Zoey - Életem egy blogba vésve (57.rész)

57. rész

A nagy találkozás - I.

Még mielőtt Bradet megismertem volna, felregisztráltam egy társkereső szerűségre. Ki lehetett választani, hogy mégis milyen célból keresünk embert: ismerkedés, barátság, alkalmi kapcsolat, komoly kapcsolat, stb. Én az első kettőt jelöltem be még annak idején, most pedig eszembe jutott ez az oldal, gondoltam felnézek.

Braddel egyre jobban megromlott a kapcsolatunk, amit úgy tűnt, csak én vettem észre. Ennek pedig hangot is adtam. Hiába hívtam fel rá a figyelmét, hogy én is létezem, nem csak a gép, nem igazán érdekelte. Így eljött a pillanat, amikor kimondtam: vége! Nem értette, hogy miért... Nagy veszekedések után vége lett a kapcsolatunknak.

Erre az ismerkedős oldalra is egyre sűrűbben mentem fel, és elkezdtem néhány emberrel is beszélgetni a másik nemből. Volt, aki normálisan kommunikált, és volt, aki csak alkalmi témára gondolt. Utóbbi esetben felhívtam rá az illető figyelmét, hogy rossz helyen kopogtat, majd elköszöntem. Azonban a rendesebbik „fajtából” volt egy valaki, aki kicsit jobban megfogott. Magas, szőke hajú, aranybarna szemű srác volt. Kicsit messze lakott, úgy 120-130 km körül, szóval nem éppen a szomszéd városban. Jókat beszélgetünk, viccelődünk, érdeklődünk egymás hobbijai, szenvedélyei iránt, stb. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, mintha megtaláltam volna a másik énemet, de ez azért így pár hét ismertség után kicsit komoly kijelentés lenne. Ugyan azokat szeretjük, azonos az érdeklődésünk, és még sorolhatnám. Napi szinten beszélünk, facebook-on és telefonon egyaránt. Valahogy megnyugtat, amikor beszélünk. A hangja férfias, mégis kellemesen cseng a fülemben. Egyébként kettő évvel idősebb nálam, és a Sweet Amoris nevű suliba jár ő is, mint ahogy én jártam Lakelandbe, éppen végzős gimnazista. Tanúja lehettem annak, amikor tanulni próbált, de nem vitte rá a lélek. Volt, hogy webkameráztunk, és figyeltem, ahogy tanul. Néha odapillantott ő is, elmosolyodott, majd jegyzetelt tovább.

Gondolom már feltűnt, hogy egyetlen egy dolgot nem árultam még el róla, ami azért érdekelhet még titeket, ez pedig a neve. Natanielnek hívják. Van egy zöld pólós képe, valami szórakozó helyen készült, és akármilyen meglepő, éppen mosolyog. Rájöhettetek, hogy én először valakinek a szemét és a mosolyát nézem meg. Nataniellel is éppen így voltam.

Nyár közepén már kezdtem úgy érezni, hogy egyre fontosabb nekem, hogy beszélgessünk. Amikor a családdal lementünk a tengerhez, nem igazán tudtam neki írni, hívni se tudtam. Hiányzott, sajnos nem is kicsit. A parton rengeteg ember volt, és bár tudtam, hogy a közelben sincs, mégis minden pillanatban azt néztem, hátha megtalálom. Abban bíztam, hogy aki keres, az talál. Sajnos ezúttal nem jött be. Ahogy hazaértem két nappal később, egyből rávetettem magam a gépre. Mondtam neki, hogy pár napig nem leszek, így várható volt, hogy írni sem fog. Szomorúan láttam, hogy nincs tőle olvasatlan üzenetem. Nem is volt már fent, hiszen este 10 elmúlt, mire hazaértünk.

Másnap reggel a telefonom csörgésére keltem.

- Igen? Ki az? - vettem fel álmosan, meg sem néztem, hogy ki keres.

- Jó reggelt! - szólt bele Nataniel. Hallani lehetett, hogy alig tudja visszafogni a nevetést.

Hirtelen kipattant a szemem, megnéztem a hívó nevét, majd kicsit rekedtes hangon újra beleszóltam.

- Szia! - ültem fel az ágyamban.

- Felébresztettelek? - kérdezte kedvesen.

- N-nem. - nyeltem egy nagyot, elnyomva az ásítást.

- Hallom. - kuncogta. - Nem akartam, azt hittem már fent vagy!

- Miért, mennyi már az idő? - pislogtam nagyokat.

- 10 óra 2 perc.

- Az igen! - dőltem vissza. - Megvártad, hogy 10 óra legyen? - kérdeztem egy gyors fejszámolás után.

- Nem... - mondta egy pillanatnyi gondolkozás után, nem éppen magabiztosan.

- Kedves tőled! - mosolyogtam.

- Mondtad, hogy későn értek haza, nem akartalak felébreszteni. - hangzott teljesen komolyan, megértően.

- Köszönöm, aranyos vagy! - kezdtem el figyelni a plafont. Jó volt az ő hangjára kelni.

- Milyen volt a nyaralás? - érdeklődött.

- Jó volt, csak kicsit kevés. Valahogy a jó dolgokhoz az ember nagyon hamar hozzá tud szokni! - nevettem.

- Na, az biztos. - mondta kissé elgondolkozva.

- Minden rendben?

- Igen, persze. Fura volt, hogy most három napig nem beszéltünk. De ahogy te is mondtad az előbb, könnyen hozzászokik az ember a jó dolgokhoz. - kacagta ő is.

- A jó dolgot arra értetted, hogy nem beszéltünk?

- Dehogy, te kis buta! - vett egy mély levegőt. - Azt volt könnyű megszokni, hogy minden nap beszéltünk. Rossz volt ez a három nap. - a végét kicsit elharapta, mintha nem is akarta volna kimondani.

„Ezek szerint hiányoztam neki?” - agyaltam, de nem mertem rákérdezni.

- Értem. - zártam le ennyivel.

- Mi a baj? - kérdezte kissé mosolyogva.

- Semmi. - hadartam.

- Zoey! - szólt rám, de nem komolyan.

- Csak gondolkoztam. - vallottam be.

- Na, és min? – érdeklődött.

- Hogy hiányoztam-e neked. - csúszott ki a számon. Pedig csak magamban akartam válaszolni.

Egy visszafogott mosolygást hallottam, majd egy mély levegővételt.

- Szerinted? Ha már így kora reggel felhívtalak, akkor nem hiányoztál? - hirtelen hatalmasat dobbant a szívem, és azt hittem felrepül a plafonra.

- Nem tudom... - ültem fel gyorsan, és kicsit meg is szédültem.

„Vajon tudta, hogy ezt szeretném hallani, és csak azért mondta, vagy tényleg így gondolja?” - járt az agyam.

Nem beszéltünk utána sokat, mert dolga akadt. Be fogták füvet nyírni. Elköszöntünk, majd letettük a telefont.

Mély levegőt vettem, miközben hátravágódtam az ágyamon. A szívem még mindig zakatolt, azt se tudtam, hogy mivel lassítsak rajta. Egyre csak Nataniel szavai visszhangzottak a fülemben, ami nem mondhatnám, hogy javított a helyzetemen.

Továbbra is napi szinten beszéltünk, és nagyon jól éreztem magam. Augusztus 13-án, pénteken került arra a sor, amit én már egy jó ideje vártam.

- Mit szólnál, ha összefutnánk valamikor? - tette fel Nataniel a kérdést, amikor reggel telefonon beszéltünk.

- Mi? - legszívesebben egyből rámondtam volna, hogy „IGEN!”. - Hát... Ha gondolod. - nem tudtam letörölni az arcomról a vigyort.

- Mit szólsz a holnaphoz? - az ő hangja is másabb lett. Gondolom észrevette, hogy máris izgatottabb lettem.

- Holnap? - kerekedtek ki a szemeim.

- Ha nem érsz rá, akkor keresünk...

- De! Jó! - mondtam egyből, mire Nataniel elnevette magát.

- Sejtettem, hogy örülni fogsz! - mosolyogta. - Nem gond, ha neked is utaznod kell?

- Attól függ, hogy mennyit. - gondolkoztam.

- Valahol félúton, ha találkoznánk? - ajánlotta.

- Oké! - a boldogságomat akkor, abban a pillanatban leírni se tudtam volna. Örültem, hogy ő mondta, mert én már alig tudtam magam visszafogni!

Amikor anyának bejelentettem délután, hogy másnap elmennék, furcsállva figyelt rám. Sejtette, hogy fiú van a dologban. Azonban Lewis is otthon volt, kihallgatva anyuval a beszélgetésemet.

- Ki ez a fiú? - lépett be a konyhába, teljesen rám hozva ezzel a frászt.

- Á! - majdnem leestem a székről.

- Hagy halljam! - ült le mellém.

- Csak egy barát. - nyeltem egy nagyot. Nem szerettem volna faggatás részese lenni, azonban, mint kiderült, ez nem volt kívánság műsor...

- Neve? Lakcíme? Telefonszáma? - már csak a lámpa hiányzott az arcomból.

- Lewis! - szóltam rá. - Nem lesz semmi! Nem kell aggódnod!

- És hány éves? - folytatta a faggatást.

- Két évvel idősebb nálam. - tudtam, innen már nem szabadulhatok.

Válaszoltam még az első két kérdésére, majd visszamentem a szobámba. Már azt se tudtam, hogy anyától kértem-e pénzt a buszra. Lewis teljesen kizökkentett az álmodozásomból. A telefonomat keresve nyúltam a zsebemhez, ahol megtaláltam a pénzt. Felrémlett, amikor odaadta. A kis szekrényemen megláttam közben a telefonomat is. Nataniel máris hiányzott, de azért reméltem, hogy holnap nem fogom magam nagyon leégetni előtte. Ideges voltam. Már nagyon vártam azt a pillanatot, amikor először találkozunk. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem: Vajon fel fog ismerni? Én felismerem őt? Tényleg olyan lesz, mint ahogy a neten megismertem? Jól fogunk szórakozni? Ugye nem fogom majd untatni? - és hasonló dolgokon agyalva, végül este fél 10-kor sikerült álomra hajtanom a fejem.

Másnap, mint aki gombócot nyelt, úgy keltem fel. Idegességem csak fokozódott. A buszom 9:40-kor indult, de én már 7 órára állítottam be magamnak egy ébresztőt. Persze semmi szükség nem volt rá, hiszen 6 óra után pár perccel úgy kipattant a szemem, mintha kötelező lett volna neki. Izzadó tenyérrel léptem közelebb a szekrényemhez, hogy vajon mit is vegyek fel. Ezek a nagy kérdések... komolyan mondom. Mély levegővétel után elkezdtem válogatni.

- Ez nem... hm, ez sem. Na eeez... sem. - dobáltam ki magam mögé. Tiszta filmjelenet lehetett. - Talán ez! - akasztottam fel a szekrényajtómra egy zöld felsőt. - Esetleg ez? - raktam mellé egy virágosat.

- Zoey! - kopogtatott be Alexys. - Mit pakolsz? - kérdezte csodálkozva, ahogy belépett.

- Hogyhogy már ébren vagy? - néztem rá meglepetten.

- Egy: megyek dolgozni. Kettő: Amúgy se tudtam volna aludni úgy, hogy te is ütsz-vágsz mindent. - mosolyogta. - Randid lesz?

- Nem! - bár tényleg nem, azért valahogy nem bántam volna, ha annak hívhatom.

- És mit veszel fel? - lépett át a ruha-halmon, és odajött hozzám. - Ezeket választottad ki? – nézett a két felsőre a szekrény ajtaján.

- Igen. - mondtam. - Miért? Nem jók? - teljesen lefagytam.

- Én erre szavazok! - mutatott a virágosra.

9-kor még Nataniel felhívott, hogy akkor tényleg megyek-e. Megbeszéltük még egyszer, hogy ki mikorra ér be, majd egy „akkor hamarosan találkozunk” után elköszöntünk egymástól. Amikor eljött a pillanat, hogy felültem a buszra, teljesen lázban égtem. Még jobban! Nagyon szerettem volna már vele lenni, azonban most, hogy elkezdődött a visszaszámlálás, egyre ideges lettem. A szívem a torkomban dobogott, és egyszerűen semmi nem tudta lekötni a figyelmemet. Bámultam ki az ablakon, néztem a tájat, de folyton csak azon agyaltam, hogy „vajon mi lesz?”. Nataniel mosolygós arcán néztem a telefonomon, azon a bizonyos zöld pólós képen. Méterről méterre közeledtem, aztán végül 10:37-kor begurult a busz egy épület mellé, amire ki volt írva:

Központi Autóbusz Állomás.