58. rész
A nagy találkozás
- II.
Amikor leszálltam a
buszról, 10 óra 40 percet mutatott a nagy óra. Ideges voltam, mert
tudtam, hogy már csak pár perc, és végre találkozhatok
Nataniellel. Háromnegyed 11-re volt kiírva neki a busz, és
pontosan akkor be is futott az állomásra. Egyből kiszúrtam, hogy
melyik az ő járata, és izgatottan vártam a hátsó ajtónál,
hogy leszálljon. Azonban erre nem került sor. Nataniel nem volt
rajta a buszon...
Bő tíz percig
kerestem a buszpálya udvaron, hátha csak elnéztem a buszt, és
már régen vár engem valahol, de nem találtam sehol. Szinte filmbe
illő jelenet lehetett, ahogy a váró közepén megállva forogtam
körbe, hátha mégis meglátom, de az addigi kereséseim után úgy
sem láttam meg. Elővettem a telefonomat, gyorsan kikerestem a
számát és rányomtam a hívásra. Alig csörgött kettőt, és már
fel is vette:
- Igen? - szólt
bele semlegesen.
- Szia! Zoey vagyok!
Merre vagy? - kérdeztem kicsit félénken.
- Nati, ki az? -
szólt egy női hang a háttérből.
- Senki, kicsim!
Téves hívás! - mondta neki, majd halkan beleszólt a telefonba. -
Később beszélünk. - és már le is tette.
Hirtelen se köpni,
se nyelni nem tudtam. „Senki, kicsim...” - visszhangzottak a
szavak a fejemben, majd gondolataimból egy idősebb néni zökkentett
ki.
- Jól van,
kedveském? - kérdezte aggódva, és egy zsebkendőt nyújtott.
Akkor döbbentem rá,
hogy szememből megállás nélkül potyogtak a könnyek.
- Igen, köszönöm.
- erőltettem mosolyt az arcomra, és átvettem a zsepit.
- Nekem nem úgy
tűnik. - simította meg a hajamat.
- Zoey? - jött egy
csodálkozó hang mellőlem.
- Igen? - néztem a
balomra. - Castiel? - ledöbbentem.
- Jó napot! -
köszönt az idős hölgynek, aki ránk mosolygott, majd elment. - Mi
a baj? - hüvelykujját végighúzta az arcomon.
- Semmi. - töröltem
meg a szemem, majd kifújtam az orrom.
- Engem nem versz
át! - fogta meg a kezem, és félre húzott az útból. - Mesélj. -
úgy láttam, tényleg érdekli a dolog.
- De... ne itt. -
néztem körbe.
- Jó. Akkor... -
hirtelen megcsörrent a telefonja. - Szia! - köszönt bele. - Kicsit
később megyek. Összefutottam egy barátommal és... - hirtelen
elhallgatott. Figyelt a vonal másik végén lévőre. - De... - vett
egy mély levegőt. - Megint nem hallgatsz végig! - mondta mérgesen.
- Jó, majd megyek! - zárta le ennyivel, majd kinyomta. - Hol
tartottunk? - nézett rám.
- Anyukád volt? -
érdeklődtem félénken.
- Nem. - oldalra
pillantott. - A barátnőm.
Ledöbbentem. Nem
tudtam, hogy van valakije.
- Vanessa? -
csúszott ki a számon, pedig csak gondolni akartam.
- Nem. Cinthyának
hívják. - továbbra sem nézett rám.
- Értem. -
csalódott voltam, de én se értettem, hogy miért. Abban
reménykedtem, hogy nem hallotta a hangomon.
- Gyere, üljünk be
valahova. Elmeséled, hogy mi történt, jó? - nyújtotta a kezét.
- De... a
barátnőd... - pislogtam nagyokat.
- Vele ne is
foglalkozz. - legyintett, majd megfogta a kezem és kihúzott az
épületből. - Hova menjünk? - kérdezte kedvesen amikor rám
nézett.
- Castiel... -
megálltam, kezemet kihúztam az övéből, és bámultam a talpam
alatt húzódó betont.
- Igen? -
csodálkozva pillantott felém, amikor kezeink szétváltak. - Mi az?
- lépett vissza hozzám.
- Miért csinálod
ezt? - kérdeztem zavaros érzésekkel.
- Barátok vagyunk,
és jól láthatóan rossz passzban vagy. Segíteni szeretnék! -
mosolygott.
- Tényleg? -
csodálkoztam.
- Persze! - simított
egy tincset a fülem mögé. - Mi legyen? Itt maradjunk a büfénél,
vagy üljünk be máshova? Egész nap ráérek!
- De Cin...
- Mondom egész nap
ráérek! - húzódott egy félmosoly az arcára. - Menjünk oda, jó?
Az nyugisnak tűnik.
- Jól van. -
egyeztem bele végül.
Lementünk az
aluljáróba, és a hatalmas kereszteződés túloldalán lyukadtunk
ki. Beültünk egy „Ellie’s Café” nevű helyre és beszélgetni
kezdtünk.
- Na, elmeséled? -
tette bele a cukrot és a tejszínt a kávéjába.
- Mit? - csináltam
én is a sajátommal.
- Zoey! - szólt rám
egy kis mosollyal. - Vagy nem akarsz róla beszélni?
- Nem tudom. -
kavargattam meg a kávét.
- Akkor pasi ügy? -
figyelte koffeines italát.
- Igen. - mondtam
halkan.
Vettem egy mély
levegőt, majd mesélni kezdtem:
Elmondtam, hogy még
akkor felregisztráltam az oldalra, amikor vele szétmentünk, de jó
ideig fel se mentem, mert megismertem Bradet, aztán összejöttünk,
és mielőtt szakítottunk, akkor néztem fel legközelebb, és akkor
ismertem meg Natanielt. Meséltem róla is pár dolgot, aztán az
addig türelmesen engem hallgató Castiel megszólalt.
- Ismerem. - itta ki
az utolsó kortyot a csészéből.
- A helyzetet?
- Nem. Natanielt. -
vette maga elé a vizet.
- Tessék? - majdnem
kiköptem a kávémat.
- Pár éve volt egy
kis összetűzésünk. - kezdte. - Maradjunk annyiban, hogy a hátunk
közepére sem kívánjuk a másikat. - rántott vállat. - Ha
hamarabb beszélsz róla, akkor szívesen megkíméltelek volna egy
csalódástól. - hangzott teljesen komolyan.
- Hát... mostanában
nem igazán beszéltünk. - néztem a csészém alján lévő maradék
kávét.
- Ez mondjuk igaz. -
kicsit mintha más lett volna a tekintete.
- A többiek, hogy
vannak? - érdeklődtem volt osztálytársaim felől.
- Valerie, Fay, meg
a többiek?
- Igen.
- Jól. Fay meg az
Austin gyerek már külön vannak, de ne aggódj, Fay jól van. Sőt,
szerintem vidámabb, mint volt. Az ikrekkel is minden rendben.
Mindenki jól van. - mosolygott. - De miért kérdezted?
- Jó ideje nem
beszéltem már velük. - kicsit szomorú lettem. Tudtam, ebben én
is hibás vagyok.
- Hogyhogy? -
kerekedtek ki a szemei. - Amikor oda jártál te is, még
elválaszthatatlanok voltatok!
- Sajnos az akkor
volt.
- Jövőhéten lesz
gólyatábor. Ők is besegítenek majd. Gyere el és lepd meg őket.
- mosolygott. - Biztosan örülnek majd neked.
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy
hallottam már őket beszélgetni. Hiányolnak! - mondta őszintén.
- Ezt jó hallani. -
oldalra nézve mosoly húzódott az arcomra.
- Majd megírom a
részleteket! - mosolygott vissza.
- Oké. -
válaszoltam halkan.
„Szóval akkor
írni fog? Tényleg?” - csodálkoztam.
- Mit csináljunk
ma? - ürítette ki a kis poharat is, amiben a víz volt. - Menjünk
sétálni? - gondolkozott.
- Jól hangzik. -
nem kellett sokáig győzködnie. Jól éreztem magam vele.
- Megittad? -
pillantott a csészémbe. - Akkor menjünk! - hirtelen megállította
a mellettünk elhaladó pincérnőt. - Elnézést, fizetnék. -
mondta.
Gyorsan kihalásztam
a pénztárcámat a táskámból, de mire leraktam volna a kávém
árát az asztalra, Castiel már kifizette az enyémet is.
- Akkor neked adom
oda! - nyújtottam neki.
- Felejtsd el! Rakd
vissza a tárcádba! - fenyített mutatóujjával. - Megyünk? -
biccentett fejével a kijárat felé.
Vettem egy mély
levegőt, visszasüllyesztettem a pénztárcámat a táskába, és én
is felkeltem.
- Köszönöm a
kávét! - mosolyogtam.
- Egészségedre! -
neki is felfelé görbült a szája, majd kifelé vettük az irányt.
- Van egy kis híd
meg egy park nem messze. Elmenjünk oda? - mutatott neki jobbra.
- Elmehetünk. -
egyeztem bele. - Sűrűn jársz ide? - törtem meg séta közben a
kis ideje honoló csöndet.
- Itt laknak a
nagyszüleim, szóval elég sokszor voltam náluk. - mondta. - Meg
Cinthya is ide valósi... - ez mintha kicsit rontott volna a kedvén.
- Értem. -
reagáltam halkan.
- Egyébként
szerintem jobb, hogy így alakult. Jobbat érdemelsz, mint ez a
Nataniel. - dugta zsebre a kezét.
- Tényleg? - én
nem voltam benne biztos.
- Tényleg. - ezután
nem szóltunk pár percig.
- Nem félsz, hogy
összefutunk Cinthyával? - próbáltam megtörni a csendet, amiben
már egy ideje sétáltunk.
- Az lehet, hogy
csak könnyítene a dolgokon. - bámult maga elé. Nem volt boldog,
ez jól látszott rajta.
- Ezt hogy érted? -
ültünk le az egyik padra.
Elmesélte, hogy az
elején még minden szép és jó volt, aztán egyik napról a
másikra mindenen felkapta a vizet. Azon is, ha Castiel nem úgy
vette le a zokniját, ahogy “kellett” volna. Nem volt köztük
rózsás a helyzet, de láttam rajta, hogy szereti. Úgy mesélt róla
még így is, ahogy rólam soha, de még Vanessáról sem.
Exem csak beszélt,
és beszélt, aztán hirtelen…
- Ő lenne az a
barát? - lépett elénk Cinthya és megvető, mégis fájdalmas
pillantást vetett rám.
- Kicsim! - lepődött
meg Castiel.
- Ne kicsimezz
nekem... - szemében gyűlt a könny.
- Csak volt
osztálytársak vagyunk. - szóltam közbe kissé bátortalanul.
- Ezt higgyem is el?
Komolyan ilyen hülyének nézel? - kérdezte tőlem.
- Én nem...
- Cinthya, kérlek,
ő tényleg csak egy volt osztálytárs. Oda járt a Sweet Amorisba.
- próbálta menteni a dolgot - Emlékszel, amikor bejöttél a
sulinkba pár héttel ezelőtt? Valerie meg Fay meséltek róla! -
rám mutatott.
- Meséltek rólam?
- boldog voltam, hogy tényleg nem felejtettek el.
- Ő lenne Zoey? -
ééés ismét én voltam a középpontban.
- Tessék? -
ránéztem, mintha szólt volna, és nem az érdekelte volna, hogy
tényleg én én vagyok-e - Ja, igen! Szia, Zoey Bale vagyok! -
mosolyogva a kezemet nyújtottam.
- Én... -
pillantott hol rám, hol Castielre - Cinthya Stone. - kezet fogtunk.
- Soha nem csalnálak
meg, Cinthya! - sétált barátnőjéhez - Szeretlek! - mondta olyan
őszintén a szemébe, amilyennek még soha nem láttam, majd
megsimította az arcát és megcsókolta.
Bevallom, valahogy
megnyugvást éreztem, és örültem, hogy boldog. Tényleg! Rájuk
mosolyogtam, és amikor szétváltak, egyből rám néztek. Ismét...
- Ne haragudj az
előbbiért. - mondta Cinthya. Látszott, hogy zavarban volt.
- Ugyan, semmi gond!
- legyintettem - Én se viselkedtem volna másképp.
Beszéltünk még
pár szót, majd kikísértek a buszhoz és hazafelé vettem az
irányt.
Egész úton az ő
arcuk volt előttem. Az, hogy mennyire szeretik egymást, és félnek
a másik elvesztésétől. Rájöttem, hogy mire van szükségem. Nem
olyan pasira, mint Nataniel, hanem olyan kapcsolatra, mint ami
Castiel és Cinthya között van.
Valakire, aki a
barátom, a társam, a szerelmem...
