51. rész
A nagy találkozás
A Willel való randin - ami nem is volt randi - nagyon jól éreztem
magam. Sokat beszélgettünk és nevettünk. Azóta is naponta
beszéltünk jó néhány óra hosszát telefonon és facebook-on
vegyesen. Hamar elérkezett a téli szünet, amit Gibsoniában
töltöttem mamáéknál a családdal.
Idő közben Tyler összejött egy Destiny nevű lánnyal és nagyon
jól néznek ki együtt. Szerencsére Castiellel nem találkoztam az
idő alatt, mít otthon voltam, Kathlynnel pedig azóta se beszéltem.
Egyre kevesebbet beszélek Valerievel és Fayjel, na meg ugye a
többiekkel is. Tudom, hogy ők is rengeteget tanulnak főleg most,
hogy itt a félév. Nálunk is mindenki gőzerővel tanult a jobb
jegy reményében.
Willel megbeszéltük, hogy nem erőltetjük a dolgot. Nagyon
kedveltem, de mégsem volt meg az a plusz, ami miatt belemennék egy
kapcsolatba. A tavasz első napján, március 1-jén hatalmas
meglepetés ért, ugyanis délután éppen telefonon beszéltem
Willel, amikor:
- Egyébként... összejöttem valakivel. - nyögte ki halkan a fiú.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Váratlanul ért, de végül is
örültem a hírnek.
- Komolyan? - pislogtam nagyokat, mégis boldog volt a hangom. -
Ennek örülök! Gratulálok! - vigyorogtam, mintha csak én találtam
volna valakire.
- Köszi. - tuti, hogy zavarba jött!
- Na ééés? Ki az a lány? - tudakoltam huncut hangon. - Mesélj!
Mesélj! Mesélj! - utasítottam.
- Hope-nak hívják. - csend állt be. Ennyi? Komolyan ennyivel
akarja kiszúrni a szemem? Csak a neve? Most ugye nem gondolja
komolyan?
- Tovább! - mondtam határozottan. - Ugye nem gondoltad, hogy csak a
neve érdekel? - kuncogtam, miközben hanyatt dőltem az ágyamon.
- Valahogy sejtettem, hogy nem csak az. De kíváncsi voltam meddig
bírod. - na szééép. - De hát mire vagy kíváncsi? Barna a haja,
a szeme, gyönyörű, vicces, fantasztikus és …
- És belezúgtál. - kezdtem el kacagni. Furcsa volt egy fiútól
hallani ilyen „beszámolót”.
- Ig... igen. - vallotta be.
- Örülök! - mosolyogtam. - Tényleg!
- Köszi. - mosolygott. - Na és te hogy állsz fiú ügyben? -
kérdezősködött.
- Szokásosan. - nevettem kínomban és a szabad bal kezemet az
arcomra raktam.
- Biztosan lesz neked is valaki. - biztatott.
- Hát, nagyon remélem! - mosolyogtam, és arcomról levéve a
kezemet a fehér plafonomat kezdtem el bámulni. - Viszont... -
fordultam a hasamra. - Annak örülök, hogy te megtaláltad Hope-ot.
- mosolyogtam. - Mesélj még rólaaa! - húztam el az utolsó szót,
hátha jobban hatok így rá.
- Mi érdekel? A hobbija? Vagy mi?
- Az is. - fordultam vissza a hátamra. Így valahogy kényelmesebb
volt feküdni.
- Hát táncol, meg zenekarban is játszik, mint klarinétos. Meg
tudod mi a legjobb benne? - tett fel egy találós kérdést, amire
nekem egyetlen válasz jutott csak eszembe:
- Hogy szeret téged? - tettem fel a számomra már egyértelmű
választ.
- Pontosan! - vágta rá, majd mindketten elnevettük magunkat.
Csak pár percet beszéltünk, utána leraktuk mert ment tanulni.
- Nekem is ideje lenne tanulnom. - gondolkoztam. - De nem akaroook! -
hasaltam vissza az ágyra, fejemre téve a párnámat. - Ki a...? -
furcsálltam. Csörgött a telefonom. Egy olyan ember neve íródott
ki a képernyőre, akivel már jó néhány hete beszélgetek. Egy
facebook-os csoportban ismertem meg. A neve pedig Melissa Preston.
- Szia Lis! - köszöntöttem vidáman a lányt. Nagyon jókat
tudtunk mindig beszélgetni és szinte a kishúgomként tekintettem
rá. Amúgy kiderült, hogy majdnem egy idősek vagyunk, csak ő
májusi születésű én meg előző év szeptemberében születtem.
Szóval a lényeg, hogy jól elvagyunk!
- Na szia Zoey. Zavarlak? - kérdezte. De mivel annyira nem tudnék
úgyse belemerülni a tanulásba...
- Dehogy! Mesélj, mi újság? - ültem az ágyam szélére
törökülésben.
- Tudod, hogy van a blogom. - kezdett bele. - Van egy új rész, de
tudod milyen a helyesírásom... Szóval... átnéznéd nekem? - bújt
ki a szög a zsákból.
- Igen! - vágtam rá egyből. Imádom az oldalt, de annyira a
helyesírási hibák nem vészesek. Azonban boldoggá tett, hogy
megkért, ezért gondolkozás nélkül rávágtam válaszom.
- Nagyon köszi! - küldött egy puszit a mikrofonba. - Egyébként
te hogy állsz a versekkel? - igen, szoktam verseket írni. Nem nagy
valamik, igazából csak az érzéseimet adom ki olyasmi formákban,
mint a versek vannak. Nekem is van egy weboldalam, amire fel szoktam
rakni a legújabbakat, de most úgy nincs semmi ihlet.
- Nincs miről írnom, szóval most egy ideje már szünetel a dolog.
- elszomorodtam. - Ha most mégis sikerülne egy verset összehoznom,
a nagy semmiről írnék. - gondolkoztam.
- Jól van, jól van! - mondta valakinek, a telefonon kívül. -
Figyi, Zoey! Tesóm kérdezi, hogy van-e olyan versed ami nincs fent
a blogodon. Szívesen elolvasná azokat is, ha vannak. - mondta, én
pedig meglepődtem.
- Van 1-2, de azok nem véletlen nincsenek fent sehol. - azok tényleg
olyanok, amiket az asztalfiókon kívül más nem láthat! - De miért
érdekli? Tetszettek neki amik fent vannak, vagy annyira rosszak,
hogy az már vicces? - valahogy nem volt mindegy a válasz.
- Ez hülye kérdés volt! Hát persze, hogy tetszettek neki. Múltkor
látta ahogy olvastam az egyiket és megtetszett neki. Aztán mondta,
hogy küldjem el a linket és elolvasta a többit is. Remélem nem
baj.
- Dehogy baj! - vágtam rá egyből. - Örülök, ha tetszettek. -
mosolyogtam. - Nem is mondtad, hogy van lánytesód. Azt hittem csak
két fiú van.
- Mert tényleg csak a két fiú van. Egy bátyám meg egy öcsém. A
verseidet a bátyám olvasgatta. - lefagytam. Nem gondoltam volna,
hogy pont a nagyobbik tesója fogja olvasni a verseimet.
- T-tényleg? - zavarba jöttem. - Izé... köszi. - mosolyogtam.
Még pár perc beszélgetés után egy találkozót beszéltünk meg
szombatra itt Miamiban.
Másnap Fay-jel tudtam beszélgetni 2 és fél órán keresztül, de
csak facebook-on. Ő is ismeri Melissát, és mivel amúgy is meg
akart már látogatni, megbeszéltem vele is a szombatot, így ők is
tudnak majd találkozni.
Szerdán egy új ismerősnek jelölésre kaptam fel délután a
fejem, ahogy a facebook-on böngésztem. A családneve ismerős volt,
viszont egy pillanatig nem tudtam hova rakni. Azonban gyorsan
rájöttem, hogy kinek a kicsodája. Ő volt az a bizonyos személy,
aki Lisnek a bátyja: Brad Preston. Be kell valljam, nagyon helyes.
Igen, elkezdtem nézegetni a képeit, és egyszer csak azon kaptam
magam, hogy egyetlen egy képnél megálltam. Mosolyog. De az a
mosoly egyszerűen... hát huhh. Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs
mennyi ideig néztem a képet, vagy szólt-e anyu, vagy akármi. Csak
néztem a mosolyát és... megszűnt a világ. Ez már pedig így
elég bizarr volt. Soha nem történt még ilyen, de ezt Lis se
tudhatja meg, Brad meg aztán főleg nem. Végül eljutottam addig,
hogy vissza is jelöltem. Ezen eset után egész nap csak Az a mosoly
járt a fejemben. Estefelé fürdés után felmentem még egy kicsit
facebook-ra. Váratlan üzenet fogadott.
Brad Preston: Szia
Brad Preston: Megkapom az asztalfióknak írt verseidet? :)
Mosoly... mosoly... mosoly... mosoly... MOSOLY!
Mi a fene történik velem???
Zoey Bale: Szia
Zoey Bale: Nem véletlen,
hogy eddig egyedüli közönség az asztalfiók volt. :)
Zoey Bale: Nem lettek
olyanok, hogy az ember szívesen mutogassa őket :)
Gondolom nem kell mondanom, de maximum két perc kellett, és már
landoltak is nála a versek, az a szám szerint három darab. Na de a
lényeg, hogy fogalmam sincs hogyan, de én személy szerint arra
kaptam fel a fejem, hogy hajnali fél 2 van. Végig beszéltük az
egész estét. Azt pedig, hogy „végig”, úgy értettem, hogy
csak egy negyed órán keresztül nem beszéltünk, amikor 9 óra
után elment fürdeni. De szerintem reggelig is simán tudtunk volna
beszélni, ha nem kelünk mind a ketten korán. Ő 6-kor én pedig
fél 7-kor, és bár nem voltunk olyan fáradtak, valamennyit csak
kellett aludni suli előtt. A gép kikapcsolása után befeküdtem az
ágyamba, de ahogy becsuktam a szemem egyből az a kép volt a szemem
előtt, amin mosolyog. Én pedig... mosollyal az arcomon, így
aludtam el.
Ezek után folytattuk a beszélgetést, és a minimum ameddig fent
voltunk az az 1 óra volt, a maximum pedig a fél 3, szóval elég
jól bírtuk. Bár mind a ketten majd elaludtunk a suliban,
egyszerűen alig tudtuk abbahagyni a beszélgetést. Az iskolában is
szünetekben – meg néha órán is, de anyának egy szót se! –
folyton csak a telefont nyomkodtam. Megtudtam róla, hogy szeret
sportolni, és nagyon jól kézilabdázik. Elküldte az egyik meccsét
is, ami fent van az interneten. 31 gólból 11-et ő szerzett, szóval
tényleg ügyes. Elsőre kiszúrtam a 6-os játékost, vagyis Őt.
Sajnos egy picit sem értek ehhez a játékhoz, de nagyon erős
késztetést érzek arra, hogy megtanuljam. Ezen kívül 192 cm
magas, szóval nálam pontosan 30 cm-rel magasabb. Na meg annyi
dolgot beszéltünk még, hogy azt most sok lenne felsorolni, szóval
egyenlőre elégedjetek meg ennyivel.
Végre elérkezett azonban a várva várt szombat. Nagyon
készülődtem, hiszem két barátnőm is meglátogat ma. Vonattal
jönnek mind a ketten, csak más irányból. Fay vonata 13:05-re ér
be, Lis-é pedig 13:16-ra van kiírva. Fay érkezése előtt negyed
órával már ott ácsorogtam a váróteremben, és a táblát
figyeltem. Várhatóan pontos lesz, aminek nagyon örültem.
Végre elérkezett az idő: Fay leszállt. Egyből drága barátnőm
nyakába ugrottam, hiszen már nagyon hiányzott. Körmöt rágcsálva
vártuk a másik vonatot, ami kivételesen 3 perccel még hamarabb is
futott be, mint ahogy eredetileg ki volt írva. Fay egyből Lissa
nyakába ugrott, amint a lány leszállt a vonatról. Én pedig csak
ott álltam tőlük két méterre, utána pedig teljesen lefagytam,
ugyanis...
- Zoey! Hoztam neked valakit. - kacsintott rám újdonsült barátnőm,
majd fejével az éppen leszálló fiú felé biccentett, aki nem
volt más, mint: Brad. Köpni-nyelni nem tudtam, csak nagyokat
pislogtam ahogy mosolyogva sétál felém. Értitek: mosolyogva!
Engem meg ne kapjon el az idegbaj, amikor már vagy negyed óráig
olyan jól bírtam, hogy nem gondoltam a mosolyára. Erre itt van
előttem, teljes életnagyságban, és Mosolyog!!! Éreztem, ahogy
arcomat elönti az árulkodó pír. - Minden oké? Vörös az arcod.
- állapította meg a számomra már egyértelmű dolgot Lis.
- Minden oké. Csak... megcsapott egy hideg szellő, meg kicsit
fázok. - mondtam az első hazugságot, ami az eszembe jutott.
- Szia Zoey! - köszönt a fiú még mindig mosolyogva.
- Szia. - nyögtem ki ennyit, ő pedig közelebb hajolt és adott két
puszit az arcomra. Én persze egyből viszonoztam, de csak utána
esett le, hogy huhh. Gyorsan Lissa nyakába ugrottam, hogy ne bukjak
le a vöröslő arcommal. Végül elindultunk és kezdetét vette
életem egyik legjobb délutánja!
