Köszönöm!

Sziasztok!

Amint láthatjátok, ez egy egyfajta "köszönő bejegyzés", ugyanis szeretném Megköszönni mindenkinek, aki eddig támogatott. Egy kedves, de őszinte szóval, egy öleléssel vagy megajándékozott azzal, hogy tudtam, mellettem van!

Először is a családomnak, akik mindig tudtam, hogy itt vannak nekem. Sajnos van pár számomra fontos személy, aki már nincs velünk és örültem volna, ha ők is velem együtt örülnek egy-egy apró, de boldog pillanatnak. De aki még mellettem van, Őket mindennél jobban szeretem!

Másodszor pedig az, hogy nem sok emberről mondhatom el, hogy "Igen, ő tényleg barát!", de Ők... megfogalmazni is nehéz. Röviden mégis talán annyiban tudnám elmondani, hogy sok mindent köszönhetek nekik, amiért nagyon hálás vagyok. Szóval nagyon szeretem Őket, és köszönök minden eddigit!

Jöhetnek most olyan megszólalások, hogy "Minek ez a nagy hűhó?", stb., és bár sok embernek ez talán semmit nem jelent, nekem mégis fontos. Ez a dolog pedig az lenne, hogy a helyi újságban megjelent két versem is. Boldogsággal tölt el, hogy a "kezem nyoma" benne van egy kis hírmondóban, a szülőfalumban. Tegnap jelent meg, de ma már nem egy gratulációt kaptam, ami után elmondani nem tudom, milyen boldogságot éreztem!

De nem is húzom tovább ezt a bejegyzést, mert szerintem így is ha meglátjátok a hosszát, sokan nem fogjátok elolvasni. De azért szóljatok, ha tévedek!

Aki elolvasta, annak pedig köszönöm a figyelmet és az eddigi támogatást!

A verseket az alábbi linkekre kattintva tudod itt elolvasni:

Ördögöt az Angyalnak: LINK

Ülök az ablakban...: LINK

Zoey - Életem egy blogba vésve (54.rész)

54. rész

Egyszer volt, hol nem volt...

Úgy tűnik minden megoldódott, miután megbeszéltük Braddel, hogy túl sokat gondolkozik. Visszatért minden a jól megszokott kerékvágásba, és megint sokat beszélgettünk. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy beleszerettem, de erről neki még egyelőre semmit nem kell megtudnia. Bőven elég, hogy kezdek tisztában lenni az érzéseimmel iránta. Telt-múlt az idő, mi pedig éjt nappallá téve szinte megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk. Lassan már valami családi csomagra kéne váltanunk, mert a telefonomról a pénz nagy része 3 nap alatt lement. Plusz az övéről is. Tippeljetek, mennyit beszéltünk csak telefonon. Hangsúlyozom: CSAK telefonon.

Március 8-án, hétfő reggel hatalmas mosollyal az arcomon kaptam magamra egy rövid farmernadrágot és egy sötétkék trikót, felvettem hozzá egy sima kis fekete szandált, majd miután elraktam a táskámba a reggelimet, elindultam iskolába. Az épületben a már jól megszokott módon April várt. Leopárdmintás cicanadrágban és szegecses rózsaszín felsőben volt, amihez egyszerű, fekete bőrszandált vett fel. Haját szokásosan kiengedte, ami csak úgy szállt a levegőben, ahogy sietett felém amikor meglátott.

- Jó reggelt Zoey! - köszöntött vidáman a szőke lány.

- Jó reggelt April! - mosolyogtam vissza. - Büfé? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Büfé! - mondta határozottan, majd belém karolt. - Na és hogy telt a hétvégéd? - kacsintott a lány, mire én elpirultam. Nem azért, mert rám kacsintott. Inkább azért, mert pontosan tudtam, miért csinálta. Ugyanis a szombati napomat Braddel töltöttem. A Fayes-Lissás-Brades nap óta ez már a harmadik ilyen szombatom volt, hogy a fiúval voltam. Rajtunk kívül senki nem tudott a találkozókról, titokban tartottuk - Hűha! - vigyorgott az arcomon a lány. - Mesélj el mindent! - követelőzött. - Persze csak azt, ami publikus. - kötötte ki egyből.

- Naaa! - löktem picit oldalba a lányt.

- Na akkor hallgatlak. - kacsintott ismét, majd a büfés nénihez fordult. - Jó reggelt. Egy kakaós csigát szeretnék. - rám nézett. - Kávé? - kérdezte, mire én bólintottam. - Meg egy kávét két cukorral és tejszínnel. Ugye? - felém fordult.

- Igen és köszi. Holnap én hívlak meg a csigádra. - mosolyogtam.

Kifizette a reggelijét és az én kávémat, majd elindultunk az emeletre, az osztályterem felé, ahol még egy árva lélek se volt. Sőt, helyesbítek: az egész folyosón nem volt rajtunk kívül senki.

- Na akkor mesélj csak! - mondta izgatottan, miközben kivette a zacskóból a frissen vásárolt ennivalóját, én pedig a kávémat kavargattam.

- Hát jó... - ismét zavarba jöttem. Bár nem kellett nagyon győzködnie, eléggé nehézkesen sikerült belekezdenem a mesélésbe, azonban egy mély levegő és egy korty kávé után összeszedtem magam és elkezdtem:

Szombat reggel pontosan a kiírt 9:16-kor befutott Brad vonata a vasútállomásra. Én se sokkal előtte értem oda, hogy pontos legyek 9:15-kor, szóval amikor kiértem a peronra, már láttam a pár száz méterre lévő vonatot.

Reggel minden kiesett a kezemből: a fésülködésnek háromszor fogtam neki, az arcomat amikor mostam, a törölközőt ejtettem le, úgy voltam vele, hogy kávét inkább nem is iszok. Fogmosáskor (amikor már így is késésben voltam) a fogkefe csúszott ki a kezemből, az pedig természetesen a fogkrémes részével esett a felsőmre, így mehettem átvenni a pólót. Nagy nehezen sikerült elindulnom egy fekete farmerban, citromsárga felsőben és virágos szandálban.

A vonat elsiklott előttem, majd megállt. A szívem a torkomban zakatolt, a gyomromban ott voltak a pillangók. Alig vártam a pillanatot, hogy újra meglássam a fiút, amikor végre elérkezett ez a pillanat: leszállt a vonatról. A magas, vékony, mégis izmos fiút nem volt nehéz kiszúrni a nagy tömegben. Sötétkék póló volt rajta, amit azon a bizonyos mosolygós képen is viselt. Egy farmer volt még rajta egy sportcipővel. Rám nézett, én pedig azt hittem menten elolvadok. A szeme ragyogott, mintha ő is egész héten erre a percre várt volna, akárcsak én. Átverekedtük magunkat a tömegen, hogy odaérjünk a másikhoz. Komolyan mondom, ezt a pillanatot az a rengeteg ember olyan szépen el tudta rontani, mert úgy szálltak fel-le, mint valami marhacsorda. Nem akarok senkit megbántani, de ez akkor is így volt. Aztán amikor már ott állt előttem ismét Brad, már nem érdekelt a tömeg.

- Szia Zoey! - köszönt mosolyogva. Ez volt az a mosoly, amibe beleszerettem. Igen, ezt már határozottan tudom: szeretem!

- Szia Brad! - próbáltam visszafogni magam, de nem ment. Hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, ami elég vicces lehetett, mert az előttem álló fiúnak is szélesebbre húzódott a szája.

- Merre menjünk? - nézett át a már oszladozó tömegen. - Sétáljunk? - rám pillantott.

- Sétálhatunk. Olyan szép idő van. - mosolyogtam. Gyönyörű, napsütéses tavaszi délelőtt volt. Szebbet nem is lehetett volna kívánni. A madarak csiripeltek, a fák rügyeztek, egyszerűen minden tökéletes volt. Lesétáltunk a tengerpartra, leültünk a homokba és beszélgettünk. Bár addig, út közben is végig azt csináltuk.

- Olyan szép minden! - szívta magába a tavaszi friss levegőt, majd rám nézett.

- Igen, tényleg szép. - néztem a tengerre, aminek a hullámzó vizén gyönyörűen csillogott a napfény.

- Jó itt lenni... - mondta kicsit halkan.

- Nekem is jó. - mosolyogtam. - Alig vártam, hogy végre jó idő legyen. Erre tessék: jössz te, és hozod magaddal a jó időt. - löktem vidáman kicsit oldalba a fiút.

- Na látod! Milyen jó, hogy jöttem. - kacsintott egy nagy mosoly kíséretében.

- Tényleg jó! - jegyeztem meg kicsit halkabban, és nagy valószínűséggel el is pirultam.

- Zavarban vagy? - kérdezte mosolygósan.

- Nem... - mondtam, és a felhúzott térdeimre fektetett karjaimba temettem arcomat. Hiába tudta, így legalább nem látta. Az nekem már jó volt.

- Ne takard el az arcod. - mondta halkan és éreztem, amint próbálja „kiszabadítani” az arcomat a karjaim közül.

- Én nem... - elfordítottam fejemet a másik irányba. - Csak meleg van. - hazudtam az első dolgot ami eszembe jutott.

- Zoey... - hangja simogatta fülemet. Reménykedve ránéztem, bár akkor még magam sem tudtam, miben reménykedtem. Barna szeme csillogott a napfényben, a háttérben pedig a homokos part húzódott tovább. Haján is meg-megcsillant néha a Nap, miközben a szél is fújta egy kicsit. A látvány maga volt a tökéletesség.

- Ig-igen? - nyeltem egy nagyot. Valahogy idegesebb voltam most mellette, mint eddig bármikor, amikor a közelében voltam.

A szél az én hajamat is fújta, egyenesen bele az arcomba. Köszönöm Természet! Így lehet tökéletesen elrontani egy tökéletes pillanatot! Így hát jobb kezemmel arcomhoz nyúltam, azonban Brad gyorsabb volt. Hajam helyett ugyanis az ő kezét fogtam meg. Egy jóleső hideg futott végig rajtam, amikor hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. Komolyan mondom, nem viccelek. Abban a pillanatban nem gondolkoztam, csak behunytam a szemem és tettem azt, amire szívem vágyott. Ezután egy hideg kezet éreztem az arcomon, ami kisimította belőle egy tincset, majd államnál fogva picit feljebb emelte a fejemet. Lassan kinyitottam a szememet, magamat pedig Brad arcával találtam szemben. Hol számat, hol a szememet nézte, de én is ugyan így voltam vele. Egyre közelebb jött, végül elérkezett az a pillanat, amire már régóta vártam: megcsókolt. Rövid, mégis érzelmekkel teli csók volt. Puha ajka villámcsapásként érte a testemet. Arcát tenyereimbe vettem, így jeleztem, hogy nem akarom elengedni. Abban a pillanatban csak ő számított és én. A mennyben éreztem magam.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ültünk úgy ott, de szerintem nem sokáig. Nekem legalábbis kevésnek tűnt. Végül én húzódtam el, bár nem tudom miért...

- Én... sajnálom. Bocsánat. - kaptam ijedtemben a számhoz, amikor felfogtam a történteket.

- Miért kérsz bocsánatot? - csodálkozott. - Hisz én csókoltalak meg, nem?! - amikor ránéztem, mintha kicsit zavarba jött volna.

- Hát... - visszagondolva, tényleg ő volt.

- Vagy nem akartad? - mintha meglepődött volna. - Bár visszacsinálni nem tudom, de akkor felejt...

- Nem! - vágtam rá egyből. - Nem akarom... elfelejteni. - hangom egyre jobban elhalkult, és iszonyatosan zavarba jöttem, ezért inkább a kezem alatt lévő homokot kezdtem el nézni.

- Ennek örülök. - hangja még mindig kellemesen simogató volt. - Én se akarom. - kézfejemen megéreztem a tenyerét. A kis pillangók a hasamban azóta már rég meg is kergültek, pedig akkor még csak 11 óra körül lehetett.

- Nem sétálunk egyet? - törtem meg a pár másodperce honoló csendet.

- De. - pattant fel mellőlem. - Sétáljunk. - nyújtotta mosolyogva a kezét, hogy felsegítsen a homokból. Volt valami más a mosolyában. Valami... valami... boldogság.

Az én szám is mosolyra húzódott, ahogy kezemet a tenyerébe tettem. Felsegített, majd magához húzott. Testünk között egy hajszálat nem lehetett volna elvezetni. Arcunk is alig 15-20 centire lehetett a másikétól. Ez a táv egyre csak csökkent egészen addig, amíg egy felfújható strandlabda neki nem szállt a fejemnek. Nagyokat pislogva néztünk a bal oldalamra, ahol két kisfiú szaladt felénk egyszerre kiabálva:

- Sajnáljuk! - odaértek, én pedig odaadtam nekik a labdájukat.

- Semmi baj. - mosolyogtam rájuk.

- Köszönjük szépen! - vigyorogtak a kicsik, majd visszarohantak a szüleikhez.

- Hol is tartottunk? - fogta meg derekamat Brad és közelebb lépett. - Szabad? - kérdésekor, meg előtte is felváltva nézte a számat és a szememet. Óvatosan bólintottam egyet, majd újra megcsókolt. Átadtam magam az érzésnek és olyat éreztem, mint még soha. A forróság oda-vissza futkározott az ereimben. Kezeimet először a hasára helyeztem, onnan csúsztattam felfelé, míg végül nyaka mögött kulcsoltam össze őket. Eközben Brad egyre jobban szorított magához, de olyan jóleső volt, nem roppantott össze. Ujjaimmal haját piszkáltam: puha és selymes volt. - Zoey! - húzódott el hirtelen. Arca vörös volt, mint aki zavarban van. Szemei kikerekedtek, majd hirtelen elkapta a tekintetét.

Ezután megindultunk: bementünk a városba, kínait ebédeltünk. Utána már nem kószáltunk messzire, csak sétáltunk jobbra-balra még egy kicsit, mert 13:56-kor indult haza a vonattal, így a vasútállomás közelében maradtunk. Valami családi összejövetel volt náluk, így sietett haza.

- Lényegében ennyi volt. - mosolyogtam barátnőmre, aki a mesélésem alatt már meg is ette a csigáját, és végig érdeklődve figyelt.

- Szóval jól csókol? - kacsintott a lány miközben felkelt és a szemeteshez vitte a zacskót.

- April! - szóltam rá vigyorogva.

- Sziasztok. - lépett körünkbe egy hosszú, vörös hajú és zöld szemű lány, aki terepmintás miniszoknyát és fekete toppot viselt egy magasított szárú tornacipővel.

- Szia. - köszöntünk egyszerre szőke barátnőmmel.

- Bocsi, de meg tudnátok mondani hol a 46-os terem? Új vagyok, most költöztünk ide.

- A folyosó végén jobbról az utolsó terem. - mosolyogtam és balra mutattam. - Üdvözöllek az iskolánkban! Melyik osztályba jársz majd?

- Köszönöm. A 9.B-be. - mosolygott vissza. - Bernadette vagyok. - nyújtotta a kezét.

- Én meg Zoey. - kezet fogtunk. - Ő meg a barátnőm, April. - mutattam be a szőke hajú lányt.

- Örülök. - mosolygott még mindig a kis vörös. - Hívjatok csak Bernie-nek.

- Zoey! - sietett fel a lépcsőn Tyler. A tejföl szőke fiú fekete pólót, sima farmert és sportcipőt viselt.

- Szia Ty! Mi a baj? - csodálkoztam, miközben a már kihűlt kávémat kavargattam.

- Mit vegyek Destiny-nek szülinapjára? Rózsát és bonbont? Vagy valami ékszert? Esetleg karkötő vagy nyaklánc? Ma van a szülinapja és én teljesen elfelejtettem. - látszott, hogy ideges.

- Szerintem a rózsa meg valami édes jó lesz. - ahogy mesélt eddig róla, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem egy pénzéhes lány. Találkoztam is már vele egy párszor és nagyon aranyos volt.

- Suli után segítesz kiválasztani? - kérdezett, mire válaszul csak bólintottam. - Köszi, életmentő vagy. - kifulladva leült mellém és a falnak döntötte a fejét.