamnak egy ébresztőt. Persze semmi szükség nem volt rá, hiszen
6 óra után pár perccel úgy kipattant a szemem, mintha kötelező
lett volna neki. Izzadó tenyérrel léptem közelebb a
szekrényemhez, hogy vajon mit is vegyek fel. Ezek a nagy kérdések...
komolyan mondom. Mély levegővétel után elkezdtem válogatni.
- Ez nem... hm, ez sem.
Na eeez... sem. - dobáltam ki magam mögé. Tiszta filmjelenet
lehetett. - Talán ez! - akasztottam fel a szekrényajtómra egy zöld
felsőt. - Esetleg ez? - raktam mellé egy virágosat.
- Zoey! - kopogtatott
be Alexys. - Mit pakolsz? - kérdezte csodálkozva, ahogy belépett.
- Hogyhogy már ébren
vagy? - néztem rá meglepetten.
- Egy: megyek dolgozni.
Kettő: Amúgy se tudtam volna aludni úgy, hogy te is ütsz-vágsz
mindent. - mosolyogta. - Randid lesz?
- Nem! - bár tényleg
nem, azért valahogy nem bántam volna, ha annak hívhatom.
- És mit veszel fel? -
lépett át a ruha-halmon, és odajött hozzám. - Ezeket
választottad ki? – nézett a két felsőre a szekrény ajtaján.
- Igen. - mondtam. -
Miért? Nem jók? - teljesen lefagytam.
- Én erre szavazok! -
mutatott a virágosra.
9-kor még Nataniel
felhívott, hogy akkor tényleg megyek-e. Megbeszéltük még
egyszer, hogy ki mikorra ér be, majd egy „akkor hamarosan
találkozunk” után elköszöntünk egymástól. Amikor eljött a
pillanat, hogy felültem a buszra, teljesen lázban égtem. Még
jobban! Nagyon szerettem volna már vele lenni, azonban most, hogy
elkezdődött a visszaszámlálás, egyre ideges lettem. A szívem a
torkomban dobogott, és egyszerűen semmi nem tudta lekötni a
figyelmemet. Bámultam ki az ablakon, néztem a tájat, de folyton
csak azon agyaltam, hogy „vajon mi lesz?”. Nataniel mosolygós
arcán néztem a telefonomon, azon a bizonyos zöld pólós képen.
Méterről méterre közeledtem, aztán végül 10:37-kor begurult a
busz egy épület mellé, amire ki volt írva:
Központi Autóbusz
Állomás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése