Zoey - Életem egy blogba vésve (43.rész)

43. rész

Hazaút

Elbúcsúzva Arminéktól magányosnak éreztem magam. Csak ültem egyedül és néztem ki a busz ablakán. Fülembe dugtam a fülhallgatót, hátha zenével gyorsabban telik majd az út, de tévedtem. Inkább még lassabban telt, mint szokott. Nekem legalábbis ilyen érzésem volt. Pedig a megszokott sebességgel mentünk. Kibámulva az ablakon a vörös virágtáblákról és szürkülő égboltról is Castiel jutott eszembe. A haja, a szeme, minden porcikája beleégett a szívembe, ahogy ő maga is, most pedig hatalmas űrt hagyott maga után. Nehezen, de eltelt az idő. Nem bírtam tovább a buszon, így egy megállóval hamarabb szálltam le, mint szoktam. Gondoltam amíg hazaértek felhívom Armint, hogy megnyugtassam, rendben hazaértem. A buszról leszállva egyből tárcsáztam is a számot, és nem kellett sokat várni, már fel is vette.

• Szia! – szólt boldogan a telefonba a fiú.
• Szia! – köszöntem én is hasonlóan.
• Már haza is értél? Hamarabb ért oda a busz? – csodálkozott Armin.
• Nem, a busz pontos volt. Egy megállóval hamarabb szálltam le, és gondoltam felhívlak. – vallottam be őszintén.
• Ennek örülök. Már kezdett hiányozni a hangod. – hangja kicsit elhalkult, mintha zavarban lenne.
• Komolyan? – incselkedtem vele, persze csak hülyeségből.
• Komolyan... – hangja ismét furcsa volt, titkokkal teli.
• Minden rendben van? Olyan furcsa a hangod.
• Mi? Nem! Vagyis... – pár pillanat néma csend után ismét megszólalt. – Minden rendben, ne aggódj! – nyugtatott meg. Tudja, hogy hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, valahogy mégsem tudott meggyőzni.
• Mit titkolsz előlem? – tértem rá egyből a lényegre.
• Hogy... hogy érted ezt? – kezdett el akadozva beszélni.
• Ismerlek már annyira, hogy tudjam! – jelentettem ki határozottan, és már annál a megállónál jártam, ahol le szoktam szállni.
• Semmiség... – Tudtam, hogy van valami! – Majd elmondom...
• Mikor?
• Majd valamikor...
• Miért nem most? – erősködtem.
• Nem telefontéma, Zoey. – Armin nem hagyta magát, de hangja nyugodt volt, nem pedig ideges.
• Nem azért nem mondod el, mert nem bízol bennem? – hangom kicsit elhalkult. Féltem, hogy így van.
• Tudod, hogy ez hülyeség! – jelentette ki határozottan a vonal másik végén lévő fiú. – Csak tényleg nem telefontéma.
• Jól van. – adtam meg magam.
• Figyelj csak, Zoey... – kezdett bele a mondandójába Armin.
• Igen?
• Holnap ráérsz? – kérdezte kicsit félénken.
• Szerintem igen. Mert?
• Csak... öhm... arra... arra gondoltam tal... találkozhatnánk! – az utolsó szót elég hirtelen mondta ki... Mi baja lehet?
• Megint furcsa vagy... De nekem oké. Alexy is jön? – kérdeztem vidámabban, hogy holnap ismét a barátaimmal lehetek.
• Hát... ha szeretnéd. – ismét egyre jobban elhalkult. Talán beteg?
• Armin... – szólalt meg egy ismerős hang a vonal másik végén, majd köhögött. – Nem érzem jól magam... – ismét köhögött. Alexy???
• Ez Alexy volt? – kérdeztem aggodalmaskodva.
• Hát... öhm... hallottad? – kérdezett vissza Armint megint úgy, mintha zavarban lenne. – Úgy tűnik nem érzi jól magát. Lehet... lehet, hogy lebetegedett. – mondta a végét úgy, mintha rájött volna.
• Ó, tényleg? – húztam kicsit a számat.
• De... azért... mi még találkozunk holnap? – egyre többször fordul elő, hogy olyan a hangja... olyan, mintha zavarban lenne.
• Nekem jó. – egyeztem bele. Nem tudom, hogy mi történhet náluk. – Alexy–nek mi baja lett?
• Nem tudom! – vágta rá hirtelen. – Szerintem megfázott... vagy ilyesmi. – ismét halk volt a hangja, és egyre halkabb.
• Ja, értem.
• Holnap akkor... hánykor találkozzunk?
• Nekem szerintem egész nap jó lesz. Neked mikor lenne jobb?
• Nekem is jó akár mikor holnap. – egy kis csend. – Ha már neked is jó egész nap, akkor miért nem találkozunk reggel vagy délelőtt és... – mondta eddig úgy, mint aki olvassa... – töltjük együtt a napot? – ismét egyre halkabban beszélt. De ez olyan mintha... mintha... ááá, nem! Az kizárt! – Persze csak ha neked is jó! – vágta rá még a végére hirtelen.
• Oké! – egyeztem bele gondolkozás nélkül. Kathlyn szavai csengtek a fülemben, miután Castiel és köztem mindennek vége lett.
• Tényleg? – kérdezett vissza megkönnyebbülve, boldogabban. Mi a fene folyik ott?
• Tényleg. – válaszoltam egyszerűen. Még nem tudom, hogy mi baja van neki is meg Alexy–nek is, de rá fogok jönni!
• Fhu, de megkönnyebbültem!!! – hallatszott a hangján, hogy tényleg nagy kő esett le a szívéről.
• Ezt hogy érted? – puhatolóztam egy kicsit.
• Mi? Én... öhm... izé... – ismét zavarban lenne? – Csak örülök, hogy holnap is találkozunk. – mondta kicsit szaggatottan a mondatot.
• Ennyi? – furcsálltam ezt az egész helyzetet.
• Miért? Legyen még valami? – kérdezte kicsit halkan, de még jól hallhatón. – Szeretnéd, hogy legyen?
• Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza, miközben egy esőcsepp hullott a homlokomra. Felnéztem az égre: sötétszürkébe borult a világ odafönt. Közben a fiú válaszolt...
• Semmi, ne is figyelj rám! Beszélek össze–vissza. – szabadkozott, az eső pedig egyre jobban elkezdett esni, már szinte szakadt.

Pont ott jártam egy helyi járatos buszmegállónál, ami fedett volt. Bementem alá. Gondoltam megvárom, amíg elcsendesedik egy kicsit.

• Holnap elmondod, hogy mi a gond? Furcsán viselkedsz már egy ideje. Meg Alexy is. Kerül engem?
• Hogy? Dehogyis! Senki nem kerül téged, Zoey! – az elején kicsit zavartnak tűnt, utána egyre halkabb, mégis határozottabb lett. – Csak nekem akart segíteni... – vallotta be őszintén a fiú.
• Segíteni? Miben? – csodálkoztam a válaszán, nem erre számítottam. Viszont egyre jobban kezdett a fejemben összeállni egy kép, hogy miről lehet szó. Nem tudom, hogy örüljek–e, ha igazam lesz.
• Hát az... szóval... – dadogott, és szinte láttam magam előtt, ahogy zavarban van. – Majd holnap elmondom, rendben? – hangja ugyan olyan volt.
• Rendben. Legyen ahogy szeretnéd. – adtam meg magam.
• Holnap nem fogod ezt mondani... – vágta rá egyből, alig hallhatóan.
• Micsoda? – értetlenkedtem.
• Semmi! – hirtelen csak ennyit mondott, és úgy hallottam meg is lepődött. Talán saját magán. – Na és, hazaértél már? – váltott témát.
• Egy utcányira vagyok, csak elkezdett szakadni az eső, ezért megálltam az egyik megállóban, hátha csendesedik. De még eléggé esik. Egyre sötétebb is van. – kezdtem kicsit félni. – Nem szeretek ilyenkor egyedül kint lenni. – vallottam be őszintén, szemlesütve. Azt ő persze nem látta.
• Vigyázz magadra! Kérlek! – megint hirtelen mondta, szerintem gondolkozás nélkül a dolgokat.
• Nyugi, nem lesz bajom. – mondtam mosolyogva, hogy hallatszódjon a hangomon a nyugodtság. Így ő sem idegeskedik.
• Nagyon remélem! – mondta őszintén. Jól esik a törődése.
• Na, de most ha nem baj lerakom, mert csendesedett az idő, és eléggé eláztam egy pár pillanat alatt.
• Jó, persze! Menj csak. Akkor holnap találkozunk! – mondandója végén ismét megkönnyebbült hangja volt.
• Igen. – mosolyogtam. – Hánykor?
• 9 órához mit szólsz?
• Nem lehetne inkább 10? Csak olyan buszom van, ami fél 9–re ér be, de nem akarok nagyon korán kelni. Nem baj? A következő busszal pont 10–re érek be, szóval...
• Oké! – szakított félbe. – Akkor 10–kor várlak a buszpályán!
• Rendben! – mosolyogtam ismét. – Akkor holnap!
• Igen! – ismét az a megkönnyebbült hang... – További jó utat, vigyázz magadra!
• Vigyázok. Szia Armin! – köszöntem el.
• Szia Zoey! – köszönt el ő is kedves hangon, majd leraktuk a telefont.

Ideje hazamenni! – mondtam magamnak, miközben a reggeli ébresztőt állítottam be. Miután végeztem, ismét az égboltra néztem. „Szerintem most már eláll.” – gondoltam magamban, és kiléptem a fedett rész alól. Épp, hogy elindultam, újra rákezdett. Egy hangos „Basszus!” kíséretében kezdtem el szaladni az utcánk felé, ami csak pár méterre volt. Már készültem bekanyarodni, amikor valaki kilépett az utcánkból abba az irányba, amerről én mentem.

• Zoey??? – lepődött meg Castiel, amikor szembe találkoztunk. Fekete esernyője alól tágra nyílt szemekkel pislogott rám.
• Cas... Castiel. – szívem újra hatalmasat dobbant. Szanaszét voltam ázva. Torkomban dobogó szívvel és nagyra nyílt, csodálkozó szemekkel figyeltem a fiút. Én is meglepődtem, akár csak ő.
• Úristen! Meg fogsz fázni! – tartotta fejem fölé az esernyőjét, miután kicsit megrázta a fejét. Mintha ez kellett volna neki, hogy visszatérjen a valóságba. Nekem legalábbis olyankor szokott kelleni az ilyen...
• Azon már szerintem túl vagyok... – néztem végig magamon egy erőltetett mosollyal. Szétázott ruha és szandál. Csodás párosítás!
• Ó, te! Fogd meg! – mosolygott, és kezembe nyomta az esernyőt.
• Mit csinálsz?! – kérdeztem meglepődve, amikor cipzározta le a pulcsiját.
• Nyugi. Tudhatnád, hogy semmi rosszat. – meglepett a válasza. Valószínűleg el is vörösödtem, ezért lehajtottam a fejemet és a betont néztem. Arra emeltem fel pár pillanattal később a fejem, hogy rám terít valamit.
• Mit...?
• Csak nem akarom, hogy megfázz. – mosolygott egy aprót. Miért? Miért kell kedvesnek lennie velem? – Hazakísérlek, mert a végén még képes leszel eltévedni is. – viccelődött, mint mielőtt mindennek vége lett volna.
• Én... – nem tudom mit mondjak. – ...köszönöm. – csak ennyit tudtam kinyögni.
• Ugyan. – mosolygott újra. – Hisz... barátok vagyunk. – láttam az arcán valami furcsát, valami megmagyarázhatatlant. De az, amit mondott... még mindig nagyon fájt.
• Igen, azok. – erőltettem én is mosolyt az arcomra.

Elindultunk. Nem nagyon tudtam figyelni az útra. A pulcsiján ott volt az illata. Ő volt az, aki még most is az életemet jelentette. Az egyetlen ember, akiért még most is fáj a szívem: Castiel!

• És... – kezdtem bele abba, ami ki akart törni. Nem akartam féltékenynek tűnni, mégis valahogy próbáltam megkerülve rákérdezni. – Mikor értél haza? Nem láttalak elhajtani a motorral.
• Busszal jöttem. A motor pont a fagyizó előtt adta be a kulcsot. Egyik haveromhoz mentem volna a másik városba, csak leállt alattam a moci. – Ezek szerint... – Vanessával is a fagyizó előtt találkoztam. – nem randi volt. – Aztán megkérdezte beülünk–e egy fagyira. Ő pont a boltból tartott haza, de nem sietett. Így ott ragadtunk. – hirtelen egy nagy kő esett le a szívemről. Castiel a mondandója végén már a betont figyelte, majd folytatta. – A többit meg tudod... – mély levegőt vettem. Eszembe jutott ismét a délután. Életem egyik legszörnyűbb pár perce volt az akkori. – Amúgy... láttalak titeket a buszról. – nézett felém mosolyogva. – pont akkor ölelkeztetek.
• Hogyhogy már akkor a buszon voltál? – kérdeztem vissza csodálkozva.
• A szerelőt ahogy felhívtam azt mondta, hogy a buszpályán lesz, így akkorra odavittem a mocit, a busz pedig pont akkor jött. Nem sokkal utána meg jött a tiéd. – mosolygott ismét. – Csak amint hazaértem egyből újra ki kellett jönnöm kicsit levegőzni. Ki kellett szellőztetnem a fejem. – húzta a száját, majd egy apró műmosollyal ismét rám nézett.
• Értem. – kaptam el a tekintetem. Még az ilyen műmosolya is elvarázsol. Éreztem, ahogy lángol az arcom: zavarba jöttem.

Az idő úgy repült, hogy már a kapunk előtt beszélgettünk. Hátamon még mindig a pulcsija, az ő kezében pedig az esernyő. Az eső elállt, de egyikünk se tudta, hogy mikor. Belefeledkeztünk a beszélgetésbe, az időbe. Visszaadtam neki a pulóvert és megköszöntem, meg azt is, hogy hazakísért.

• Akkor szia. – köszöntem el, amikor kinyitottam a kaput.
• Szia. – köszönt el ő is, én pedig a kaput visszazárva elindultam befelé.

Szerkesztői felhívás! - Új zenék a blogon!

Sziasztok!

A megszokott lejátszási lista után új zenékkel jövök nektek! Igyekeztem a további kedvenceimet berakni, de annyi van, hogy sokáig tartana berakosgatni. Na meg lehet meg is unnátok őket gyorsan, ezért csak szépen lassan cserélgetem őket. Az előző listából is hagyok még bent egy párat, remélem nem bánjátok! :)
Az aktuális lejátszási listát fent, a lejátszó jobb szélén (ahol vannak a kis vízszintes vonalak) is megtaláljátok. Csak kattintsatok rá és már ott is van. Eltüntetni is ugyan azzal az egy kattintással lehet. :)

Ed Sheeran - Sing
Ed Sheeran - Don't
Breaking Benjamin - Dance with the Devil
Breaking Benjamin - Dear Agony
Breaking Benjamin - Without You
Breaking Benjamin - Give me a sign
Linkin Park - Final Masquerade
Pharrell Williams - Happy
Three Days Grace - Painkiller
Three Days Grace - I am machine

Szerkesztői felhívás! - Lehetőségek, stb.

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben a lehetőségekről szeretnék nektek írni:

Tetszéseteket, vagy nem tetszéseteket, a már jól megszokott megjegyzésekkel / kommentekkel tudjátok velem közölni. Viszont a bejegyzések végénél mindig találtok majd egy Ajánlás a Google-on gombot. Így néz ki: 

Továbbá van egy Rendszeres olvasók rész a bal oldalon ( a chat ablak alatt ). Ott a Feliratkozás a webhelyre gombra kattintva mindig első kézből kapjátok majd meg az új bejegyzéseket! Legyen az a történet új része, vers, vagy valami fontos közölni való.

Nyugodtan írjátok le a véleményeteket megjegyzésben vagy a chat-ben. A Facebook-os oldal és csoport még mindig megvan! Nyugodtan like-oljátok és / vagy csatlakozzatok! Mindenkit várok szeretettel! :)

A blog oldala: Itt található!

és a történet csoportja: Itt található!

Ha valami kérdésetek van, nyugodtan feltehetitek! Nem kell félni, nem harapok! :)

Ezentúl találtok egy Elérhetőségek pontot is a Mindenes menünél: ITT!

Zoey - Életem egy blogba vésve (42.rész)

 42. rész
Castiel nélküli élet

Szombat reggel, a lányok vártak a buszmegállóban, ahol egyből a nyakukba borultam könnyes szemekkel. Elmeséltem, hogy mi történt tegnap délután, amire Fay csak annyit mondott: „Most már hadd verjem meg!”. Lehetséges, hogy komolyan gondolta, de remélem csak viccelt. Minden esetre kicsit le kellett fogni, mert eléggé idegesnek tűnt. A feldíszített folyosón haladtunk az osztályterem felé, miközben gyönyörködtünk. Szép munkát végzett az a csapat, akinek ez a rész jutott. Orgonák voltak minden fali virágtartóban, amik egyébként üresen álltak. Az egyikben egy kis csokor fehér, a másikban pedig lila. Így váltották egymást, ami egyben az iskola színeivel egyezett meg. A terem mellett sétáltunk már, amikor hirtelen Dimitry jött ki a teremből nevetgélve, utána pedig ki jött? Igen, pontosan: Castiel. Ahogy meglátott, egyből lefagyott az arcáról a mosoly. „Sziasztok.” – ennyit mondott, majd gyorsan kikerülve minket követte a haverját. Szívembe hatalmas fájdalom hasított. Nem tehetek róla, a szívem őt választotta. Bárcsak meg tudnék szabadulni ettől a szúró érzéstől, ami most a mellkasomban van. Szeretem... még nagyon szeretem! Mondjuk várható volt, tegnap történt a szakítás. Egy szerelem nem múlik el egyik napról a másikra, ha egyáltalán elmúlik. De van egy olyan érzésem, hogy ez a szerelem örökre bennem marad. Még ha csak egy apró darabkája is, egy szép emlék, van, amitől soha nem szabadulhatok. Az az a tény, amikor azt mondta „Szeretlek, Zoey!”. A nap, amikor a legszebb ajándékot kaptam karácsonyra, és talán örök életemre. A nap, amikor Castiel szerelmet vallott és először megcsókolt: december 24. Akkor az örömtől tudtam volna sírni, most viszont pár hónappal később már bánatomban. Még egy ember elhagyott, akit nagyon szerettem. Persze, Castiel máshogy volt fontos az életemben, mint apa, mégis... mégis egy olyan ember, akit életem végéig magam mellett akartam tudni. Ez talán önzőség, de így van. Azt akartam, hogy végig mellettem legyen. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Ennek az álomnak vége lett tegnap. Talán még fájdalmasabb volt így, hogy nem személyesen, vagy legalább telefonban mondta el. Akkor legalább a hangját hallottam volna. De így... olyan személytelen volt az egész. Ha lehetséges egyáltalán, akkor emiatt még jobban fájt az egész szakítás. A reggeli vörös szemeimet próbáltam hideg vízzel eltüntetni, és egy 10 perces „fürdetés” után már csillapodott. A lányok természetesen egyből észrevették, amikor leszálltam a buszról.

Na de kanyarodjunk vissza a sulihoz. Belépve a teremben egy kis zsivaj volt, már majdnem az egész osztály bent volt. Lysander utánunk jött be pár perccel, és egyből odajött hozzám, hogy megkérdezze, hogy érzem magam. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, és egy „Köszi jól.” préselődött ki a számon. Éreztem, hogy nem a legjobb alakításom volt. Sőt... inkább a legrosszabb! Eszembe jutott a tegnap este, és a sírás határán állva fogadott bátyám egyből magához ölelt. „Shh, nyugalom. Itt vagyok neked!” – suttogta együtt érzőn a megnyugtató szavakat a fekete alsóban és fehér ingben lévő fiú, bal kezével a fejemet fogta, jobb kezével pedig a hátamat simogatta. Tudtam, hogy az osztály egy része bent van, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy néznek–e. Talán az első alkalom volt, hogy egyedül a saját érzéseimmel törődtem. Szükségem volt egy törődésre egy baráttól, és egy kis sírásra. Most nem sírtam sokáig. Az, hogy ott voltak mellettem a többiek, sokat segített. Éreztem a törődést a barátokról, az igaz barátoktól! Akik nem csak akkor vannak mellettem, amikor vidám vagyok, és minden rendben van. Nagy szerepet játszanak abban, hogy egyáltalán eljöttem ma iskolába.

Az osztályterem is tele volt orgonával. Honnan szereztek ennyit??? Uram isten! Na de a lényeg, hogy a padok össze lettek tolva, két oldalamra pedig Fay ült és Val. A többiek kimentek a büfébe, így a jobb oldalamon ülő Valerie–vel ketten maradtunk a kis csapatból. Eközben Castiel is visszajött, és Dake–kel hülyéskedtek két paddal mögöttünk. Amikor Valerie–vel beszélgettünk, és a lány felé fordultam, fél szemmel mindig láttam a fiút, aki tegnap még az életemet jelentette. Barátnőmnek is feltűnt, így egy kis vázában lévő orgonát, ami a mögöttünk lévő padban volt, kicsit arrébb húzta, hogy pontosan eltakarja volt kedvesemet. Szomorúan néztem a fekete miniszoknyában és tört fehér felsőben lévő lányra. Tudom, hogy csak jót szeretne, de még túl friss a seb, hogy csak úgy elfelejtsem a fiút, aki pár nappal ezelőtt még azt mondta szeret.

Az ünnepség alatt, és a takarítás közben is próbáltak „óvni” Castieltől a többiek. Tudom, hogy csak jót akarnak, de még akkor is fáj ez az egész szakítás. Naiv voltam amikor azt hittem, hogy az első és viszonzott szerelem életem végéig tart majd. Legalábbis úgy tudom, hogy viszonozva volt. Bár ezt egyedül csak Castiel tudja, csak ő érzi. Kicsit kezdek kételkedni, hogy egyáltalán szeretett, meg ma már Dake–kel és Vanessával is nagyon jól elvolt. Akár csak a kapcsolatunk előtt. Kicsit fájt a tény, hogy neki így elmúlt a szerelem, amit ő vallott be hamarabb.

Az év végi bizonyítványokat is megkaptuk egy héttel később az évzárón. Ahogy hallottam Lysandertől, Castielnek is hasonló eredményei lettek, mint nekem. Nagyrészt olyan, mint a félévi bizonyítványban: sok hármas, és csak néhány jobb jegy. Még szerencse, hogy nem a vizsgák előtt szakított Castiel, mert akkor biztos, hogy sokkal rosszabb eredmények születtek volna. Nekem legalábbis biztosan.

Valerie–nek pont a díszítés előtti napon volt a születésnapja, amire tőlem kapott egy „Best Friend” feliratú medált lánccal. Úgy tűnt, hogy tetszik neki, így én is örültem. A nyári szünetre egy kis tengerparti kiruccanást terveztünk a többiekkel, sátorozással egybekötve. Soha nem sátoroztam még, így remélem össze fog jönni.

A nyár első heteiben nem sok mindent csináltam, leginkább a házimunkákat végeztem el. Nyári munkát nem kaptam, így idén sem fogok pénzt gyűjteni a szünetben. Július 4–ére, szombatra beszéltünk meg egy találkozót Lakeland–ben délután 4–re az egyik kis fagyizóba a többiekkel. Igen, sajnos a Walter's–re esett a választás, ahol régebben Castiellel is voltam. Nem szabad ezentúl Castielen és a múlton rágódnom! A többi olyan emberrel kell foglalkoznom, akik fontosak nekem és én is nekik. Most például Fay, Valerie, Ashley, Lysander, Austin és az ikrek azok, akik velem vannak, és a nehéz időben is átsegítettek. Már több mint két hónapja, hogy vége. Ennyi elég is volt a szenvedésből, ideje másra koncentrálni!

• Sziasztok! – erőltettem nagy mosolyt az arcomra, amikor a buszról leszállva megpillantottam a többieket. Már mindenki ott volt, csak rám vártak.
• Szia! – köszöntek a többiek is, majd a puszik hada után elindultunk a Walter's–be.
• Basszus! – szólalt meg a mellettem álló Lysander, amikor megérkeztünk a fagyizóhoz.
• Mi a baj? – néztem értetlenkedve fogadott bátyámra, aki egy tőlünk pár méterre parkoló motort bámult. – Ez... – kérdeztem volna, de tudtam a választ. Arcomról lefagyott a mosoly, ami amúgy sem volt valódi.
• Igen... – szakított félbe a fehér felsőt, zöld térdnadrágot és strandpapucsot viselő fiú. – az Övé! – nézett rám aggódóan, miután az utolsó szót kihangsúlyozta. Szívem összeszorult és nyeltem egy nagyot.
• Menjünk inkább máshova! – javasolta hirtelen Valerie, aki szintén aggódott.
• Nem, jó lesz ez. – megráztam kicsit a fejem és próbáltam kiszorítani szívemből a belehasító fájdalmat. – Nincs baj. Jól vagyok. – álmosoly, és csapjunk bele!
• Egészen biztos? – kérdezte aggódóan Armin.
• Persze. – mosolyogtam rá a kék rövid ujjú ingben, fekete halásznadrágban és strandpapucsban lévő fiúra, majd bal kezemmel megfogtam a jobb vállát. – Tényleg jól vagyok. – győzködtem saját magamat is, végül megindultunk befelé.

Úgy volt, ahogy várni lehetett. Castiel ült a bal sarokban lévő asztalnál... Vanessával. Mi egyből odamentünk a szemben lévő pulthoz, és elkezdtünk válogatni a fagylaltok között. Én egy csokis kekszet kértem karamellával. Gyorsan kiválasztottam, ezért én kértem először. Utánam Ashley volt a leggyorsabb, ő egy citromot kért meg egy puncsot, ahogy az utána következő Lysander is. Csak a fiú még egy sárgadinnyét is kért hozzá. Valerie is a gyümölcsöseket szereti, így ő is a sárgadinnyét választotta, hozzá pedig joghurtos meggyet. Alexy ahhoz képest, hogy sokáig vacillált, nem nagyon válogatott. Vanília és csoki párosnál döntött. Testvére se nagyon bonyolította túl a dolgokat. Karamella, vanília és milka volt a választása. Austin diót és milkát kért. Fay elég sokáig hezitált, és még ekkor sem volt biztos a döntésében. Végül, mivel elég édesszájú, így csokis kekszet kért, milkát és sima csokit. Leültünk egy kinti asztalhoz, és ott kezdtük el a hűsítőt fogyasztani. Direkt háttal álltam végig Castielnek, hogy még csak véletlenül se nézzek felé. A boldog nevetését azonban még így is végig hallottam, ahogy a Vanessáét is. Lehetséges, hogy éppen randiztak?! Nincs kizárva. De álljunk csak meg! Ez engem miért is érdekelne?! Nem, Zoey! Téged egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál a szerelmed. Azaz... volt szerelmed. Mindegy... szóval: kint is arra a székre ültem, ami háttal van a bejáratnak. Mellettem Ashley ült jobbról, balról pedig Armin. A kis 4 személyes asztalhoz még hozni kellett volna +4 széket, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább összetolunk két asztalt. Jót beszélgettünk, mindenkinek ízlett a fagyija. Azt is hiába kértem ki én először, én ettem meg utoljára. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok gyorsabban enni. Fay is elég gyorsan megette a maga három gombóc fagyiját, pedig utolsónak kérte ki.

• Francba! – jött egy meglepődött férfi hang a hátam mögül. Igen, a már túl jól ismert hang, ami még mindig a szívemig hatolt.
• Á, sziasztok! – köszöntötte őket Fay nem éppen kedvesen. – Most jöttetek? – kérdezte, de tudta a választ. Mind tudtuk.
• Helló. – „Helló.”? Hát oké... – Nem... – hangja zavart volt. – Éppen indulni készültünk. – Castiel egyre halkabban beszélt. Én még mindig nem tudtam megfordulni.
• Sziasztok! – köszönt vidám hangon Vanessa is.
• Hali. – vágták rá a többiek egyszerre. Nekem egy hang sem jött ki a torkomon. Fagylaltom is egyre jobban olvadt, de már nem is kívántam. Szívem és gyomrom is összeszorulva hallgatta a továbbiakat.
• Mi bajotok? – kérdezte unottan a Castiellel lévő lány.
• Semmi nincs. Csak az előbb mintha éreztem volna valamit. – legyezett a kezével az orra előtt Fay. Én nem éreztem semmit. – Azóta is rontja a levegőt! – mondta végül a befejezést továbbra sem kedvesen. De legalább leesett, hogy milyen „szagról” beszélt. Apró mosolyt csalt az arcomra és fél szemmel a lila egybe ruhás barátnőmre néztem. Ő is rám nézett, és Ashley és Austin között ülve kacsintott egyet és mosolygott.
• Figyi! – kezdett bele Vanessa. Hangjából egy cseppnyi ingerültség hallatszódott. – Nem tehetek róla, hogy Castielnek nem kellett már Zoey! Személy szerint azt sem értem, hogy egyáltalán minek jött össze vele. Bocsi Castiel, de most komolyan. Volt értelme egyáltalán?
• Fhuhuhhúúúú. – Fay maga elé „nevetett”, majd az asztalra tenyerelt, és szép lassan kitolta maga alól a széket. Amint kiegyenesedett egyből komoly arcra váltott. – A szerelemhez nem kell ok, vagy értelem. Csak megtörténik! – lassan közelített a farmer miniszoknyás és fehér csőtoppos Vanessa felé. – Te vagy az, aki ezzel nincs tisztában!
• Ugyan már! Nem is volt normális a kapcsolatuk! Tuti, hogy még szenvedélyes csókjuk sem volt! – kacagott egyet, és... igaza volt. Egyedül a baleset után volt... az álmomban. De még ott is megijedtem. – Még csak nem is szexeltek! – folytatta. – Nem is csodálom, hogy Castiel nem bírta tovább és inkább otthagyta! Egyik pasi se bírná ennyi ideig szex nélkül! Ja, és még hálás lehetnél Castielnek Zoey, hogy legalább addig is hűséges volt hozzád és nem keresett mást, hogy kiélje magát az ágyban! – megvetően nézett rám a lány, engem pedig már a sírás igen csak kerülgetett.
• Na jó, ebből elég! – Castiel ideges lett és karon fogta Vanessát. – Menjünk! Elkezdte húzni a motor irányába, ahol azt legurítva a támaszáról elkezdte tolni a másik irányba.
• De hát te is tudod, hogy igazam van! – szólt hangosan a lány a volt fiúmra, és visszafelé mutogatott. Ránk.

Szívem a torkomban dobogott. Remegtem. Ideges voltam. Amikor behunytam a szemem, hátha megnyugszok, egy könnycsepp gördült le az arcomon. A fagyimat idő közben le is ejtettem, de már azt se tudom, hogy mikor. A balomon ülő Armin egyből letörölte hüvelykujjával a könnyet az arcomról, amitől nekem még jobban sírnom kellett. A fiú egyből szorosan magához ölelt, amit viszonoztam. Hallottam, ahogy a többiek hozzám beszélnek, de mind összefolyt. Nem értettem semmit, csak sírtam és sírtam. Armin egyik kezével a hátamat simogatta, másik kezével a tarkómat fogta. Nekem még mindig patakzottak a könnyeim, és Armin hátánál az ingét szorongattam.

• Sajnálom! – mondtam mindenkinek, miután elhúzódtam Armintól. A többiek aggódó helyett értetlenkedő arckifejezésre váltottak. – Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, erre én meg itt elbőgtem magam és elrontottam a hangulatot. – lelkiismeret furdalásom volt, amiért tényleg így történt.
• Ugyan, Zoey! – szólalt meg a rózsaszín szoknyás és virágos felsős Valerie. – A hangulat már a fagyizóba belépve elromlott. Sőt... amikor megláttuk azt a bizonyos motort. – húzta a száját a barátnőm. Nézett rám együtt érzőn, majd az asztalon keresztben átnyúlva megfogta a kezemet. – Érthető, hogy kiborultál.
• Ez így van! – helyeselte fogadott bátyám, majd a többiek is.
• De azért vagyunk neked, hogy a nehéz napokon is átsegítsünk! – fogta meg a kezemet Armin is. Jó érzés volt, hogy mind itt vannak! Újra a sírás kerülgetett, de ezek inkább örömkönnyek voltak.

Nem sokat beszélgettünk ezután. Egy nagy, csoportos ölelésünk volt, utána már indult mindenki haza. Az ikrek kikísértek a buszmegállóba, a többiek hamarabb leváltak.

• Biztosan ne kísérjelek haza? Mármint... kísérjünk! – a végére kicsit mintha zavarba lett volna.
• Tényleg nem kell Armin, köszönöm. – mosolyogtam a fiúra. – Megleszek. Ígérem, írok amint hazaértem! – búcsúzóul újra megöleltem Armint, majd Alexy–t is, és puszit is kaptak.
• Ajánlom is! – fenyegetett Armin vigyorogva. A buszom meg is érkezett.
• Vigyázzatok magatokra! – a busz megállt, én pedig szálltam fel rá.
• Te is! – mondták egyszerre, és integettek.

Én is integettem nekik, majd a busz kihajtott a megállóból, és már útban is voltam haza.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Alakul az új rész, de még mindig nem az igazi. Egy kis türelmeteket kérem még hozzá. Kicsit igyekszem hosszabbra is írni, és remélem megéri. Türelmeteket nagyon köszönöm!

Pacsi mindenkinek. :)

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Először is elnézést, hogy egy ideje már nem jelentkeztem, de nem voltam gépközelben. Zoey életének következő részét elkezdtem írni, a folytatás már folyamatban van! Igyekszem holnap vagy legkésőbb szerdán hozni.

A zenelejátszó beillesztésének menetét ahogy leírtam, remélem sokaknak tudtam segíteni!

Az új rész hamarosan jön, remélem megéri kivárnotok! :)

Szerkesztői felhívás! - A segítség megérkezett!

A segítség megérkezett!

Bal oldalt az Egy kis segítség menüben találhatjátok meg, hogyan is kell zenelejátszót rakni a blogotokra. Ha hiányosnak érzitek, vagy esetleg bonyolultan fogalmaztam, kérlek jelezzétek. Próbáltam érthetően leírni a dolgokat, remélem sikerült.

Amennyiben más, bloggal kapcsolatos dologban is szeretnétek a segítségemet kérni, nyugodtan írjatok:

- egy megjegyzést,

- vagy a chat ablakba,

- esetleg a blog Facebook-os oldalára ( IDE )

- de lehetőségetek van a történet Facebook csoportjába is írni ( IDE ).

Remélem tudtam segíteni, és nyugodt szívvel kértek még segítséget. Szívesen segítek, ha tudok! :)

Pacsi mindenkinek!

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Mivel már kértétek egy páran, ezért csinálok egy olyan bejegyzést, ahol a zenelejátszó beillesztésének menetét írom le nektek. Elejétől a végéig. Készülőben van, szóval nem kell már sokat várnotok rá! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (41.rész)

41. rész

Összetört álmok

Másnap ahogy felkeltem, még túl fáradt voltam ahhoz, hogy a szememet kinyissam. Végre már hazamehetek! Éreztem, hogy valaki szorongatja a kezemet, és cirógatja a kézfejemet. Lassan kinyitottam a szemem, és igen, pontosan az ült a székben akit vártam: Castiel. A fiú a kezünket bámulta, és eléggé lehangoltnak tűnt. Remélem nincsen semmi baj!

• Jó reggelt, Castiel! – köszöntöttem barátomat halkan, még ébredező hangon. Hirtelen rám nézett, és mintha megkönnyebbült volna. Végül egy boldog mosoly kíséretében megcsókolt.
• Szerencsére ennyire sokat nem aludtál, kicsim! – mosolyogva kisimított egy hajtincset az arcomból, és megsimította az arcomat. – Este 6 óra elmúlt. – hívta fel rá a figyelmemet a fiú.

Hirtelen kinéztem az ablakon. A nap már lemenőben. De hisz... 7 óra után ment el tegnap. Majdnem egy napot aludtam volna? Az lehetetlen! Biztosan csak szórakozik.

• Átállítottad az órát? – böktem meg a fiú bal kezét az én jobb kezemmel. Várjunk csak... miért nem fáj? Hova lett a gipsz róla???
• Miről beszélsz? – kérdezte a fiú döbbenten.
• Milyen nap van?
• Ilyenkor nem azt szokták kérdezni általában, hogy mit keresnek a kórházban? Amúgy még péntek van.
• P... pén... péntek? – teljesen ledöbbentem.
• Miért, mit hittél?
• Csak álom lett volna? – kérdeztem magamtól.
• Hahó! Zoey! Mi van? – integetett a szemem előtt barátom.
• Mi történt?
• Elcsúsztál a jégen és beverted a fejed. Onnantól kezdve voltál eszméletlen. – hangja elcsuklott, és kicsit megszorította a kezemet.
• Cas...
• Tudod mennyire megijedtem??? – másik kezével a takarót szorította, miközben a földet bámulta. – Ahogy... ott feküdtél... mozdulatlanul. – nyelt egy nagyot. – Féltem. – nézett rám könnyben ázó szemeivel. – Féltem, hogy elveszítelek. – újra nyelt egy nagyot, majd megtörölgette a szemeit. – Hogy érzed magad? Nem fáj semmid?
• Jól vagyok. – mosolyogtam rá a fiúra. Jól esett, hogy ennyire aggódott, és sajnáltam is.
• Egészen biztos? Ne hozzak semmit? – aggodalmaskodott tovább.
• Tényleg jól vagyok! – mosolyogtam kedvesemre.

Kiderült, hogy tényleg csak álom volt az egész. De akkor álmomban is álmodtam volna? Hát... talán lehetséges. Szerencsére akkor a Castiel és Lysander közötti vita is álom volt. Azt mondjuk nem bánom. Este már otthon aludhattam a saját ágyamban. Annyi megfigyelés elég volt, amennyit bent töltöttem délután a kórházban, így hazaengedtek.

14–én, szombaton Valentin napra Castiel–től kaptam egy gyönyörű ékszerdobozt és egy szíves nyakláncot. Valahol mintha már láttam volna ezeket. De mégis hol? Biztosan az egyik kirakatban. Vasárnap az egész napom tanulással telt, így sok mást nem is csináltam.

Kathlyn–nel eléggé kezd megromlani a viszonyom, és a szokásosnál is többet vagyok Valerie–vel, Fay–jel, Ashley–vel és Dorindával. Nagyon összeszokott kis csapattá kovácsolódtunk Lysanderrel és az ikrekkel, hétvégente pedig Austin is csatlakozott amikor elmentünk valahova szórakozni. Castiellel viszont ahogy elkezdett tavaszodni, kicsit mintha eltávolodtunk volna egymástól.

Sorra jöttek az újabb témazárók, röpdolgozatok, felelések. Így teltek el a ballagás előtti napig, azaz péntekig a hónapok, hogy az év végi bizonyítványba jó jegyek legyenek, amiért mindenki meg is tett mindent. Nekem végül a legtöbb jegyem hármas lett, és csak 2–3 jobb jegyem lett attól. Mindenki teljesen ki volt merülve, de mivel az első és második évfolyam volt a felelős a díszítésért, így elég gyorsan haladtunk. Kisebb csapatokra voltunk osztva, ezért mindenhol voltak akik díszítettek, utána pedig az osztályfőnök kiosztotta a feladatokat. Nekem az iskola bejáratát kellett a lépcső korlátjával együtt díszíteni, amiben Ashley, Fay és Valerie is segített. Én Fay–jel csináltam a jobb oldali korlátot (ahogy kijövünk a suliból), Val és Ash pedig a másikat. Az ajtóval már végeztünk, és a korlátoknál se kellett sok, amikor ismerős hang csapta meg a fülemet. Castiel sietett le a lépcsőn egy második évfolyamos haverjával, Dimitrivel. Szerelmem észre se vett, annyira rohant le vigyorogva mellettem.

• Castiel! – szóltam párom után, és lesiettem utána.
• Áh, Zoey. – „Áh, Zoey.”?? – Most sietek a buszhoz, mert dolgom van. Később beszéljünk facebook–on. – nyomott egy puszit az arcomra, és már sietett is el a haverjával. Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el. Visszasétáltam barátnőmhöz, hogy befejezzük a díszítést.
• Mi volt ez az „Áh, Zoey.”? – kérdezte hüledezve barátnőm.
• Nem tudom. – válaszoltam szomorúan. A rossz érzés nem hagyott alább.
• Biztos nincs semmi baj. – jöttek oda Valerie–ék, mert befejezték a korlátot.
• Na, kész vagytok? – jött ki Dorinda és Armin.
• Mi megvagyunk! Mehetünk végre? – megérkezett a kaput díszítő Lysander és Alexy is.
• Menjünk. – mosolygott Fay és átkarolta a vállamat.

Amíg szedelődzködtünk, elmeséltük mi volt kint. Dorinda és Lysander voltak az egyetlenek, akik hozzászóltak, de ugyan azon a véleményen voltak.

• Hajlamos vagy mindent túlkomplikálni. – mondta Dorinda, Lysander pedig egyetértett.

A vizsgáknál már Lys is említette ezt, akkor igaza volt. Most viszont sokkal erősebb a rossz érzésem a dolgokkal kapcsolatban.

• Minden rendben lesz! – mosolygott a bátyuskám, és magához ölelt. A többiek is csatlakoztak, és egy nagy ölelés lett belőle. Elég szép látvány lehettünk, hogy 8–an öleltük egymást.

Hazaúton próbáltam nem erre gondolni, és zenével elnyomni magamban a bizonytalanságot. Otthon megebédeltem, ami fél 5–kor már inkább vacsora, és elkészítettem másnapra az ünneplőmet. 5 óra volt majdnem, amikor felmentem facebook–ra. Castiel írt.

Castiel Riggs: írj, ha fent leszel.

Mély levegő, és kifúj. Nyugalom Zoey! Biztosan csak túlkomplikálod, ahogy a barátaid is mondták! Csak nyugi!

Zoey Bale: Szia Castiel

Castiel Riggs: szia Zoey

Castiel Riggs: bocsi, hogy úgy elrohantam, de tényleg siettem

Zoey Bale: semmi baj :)

Zoey Bale: minden oké amúgy? Kicsit fura voltál

Castiel Riggs: gondolom te is észrevetted, hogy kicsit eltávolodtunk egymástól

Castiel Riggs: meg igazából

Castiel Riggs: nekem már elmúlt a szerelem

Castiel Riggs: sajnálom

Pár pillanattal később, amikor felfogtam, hogy miket írt, egyből elkezdtem zokogni. Szörnyen fájt, hogy ezeket írta.

Zoey Bale: értem.

Zoey Bale: szóval szakítasz

Castiel Riggs: igen.

Castiel Riggs: tényleg sajnálom

Castiel Riggs: és szeretném, ha majd újra barátok lehetnénk :)

Zoey Bale: nekem kell egy kis idő azért, de én is szeretném, ha barátok lennénk :)

Fantasztikus az internet. Teljesen összetörtem, alig látom a billentyűzetet a könnyeimtől, mégis el tudtam küldeni egy mosolygós fejet. Az egész testem remeg, a szemem már most fáj a sós könnytől. Elővettem a zsebemből a telefonomat, és elkezdtem tárcsázni. Bár holnapra beszéltünk meg találkozót, remélem most is ráér.

• Szia. Ráérsz egy kicsit? – kérdeztem barátnőmet.
• Szia Zoey. Mi történt? – kérdezte aggódóan Kathlyn.
• Majd... elmondom. – szipogtam a telefonba. – 10 perc múlva a parknál?
• Oké. Ott leszek. – ígérte barátnőm, majd leraktuk a telefont. Mindeközben Castiel írt tovább.

Castiel Riggs: gondolkoztam már egy ideje azon, hogy mitévő legyek, de már nem bírtam

Castiel Riggs: elmúlt a szerelem. Sajnálom :/

Gondolkozott már egy ideje??? Mégis mióta nem szeret??? Szeretett egyáltalán??? – kérdeztem magamtól, miközben szemeimből hulltak a könnyek.

Zoey Bale: mióta gondolkoztál?

Castiel Riggs: pár napja.

Zoey Bale: akkor szedd le te, hogy együtt voltunk.

Zoey Bale: nekem nem megy.

Kiléptem facebook–ról, és kikapcsoltam a gépet. Az előtérből odakiáltottam anyának, aki a szobájában olvasott, hogy elmegyek egy kicsit, nemsoká jövök, miközben már a tavaszi kis kabátomat vettem, mert most elég hűvös volt kint. Addig próbáltam kicsit megnyugtatni magam, hogy ne hallja a hangomon, hogy sírtam. Vettem ki egy maroknyi zsepit a tartóból, és már kint is voltam. Amikor zártam a kaput, Kathlyn–t láttam meg, a szomszéd ház előtt sétált már felénk. Zsebre raktam a kulcsot, és zokogva barátnőm karjaiba vetettem magam. Még jobban elkezdtem sírni, mint a szobámban. Álmaim törtek össze percek alatt. Álmok, amiknek főszereplője Castiel volt. Álmok, a gondtalan álmok. Minden porrá lett röpke idő alatt. Reméltem, hogy megoldhatjuk, de ha már nem szeret, akkor nem tehetek semmit.

Kathlyn–nel elsétáltunk a parkba, de a másik bejáratához, ahol van egy kis szökőkút is. Annak a szélére leültünk, és elmeséltem neki a történteket. Először megszólalni sem tudott a meglepődöttségtől, utána csak annyit kérdezett: „Megverhetem?”. Ezzel apró mosolyt csalt az arcomra, s bár a szívem, a lelkem és az álmaim is összetörtek, attól még szeretem Castielt. Egy jó ideig még biztosan nem leszek túl rajta, ha egyáltalán túl leszek valamikor. Egy órán keresztül kint voltunk és beszélgettünk. Próbálta elterelni barátnőm a figyelmem, én pedig próbáltam alkalmazkodni, de a szívem még mindig hihetetlenül fájt, akár csak a szemeim.

Fél 8 körül értem haza, elmentem fürdeni, majd jó éjszakát kívántam anyunak és a nővéremnek. Lewis majd holnap délelőtt jön haza. Tusolás közben és elalvás előtt is sírtam, így aludtam el.

Szerkesztői felhívás!

Sziasztok!

Belekezdtem a 41. részbe, de nem tudom, hogy mikorra leszek kész vele. Sajnálom, hogy most ilyen sűrűn vannak a hosszabb kihagyások, de valahogy nem tudom úgy kiadni magamból a dolgokat, ahogyan azt szeretném, és ahogyan talán már el is várjátok 40 rész után. Igyekszem a legtöbbet kihozni magamból, de nehéz erre az egyre koncentrálni, ha másik két történet is cikázik a fejemben, és ki akar szabadulni. Igen, ezzel arra akartam utalni, hogy már nem csak egy, hanem azon kívül még egy történet van, amin gondolkozok, és majd Veletek is meg szeretném osztani. Egyenlőre nem akarok elárulni belőle semmit, legyen meglepetés! A két napokat viszont nem tudom már tartani, talán hetente egy rész lesz már csak. A következőről viszont annyit elárulok, hogy egy kicsit ugrunk majd az időben. Ne évekre gondoljatok, annyit azért nem!

További szép hetet, és sok kitartást Nektek! :)

Zoey - Életem egy blogba vésve (40.rész)

40. rész
Viharos vasárnap

Vasárnap már elég korán fent voltam, nem volt még 8 óra sem. Mára nem várok sok látogatót, csak Castiel és Lysander mondta, hogy bejönnek. Anya dolgozik, Alexys is, Lewis pedig megy vissza a koliba. Elvégeztem reggeli teendőimet, amennyire egy kézzel tudtam. Mivel jobb kezes vagyok, egy kicsit megbonyolított mindent, hogy a bal kezemet kellett használnom, de végül sikerült. Pont, amikor visszaültem félig az ágyra, kinyílt egy kicsit az ajtó.

• Ébren vagy? – csodálkozott Emily, amikor bekukkantott.
• Igen, jó reggelt! – mosolyogtam a nővérre.
• Jó reggelt, Zoey! Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben beállította az ágyamat és megigazította a párnámat.
• Köszönöm, jól. Mikor mehetek haza? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.
• Talán már holnap. – mosolygott kedvesen.
• És suliba? – folytattam a faggatást.
• Nem tudom még. – firkantott valamit a kórlapomra.
• Mi történt a fejemmel? Miért van bekötve? – kérdeztem halkan, Emily pedig sóhajtott egy nagyot.
• Rendben. – mondta, és leült mellém. – Amikor elestél, beverted a fejed. A járda eléggé meg volt törve, az azon lévő jégen csúsztál meg, és a megtört helyre esett a fejed. Elég balszerencsés napod lehetett akkor. De nem tett szerencsére nagy kárt, csak kicsit vérzett, és így kötöttük be. Nem lesz belőle később sem problémád, mert nem mély, inkább csak hosszú, és karcolás. – mosolygott kicsit erőltetve. – Sikerült valamennyire megnyugtatnom?
• Fogjuk rá. – mosolyogtam egy kicsit én is.
• Most mennem kell, de később még benézek. – fogta magát, és köszönés után kiment.

Egy jó ideig még egyedül voltam. Megreggeliztem, és olvastam egy könyvet, amit anya hozott be nekem tegnap. 10 óra után pár perccel viszont kopogtattak, és eléggé meglepődtem a vendégemen.

• Szia Zoey! Bejöhetek? – kérdezte a fiú, amikor bekukucskált a kicsit kinyitott ajtónál.
• Persze Lysander, gyere csak! – örültem meg egyből fogadott bátyámnak, akin sötétzöld ing volt fekete hosszába csíkokkal ellátva, és egy sötét farmer.
• Hogy érzed magad? – hozta közelebb a széket az ágyamhoz a fiú, miután puszival is köszöntöttük egymást, majd leült.
• Jobban, köszönöm. – mosolyogtam.
• Figyelj csak... – kezdett kutatni a táskájában. – Ezt neked hoztam. – nyújtott át egy kis Milka csokis bonbont. Szív formájú volt. – Csak ilyen alakú volt. Remélem szereted az epreset. – mosolygott, és kicsit mintha zavarba is jött volna.
• Igen, szeretem. Köszi. – mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára, hogy megköszönjem, amikor kinyílt az ajtó. – Castiel! – örültem meg barátomnak.
• Mit műveltek? – kicsit mintha ideges lett volna. Talán féltékeny egy puszi miatt?
• Csak megköszöntem az ajándékot. – mutattam fel az édességet.
• Szép. – nem volt valami őszinte. Odajött a jobb oldalamhoz, és egy forró csókot nyomott a számra. – Azt hittem délután jössz, Lysander. – szemei mintha villámokat szórtak volna. Mi a fene folyik itt?
• Én is ezt hittem rólad, haver. – Lys is hasonló szemekkel nézett a páromra, én pedig csak kapkodtam a fejem ide–oda. Nem értettem, hogy mi bajuk van.

Utána egymással már nem beszélgettek, engem bombáztak kérdésekkel, mint például: „Nem fáj semmid?”; „Kérsz valamit?”; „Szükséged van valamire?”; „Kérsz egy kis vizet? Vagy hozzak teát?”.

• Na jó... – kezdtem bele már kissé ingerülten a mondanivalómba. – Mi folyik itt? – a két fiú először értetlenül nézett rám, majd egymásra, akkor már kicsit haragosan.
• Semmi. – vágták rá egyszerre, és hátat fordítottak egymásnak, így nekem is. Castiel a bal oldalamon volt, Lysander pedig a jobb oldalamon. Egyik a falat nézte, másik pedig az ablakon bámult ki.
• Mit csináltatok?? – kaptam a fejemhez gyengén, egy mély levegővétel után. Valamelyik biztosan csinált valamit...
• Én?? – fordult meg mind a kettő ingerülten, és a másikra nézett, miközben szemei szikrát szórtak.
• Én nem csináltam semmit! Ez akarja elvenni a barátnőmet! – mutatott idegesen Castiel a másik fiúra, én pedig egyik szemöldökömet felhúztam, hogy „mi van?” fejet tudjak vágni.
• Nem akartam elvenni! – vágta rá hirtelen a fogadott bátyám. – Csak velem teljesen más viszonyban volt, amíg ki nem békültetek a bálon!!! – Lysander már szinte ordibált.
• Elnézést, hogy rájöttem milyen idióta voltam! – a párom visszakiabált. Én csak pislogni tudtam, és ide–oda kapkodtam a fejemet.
• Azt is csak magadnak köszönhetted! Hülye voltál, ez tény és való! De szerinted csak te kezdtél el érezni valamit Zoey iránt? Ekkora hülye se lehetsz, hogy nem láttad! Hidd el, nem csak én voltam, akinek rosszul esett az, hogy összejöttetek! – mondta Lysander, már ökölbe szorított kezekkel, én pedig kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, valamint kicsit meg is ijedtem, hogy a végén még összeverekednek.
• Fejezzétek be! MOST! – szóltam rájuk már kicsit könnyes szemekkel. – Mi a fenéről dumáltok itt? Azt hittem, hogy ennél erősebb a barátságotok, és nem vitatkoztok ilyeneken! Most pedig kérlek titeket, menjetek el! Nem szeretném, hogy miattam megöljétek egymást! Még csak nézéssel sem! Castiel... – fordultam barátomhoz. – majd felhívlak. – zártam le ennyivel.
• De Zoey, én... – kezdett volna bele a fiúm.
• Ne öljétek meg egymást útközben! – mondtam nekik, miközben a takarómat bámultam. – Lehetőleg ne is beszélgessetek, ha nem megy normálisan. – fejeztem be, ők pedig elindultak az ajtó felé.

Lysander ment ki először, Castiel pedig még visszafordult az ajtónál. Nem mondtam semmit, nem is néztem rá. Még mindig a takarómat figyeltem. Amikor Castiel becsukta az ajtót elkezdtem zokogni.

Soha nem akartam egy barátság közé állni! Így meg főleg nem, hogy a másik féllel is jó baráti viszonyt ápoltam. Hogy mi lesz ezután, azt nem tudom. Szeretem Castielt, de ha azon múlik, inkább most legyen vége a kapcsolatunknak, minthogy ők ketten megöljék egymást. Tudom, hogy mind a kettő elég forrófejű, így csak egy kis nyugi után tudnák rendesen megbeszélni, amit meg akarnak. Tudom, hogy rólam szólt a vita, mégse akarok belefolyni. Tudják, hogy Castielt, mint a szerelmemet szeretem, Lysandert pedig mint egy jó barátot, szinte már egy testvért. Nagyon remélem, hogy nem fogják megölni egymást!

Addig addig sírtam, hogy végül el is aludtam. Délután kettő volt már, amikor felkeltem. Az ebédem ott volt a kis asztalon, az ágyam mellett. Biztosan Emily hozta be, míg aludtam. Egy kis húsleves volt, elég ízetlen, de megettem. Amikor végeztem, ismét kopogtak. Talán a fiúk jöttek vissza? Remélem nincs baj.

• Tessék. – szóltam ki, az ajtón pedig Armin lépett be.
• Na szia. – mosolygott a fiú. – Hogy van a kis beteg? – ült le az ágyam mellé a székre. – Ezt neked hoztam. – egy táblás tejcsokit nyújtott át. – Remélem szereted. – mosolygott, és kicsit elvörösödött. Ugye nem... ő... Az nem lehet!
• I–igen. Szeretem. – vettem el az édességet. – Köszönöm. – leraktam a kis asztalra. – Az előbb ebédeltem, majd később megeszem. – mosolyogtam a fiúra. Legalábbis próbáltam.
• Persze, amikor szeretnéd. Na és hogy vagy? Jobban érzed magad?
• Igen, már jobban vagyok. Igazából tegnap se volt már semmi bajom, mégis itt kellett még maradnom a hétvégére. – húztam el a számat. – Sokkal jobb lenne már otthon lenni.
• Hát azt elhiszem.
• Armin...
• Igen?
• Elmeséled, hogy miért tört el a kezed? – féltem megkérdezni, de így, hogy csak ketten voltunk, hátha elárulja.
• Legyen. – adta be egyből a derekát a fiú. – Ötödik végén volt egy barátnőm, Amy. Csak 2 hete jártunk, de én nagyon szerettem. – szomorodott el a fiú. – Csak később jöttem rá, hogy mekkora egy ******. – inkább nem részletezném, hogy miket mondott... – Pont két hete jártunk együtt, amikor úgy voltam vele, hogy megvárom suli után, hogy hazakísérjem. Külön osztályba jártunk, csak évfolyamtársak voltunk. Neki volt még egy órája, én addig sétálgattam a sulival szemben lévő parkban. Csak akkor vettem észre, hogy mennyi az idő, amikor kilépett a suli kapuján, az egyik osztálytársammal... ölelgetve, és csókolgatva egymást. Hirtelen úgy felment bennem a pumpa, hogy átrohantam az úton, ahol egy kocsi majdnem elütött, és nekirontottam a srácnak. Kapott egyet a szeme alá. Eddig oké is lett volna, ha a srác nem tanul karatét. Valahogy úgy sikerült utána a földre dobnia, hogy ráestem a kezemre. A többit már gondolom tudod. Úgy jártam, mint te.
• Sajnálom. – húztam el a számat.
• Utána kapóra jött, hogy a szüleink másik városban kaptak munkát, így nyár közepén már költöztünk is el. – mosolygott a végén a fiú.
• Értem.
• Zoey, én igazából... – kezdett volna bele valamibe a fiú és felém nyújtotta a kezét, amikor kinyílt az ajtó.
• Castiel? – hirtelen nem tudtam, hogy örüljek–e a fiúnak, vagy ne. Kicsit még mérges voltam a délelőtti balhéjuk miatt.
• Armin? – csodálkozott a barátom. Armin keze még mindig a levegőben volt, amint felém nyújtotta azt. – Mi folyik itt?
• Ne kezdd megint. – forgattam a szememet.
• Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a délelőtti miatt, de látom már vigasztalódsz... – váltott ismét kicsit ingerültre a fiú.
• Mi a fenéről beszélsz? – emeltem fel a hangomat, mert már nem bírtam magamban tartani. – Azért jött be, hogy megnézze mi van velem! Ő is csak egy barát, akár csak Lysander! Egyedül téged szeretlek Castiel!!! – ordítottam le a haját a kis vöröskének, aki az ágyam végénél állt. Szemeim már könnyben úsztak, amikor odajött a jobb oldalamra, és óvatosan megölelt.
• Ne haragudj, kicsim! Egy idióta voltam megint! – nyomott egy csókot a fejem búbjára a fiú. – Én is csak téged szeretlek, Zoey! – kicsit elhúzódott, hogy azután egy forró, édes csókkal pecsételje meg szerelmünket.
• Én akkor megyek is. – állt fel a székből Armin, mi pedig erre ugrottunk szét. – Amit meséltem...
• Nem mondom el senkinek! – esküdtem a fiúnak, aki ezután elköszönt és kilépett az ajtón. – Kibékültetek? – kérdeztem barátomtól.
• Igen. A buszmegállóig megbeszéltük a dolgokat. Sajnálom az egészet. – vágott bűnbánó arcot a fiú.
• Szeretlek! – közelebb húzódtam az ágyam szélén ülő fiúhoz, és megcsókoltam!